Jogos büszkeség

By B. M. Croker

A világhírű angol írónő, Mary Croker nevét - a szerelmes-romantikus regények kedvelői közül - szinte mindenki ismeri. Sikerét a mindig fordulatos és cselekményekben gazdag történetnek köszönheti. Croker első regényét adjuk át most az olvasóknak, mely hazájában meghozta a népszerűséget számára, és amely elindította a világhír felé. A regényben Croker már valamennyi írói eszközét felvonultatja: fordulatok, egzotikus helyszínek, félreértés, feszültségkeltés. Remek és könnyed olvasmány a romantikus történetek készítőinek.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 26, 2019
• ISBN: 9789634748144

Book preview

Bithia Mary Croker

JOGOS BÜSZKESÉG

fordította

Novelly Riza

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-814-4 EPUB

ISBN 978-963-474-815-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

Proper Pride

első kiadás: 1882

kötetünk az 1992. évi magyar kiadás alapján készült

a borító Pascal-Adolphe Jean Dagnan-Bouveret (1852 - 1929)

Portrait d'une élégante

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Milyen más a december hónap Málta szigetén, mint Angliában. Itt nincs dér, nincs hó, sem köd; a tiszta türkizkék égbolt s tükörsima, sötét indigókék, itt-ott fehér vitorlákkal tarkított tenger rendkívül kedves keretül szolgálnak e vöröses-barna szigetnek. A levegő lágy, de nem bágyasztó, hanem üdítő s virág, narancs és jó dohánynak illatától terhes. Pompás sötétszemű kis gyerkőcök hatalmas heliotróp- meg rózsacsokrokat nyomnak a járókelők kezébe s csengő pénz alakjában követelik jutalmukat. A keleti-hajózás két személyszállító gőzöse és egy alattomos külsejű páncélos hajó egy időben vetettek horgonyt s Valettában csak úgy hemzsegnek az emberek. Legalább így volt ez néhány éve, egy bizonyos decemberi délutánon. Éppen korzó ideje volt; a Strada Realeban a kíváncsi, vásárolni szándékozó idegenek és bennszülöttek sűrű tömege hullámzott föl s alá s a fél helyőrség talpon volt. Barna-csuhás kövér szerzetesek, karcsú fekete apácák, gyümölcsárusok, festői faldettájukba burkolt máltai nők, matrózok, katonák és koldusok s kétségkívül a tolvajok céhének több tagja is ott ácsorgott, sétált vagy tolongott a forró fehér kövezeten.

Mariche világhírű dohányüzlete előtt két fiatalember álldogált szivarral szájában, kiken a polgári ruha ellenére is meglátszott, hogy angol katonatisztek.

Cox a „lóember élénken magyarázott valamit Brown-nak, az „életuntnak, a hölgyvilág kedveltjének.

- Egész életemben nem láttam utálatosabb fészket, nem én, soha! Semmiféle vadászat, semmiféle sport! Gondold csak meg, miféle futtatások vannak most otthon. Ha a „Turf ’ szavahihető, úgy sohasem voltak oly pompásak a versenyek, mint az idén, de természetesen annyi szerencsétlenség sem történt soha.

- Mi pedig - mi itt gubbasztunk egy szigeten, körülöttünk minden csupa víz s az egész sziklatömbön nem találsz egy lovat, mely húsz fontot megérne.

- No, no, a dolog korántsem áll olyan rosszul, öregem, - vágott szavába társa. - Gondolj csak az őrnagy Berberjére s ezenkívül még vagy fél tucat más lovat is föl tudnék sorolni.

- De ezek közül egy sem versenyló s azért mégis fönntartom, hogy nem paripa. Ha még egy évig itt kell maradnom, nem tudom, mi történik, vagy golyót röpítek az agyamba, vagy - megnősülök!

Ezzel vizsga tekintetet vetett társára, hogy rettenetes fenyegetésének hatását kémlelje. Brown vonásai azonban nem fejeztek ki sem rémületet, sem borzalmat, sem halálfélelmet s így Cox megelégedett azzal, hogy dühös füstfelhőket ontott félig megrágott szivarjából.

- Ezer mennykő! - kiáltotta hirtelen. - Itt megy az a Saville kisasszony, aki olyan nagyon tetszik a pajtásainknak! Alapjában véve még valóságos iskolásleány.

- De mindenesetre a legcsinosabb Valettában, - válaszolta Brown s szivarját kivéve szájából, jóindulatú leereszkedéssel nézett a jól illő sötétkék ruhába öltözött, magas, karcsú fiatal leány után, ki egy idősebb hölgy kíséretében haladt át a téren.

- Mondd csak Brown, ki ez a Saville kisasszony tulajdonképpen? Úgy értem, hogy mi ő otthon, Angliában?

Brown kényelmesen nekidőlt az ajtófélfának, mintha hosszú elbeszélésbe akarna fogni.

- Saville kisasszony elsősorban aranyhalacska, négyezer font évente, - kezdte ünnepélyes hangon, - továbbá árvaleány...

- Pompás! - kiáltotta Cox lelkesülten.

- De nem kel hinned, hogy azért védtelenül áll a világban... Gyámja van! - hangsúlyozta az elbeszélő nyomatékkal. - Apja, Saville ezredes, úgy látszik, szép kis összeget takarított meg Indiában s ez a leány egyetlen gyermeke volt. Az anyja korán elhalt s mis Savillet Angliába küldték, hol elsőrangú nevelésben részesült... de nem is tudom, érdekel-e ez téged?

- Természetesen! Folytasd csak!

Nos hát a jó Saville úr mindig arról álmodozott, hogy öreg napjaira hazatér s itt pihen meg babérjain. De kissé soká bízott az éghajlatban, s végül Lahore temetőjére kellett bíznia csontjait, leányát pedig legjobb barátjára, sir Gréville Fairfaxrde. Leányát és vagyonát azonban jól egymáshoz kapcsolta különféle végrendeleti pontok által. Például: a gyám beleegyezése nélkül nem mehet férjhez, huszonöt évvel éri csak el nagykorúságát stb.

- Képzelem! No folytasd csak!

- Csak semmi sietség, a nap elég hosszú, - válaszolta Brown s miután nagyot szippantott szivarjából, nyugodtan folytatta: - Félévvel később sir Gréville régi szívbaja következtében hirtelen elhunyt s végrendeletében fiára ruházta át a gyámságot - fiára, egy huszonnégy éves fiatalemberre, aki kapitány az Indiában állomásozó ötös huszároknál. Hát ehhez mit szólsz?

- Gyöngéd útmutatással akart szolgálni a fiának, hogy ő maga vegye el a gyámleányt.

- Úgy is lesz. Szép leány, négyezer font évi jövedelemmel s minden rokonság nélkül, ilyet nem találni ám minden bokorban. Bár nekem is kerülne valami efféle. Hanem egy gyalogos hadnagy, kinek fizetésén kívül csak száz font az évi jövedelme, aligha pályázhat ilyen gazdag örökösnőre?

- Bizony arra ne is gondolj, - jelentette ki Cox kereken. - Az öreg sárkány, aki a kincset őrzi, nem sokat teketóriázna a magadfajta emberekkel.

- Ez előrelátható! Ez a hölgy egy bizonyos Fane kisasszony s Fairfaxnek nagynénje. Őszön át Nizzában voltak s most itten Lee-Dormerék vendégei. Természetes, hogy Fane kisasszony a szép Alice-t az öccse számára tartogatja.

- Ugyan honnét tudod te ezeket a híreket? - kérdezte Cox kapitány.

- Az ember néha-néha megtud egyet-mást, - válaszolta barátja megelégedett mosollyal.

Cox a csodálat bizonyos nemével pillantott reá s azután egyszerre ezzel a kérdéssel fordult ismét hozzá:

Mondd csak, nem egy sötétszemű, magas, karcsú, csinos fiatalember ez a Fairfax? Én ugyanis emlékszem egy Fairfax-re, egy kitűnő lovasra, ki három éve a tisztek nagy díját vitte el Punchestownban; hogy a lovasságnál volt, azt biztosan tudom.

- Persze, hogy ő az... Reginald Fairfax. Azóta még több babért aratott a távol Keleten, s tigrisvadászatokkal, disznószúrással, pólójátékkal nagy hírnévre tett szert. Az ezrede ez idén hazatér szabadságra s most már valószínűleg a nyílt tengeren hajókázik.

- Hanem az a Fairfax, akit én gondolok, maga is gazdag ember volt s ugyancsak kerülte az asszonyokat. Ez volna az utolsó ember, ki fölvenné a házasság rabláncát. Ez csak sportokkal törődött; vadászott, célbalőtt, lovagolt s ha azonos Saville kisasszony gyámjával, akkor miatta ugyan örökre leány maradhat a szép Alice. Erre ugyan nem gyakorol vonzóerőt a pénz! - fejezte be Cox megelégedetten.

- Nos, ha ő nem veszi feleségül, majd elveszi más, - jelentette ki Brown. - Nekünk úgyis mindegy. A szivaromat már elszíttam; menjünk le a stradán, hadd lássanak a bennszülöttek is valami szépet.

Ezzel a két jó barát karöltve elvonult.

II.

Az utasok között, kik az 1858. év egyik meleg augusztusi délutánján Southamptonban elhagyták a Rozetta nevű P. O. gőzöst, egy méltóságteljes külsejű bengáli ajah is patra szállt. Jól táplált alakja testi jólétről tanúskodott, míg gyöngyökkel kirakott fülbevalói, nehéz karkötői, gyűrűi, arany nyaklánca és arany orrgyűrűje kitűnő vagyoni viszonyait mutatták. Egyik karján nagy vörös-fekete kendőt, saját tulajdonát, tartotta, a másikon egy sápadt, sovány, szomorú kis gyermeket, ki óriási fekete csokrokkal díszített, fehér hímzett ruhácskát s nagy fehér kalapot viselt.

Ez a szomorú kis penészvirág, gyönyörűen kifejlett, s ő volt az a szépséges örökösnő, kiről a két angol tiszt oly elismerően nyilatkozott.

Alice gyermekkorának első éveiben öreg nagynénjének, Saville kisasszonynak s agglegény nagybátyjának, Saville úrnak sok gondot, de egyúttal sok örömet is szerzett. A két öreg Írország déli részén éldegélt egy méltóságteljes, de kissé düledező kastélyban, melyet óriási kiterjedésű elvadult park vett körül.

A gyermek, hála látszólag gyenge egészségének, életének tízedik évéig korlátlan szabadságban élt két öreg rokona körében. Sem leckeórák, sem föladatok, vagy büntetések s más fiatal uraságokat szerfölött kellemetlenül korlátozó rendszabályok nem zavarták napjait. A gyöngéd nagynéni ugyan egyszer vakmerő elhatározással kijelentette, hogy ezentúl naponta egy órát Alice oktatásának szentel, de a még gyöngédebb, életvidám, s nagyon elnéző nagybácsi többnyire ravasz fondorlatokkal és kéréssel, megrövidítette ezeket az órákat.

Alice megszokta, hogy akarata mindig érvényesül; nem is tűrt ellentmondást soha s miként öreg rokonai büszkén mondták, dacos volt, mint minden igaz Saville. Hevességének kitöréseit dorgálás nélkül tűrték, mert hiszen éppen a valódi Savillek vérmérsékletének tanújele volt, s ez örökség, épp úgy, mint a sötétkék szempár s a híres Saville orr, a legnagyobb büszkeségre jogosította tulajdonosát. Barna póniján kilovagolt nagybátyja társaságában, vagy egyes-egyedül bekalandozta a vidéket s a szélben lobogó aranyhajával inkább valami erdei tündérhez hasonlított, mint közönséges emberi lényhez.

- Ki hinné, hogy ez a fehérbőrű s aranyhajú teremtés a feketék között született? - mondták gyakran a cselédek, meg a bérlők bámulattal.

Saville Alice tíz éves korában még alig tudott olvasni s a szarkalábak, melyeket ő betűknek nevezett, mint a részeg emberek, úgy dülöngtek összevissza. Számolás, helyesírás és kézimunka, megannyi ismeretlen világ volt előtte s a műveltség semmi esetre sem ártott egészségének.

Egyet-mást azonban ő is megtanult. Úgy ült a nyeregben, mint kevés leány az ő korában, s bátran fölpattant a legszilajabb, nyereg alá nem szokott ló hátára is. Ha egyszer fent ült, úgy tetszett, mintha ló és lovasa egybenőttek volna s igazán öröm volt őket látni. Ezenkívül hibátlanul bírta az ír tájszólást s ha kívánták, ledarálta négy grófság összes régi dalait, regéit és rémmeséit.

Tíz évig élvezte a kis Alice az arany szabadságot, ekkor egy napon meghalt a jó nagybácsi s a birtok legközelebbi férfiörökösére szállt. Az öreg Saville kisasszony nem volt többé egy nagy pazarul berendezett háznak úrnője, hanem ellenkezőleg nagyon szűkös viszonyok között élt; szegényke Dublin egyik külvárosában olcsó lakást bérelt s azon gondolkodott, hogy húgát iskolába küldi.

*

Időközben szerfölött nyugtalanító hírek hatoltak el sir Gréville Fairfaxig. Azt mesélték néki, hogy gyámleánya tökéletesen elvadult, neveletlen teremtés, aki mezítláb, födetlen fejjel futkos az ír lápokon. E hirtelen fölmerült rémkép egyszerre életre keltette felelősségének érzését s haladéktalanul tanácsért folyamodott legközelebbi nőszomszédjaihoz.

- Külföldi nevelőintézetbe kell őt küldeni, - hangzott az általános ítélet, nem éppen a gyám örömére.

Mióta fia Sandhurstbe ment, háza nagyon csendes és elhagyott volt s titokban arra gondolt, hogy magához veszi öreg barátja gyermekét, természetesen olyan nevelőnő kíséretében, kire nyugodtan rábízhatja a leányka nevelését. Most már több mint egy éve gyámja volt, de a gyermeket még nem látta. Az ismerős anyák választott bírósága azonban elfojtotta titkos reményeit, hogy vidám gyermekkacaj csendül föl elhagyott házában.

- Külföldre kell mennie, - hangzott az ítélet, - mert csupán ott birkózhatnak meg a borzalmas ír dialektussal. Lady Bertram ajánlott is mindjárt egy pompás nevelőintézetet, hol éveken át tartózkodott két húga.

Az ódon Tours várostól háromnegyed órányira, Roche-Corbon falu közelében, az erdő sűrűjében állt egy ősrégi várkastély. A francia forradalom elűzte s kipusztította a hajdani birtokosokat, kik aligha álmodták, hogy ősi fészkük tiszteletreméltó falai között egykor fiatal angol hölgyecskéket fognak oktatni.

- Nem oskola, - szokta ugyan hangsúlyozni Daverné asszony, - hanem egy otthon, hol néhány ifjú barátnőjét szeretetből s évi háromszáz font fizetésért nevelte és oktatta.

Emellett az öreg épület szúette bútoraival kitűnő tőkebefektetésnek bizonyult. Igaz, hogy Davernének ifjú barátnői javára egy nagy vadászkocsit és két kövér szürkét kellett tartania, mert hogyan jutottak volna különben hetenként háromszor Toursba rajz-, ének-, tánc-, lovagló- és vívóleckékhez s minden vasárnap az angol istentisztelethez? Az öreg kocsis és tiszteletreméltó korú lovai azonban nem csappantották meg nagyon jövedelmét; a bér mérsékelt volt s az eleség olcsó. Daverné asszony pompás háziasszony és kitűnő tanítónő volt...

Rougemont kastélyért azonban valósággal rajongtak ifjú lakói, már azért is, mert olyan egészen más volt, mint egy rendes angol lakóház, hol minden emeleten ugyanannyi számú egyenlő nagyságú szoba van s a tetőtől a pincéig semmi különöset nem találhatni. Ebben a tornyos, csigalépcsős, sokerkélyes várkastélyban azonban mindennap újabb meglepetések kínálkoztak; majd titkos ajtókra, majd pedig leleményesen elrejtett melléklépcsőkre akadtak az ifjú kutatók; most egy kútra, egy képre vagy egy sírra bukkantak, sőt egy földalatti börtönről is suttogtak, telve porladó csontvázakkal.

Rougemontot nagy boltíves konyhájával és előcsarnokával, hosszú kövezett folyosóival és udvaraival csakugyan inkább Csipke Rózsika várához lehetett volna hasonlítani, mint egy rendes leánynevelő-intézethez. A körülötte elterülő hatalmas kert fokozatosan lefelé ereszkedő teraszait alacsony lépcsők kötötték össze s mesterkélten nyírott tiszafák díszítették, melyek gyermekkorunk kedvelt játékszerének, Noé bárkájának fáit juttatják eszünkbe. E sűrűségek között homokkő- és gipsz-szobrok, sőt festett fabábok rejtőztek s néha egészen váratlanul s a legmeglepőbb helyeken tűntek a sétálók szemébe.

Daverné születésre angol nő s egy francia ügyvéd özvegye, kicsiny, sovány, középkorú nő volt, ki állandóan szürke ruhát és szemüveget viselt. Még mindig dús sötét haját régi divat szerint mélyen fülére fésülte s a fejkötőt megvetette. A háztartást angol szokás szerint vezette, tápláló és bőséges étkezéssel, híve volt a hideg víznek, nyitott ablaknak és teának, de azért elég régen élt második hazájában, hogy nagyon lelkén viselje a gondjaira bízott fiatal leányok felügyeletét. Itt nem suttogtak líceumbeli fiatalemberekről, udvarlókról és szerelemről; regények tiltott, sőt ismeretlen gyümölcs voltak, a külvilág zaja és tülekedése nem hatolt be növendékeihez. Hat védettje mindamellett rendkívül boldog és megelégedett volt, mert foglalkozással fűszerezett, egészséges életmódot folytatott. Erdei séták, teniszezés, kerti munkák váltakoztak egymással, nyáron és ősszel pedig minden csütörtökön kirándultak Lochesbe, Bliosba, Chinonceaux-ba, Plessis les Toursba, Amboise-ba vagy valamely más történelmi nevezetességű helyre.

Hat év múlt el, mióta az írországi kis szeleburdi leány először átlépte Rougemont küszöbét s milyen változáson ment át ez idő alatt! Milyen csodálatosan fejlődött! A haragos kitörések már csupán a múlt emlékei közé tartoztak, pajkos ugrándozását kecses, nyugodt mozdulatok helyettesítették s leküzdötte a hajlamot, hogy minden útjába kerülő paripa hátára fölüljön. Tudatlansága - ki merészelne tudatlanságról beszélni, midőn Davernené legkitűnőbb növendékéről esik szó?

Kevés leány válik meg olyan keservesen az iskolapadtól és társnőitől, mint Saville Alice. Rougemont otthonává vált s legkevésbé sem vágyott elhagyni ősi falait, hogy kilépve a nagyvilágba, idegen emberek közé vegyüljön. A régi ház minden köve, minden zuga szívéhez nőtt, a körülötte elterülő tájak kedves, meghitt barátai Tourstól Marmoulierig s Marmoulier-től a székesegyházig, melynek tornyából alig hallatszik át a jegenyefákkal szegett, csillogó vizű, Loire-on az esti harangszó.

Holnap pedig örökre el kell hagynia Rougemont; Fane kisasszony jelenlegi gyámjának nagynénje ez idő szerint Toursban van, s holnap eljön Alice-ért. A gyermek-mulatság gyönyöreit élvező kis leány nem hallhatja keserűbb fájdalommal a kijelentést: érted jöttek! - mint Alice Daverne asszony közlését, hogy jövendő védői veszik őt ezentúl oltalmukba.

Most, a kert teraszának omladozó lépcsőin üldögél barátnőivel. Természetesen Alice a csoport középpontja, mert hiszen ez utolsó estéje, s mindnyájan oly „borzasztóan szeretik s oly „rettenetesen szomorúak, hogy el kell tőle válniuk. De nem is csoda, hogy szomorkodnak, hiszen Alice volt e kis társaság napsugara és éltető szelleme s Davernétől kezdve az öreg béna házvezetőnőig mindnyájuk kedveltje. Ki tudott úgy táncolni, dalolni és kísérteties történeteket mesélni, mint ő? Kiben volt még oly csodálatos színész-tehetség, mint ő benne? Ki volt olyan önzetlen, nagylelkű, adakozó és segítségre kész, mint Alice? Akik Rougemont falai között éltek, mind tudták, hogy azt az űrt soha ki nem töltheti senki, mely e vidám, melegszívű, tehetséges leány távozásával támad.

*

Három hónap múlt el e búcsúzás óta. Sok könny hullott és sok könny száradt föl ez idő alatt s most új képek, új benyomások következtek hirtelen egymásutánban. Touraine festői régi várai, sötét hűs erdei, Valetta keskeny, hepehupás, napsütött utcáinak ad helyet.

Alice és Fane kisasszonyt egy magas hűvös teremben találjuk, melynek ablakai narancsfákkal és délszaki növényekkel díszített udvarra nyílnak. A posta éppen most érkezett s Fane kisasszony egy halom tengerentúlról érkezett levél élvezésébe merült, melynek lapjait a tenger felől érkező könnyű szellő halkan libegteti. A pajkos esti szél Saville Alice fürtjeivel is játszadozik, de a fiatal leány nem figyel az alkalmatlankodóra. Mélyen elmerülten olvas, talán egy ciklon ragadhatná őt el csupán Ivanhoe-tól. Végre föltárultak előtte a regény világ kapui! Fane kisasszony úgy vélekedik, hogy Walter Scott teljesen ártalmatlan, kivéve természetesen „Mid-Lothian szíve" című regényét, melyet gondosan elrejtett. A többieket azonban Alice-nek rendelkezésére bocsátotta, ki nem olvasta, de valósággal falta e szép szentimentális műveket. Hímzése a földön feküdt mellette, teás-csészéjéhez nem is nyúlt, minden gondolata a Torquilstone kastélyban folyó eseményekre irányult.

Az öreg kisasszony ősszel Rómában, Flórencben és Nizzában időzött védettjével; most még néhány hetet szándékoztak tölteni Valettában, s azután Londonba visszatérve közös háztartást akartak alapítani. A fiatal leány lelkesülten magasztalta Málta szépségeit. Nem csoda; csak nemrég hagyta el az iskolát s a keresztes hadjáratok és máltai lovagok története még élénken élt emlékében; a város félig középkori, félig keleties jellege pedig elragadtatással töltötte el. Mennyit időzött már a Szent János-templomban, a számtalan sírföliratot betűzgetve, melyek a kápolnák padlózatát és oldalfalait borítják. Francia és olasz nyelvtudománya segítségével sikerült némiképp megértenie a latin föliratok értelmét s képzelete regényes fénnyel vonta be a lábai alatt porladó e lovagias, bátor szerzetesek emlékét. Bálokat, piknikeket s azoknak gyönyöreit még nem ismerte s így rendkívüli élvezettel tanulmányozta e különös szigetet. A szűk hepehupás utcákat, a furcsa, meredek lépcsőket ő elragadóan kedvesnek nevezte, míg Fane kisasszony keservesen nyögdécselve vonszolta köszvényes tagjait. A lépcső-utcácskákat szegélyező, titokzatos homályos boltok s az ajtaikban őrként üldögélő macskák is bámulatos vonzerőt gyakoroltak reá, a máltaiak maguk pedig pompás anyagot szolgáltattak vázlatkönyve számára. Emellett nem gyanította, hogy némiképpen ő maga is Málta látnivalói közé tartozik, hogy mindenki véle foglalkozik, s hogy csodáló pillantások követik, midőn fanyar külsejű gardedámja kíséretében fölfedező útjaira indul.

Fane kisasszony végre elolvasta leveleit, hosszú keresztül- kasul írt leveleket, valóságos irodalmi rácsozatot, míg végül egy erős férfikéz írta levélre került a sor. E levél nem volt oly bőséges tartalmú, mint az előbbiek, alig terjedt két oldalra. Az öreg kisasszony komoran összevont szemöldökkel futotta át a sorokat s a pillantás, melyet azután fiatal társnőjére vetett, egy rablóvezérhez is méltó lett volna.

Alice éppen gyanútlanul föltekintett regényéről s a szeme a hideg, vizsga pillantással találkozott, mely egy kísértetiesen fénylő csíptetőn át villogott feléje. Fane kisasszony méltóságteljes megjelenésű, rendkívül takaros, idősebb hölgy volt, ki mindig gyertya-egyenesen szokott ülni s rendesen a legkényelmetlenebb széken. Szép metszésű, arisztokrata arcának kellemetlen kifejezést kölcsönzött merészen hajlott, gőgös orra és gúnyos szája, őszülő haját gondos dugóhúzó-fürtökbe csavartan tűzte halántékaira s föléje mindenkor kifogástalan csipke fejkötő borult. Csinos barna selyemruhája épp oly merev volt, mint ő maga.

- Miután vagyonának nagy részét egy pénzintézet bukása alkalmával elvesztette, szívesen vállalta a szépen jövedelmező föladatot, hogy öccsének gyámleányára fölügyeljen. Igaz, hogy még jobban örült volna az évi jövedelemnek a gyámleány nélkül, mert a fiatal leányokat nem nagyon kedvelte. Minden szűkkeblűsége, önzése ellenére is elég kötelességérzet volt benne, hogy föladatát becsületes jó igyekezettel teljesítse, természetesen az ő személyes fölfogása szerint.

- Alice, - kezdte kissé határozatlanul, majd a fiatal leányra, majd a levélre nézve, - levelet kaptam öcsémtől, a te gyámodtól. Ezredét a legközelebb visszahívják Indiából, s ha hajója, az „Eufrátesz", itt kiköt, fölkeres bennünket. El akarnád talán olvasni levelét? Nem tudom, helyesen cselekszem-e, ha megmutatom neked, de így legalább némi fogalmat alkothatsz magadnak gyámodról.

- Szívesen elolvasom, - válaszolta a fiatal leány, kezecskéjét élénk mozdulattal, kinyújtva, - ha ugyan illetlennek nem tartod, nénikém? - tette hozzá kétkedő hangon.

Fane kisasszony azonban már átnyújtotta a levelet, mely így hangzott:

- Kedves nénikém! Utolsó leveled idejekorán megkaptam. Eddig nem válaszoltam reá, mert semmi sem jutott eszembe s mert egyáltalán nem szeretek levelet írni. Teljesen egyetértek veled abban, hogy Saville kisasszonynak most, midőn az iskolát elhagyta, nálad a legjobb helye, de nem hagyhattuk volna őt még egy-két évig az intézetben? Az ajánlatod természetesen kitűnő s