Romeo és Giulietta - Régi olasz novellák II.

By Anonymus

A novella legnépszerűbb hajtása természetesen a mulattató, a humoros elbeszélés volt, amely a komikumnak két nagyon hálás és termékeny motívumából szedte legfőbb táplálékát: a nemi élet és a persziflázs komikumából. A legfontosabb, legközérdekűbb emberi kérdés, a szexuális mozzanat, a legtarkább vonatkozásaiban, örök idők óta a komikumnak is gazdag tőkéje. Az elmondhatatlannak merész belevonása a közlés művészetébe, a pikantériának, a titkolt, de azért szívesen bolygatott, csiklandós gondolatoknak, indulatoknak varázsa sohasem kophat annyira megszokottá, hogy új szenzációval ne lehessen telíteni, hogy egy kis elrendező ügyességgel megszerkesztett helyzetben ne lehessen érdekessé, zamatossá, és a nyilvános megtárgyalás bizarrságával komikus hatásúvá tenni. (Honti Rezső)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634742272

Book preview

Régi olasz novellák II.

ROMEO ÉS GIULIETTA

fordította:

Honti Rezső

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-227-2 EPUB

ISBN 978-963-474-228-9 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a borító Luigi Garibbo (1782 - 1869) Sant'Ambrogio di Voltri

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Rabelais:

Amys lecteurs, qui ce liure lisez,

Des pouillez vous de toute affection,

Et, le lisans, ne vous scandalises:

Il ne contient mal ne infection.

A középkori mesemondók a szájról-szájra adott anekdoták, a keletről hozott regék mellett a klasszikus ókori és a kolostori latin irodalom anyagkészletéből vették témáikat. A lovagregények pompás dekorációja, romantikus szerelmes levegője és leventéinek viselt dolgai csak ritkán jutnak demokratikus érdeklődésük körébe, és akkor is a feudális erények és szokások impozáns képeit legtöbbször karikatúráig túlozva kapja meg a lovagi, legendás irodalom hagyatékából. Mindenekelőtt a polgári élet érdekli és mindig plebejus szemmel vet kíváncsi pillantást a nagyurak világába. Vallási, babonás elfogultsága nem fedi el ugyan előtte a húsból-vérből való élet apróságait, de nem látja őket egységes távlatból és nincs elég formáló ereje hozzá, hogy a tipikusát megfogja bennük.

A polgári élet mindennapiságának képei csak anekdotaszerű, többnyire humoros csattanójú karcolatok, ha nem kifejezetten erkölcstanító példázatok; elmesélésre és nem olvasásra vannak szánva.

Ebből a sovány fikciójú, és analfabéták számára készült realista adomázásból, amelyben csak néha ragyog ki igazi novella-pointe, és ritka a kerek kompozíció, Boccaccio művészete csinált irodalmat. Boccaccio faragott emberi figurákat a határozatlan, csak pillanatképben megfogott és többnyire esetlenül megrajzolt alakokból; ő fogalmazta meg véglegesen a típusokat: a Dekameron mozgalmas világába már csak be kellett nyúlni kész példányokért.

Annak a nyersanyagnak egy részét, amely Boccaccio műhelyében kapott irodalomképes kidolgozást, a Novellino szemlélteti, és egy csomó apróság, amelyet a Boccaccio utáni korban Poggio Bracciolini gyűjtött össze Facetiae címen. Ezeket tíz história képviseli ebben a gyűjteményben, a többi itt bemutatott karcolat és elbeszélés a Boccaccio utáni olasz novella felmérhetetlen terméséből való - leginkább a renaissance-kor mesemondó prózájának reprezentatív darabjaiból kiválogatva.

Boccaccio után alig mondhatott valaki újat; a Dekameron mindent meglátott és megörökített, ami a késői középkor és a renaissance életében írói kézzel meg volt fogható. A Dekameron varázsa nem is gyöngült a legújabb korig: a novella nagymesterei is, akik a maguk teremtő meglátásával közelítették meg tárgyukat, a meglátás technikáját Boccacciótól kapták. A fantasztikus, a meseszerű, és főképpen a népies fajtában természetesen akadt mindig új szín és új hang kihozni való, és a legsablonosabb tárgy is: az asszony kifigurázása, lebecsülése, ördög képébe öltöztetése - a népies irodalomnak dalokban, közmondásokban is örök refrénje - mindig tudott valami fordulatosat produkálni. De nagyjában a novella nem tágított a boccacciói hagyomány mellől: a századok csak új környezetet, új kosztümöket, váltakozó korképeket hoztak beléjük, és mint legnagyobb reformot: a helyenként tős- gyökeresebb népies hangot.

Boccaccio realizmusa ütötte az első végzetes rést a középkor túlvilági beállítottságába; az ő demokrata világiassága a renaissance beköszöntésének első állomása. A józanfejű életigenlés, az a merész varázsbontás, amellyel Boccaccio az élni akaró, élvezni tudó, erősgerincű, jó gyomrú embert tette világának tengelyévé, már ő előtte keresett utat az anekdotázó nép ajkán; és ezt a munkát az epigonok tették teljessé.

A novella legnépszerűbb hajtása természetesen a mulattató, a humoros elbeszélés volt, amely a komikumnak két nagyon hálás és termékeny motívumából szedte legfőbb táplálékát: a nemi élet és a persziflázs komikumából. A legfontosabb, legközérdekűbb emberi kérdés, a szexuális mozzanat, a legtarkább vonatkozásaiban, örök idők óta a komikumnak is gazdag tőkéje. Az elmondhatatlannak merész belevonása a közlés művészetébe, a pikantériának, a titkolt, de azért szívesen bolygatott, csiklandós gondolatoknak, indulatoknak varázsa sohasem kophat annyira megszokottá, hogy új szenzációval ne lehessen telíteni, hogy egy kis elrendező ügyességgel megszerkesztett helyzetben ne lehessen érdekessé, zamatossá, és a nyilvános megtárgyalás bizarrságával komikus hatásúvá tenni.

Az erotika hálásabb és kifogyhatatlanabb humorforrás a persziflázsnál; a szatíra elveszti az élét, ha már ő maga, vagy az idő lejáratta a tollára tűzött tekintélyeket. Az ördögűzés, a boszorkánymesterség babonája a XVI. század után már lekerül a szatíra műsoráról; az urakat kikezdő osztályféltékenység még hamarabb kimerül, a polgári tekintély megerősödésével. A szatíra legtermékenyebb tárgya a papság maradt; ennek a tekintélye úgy meg volt alapozva, hogy állandóan táplálhatta a tiszteletlen, pajkos tréfálkozást, ami ha nem is volt soha programjában vallásellenes, nagyon kevés illúzióval nézte a túlvilágnak minden földi tartozékát. A novella, a józanság műfaja, minden elfogultságot kíméletlenül megbolygat; szereti a presztízst papucsba bujtatni, minden hagyományos értéket tapintatlanul megmér és könnyűnek talál az ő plebejusi kalmármérlegén. Csak a napi, forgalmi értékekben hisz. Épp úgy meglátja a tudósban a nagyképűséget, mint a szent férfiúban a képmutatást; aki a gőzfürdői értelemben vett emberi egyenlőség színvonala fölé került, azt vetkőzteti le a legszívesebben, hogy porból lett hússá visszaváltoztassa. Embereit legtöbbször az előtt a fellebbezhetetlen fórum előtt teszi próbára, ahol csakugyan egyenlőek: a nemi élet színe előtt. Az erotika az a közös mérték, amely megengedi, hogy minden emberit egymással összemérjen; garanciája annak az erkölcsi tanulságnak - ami szatírájának egyetlen filozófiai érvényű alapgondolata - hogy a természetet nem lehet kijátszani.

De valójában a novella nem érzi fontosnak az erkölcsi célzatot, még akkor se, ha udvarias hajbókolással a rosszhiszemű szemérmetesség felé, kiteszi cégérnek azt a jámbor fogadkozást, hogy okulásra és épülésre akar szolgálni. Nevető elfogulatlansága hisz ugyan minden erkölcsi törvényben és - hacsak nem hajszolja a hajmeresztő szenzációt - mindig a legtapintatosabb méltányossággal osztja meséjében az igazságot; de mihelyt a szerelemről van szó, megadja az ösztönnek azokat a kiváltságokat, amelyeket az irodalom olyan szuverénül osztogathat. Az a beállítás, ahogyan ezeket a kiváltságokat szóvá teszi, akármilyen elképesztő néha, hozzátartozik ahhoz a korhoz, amely ezt a stílust felvirágoztatta: a mai olvasónak sem lehet vele szemben más állásfoglalása, mint az elfogulatlanság, ami kijár a kultúra minden emlékének.

H. R.

Elöljáró beszéd

Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus emberi nyelven szólt hozzánk, egyéb beszédei között ezt is mondta: »a szívnek teljességéből szól a száj«. Tik is, akiknek a többiek között finom és nemes telketek vagyon, igazítsátok elméteket Isten tetszésére, beszélvén, tisztelvén, félvén és dicsérvén a Mi Urunkat, aki már szeretett bennünket, mielőtt e világra megteremtett volna, és mielőtt minmagunkat megszerettük volna. És ha valahol az ember, nem vétve az ő tetszése ellen, szóba kezd, hogy testét felvidítsa, élessze és fenntartsa, tegye ezt annyi tisztességgel és illemtudással, amennyire csak teheti.

És mivelhogy a finom és nemes emberek a beszédben és cselekedetekben úgyszólván tükröt tartanak a gyöngébbek elé (mert kellemesebb a beszédük, amely finomabb hangszeren szólal meg) mi itt megörökítünk néhány virágos szólást, ildomos mondást, talpraesett feleletet, megemlékezvén vitéz tettekről, erényekről és szép szerelmi históriákról, melyek a múlt időkben számos emberrel megestek.

És akinek van nemes szíve és éles elméje, az utánozhatja őket a későbbi időkben, és elmélkedhet rajta, és elmondhatja, és elmesélheti a maga földjén, azoknak javára és kedvtelésére, akik nem tudnak, de tudni vágynak.

És ha e szóvirágok közé, melyeket elébük nyújtunk, egyéb szavak keveredtek volna, úgy ne nehezteljenek, mivelhogy a fekete szín díszítéséül szolgál az aranynak, és egyetlenegy nemes és zamatos gyümölcs kedvéért gyakran az egész gyümölcsös tetszik, néhány szál virágért egy egész virágos kert.

Tehát ne akadjon fenn semmin a nyájas olvasó, mert hányán voltak e világon, kik igen-igen hosszú időn át éltek, de soha életükben egy szót sem ejtettek szép virágosat, és nem cselekedtek olyat, amit derék cselekedet-számba lehet venni!

(Novelle Antiche)

LUIGI DA PORTO

Romeo és Giulietta

(Megj. 1535.)

Abban az időben, amikor Bartolommeo della Scala, a finom lelkű és emberséges nagyúr tartotta kezében - hol meghúzván, hol megeresztvén - szép hazámnak, Veronának gyeplőjét, élt abban a városban, amint (apám állítása szerint) beszélték, két előkelő nemesi család, amelyet a pártviszály vagy valami különös gyűlölet egymás ellenségeivé tett. Az egyik a Capellettiek, a másik a Montecchiek családja volt: emerről biztosan tudják, hogy az udinei Montecchiek családjával azonos, mert messer Niccoló és messer Giovanni, akiket most Monticoli di Veronának neveznek, valami különös okból költöztek onnan Udinébe, jóllehet nem igen hoztak magukkal az ősi fészekből egyebet, mint finom előkelőségüket. És bár én, a veronai krónikákat olvasván, úgy találtam, hogy ez a két család közösen egy párthoz tartozott, mégis változtatás nélkül, azon módon fogom a történetet előadni, amint azt hallottam.

Tehát, mint mondom, a nevezett fejedelem uralkodása alatt élt Veronában két előkelő család, amelyeket az ég, a természet és a szerencse derék emberekkel és gazdagsággal egyaránt megáldott. Ezek között, mint nagy családok közt gyakran tapasztalható, miért, miért nem? engesztelhetetlen gyűlölség uralkodott, amely mindkét részről sok férfiú életébe került; úgy, hogy már belefáradván az ellenségeskedésbe, mint ahogy az ilyen esetekben gyakran megtörténik, meg a fejedelem fenyegetődzésére is (aki nagyon rossz szemmel nézte ezt a szakadást): végre abbahagyták egymás bosszantását, és bár nem kötöttek békét, idővel annyira megszelídültek, hogy a családok tagjai egymással szóba is álltak.

Abban az időben, mikor a két család már szinte egészen megbékült, messere Antonio Capelletti, a család feje, aki igen mulatságkedvelő úr volt, farsang idején éjjel-nappal, nagy ünnepségeket rendezett a házában, és ezekre csaknem az egész város összecsődült. Egy éccaka a Montecchi-ház egyik fiatal tagja szintén eljött az ünnepre, szíve választottja után, mert az már szokása a szerelmeseknek, hogy amerre hölgyük megy, mindenfelé követni szeretnék, nemcsak szívükkel, hanem testükkel is.

Ez az ifjú igen szép, magas termetű, kellemes, jó modorú fiatalember volt, és mivel, amint a többiek, ő is álruhát vett fel - nimfának volt öltözve - nem volt szem, amely meg ne akadt volna rajta, nemcsak szépsége miatt, mellyel túltett a legszebb nőkön is, hanem a csodálkozástól is, hogy ebben a házban, még hozzá éjnek idején, meg mert jelenni. De mindenkinél alaposabban messere Antoniónak egyetlen leánya vette észre, aki földöntúlian szép, bátor fellépésű, bájos leányka volt. Mikor megpillantotta az ifjút, oly erővel fogadta szívébe ennek szépségét, hogy alig találkoztak pillantásaik; már egészen ki volt cserélve. A fiatalember az ünnepély alatt félrevonulva, egyedül húzódott meg; a táncban vagy beszélgetésben alig vett részt, mint olyan, akit a szerelem hajtott oda, de óvatosan kell viselkednie. A leánykának ez igen rosszul esett, mert hallotta, hogy kellemes és vidám fiatalember.

Éjfélkor, az ünnep vége felé, kezdődött a fáklyatánc vagy ha úgy tetszik: süvegtánc, amit manapság is a bálok végén szokás eljárni. Ezen a táncosok körbe állnak, urak, hölgyek váltakozva, és egymás kezét fogják. Néhány hölgy ebbe a táncba bevitte a fiatalembert, és véletlenül éppen az immár szerelmes leányka mellé állították. Másik oldalán egy Marcuccio Guercio nevű fiatal nemes foglalt helyet, akinek az volt a különös természete, hogy a keze, akár júliust, akár januárt írtak, mindig hideg volt. Mikor pedig Romeo (mert ez volt a Montecchi-fiú neve) táncosnője baljára került, és mint e táncnál szokásos, megfogta szép kezét, a leányka, talán hogy beszéltesse a táncosát, mindjárt megszólította:

- Isten áldása, hogy mellém került, messer Romeo!

A fiatalember, aki már észrevette a leányka pillantásait, nagyon elcsodálkozott szavain, és így szólt:

- Isten áldása? Miért?

- Igen, Isten áldása - felelte a leány -, mert legalább ezt a balkezemet melegen fogja tartani, míg a másikat Marcuccio fagyasztja.

Az ifjú kissé nekibátorodva így válaszolt:

- Ha én a kezemmel a tiedet melegítem, te meg a szemeddel a szívemet égeted.

A leányka, aki nem akarta, hogy lássák és hallják, hogy vele beszélget, elmosolyodott, és csak ennyit mondott:

- Hitemre esküszöm, Romeo, hogy nincs itt nő, aki az én szememben olyan szép volna, mint te.

Az ifjú egészen lángra gyúlt tőle és ezt felelte:

- Akármilyen vagyok: a le szépségednek, ha nincs ellenedre, hűséges szolgája leszek.

Nemsokára aztán Romeo otthagyta az ünnepélyt és hazament. Mikor pedig elgondolta előbbeni szerelmének kegyetlenségét, aki az ő epekedését mindig rosszul hálálta meg, elhatározta, hogy ennek a leánynak fogja magát szentelni, még ha ellenségeinek családjából való is, - ha a leányka is úgy akarja. Ez meg alig bírt másra gondolni, mint Rómeóra, és nagy sóhajtozások közt jutott arra a tudatra, hogy csak akkor lehet boldog, ha őt kaphatja férjnek: de szívszorongva látta, hogy a két család ellenségeskedése miatt az ilyen boldog célhoz kevés reménye lehet. Emiatt állandó kétségben tépelődött, és gyakran mondta magában:

- Ó, én ostoba! micsoda útvesztőbe vezettettem magamat ettől az indulattól! Bennmaradok vezető nélkül; nem bírok belőle kikerülni a magam erejéből. Romeo nem szerethet; hisz családjaink viszálya miatt egyebet, mint az én szégyenemet, nem kívánhat. De ha el is akarna venni feleségül: apám sohasem egyeznék bele, hogy neki adjanak. - Majd tovább szőve gondolatait, így folytatta: - De ki tudja, hátha éppen, hogy családjaink kibéküljenek, - hisz már belefáradtak és beleuntak az örökös háborúskodásba, - még megadják, amire úgy vágyom?

És ebben a gondolatban megnyugodván, attól kezdve nyájas pillantásokra méltatta.

A két szerelmes tehát egyenlően heves lángra gyúlt egymás iránt; egymás szép nevét és képét mindketten szívükbe vésve hordták, és hol a templomban, hol az ablakból folytatták szemjátékukat, úgy, hogy egyikük sem érezte magát jól, csak ha egymást láthatták. A fiatalembert olyan szerelemre gyújtotta a leányka kedves bája, hogy életének veszélyeztetésével csaknem éccakákon át álldogált egyedül szerelmes hölgyének háza előtt és gyakran nagy erőfeszítéssel felkapaszkodott a leányka erkélyére és ott, anélkül, hogy ő vagy bárki más tudta volna, elüldögélt, vagy néha az uccán a földre kuporodott, csakhogy a hangját hallja.

Történt egy ragyogó holdfényes éjjelen, Ámor jóvoltából, hogy Romeo épp az említett erkélyre kapaszkodott, mikor a leányka - véletlenül-e, vagy mert már tudta azt