A nyargaló holttest - Régi olasz novellák I.

By Anonymus

A középkori mesemondók a szájról-szájra adott anekdoták, a keletről hozott regék mellett a klasszikus ókori és a kolostori latin irodalom anyagkészletéből vették témáikat. A lovagregények pompás dekorációja, romantikus szerelmes levegője és leventéinek viselt dolgai csak ritkán jutnak demokratikus érdeklődésük körébe, és akkor is a feudális erények és szokások impozáns képeit legtöbbször karikatúráig túlozva kapja meg a lovagi, legendás irodalom hagyatékából. Mindenekelőtt a polgári élet érdekli és mindig plebejus szemmel vet kíváncsi pillantást a nagyurak világába. Vallási, babonás elfogultsága nem fedi el ugyan előtte a húsból-vérből való élet apróságait, de nem látja őket egységes távlatból és nincs elég formáló ereje hozzá, hogy a tipikusát megfogja bennük. (Honti Rezső)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 18, 2019
• ISBN: 9789634742210

Book preview

Régi olasz novellák I.

A NYARGALÓ HOLTTEST

fordította:

Honti Rezső

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-221-0 EPUB

ISBN 978-963-474-222-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a borító Luigi Garibbo (1782 - 1869) Sant'Ambrogio di Voltri

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Rabelais:

Amys lecteurs, qui ce liure lisez,

Des pouillez vous de toute affection,

Et, le lisans, ne vous scandalises:

Il ne contient mal ne infection.

A középkori mesemondók a szájról-szájra adott anekdoták, a keletről hozott regék mellett a klasszikus ókori és a kolostori latin irodalom anyagkészletéből vették témáikat. A lovagregények pompás dekorációja, romantikus szerelmes levegője és leventéinek viselt dolgai csak ritkán jutnak demokratikus érdeklődésük körébe, és akkor is a feudális erények és szokások impozáns képeit legtöbbször karikatúráig túlozva kapja meg a lovagi, legendás irodalom hagyatékából. Mindenekelőtt a polgári élet érdekli és mindig plebejus szemmel vet kíváncsi pillantást a nagyurak világába. Vallási, babonás elfogultsága nem fedi el ugyan előtte a húsból-vérből való élet apróságait, de nem látja őket egységes távlatból és nincs elég formáló ereje hozzá, hogy a tipikusát megfogja bennük.

A polgári élet mindennapiságának képei csak anekdotaszerű, többnyire humoros csattanójú karcolatok, ha nem kifejezetten erkölcstanító példázatok; elmesélésre és nem olvasásra vannak szánva.

Ebből a sovány fikciójú, és analfabéták számára készült realista adomázásból, amelyben csak néha ragyog ki igazi novella-pointe, és ritka a kerek kompozíció, Boccaccio művészete csinált irodalmat. Boccaccio faragott emberi figurákat a határozatlan, csak pillanatképben megfogott és többnyire esetlenül megrajzolt alakokból; ő fogalmazta meg véglegesen a típusokat: a Dekameron mozgalmas világába már csak be kellett nyúlni kész példányokért.

Annak a nyersanyagnak egy részét, amely Boccaccio műhelyében kapott irodalomképes kidolgozást, a Novellino szemlélteti, és egy csomó apróság, amelyet a Boccaccio utáni korban Poggio Bracciolini gyűjtött össze Facetiae címen. Ezeket tíz história képviseli ebben a gyűjteményben, a többi itt bemutatott karcolat és elbeszélés a Boccaccio utáni olasz novella felmérhetetlen terméséből való - leginkább a renaissance-kor mesemondó prózájának reprezentatív darabjaiból kiválogatva.

Boccaccio után alig mondhatott valaki újat; a Dekameron mindent meglátott és megörökített, ami a késői középkor és a renaissance életében írói kézzel meg volt fogható. A Dekameron varázsa nem is gyöngült a legújabb korig: a novella nagymesterei is, akik a maguk teremtő meglátásával közelítették meg tárgyukat, a meglátás technikáját Boccacciótól kapták. A fantasztikus, a meseszerű, és főképpen a népies fajtában természetesen akadt mindig új szín és új hang kihozni való, és a legsablonosabb tárgy is: az asszony kifigurázása, lebecsülése, ördög képébe öltöztetése - a népies irodalomnak dalokban, közmondásokban is örök refrénje - mindig tudott valami fordulatosat produkálni. De nagyjában a novella nem tágított a boccacciói hagyomány mellől: a századok csak új környezetet, új kosztümöket, váltakozó korképeket hoztak beléjük, és mint legnagyobb reformot: a helyenként tős- gyökeresebb népies hangot.

Boccaccio realizmusa ütötte az első végzetes rést a középkor túlvilági beállítottságába; az ő demokrata világiassága a renaissance beköszöntésének első állomása. A józanfejű életigenlés, az a merész varázsbontás, amellyel Boccaccio az élni akaró, élvezni tudó, erősgerincű, jó gyomrú embert tette világának tengelyévé, már ő előtte keresett utat az anekdotázó nép ajkán; és ezt a munkát az epigonok tették teljessé.

A novella legnépszerűbb hajtása természetesen a mulattató, a humoros elbeszélés volt, amely a komikumnak két nagyon hálás és termékeny motívumából szedte legfőbb táplálékát: a nemi élet és a persziflázs komikumából. A legfontosabb, legközérdekűbb emberi kérdés, a szexuális mozzanat, a legtarkább vonatkozásaiban, örök idők óta a komikumnak is gazdag tőkéje. Az elmondhatatlannak merész bele- vonása a közlés művészetébe, a pikantériának, a titkolt, de azért szívesen bolygatott, csiklandós gondolatoknak, indulatoknak varázsa sohasem kophat annyira megszokottá, hogy uj szenzációval ne lehessen telíteni, hogy egy kis elrendező ügyességgel megszerkesztett helyzetben ne lehessen érdekessé, zamatossá, és a nyilvános megtárgyalás bizarrságával komikus hatásúvá tenni.

Az erotika hálásabb és kifogyhatatlanabb humorforrás a persziflázsnál; a szatíra elveszti az élét, ha már ő maga, vagy az idő lejáratta a tollára tűzött tekintélyeket. Az ördögűzés, a boszorkánymesterség babonája a XVI. század után már lekerül a szatíra műsoráról; az urakat kikezdő osztályféltékenység még hamarabb kimerül, a polgári tekintély megerősödésével. A szatíra legtermékenyebb tárgya a papság maradt; ennek a tekintélye úgy meg volt alapozva, hogy állandóan táplálhatta a tiszteletlen, pajkos tréfálkozást, ami ha nem is volt soha programjában vallásellenes, nagyon kevés illúzióval nézte a túlvilágnak minden földi tartozékát. A novella, a józanság műfaja, minden elfogultságot kíméletlenül megbolygat; szereti a presztízst papucsba bujtatni, minden hagyományos értéket tapintatlanul megmér és könnyűnek talál az ő plebejusi kalmármérlegén. Csak a napi, forgalmi értékekben hisz. Épp úgy meglátja a tudósban a nagyképűséget, mint a szent férfiúban a képmutatást; aki a gőzfürdői értelemben vett emberi egyenlőség színvonala fölé került, azt vetkőzteti le a legszívesebben, hogy porból lett hússá visszaváltoztassa. Embereit legtöbbször az előtt a fellebbezhetetlen fórum előtt teszi próbára, ahol csakugyan egyenlőek: a nemi élet színe előtt. Az erotika az a közös mérték, amely megengedi, hogy minden emberit egymással összemérjen; garanciája annak az erkölcsi tanulságnak - ami szatírájának egyetlen filozófiai érvényű alapgondolata - hogy a természetet nem lehet kijátszani.

De valójában a novella nem érzi fontosnak az erkölcsi célzatot, még akkor se, ha udvarias hajbókolással a rosszhiszemű szemérmetesség felé, kiteszi cégérnek azt a jámbor fogadkozást, hogy okulásra és épülésre akar szolgálni. Nevető elfogulatlansága hisz ugyan minden erkölcsi törvényben és - hacsak nem hajszolja a hajmeresztő szenzációt - mindig a legtapintatosabb méltányossággal osztja meséjében az igazságot; de mihelyt a szerelemről van szó, megadja az ösztönnek azokat a kiváltságokat, amelyeket az irodalom olyan szuverénül osztogathat. Az a beállítás, ahogyan ezeket a kiváltságokat szóvá teszi, akármilyen elképesztő néha, hozzátartozik ahhoz a korhoz, amely ezt a stílust felvirágoztatta: a mai olvasónak sem lehet vele szemben más állásfoglalása, mint az elfogulatlanság, ami kijár a kultúra minden emlékének.

H. R.

Elöljáró beszéd

Amikor a mi Urunk Jézus Krisztus emberi nyelven szólt hozzánk, egyéb beszédei között ezt is mondta: »a szívnek teljességéből szól a száj«. Tik is, akiknek a többiek között finom és nemes telketek vagyon, igazítsátok elméteket Isten tetszésére, beszélvén, tisztelvén, félvén és dicsérvén a Mi Urunkat, aki már szeretett bennünket, mielőtt e világra megteremtett volna, és mielőtt minmagunkat megszerettük volna. És ha valahol az ember, nem vétve az ő tetszése ellen, szóba kezd, hogy testét felvidítsa, élessze és fenntartsa, tegye ezt annyi tisztességgel és illemtudással, amennyire csak teheti.

És mivelhogy a finom és nemes emberek a beszédben és cselekedetekben úgyszólván tükröt tartanak a gyöngébbek elé (mert kellemesebb a beszédük, amely finomabb hangszeren szólal meg) mi itt megörökítünk néhány virágos szólást, ildomos mondást, talpraesett feleletet, megemlékezvén vitéz tettekről, erényekről és szép szerelmi históriákról, melyek a múlt időkben számos emberrel megestek.

És akinek van nemes szíve és éles elméje, az utánozhatja őket a későbbi időkben, és elmélkedhet rajta, és elmondhatja, és elmesélheti a maga földjén, azoknak javára és kedvtelésére, akik nem tudnak, de tudni vágynak.

És ha e szóvirágok közé, melyeket elébük nyújtunk, egyéb szavak keveredtek volna, úgy ne nehezteljenek, mivelhogy a fekete szín díszítéséül szolgál az aranynak, és egyetlenegy nemes és zamatos gyümölcs kedvéért gyakran az egész gyümölcsös tetszik, néhány szál virágért egy egész virágos kert.

Tehát ne akadjon fenn semmin a nyájas olvasó, mert hányán voltak e világon, kik igen-igen hosszú időn át éltek, de soha életükben egy szót sem ejtettek szép virágosat, és nem cselekedtek olyat, amit derék cselekedet-számba lehet venni!

(Novelle Antiche)

NOVELLINO

Libro di Novelle e di bel parlare gientile (1290 körül)

1. Hogyan ölette meg egy király, a felesége tanácsára,

országának minden öreg emberét

Volt egyszer egy tengeri szigeten egy fiatal király, akinek nagy volt ereje és hatalma, de nagyon fiatal volt ahhoz, hogy országot kormányozzon. Mikor uralkodni kezdett, egy igen finom, de gonoszságban igen jártas ifjú leányzót vett nőül; ámde az öreg tanítómester, aki a fiatal királyt nevelte volt, folyton résen volt a királynő mesterkedései ellen. Ez mikor észrevette, mindjobban erőlködött, hogy megfessék a királynak és elnyerje kegyét.

Történt egyszer, hogy a király, a bortól felhevülvén, enyelegni kezdett a királynéval, mire ez így szólt hozzá:

- Uram, én jóllehet fiatal vagyok, mégis tudok annyit, hogy, ha rám hallgatsz, a világ leggazdagabb uralkodójává tegyelek; de te inkább hiszel másnak, mint nekem, és ezt rosszul teszed.

Erre a király felelte:

- Tudd meg, hogy téged minden eleven léleknél jobban szeretlek, és kész vagyok megtenni, ami neked tetszik; akarom, hogy egész országomban a te parancsaidat teljesítsék.

Ő pedig így szólt:

- Uram, a te javadra és dicsőségedre adj meg nekem valamit, amire kérlek.

A király pedig felelte:

- Akármit kívánsz, megadom.

Mire ő válaszold:

- Majd holnap megtétetem.

A király pedig azt mondta, hogy örömest beleegyezik.

A dolog ennyiben maradt másnap reggelig; másnap pedig a királyné megparancsoltatta, hogy az egész királyságban ne maradjon meg egy öreg ember se, aki hatvan éven túl van, hanem haladéktalanul ölessék meg, mert az öregek csak kárt hoznak a világra. Ezt pedig abból a gyűlöletből tette, amelyet a király nevelője ellen érzett, mivel nagyon hallgatott rá a király; már pedig az asszonyok gyakran gyűlölik azt, akit a férjek szeretnek.

Elérte tehát a királyné, hogy parancsát végre hajtsák, ami a királyt nagyon elkeserítette, de a királyné az ő mesterkedéseivel hamar megengesztelte.

Történt pedig, hogy egyszer a király egyedül feküdvén, nehéz és csodálatos álmot látott: úgy tetszett neki, mintha sokan nekiestek volna, hanyatt terítették volna a földön és követ, földet raktak volna rá: ő pedig fel akart kelni, kiáltani akart, de nem bírt. Ez a kínlódása soká tartott. Mikor felébredt, nem volt lélegzete, úszott az izzadságban, és visszagondolván álmára, törte a fejét, mit jelenthet, és így szólt magában: Azt hiszem az a teher, amelyet álmomban viseltem, azt jelenti, hogy vannak emberek, akik gyűlölnek engem, és meg akarnak ölni. És mihelyt megvirradt, felkelt, összehívta a tanácsot, elmondta álmát, és megkérdezte, mit jelenthet, de egyikük se bírta megfejteni; és így szóltak: Urunk és királyunk, mi fiatalok vagyunk és tapasztalatlanok a tanácsadásban; az öregek és a tanácsban s intelmekben tapasztaltak már nem élnek. De a szomszéd országokban vannak öregek és bölcs emberek, írj egy szomszéd királynak, hívja össze a tanácsát és fejtesse meg ezt az álmot. A király követte ezt a tanácsot és nyomban elküldött egyik szomszédjához, egy királyhoz, alti meghallván az izenetet, azonnal összegyűjtötte tanácsát, amelytől megkapván a választ, ezt izente a fiatal királynak: Uram, nagy tisztesség számomra, hogy az én országomba kell küldened tanácsért, minthogy miránk ebből annyi dicsőség háramlik, amennyi dicstelenség reád. Bolond tanácsot adtak neked, hogy megölesd országod véneit: nem szabad bolondul a feleségre hallgatni. Ha most élnének országod vénei, nem kellene tanácsért idegen országba küldened. Most kerestess egy embert, akit magad elé hívass egy kitűzött napon, hozza az magával barátját, ellenségét és igricét: ha megtalálod ezt az