Mikor a tücsök megszólal

By Charles Dickens

Dickens nagyregényeitől mind formájában, mind témájában eltér ez az írás. Mégis, 1845-ben, amikor megjelent, hazájában kirobbanó sikert aratott, és 2 éven belül még két kiadást élt meg. Mi a siker titka? A dickensi mesélőerő mellett a bájos történet, mely a kor Angliájának egy vidéki házában játszódik, hol a háziak életét - no persze nem mindenkiét - bájos tündérek segítik. A kötet a sikeres karácsonyi ének stílusának, világának, a bűvös karácsonyi történeteknek a folytatása - erre utal alcíme is: tündérmese a tűzhely mellől...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633986295

Book preview

Charles Dickens

MIKOR A TÜCSÖK MEGSZÓLAL

- tündérmese a tűzhely mellől -

fordította

Hevesi Sándor

GYULA, 2016

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-629-5 EPUB

ISBN 978-963-398-630-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016

A mű eredeti címe: The Cricket on the Hearth

a borító John George Brown (1831 - 1913) A Story of the Sea

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első czirpelés

A fazék volt az első! Sohse hozakodjatok elő azzal, a mit Peerybinglené mondott. Én jobban tudom. Peerybinglené akár ítéletnapig erősítgetheti eskü alatt, hogy nem tudja, kettő közül melyik kezdte először, de én a mellett maradok, hogy a fazék volt az első. Mert hát nekem csak kell tudnom, vagy mi? A fazék kezdte rá, a sarokban lógó kis viaszarczú németalföldi óra szerint teljes öt perczczel előbb, semmint a tücsök egyetlen czirpelést is hallatott volna.

Mintha bizony nem ütötte volna ki az időt s mintha a tetején álló görcsös kis Arató, a ki jobbra-balra vagdalkozott sarlójával, egy mórstílű palota kapuja előtt, félholdnyi képzeletbeli füvet le nem kaszált volna, mielőtt a tücsök egyáltalában beleártotta magát a dologba. No hát, én nem szoktam soha okvetetlenkedni. Tudja ezt minden ember. És ha olyan nagyon biztos nem volnék a dolgomban, a világ minden kincseért sem jelentenék be külön-véleményt a Peerybinglené véleményével szemben. Nem adnám rá a fejemet semmiért. De hát itt ténybeli dologról van szól. És tény-dolog az, hogy a fazék kezdte, legalább is öt perczczel előbb, semmint a tücsök egyáltalában legcsekélyebb életjelt is adott volna magáról. Mondjatok ellent és én rögtön tíz perczet mondok.

Hadd beszélem el töviről-hegyire, miként esett a dolog. Ezt kellett volna cselekednem mindjárt az első szónál, de hát a dolog úgy áll, hogy ha el akarok valamit mesélni, hát az elején kell kezdenem; és hogyan kezdhettem volna az elején, ha nem a fazékkal kezdem.

Tudnotok kell ugyanis, hogy a fazék meg a tücsök között valamiféle versengés folyt, vagy próba-éneklés, hogy melyik az ügyesebb; kérdés, hogy miért volt ez és hogyan ment végbe.

Peerybinglené kiment az alkonyi ködbe, végigbotorkált a nyirkos köveken faczipőiben, a melyek Euklides első tételének megszámlálatlan illusztráczióját verték ki az egész udvaron - mivelhogy Peerybinglené a nagy vizeshordóból megtöltötte a vasfazekat. Nyomban aztán megint befordult a konyhába, a faczipők hián, (a mi nagy hiány volt, mert a faczipők nagyok voltak, Peerybinglené ellenben kicsi) és a fazekat a tűzre tette. Közben odalett a jókedve, vagy csak félretette egy pillanatra; mert a kellemetlenül fagyos-hideg víz, a mely azonfölül, abban a lucskos, olvadó, sikamlós állapotban volt, a mikor minden elképzelhető anyagon keresztül tud hatolni - odatapadt Peerybinglené sarkához, sőt még a lábára is ráfröcscsent. És ha kissé rátartók vagyunk (még pedig joggal) a lábunkra és a tiszta harisnyára különös gondot fordítunk, az ilyesmit, legalább az első pillanatban nagyon a szívünkre fogjuk venni.

Meg aztán a vasfazék is kiállhatatlan volt és konok. Sehogysem akart a keresztvasra illeszkedni; hallani sem akart arról, hogy az izzó szén közé telepedjék; mindenáron előre akart billenni a tűzhelyen, mint valami részeg, és ki akart csordulni a hülye jószág. Házsártos volt és mérgesen sziszegett és rotyogott a tűzhelyen. És végre mindennek a hegyibe a fedő sem engedelmeskedett Peerybinglené ujjacskáinak; először is a feje tetejére állott, aztán jobb ügyhöz méltó leleményes konoksággal oldalt billent - s lemerült a fazék fenekére. A György Király¹ roncsa félannyit sem ellenkezett és makacskodott, a mikor fölszínre hozták, mint ez a fazékfedő, a mely ugyancsak sok dolgot adott Peerybinglenének, a míg ki tudta halászni.

De a fazék csak olyan mogorva és önfejű maradt, mint volt; a füle olyan daczosan állott s a száját olyan gúnyosan és szemtelenül csucsorította Peerybinglenére, mintha csak ezt mondta volna „Nem akarok felforrni. Meg nem teszem én azt semmiért".

De Peerybinglené, a kinek visszatért a jókedve, csak kövér kezecskéit veregette és nevetve ült a fazék mellett. Időközben vígan felcsapott a láng és libegve-lobogva rávilágított a kis Aratóra, a ki a németalföldi óra tetején állott, mígnem az ember szinte azt hihette, hogy mereven áll a mór palota előtt és hogy nem mozdul ott semmi, csak a láng.

Pedig a kis ember mégis csak mozgott; minden másodperczben kétszer rándult meg, szépen és szabályosan. De rettentő volt nézni kínjait, a mikor az óra ütőfélben volt; és a mikor a Kakuk kitekintett a palota csapó-ajtaján és hatszor kiáltott, a szegény mindig úgy megrázkódott, mintha a rossz lélek szólt volna hozzá - vagy mintha valami sodronyféle rángatta volna a lábait.

A megrémült Arató nem is tudott magához térni, csak mikor a lánczok és súlyok zúgó járása és zörgő lármája teljesen megszűnt körülötte. Nem is ok nélkül ijedt meg az istenadta; mert ezek a zörgő csontváz-óraművek nagyon kellemetlenűl működnek és szerfölött csodálkozom, hogy akadhatnak emberek s legkivált, hogy akadhatnak hollandusok, a kik örömüket lelik ilyen órák kitalálásában. Köztudomású dolog, hogy a hollandusok nagyon szeretik a bő alkalmatosságokat, sok posztót használnak el derékon alul² és bizony jobban tennék, ha az óráikat sem hagyják olyan ösztövéren és védetlenűl.

Jól jegyezzétek meg, ez volt az a pillanat, a mikor a fazéknak jó kedve kerekedett. Ekkor történt, hogy a fazék meglágyult és melódikussá lett, hogy nem tudta többé torkába fojtani gargalizáló hangjait s kurta, hangos szuszogásokat engedett meg magának, a miket azonban még csirájukban elfojtott, mintha még nem szánta volna rá magát teljesen, hogy jó pajtás lesz. Ekkor történt, hogy két vagy három hiábavaló kísérlet után, a mikkel el akarta nyomni társas hajlamait: elvetett magától minden mogorvaságot, minden tartózkodást, s egyszerre olyan meleg, olyan jókedvű nótára gyujtott, a milyenről még a legérzelgősebb csalogány sem álmodott soha.

S milyen értelmes volt az éneke! Bizony Isten, csak olyan jól megértettétek volna, mint egy könyvet - jobban is, mint némely könyveket, a melyeket ti meg én talán meg tudnánk nevezni. Mialatt forró lehellete, mint könnyű gőzfelhő tódult ki belőle s vígan és kecsesen szállott fel pár lábnyi magasságra, s lógva maradt a kandalló sarkában, mintha az lett volna az ő saját külön égboltja, a fazék oly erővel és lelkes jókedvvel zengte dalát, hogy vasteste szinte ringott és rengett a tűzön; és még a fedő is, az imént még oly csökönyös fedő - lám a kitünő példa hatása - víg tánczot járt s úgy zörgött, mint valami fiatal, siketnéma czintányér, a ki eddigelé nem is tudta, hogy mirevaló az ő ikertestvére.

Nincs benne semmi kétség, hogy a fazék e danája hívogató ének volt, és Isten hozott valakinek, a ki odakünn járt; valakinek, a ki ebben a pillanatban a kedves otthoni fészek és a pattogó tűz felé igyekezett. Peerybinglené tudta ezt, nagyon jól tudta, a mikor elmélázva üldögélt a tűzhely mellett. A fazék így danolt:

Fekete az éj, az úton hervadt levelek avarja,

Sár, iszap a föld színe, köd, ború, a mi takarja.

És csak egy vigasz, remény van e komor, e gyászos éjben,

Az se fénylik, csak dereng, s nem tudom, hogy mire véljem.

Vérvörös csík, izzó bélyeg, hol a felhő megszakad,

Nap és szél boszus haragja a veszett idő miatt.

Lomha, végtelen sötétség, a meddig a szemed ér,

Zuzmarás a gyalog-ösvény, minden oszlop csupa dér.

És a víz, az meg nem állhat és a jég nem olvad el.

Másnak látszik minden itt, nem a minek lennie kell.

És szíves engedelmetekkel a Tücsök itt vágott bele egy czirpeléssel, mely hatalmas volt, mint egy kórus; olyan hanggal, mely a Fazékhoz képest megdöbbentő ellentétben állott testi nagyságával (testi nagyságával! hiszen nem is lehetett látni), úgy, hogyha nyomban szétpukkan, mint valami túltöltött fegyver, ha élettelenűl marad ott a helyszínén, ha kis teste száz darabra szakad szét a nagy czirpeléstől: ez csak természetes és kikerülhetetlen következménynek tűnt volna föl, a melyre határozottan pályázott.

A fazék bevégezte magán-énekét. Ugyan lankadatlan hévvel zenélt tovább, de most a tücsök vette át az első vonót és nem is adta ki a kezéből. Jóságos ég, hogy’ czirpegett! Harsány, éles, metsző hangja betöltötte az egész házat és künn a sötétségben meg-megvillant reszketve, akár a csillag. Leírhatatlan kis trillázás és tremolózás volt az, a mikor legerősebb hangjait vágta ki és ilyenkor azt hihette az ember, hogy nagy szívbeli lelkesedésében ugrálnia-tánczolnia kell, úgy, hogy a lába sem éri a földet. De nagyon szépen együtt maradtak, a tücsök, meg a fazék. A dal refrénje a régi maradt és nagy buzgóságukban egyre harsányabban, harsányabban és harsányabban énekelték. A szép kis hallgatózó - mert szép volt és fiatal, bárha afféle kis gömböcz volt, a mi ellen azonban nekem egyénileg semmi kifogásom - meggyújtott egy gyertyát, föltekintett az óra tetején álló Aratóra, a ki már jó középtermést takarított be másodperczekből, s kinézett az ablakon, de a nagy sötétség miatt semmit sem láthatott, csak a saját arczát,