Ne add fel, míg nem győztél!: Hogyan tapasztaltam meg életem során Isten csodáit

By Marilyn Hickey

Marilyn Hickey hosszú és mozgalmas életútja során tanúja volt az elmúlt 60 év legjelentősebb, világszerte meghatározó eseményeinek és mozgalmainak. A történelemnek nemcsak szemtanúja, de maga is kulcsszereplője. Például aktívan részt vett a karizmatikus megújulási mozgalomban, és ő volt az első, aki nőként számos keresztény vezetői pozíciót töltött be, illetve szolgálni kezdett a multimédia területén.
Könyvében első alkalommal meséli el magával ragadó történetét. Arra kér, hogy tartsunk vele, amint felidézi az általa megtapasztalt csodákat, természetfeletti eseményeket,
és hihetetlen utazásait a világ legveszélyesebb és legsötétebb részeire, ahová azért utazott el, hogy Jézus Krisztus szeretetét közvetítse az emberek számára.
Marilyn őszintén, lelkesen és közvetlen hangon osztja meg velünk azokat a folyamatokat és eseményeket, amelyeket Isten arra használt, hogy formálja, alakítsa és betöltse szívét az Isten Igéje és a nemzetek iránti szeretettel. Elámulhatunk az Istentől kapott kitartásán és rugalmasságán, valamint a más kultúrák iránti szeretetének mélysége láttán. Tanúi lehetünk, milyen sokféleképpen nyitott ajtókat Isten számára, hogy olyan nemzetekkel is megismertesse az evangéliumot, melyeket másképpen talán nem lehetett volna elérni. Marilyn élete valóban arra inspirál, hogy ne add fel, míg nem győztél!

• Language: Magyar
• Publisher: Patmos Records
• Release date: Feb 15, 2022
• ISBN: 9786156108586

Book preview

1400_Ne_add_fel.jpg

Ne add fel,

míg nem győztél!

Hogyan tapasztaltam meg életem során Isten csodáit

Marilyn Hickey

Patmos records

budapest, 2021

A fordítás alapjául szolgáló mű:

It’s Not Over Until You Win: My Lifetime of Experiencing the Miracles of God

Copyright ©2019 Marilyn Hickey

A kiadásért felel Kauzál Márton

fordította

Joób Viktória, Tóthné Kincs Vivien

lektorálta:

Joób Viktória

korrektúra

Sugár Ágnes

borító, tördelés

Ifj. Balogh Ferenc és Éva

Marilyn Hickey Ministries P.O. Box 6598

Englewood, Colorado 80155 1-888-637-4545 marilynandsarah.org

Hungarian edition © 2021 by Patmos Records

with permission of Thomas Nelson, Inc.

Hungarian translation copyright © Joób Viktória, Tóthné Kincs Vivien

All rights reserved – Minden jog fenntartva.

ISBN 978-615-6108-53-1

Ezt a könyvet ajánlom…

Csodálatos családomnak; különösen lányomnak, Sarah-nak és vejemnek, Reece-nek, és természetesen az én remek unokáimnak, akik feltétel nélküli szeretettel viseltettek mindig is irányomban.

Hihetetlenül hűséges és keményen dolgozó stábom tagjainak, akik kitartottak mellettem és segítettek eljuttatni Isten beszédét a föld számos pontjára.

Barátaimnak és partnereimnek, akik lankadatlanul imádkoztak értem, és önfeláldozó módon támogatták anyagilag a szolgálatomat, hogy ajtók nyílhassanak meg, és rendelkezésemre álljon mindaz az erőforrás, melyek segítségével emberek milliói felé tudtam szolgálni a világ több mint 137 országában.

Előszó

Rendkívül megtisztelő, hogy én írhatom az előszót, kedves barátom, Marilyn életrajzi könyvéhez. Ő egy fantasztikus és csodálatos asszony, aki egész életét Isten szolgálatának szentelte. Áldást jelent számomra, ugyanakkor inspirációt is az az igyekvő és állhatatos kitartása, amivel Istent követi mindabban, amire Tőle megbízatást kapott.

Marilynben különleges és nagyon őszinte szeretet van az emberek iránt – tartozzanak bármilyen kultúrához vagy etnikumhoz –, amely Istennek az emberiség iránti kegyelmét hirdeti fennhangon. Ő élő példája annak, mit jelent úgy szeretni másokat, ahogyan Jézus szeret bennünket – önzetlenül, érdekeiket és szükségeiket a sajátja elé helyezve. Hányszor, de hányszor imádkozott teljes odaadással a világ más tájain élő emberekért, amelynek eredményeként aztán arra is lehetősége nyílt, hogy személyesen is ellátogasson azokba az országokba és hirdesse az evangélium igazságát! És persze ezek a helyzetek Isten előtt is nagyszerű lehetőséget teremtettek arra, hogy Marilyn szolgálatán keresztül bámulatos csodákat cselekedjen.

Marilyn teljes lényével Istenért él, és biztosra veszem, hogy ez a könyv sokakat megváltoztat, ahogyan megismerik elkötelezettségét, valamint rendíthetetlen hitét, amely nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy szinte az egész világot beutazza és szólja Isten beszédét. Az évtizedek során megszerzett tapasztalatai mindazok számára inspirációt jelentenek majd, akik elolvassák az itt leírt történeteket arról, hogyan hitte Marilyn, hogy Isten képes és meg is cselekszi mindazt, amit megígér. Természetesen ennek elengedhetetlen feltétele, hogy Isten akaratának megfelelően éljünk valamennyien.

Hiszem, hogy a könyv elolvasása által sokak hite megújul a csodákban, és megnyílik a szívük az előtt az Isten előtt, aki számára minden lehetséges. Kívánom, hogy minden olvasó megerősödjön hitben, és azt vegyék észre, hogy Isten rajtuk keresztül is elképesztő dolgokat kezd cselekedni.

– Joyce Meyer, bibliatanító és számos világsikernek

örvendő keresztény könyv írója

Bevezetés

Elképesztően nagy veszélynek voltunk kitéve egy rettenetesen veszélyes országban. Fegyveres őrt rendeltek a hotelszobám ajtaja elé, hogy a nap 24 órájában védelmezzen, ugyanis 32 öngyilkos merénylő esküdött fel arra, hogy felrobbantja az ezrekkel teli stadiont, a teljes stábomat, és nem utolsósorban engem is. A szóban forgó ország kormánya ugyan leleplezte a kitervelt merényletet, ám nem sikerült megtalálniuk és letartóztatniuk az összes öngyilkos merénylőt. A megölésemet tervező gyilkosok többsége szabadlábon volt tehát. Emiatt a kormány képviselői közölték, hogy nem engedhetik az esti gyógyító összejövetelek megtartását. Jelen körülmények között az sem számított, hogy éveken keresztül dolgoztunk az evangelizációs sorozat előkészítésén. Úgy vélték, a helyzet túlságosan bizonytalan, veszélyes és robbanékony. És igazuk volt! Logikusnak számomra is az tűnt, ha mihamarabb eltűnök. Isten azonban mindig arra biztat: ne add fel, amíg nem győztél!

Néhány évvel ezt megelőzően egy másik országba látogattam el, ahol gyülekezetek vezetői számára tartottam tanító jellegű összejöveteleket. Az éj leple alatt kellett összegyűlnünk, és csupán néhány lámpással volt lehetőségünk világítani a helyiségben. Néhány vezető több száz kilométer távolságból érkezett – többségük gyalog –, hogy bátorítást és útmutatást kapjon Isten beszéde által. Az igetanulmányozás során leszállt közénk a Szent Szellem kedves jelenléte, de tudtam jól, hogy ahányan csak eljöttek, egytől egyig óriási kockázatot vállaltak. Rám nézve nem volt túlságosan veszélyes a helyzet. Igen, letartóztathattak és őrizetbe vehettek volna, de ennél többet nemigen tehettek ellenem. Ám a szolgálatomon részt vevő vezetők számára rendkívüli veszélyt jelentett mindez. Ha ránk találtak volna, letartóztathatták, megkínozhatták, bebörtönözhették vagy ki is végezhették volna őket. Istennel azonban semminek nincs vége addig, amíg nem győztél!

Nem olyan régen az Izraelt Gázától elválasztó hatalmas kőfal előtt álltam. A fal tetején húzódó szögesdrót rémisztő tekercsei elevenen emlékeztettek rá, hogy ez egy olyan térség, ahol gyakran üti fel a fejét az erőszak – sok esetben ráadásul mindenfajta figyelmeztetés nélkül. Az állig felfegyverzett őrök éberen, bevetésre készen foglalták el posztjukat. Sokuk megkérdezte, mit keresek ott; ki a csudának képzelem magam; és mégis, hogy képzelem, hogy átjuthatok az ellenőrzési pontokon és átsétálhatok Gázába. Ennek ellenére tudtam, hogy Isten azt akarja, menjek át arra a veszélyes és háború tépázta területre Jézus szeretetével. Noha minden szükséges hivatalos engedélynek birtokában voltam, mégis órákat kellett várakoznom, hogy engedélyezzék az ellenőrzési pontokon történő áthaladásomat, valamint a Gázába vezető, közel egy kilométeres, porlepte út megtételét gyalog. Teltek-múltak az órák, és úgy tűnt, az átjárásra megszabott időintervallum hamarosan letelik. Ekkor újra emlékeztetnem kellett magamat, hogy Isten arra biztat, ne add fel, amíg nem győztél!

Sokkal többször, mint ahogy azt meg tudnám számolni, fordult elő, hogy az Úr a szívemre helyezett egy bizonyos országot, és arra ösztönzött, hogy kitartóan imádkozzak azért a nemzetért. Aztán lehetővé tette, hogy elutazzak oda, megosztani az evangélium örömhírét és Jézus Krisztus gyógyító erejét mindazokkal, akik elfogadják. Azonban sokszor előfordult, hogy zárt ajtókat találtam. Sőt, nem egyszerűen zárva voltak, hanem leláncolva, lelakatolva, eltorlaszolva, hogy semmiképpen ne juthassak be. Újra és újra megtagadták a vízumkérelmemet, vagy ígéretet kaptam, hogy később megadják – amire sosem került aztán sor. Gyakran úgy tűnt, hogy teljesen lehetetlen véghezvinnem, amire elhívást kaptam Istentől. Ám Vele semminek nincs vége addig, amíg nem győztél!

Vajon akik soraimat olvassák, milyen nehézségekkel néznek szembe jelenleg? Vajon reménytelennek tűnik a helyzeted, leküzdhetetlen nehézségekkel és számtalan akadállyal? Vajon lehetetlennek látszik a siker elérése? Nos, arra invitálok mindenkit, hogy tartson velem, miközben megosztom életem számos részletét. Olykor pusztító erejű vereségekben volt részem. Máskor a próbálkozásom kudarcba fulladt, aztán megint próbálkoztam, hogy újra kudarcot éljek át. Volt, hogy hittel telve léptem a tettek mezejére, és egyenesen olyan erős kőfalakba futottam bele, melyek moccanni sem akartak. Mindezek ellenére, ha visszanézek, azt mondhatom, teljes szívemből élveztem az életem, mert számtalanszor megtapasztalhattam Isten csodáit. Azért imádkozom, hogy aki elolvassa a könyvemet, szintén képessé váljon arra, hogy megálljon hitben a lehetetlennek tűnő helyzetek közepette is, és személyesen átélhesse, hogy nincs addig vége semminek, amíg nem győzöl!

Jézus személyében Isten olyan ajándékot adott, aki gyökeresen változtatja meg az ember életét. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta…" – olvassuk a János evangéliuma 3,16-ban. Azért imádkozom, hogy olvasóim megismerjék a mennyei Atya feltétel nélküli szeretetét, illetve, hogy a szeretete még valóságosabbá váljon mindenki számára e sorok olvasása során; végső soron pedig azért, hogy még bensőségesebbé váljon a közösségük Jézus Krisztussal, az Úrral és Megváltóval. Ahogy látni fogják, abban az áldásban van részem, hogy egy rendkívülien természetfeletti életet élhetek. Könyvemben mesélni fogok arról a különleges utazásról, melynek során megtanulhattam, hogyan működik a Szent Szellem ereje a hívők életében. Miközben megosztom ezeket a tapasztalataimat, egyúttal azért is imádkozom, hogy olvasóim is ösztönzést nyerjenek arra, hogy elhiggyék: Isten az ő életükben is csodákat akar cselekedni. Ugyanakkor elismerem, hogy némely megtapasztalásom a Szent Szellemről idegenül hathat másoknak vagy kívül eshet eddigi megtapasztalásaik világán. De hadd bátorítsak mindenkit: Ne akadj fenn semmiféle tapasztalati különbözőségen. Bármilyen területen is vannak még kérdéseid, a Bibliában keresd rájuk a választ. A János evangéliuma 16,13 azt mondja, hogy Ő az igazságnak Szelleme, és azért jött, hogy elvezessen téged minden igazságra. Bármivel is kell ma szembenézned, a mennyei Atya szeretetével, Jézus Krisztussal mint Uraddal és Megváltóddal, és a Szent Szellemmel, aki vezet és tanácsol téged, ne add fel, amíg nem győztél!

1. fejezet

PORBÓL ROMÁNC

Mindig is álmodozó voltam. Fiatalkoromban gyakran előfordult, hogy feltekintettem az égboltra, és néztem az elhaladó repülőket. Teljesen magával ragadott a látványuk. Ámulatba ejtett, milyen parányinak tűnnek a magasban, és mindig elmerengtem azon, vajon hová tartanak. És egyáltalán, hogyan képesek repülni? Milyen emberek ülnek rajtuk? Arról ábrándoztam, vajon mit csinálnak az utasok, és milyen csodálatos helyekre utazhatnak. Élvezettel merültem el ezekben a képzeletbeli utazásaimban, miközben mosolyogva azt gondoltam: Egy napon én is egy ilyen repülő leszek! Természetesen bolond elképzelésnek tűnt – majdhogynem lehetetlennek –, teljességgel irreális reménynek egy olyan lány számára, aki egy kicsiny Texas állambeli városka porlepte peremterületén élt a nagy gazdasági világválság idején. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy egy napon több ezer repülőjárattal utazom majd, és emberek milliói felé fogok szolgálni a világ 137 országában.

Életem nagyon hétköznapi módon kezdődött. 1931. július 1-jén születtem, Marilyn Allene Sweitzer néven. Én voltam Mary Alice és John Sweitzer elsőszülött barna hajú és barna szemű gyermeke. Egy Dalhart nevű aprócska városban éltünk a Texas Panhandle néven ismert térség északi csücskében. Az 1930-as években nem volt túlságosan kellemes abban az államban élni, amelyik az 1800-as évek derekán Texasi Köztársaság¹ néven az Egyesült Államoktól független államként működött. Dalhart a Dust Bowl² centrumában helyezkedett el, ahol az elhúzódó aszály és szárazság, valamint a kavargó homokviharok rendkívül megnehezítették az ottaniak életét. Emlékszem olyan napokra, amikor az apró porszemcsék mindent beleptek. Tele volt velük a szemünk, a fülünk, az orrunk, és szinte lehetetlen volt látni, hallani vagy lélegezni. Plusz biztonsági óvintézkedéseket voltunk kénytelenek megtenni a veszélyes homokviharok miatt. Amikor például utaztunk, mindig vittünk magunkkal az autó csomagtartójában egy nagy kanna vizet. Ha útközben ugyanis lecsapott egy homokvihar, vízzel átitatott ruhadarabokat tekertünk a szánk köré, hogy lélegezni tudjunk a poron keresztül.

Gyermekkorom talán legfélelmetesebb eseménye az volt, amikor a családomat elkapta egy homokvihar. Hároméves lehettem. A nagyszüleim farmjára mentünk vendégségbe, ami nagyon gyakori esemény volt nálunk, én pedig roppantul élveztem ezeket a látogatásokat. Azon a bizonyos napon már épp indulni készültünk hazafelé, amikor a távolból pontosan az irányunkba tartó sűrű viharfelhőkre lettünk figyelmesek. Apám, amilyen gyorsan csak tudott, betuszkolt bennünket a kocsiba, és szinte száguldott hazafelé. A vihar azonban lecsapott ránk útközben, és csak lassan és nagy erőfeszítések árán tudtunk továbbhaladni az autóval. Az egész út alatt vizes rongyokkal tekertük körbe a szánkat. Mire sikerült megtennünk a közel 30 kilométeres távolságot, az ég annyira elsötétült a homoktól, hogy úgy tűnt, mintha éjszaka lenne, pedig valójában még csak kora délután volt. Miután apám leparkolta az autót, tapogatózva kellett megtalálnunk a házunk bejáratát, ugyanis a portól olyan sötét volt, hogy semmit nem láttunk.

A családom

Apám tipikus amerikai munkásember volt, egy úttörő a szó legszorosabb értelmében. Nagyon keményen dolgozott, hogy családfőként mindig elő tudja teremteni számunkra az alapvető szükségeinket. A nagy gazdasági világválság éveiben nem éltünk igazán anyagi jólétben, gyerekként mégsem éreztem soha, hogy bármiben is hiányt szenvednék. Mindig volt elegendő élelmünk, és sok szeretetet kaptam a szüleimtől. A ház, ahol felnőttem, nagyon különleges volt számomra. Apám építette a két kezével. A takarosan bézs színűre kifestett piciny házikóban három szoba és egy garázs kapott helyet. Apám rendkívüli kézügyességének köszönhetően az olyan nehéz időkben, mint amilyen az is volt, nem éreztük annyira húsbavágóan a hiányt, mint megannyi más család. Tulajdonképpen azt mondhatom, hogy sok szempontból jó idők voltak.

Az ember arról álmodhat, amiről csak akar, ám ha nem hajlandó keményen dolgozni, az álmaiból sosem lesz valóság.

Sok családtagunk élt Dalharthoz közel. Anyám, Mary Alice Moore, egy tizenegy gyermekes családból származott, és testvéreinek többsége a közelünkben lakott. A szintén Dalhartban élő nagyszüleim összesen 22 unokával büszkélkedhettek! Tehát állandó élményem volt a családtagok közelsége. Kislányként nagyon, de nagyon szerettem nagymamával lenni. Az egyik legkorábbi élményem, hogy az ölében ücsörgök, miközben ő a kávéjába márt egy darabka házi készítésű süteményt, majd a számba adja. „Túlságosan vékonyka ez a gyerek – mondogatta anyámnak –, jobban kellene etetned." Én azonban sosem éreztem úgy, hogy túlságosan sovány lennék, noha nagymamának határozottan ez volt a véleménye, és ő soha nem vonakodott attól, hogy megmondja anyámnak, amit gondol.

Csodálatos élményeim fűződnek a nagyszüleim farmján eltöltött időkhöz. Bár nem éltem ott, de akár így is lehetett volna, hiszen gyakori látogató voltam náluk. Nagyapa és a nagybátyáim kora reggeltől a földeken dolgoztak, nagymama pedig ebédfőzéssel töltötte az egész délelőttöt, hogy aztán jóllakathassa az éhes férfiszájakat. Nagyon szerettem a konyhában lenni vele. Megengedte, hogy felüljek a pultra, és „segítsek" neki a sütésben, főzésben. Az ételkóstolást is élvezettel végeztem. Elképesztően ínycsiklandó illatok áradtak állandóan nagymama sütőjéből. De kedves emlékeim vannak a csirkék és pulykák kergetéséről is, arról, ahogyan a tojások összeszedésében segédkeztem nagymamának, és arról is, ahogyan nagybátyáim a teheneket fejték. A nagyszüleim rendkívül dolgos emberek voltak, és ezt az értéket rám is áthagyományozták. Egy életre szólóan megtanultam, mennyire fontos a kemény, kitartó munka. Az ember arról álmodhat, amiről csak akar, ám ha nem hajlandó keményen dolgozni, az álmaiból sosem lesz valóság.

Noha sok jó szokásom kialakulását a családomnak köszönhettem, az emberek iránti szeretetem – amit már egész fiatalon éreztem – egészen biztos, hogy Isten ajándéka bennem. Sosem érdekelt, hogy kinek milyen az etnikai háttere; a különböző kultúrák és népek iránti szeretetet nem a családtagjaimtól vagy a közvetlen környezetemhez tartozóktól tanultam. Dalhart egy déli városka volt, én pedig egy olyan korszakban nőttem fel, amikor a faji alapokon nyugvó előítélet és diszkrimináció erőteljesen jelen volt a társadalomban. Az igazat megvallva a saját családtagjaim közül is néhányan nagyon negatívan viszonyultak a fekete emberekhez, és a hozzáállásuk mélységesen zavart engem. Már gyerekként is feldühített, ha a faji diszkrimináció jeleit tapasztaltam valahol; nem értettem és nem is szerettem. Minden ember felé szeretetet éreztem, ám ezen tulajdonságomnak köszönhetően a családtagjaim szemében bajkeverő voltam. A nagybátyáim például kinevettek és gúnyolódtak az érzéseimen. Jóllehet ezzel fájdalmat okoztak, de nem sikerült megváltoztatniuk. Az emberek iránti szeretetet ugyanis Istentől kaptam, és egyáltalán nem érdekelt, ha mások emiatt kinevettek.

Ötéves lehettem, amikor apám új állást kapott, és így a texasi San Angelóba költöztünk. Nehéz volt búcsút inteni Dalhartnak, mivel addigi életem során csakis azt a környezetet ismertem. Szorongtam a tudattól, hogy magam mögött kell hagynom mindent, amit ismerek, és bele kell vetnem magam rengeteg új és másmilyen dolog felfedezésébe. A költözésre épp azelőtt került sor, hogy elkezdtem az iskolát. Akkoriban San Angelóban még nem működött iskola-előkészítő évfolyam, így rögtön az első osztályba mentem. Annyira vágytam arra, hogy kiválóan teljesítsek és annyira féltem attól, hogy nem fogom tudni jól csinálni, hogy nagyon könnyen kiborultam. Azokban a nehéz években édesanyám mérhetetlenül nagy támaszt jelentett számomra.

– Anyu, pénteken betűzésből dolgozatot írunk – panaszkodtam –, és nem tudom, mit tegyek!

Anyám válasza mindig ugyanúgy hangzott:

– Már egészen kicsiként is rendkívül okos voltál, biztos vagyok benne, hogy jól fogsz teljesíteni.

Válasza megnyugtatott és bátorságot adott. Nem számított, mitől félek, vagy milyen gyakran gondolom azt, hogy nem fogom megütni a mérce legfelső szintjét, anyám mindig a következőképpen bátorított: „Már egészen kicsiként is rendkívül okos voltál!" Ezzel tulajdonképpen azt akarta kifejezni, hogy mivel kisgyerekként is okos voltam, ezért most is az vagyok! Egy idő után aztán elkezdtem hinni ebben.

Szüleim bátorításainak köszönhetően nagyon is jól teljesítettem az iskolában. Szerettem a kihívásokat, és persze jó jegyeket kapni, mert attól mindig nagyszerűen éreztem magam. Mintha aranyérmet akasztottak volna a nyakamba, amikor ötös osztályzatot kaptam, és apámnak is örömet okoztam az eredményeimmel. Apám, John Allen Sweitzer egy nagyon hallgatag, ám annál törődőbb férfi volt. Öröm sugárzott a mosolyából, amikor ötös osztályzatot vittem haza, és én nagyon szerettem ezt. A jó jegyeimre adott válasza arra ösztönzött, hogy teljes erőbedobással tanuljak. Szerettem volna örömet okozni neki, így még keményebben dolgoztam, hogy még több ötöst szerezzek.

Iskolás éveim alatt a szüleim által megalkuvást nem tűrően követett német szabályok mélyen belém ivódtak. Odahaza három alapvető szabály élt: dolgozz keményen, légy fegyelmezett és tanulj, hogy eltarthasd magad. És én pontosan ezek mentén éltem. Tizenegy évesen magam kezdtem vásárolni a ruháimat. Az egyik első munkám az volt, hogy a fákról lepotyogó almákkal kellett teleszednem a kosarakat. Órákig tartott csak egyet is telepakolnom. Öt centet kaptam kosaranként, tehát megérte a kemény munka! Hiszem, hogy ezek a szabályok – karöltve a családban gyerekként szerzett tapasztalataimmal – nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy rugalmas személy váljon belőlem, és ez a tulajdonság egész felnőttkoromat végigkísérte. Gyerekkorom eseményei arra tanítottak, hogy sose adjam fel, még ha a dolgok lehetetlennek is tűnnek.

Öcsém, David nem sokkal a San Angelóba történt költözésünk után született. Noha világra jöttével öröm költözött az otthonunkba, ami engem illet, sajnos nem igazán kedveltem őt. Ez különösen arról az időszakról mondható el, amikor David még nagyon kicsi volt. Mivel több évvel fiatalabb volt nálam, nem éreztem úgy, hogy bármit is tudnánk együtt játszani. Ennek ellenére ő mindig játszani akart velem, a barátaimmal és a babáimmal. Egyáltalán nem állt szándékomban osztozni vele a barátaimon, a babáim pedig egyenesen „tiltólistán" voltak előtte, amikor ugyanis a kezei közé kerültek, gyakran eltörte valamelyiküket, amitől természetesen rettenetesen dühös lettem rá. Eleinte semmit sem értettem a testvér témából. Számomra ő csak egy idegesítő kisöcs volt. Ám szerencsére, mire 11 éves lettem, a kapcsolatunk pozitív fordulatot kezdett venni. Azt hiszem, végül elég nagy lett ahhoz, hogy értékelni tudjam, és már élveztük az együtt töltött időt.

David sokkal okosabb volt, mint én, és ezt a tanulmányi előmenetele is tükrözte. Villamosmérnök lett belőle, és meglehetősen sikeres volt a szakmájában. Felnőttként aztán – noha különböző államban éltünk: ő Texasban, én pedig Coloradóban – megőriztük a jó kapcsolatot, és gyakran beszéltünk egymással. Sajnos David egész életében mentális problémákkal küzdött. Élete legnehezebb éveiben anyám foggal-körömmel harcolt az üdvösségéért: imádkozott az öcsémért, és hitte, hogy meg fogja ismerni Isten szeretetét, és képes lesz elfogadni azt az igazságot, hogy Jézus meghalt érte. Kérte Jézust, hogy bocsássa meg Dave bűneit.

Bennem is ugyanazt a kitartást ültette el, azt az eltökéltséget, hogy soha ne adjam fel, amíg Isten nem adja meg a győzelmet…

Sőt, anyám azért is imádkozott és azt is kérte Istentől, hogy töltse be Davidet Szent Szellemmel. Ez pontosan az a megtapasztalás, amiről az Apostolok cselekedeteinek második része beszél, amikor is Jézus követői betöltekeztek Isten Szellemével, aminek következtében Isten ereje elkezdett cselekedni rajtuk keresztül. David ugyan a 60-as éveiben, de üdvösségre jutott, és Isten Szellemével is betöltekezett. Mindez az 1990-es évek végén történt, amikor meglátogatta anyánkat a halálos ágyán. Anyám még azt a helyzetet is arra használta, hogy imádkozzon Davidért, aki akkor és ott megtért és betöltekezett Szent Szellemmel. Ráadásul megszűntek a mentális és érzelmi zavarai és egészséges emberként élt egészen a 2012-ben bekövetkezett haláláig. Anyám egész egyszerűen nem volt hajlandó feladni vele kapcsolatban, és ez az állhatatossága hatalmas eredményt hozott. Tudom, hogy bennem is ugyanazt a kitartást ültette el, azt az eltökéltséget, hogy soha ne adjam fel, amíg Isten nem adja meg a győzelmet. Ez a hozzáállás tette mindig is lehetővé, hogy elképesztő áttöréseket tapasztalhassak életem során.

Apám Pennsylvaniában született, fiatalon azonban asztmában szenvedett, így a meleg klíma miatt Texasba költözött. A második világháború kezdetén – amikor tízéves voltam – a pennsylvaniai Sewickley-be költöztünk, ahol apám hadihajók építésénél segédkezett. Anyám szerette ezt az államot. Az ő szemében ez a térség gyönyörű volt, és különösképpen felfrissítő a rengeteg növény-, virág- és fafajtának köszönhetően. Azt is szerette Pennsylvaniában, hogy ott mind a négy évszak megtalálható volt, abban pedig különösen örömét lelte, amikor a megannyi színben pompázó őszi levelek beborították a tájat. Egészen 1945-ig, vagyis a háború végéig Sewickley-ben laktunk. Azok az évek mindenki számára tele voltak nehézséggel, egyrészt a háború, másrészt a következményeként fellépő általános és állandó hiány miatt. Emlékszem, hogyan ültettünk veteményest a ház köré, hogy legalább teremjen némi zöldség ennivalónak. Visszatekintve most már látom, hogy még a küzdelmek közepette is hogyan munkálkodott bennem Isten, hogy majd a céljainak megfelelően tudjon használni. Ez a munkája aztán a lehető legegyértelműbbé vált a tanulmányaim, szociális fejlődésem, illetve a barátságaim alakulása terén.

Az első nemzetközi barátom

Pennsylvaniában nagyon jó iskola működött. A tanáraim valóságosan hivatásuknak tekintették a szakmájukat, és lebilincselően tudták előadni a tananyagot. Nekik köszönhetően éhség támadt bennem a tanulás iránt. Ugyan szép eredményeket értem el a tanulmányaimban, a legjelentősebb hatást mégis az gyakorolta rám, ami az osztályterem négy falán kívül zajlott. Pennsylvania – már akkoriban is – sokkalta változatosabb volt, mint Texas, számos tekintetben nagyon is kozmopolita. Jelentős lélekszámú nemzetközi lakossága – amelyben szép számmal voltak lengyelek és olaszok – berobbantotta bennem a különböző etnikumokhoz tartozó és hátterű emberek iránti érdeklődésemet. Az egymástól eltérő kultúrákat és nyelveket nagyon érdekesnek találtam, és rettentően szerettem más országokból származó személyekkel ismeretségbe kerülni. Sok olyan gyerekkel kötöttem barátságot az osztályban is, akik nagyon mások voltak, mint én – és ezt egyszerűen élveztem!

Az első „nemzetközi" barátom egy olasz bevándorló volt. Clorinda Florának hívták. Igazi barátnők lettünk, és az akcentusa egyenesen megnyerő volt. Korábban még sosem találkoztam olyan valakivel, aki másik országból érkezett. Különleges szimpátiával viseltettem iránta, ami abból is fakadhatott, hogy sok szempontból Clorinda egy kívülálló volt, és emiatt azonosulni tudtam vele. Életem ezen szakaszában gyakran éreztem elszigeteltnek és magányosnak magamat, és egyértelmű volt, hogy sem Clorinda, sem pedig én nem tartozunk a tömeg népszerű részéhez. Tetszett, hogy nagyon különbözőek voltunk, és egyáltalán nem törődtem azzal, hogy kilógunk a környezetünkből.

Élvezettel hallgattam Clorinda történeteit az olasz életéről, valamint a Földközi-tenger közelében átélt kalandjairól. Egy olyan álmodozó számára, mint én, ez maga volt a főnyeremény. Újra és újra elmerengtem a történetein, illetve azon, milyen is lehet az élet Firenzében, Velencében, és a föld más pontjain. Clorinda családja is a szívébe zárt engem. Amikor csak ellátogattam hozzájuk, igazi, finomabbnál finomabb olasz ételekkel vártak! Szerettem hallgatni, ahogy a családtagok a saját anyanyelvükön beszélgettek egymás között – annyira gyönyörűen csengtek az olasz szavak. Fiatalkorom ellenére a Clorindával való barátságom megtanított arra, hogy értékeljem a sokféleségben rejlő szépséget. Az általános iskola évei alatt elválaszthatatlan barátnők voltunk, és mindeközben egyre csak mélyült a nyelvek iránti szeretetem, valamint az a vágyam, hogy eljuthassak a világ más pontjaira is.

Találkozásom az Úrral

Ekkortájt erőteljesen éreztem, hogy Isten hív magához, és szerettem volna megismerni Őt, mindannak ellenére, hogy a felekezet, ahová a szüleim jártak, meglehetősen liberális felfogású volt, és nem igazán ösztönözték a közösség tagjait a Jézus Krisztussal való személyes kapcsolat ápolására. Ám eme bátorítás hiányának ellenére a szívemben akkora vonzás ébredt, hogy úgy éreztem, szükségem van arra, hogy jobban és közelebbről megismerjem Istent. Egy nap aztán a szívemben elmondtam egy egyszerű imát az Úrnak, amely így szólt: „Ott akarok lenni, ahol Te jelen vagy. Hol vagy, Uram? A metodista gyülekezetben keresselek, a katolikus templomban vagy a baptista gyülekezetben? Mert én ott akarok lenni, ahol Te jelen vagy. A szívemben a következő kristálytiszta üzenettel felelt az Úr: „Az Igében vagyok jelen. Elsőre furcsának tűnt, ugyanakkor a szívem számára megnyugtató volt. Noha a közösségünkben sosem tettek hangsúlyt a Biblia olvasásának fontosságára, anyám mégis mindig azt mondta, hogy a Biblia Isten Szava, amelyben mindenre megtalálható a válasz. A tőle látott példa, valamint Isten világos válasza meggyőzött arról, hogy olvasnom kell a Bibliát.

Így hát napi tevékenységemmé vált az Ige olvasása, esténként pedig térdre ereszkedve az Igében olvasottakat vallottam meg imában az emeleti szobámban. A kertben magasodó robusztus fenyőfák mintha védelmezték volna az ablakomat. A táj szépsége és az ima hatására létrejött nyugodt légkör együtt nagyon békés hellyé tették a szobámat. Noha el sem tudom mondani, mennyire élveztem az így eltöltött időt, még csak meg sem fordult a fejemben, hogy ezek az imák jelentik majd a munkám és a jövőbeni sikereim alapját. A Szentírás és az imádkozás felé bennem kialakult látszólag ártatlan szeretet fektette le tulajdonképpen az egész életemet végigkísérő, szenvedélyes igetanulmányozás alapjait, amely aztán szó szerint megváltoztatta az életemet és formálta a sorsom alakulását.

Ugyan a miértjét nem értem, de kezdetben Ézsaiás könyvét szerettem a legjobban olvasni. Állandóan ezt a prófétai könyvet olvastam, majd idővel elkezdtem a benne található ígéretek némelyikével kapcsolatban aktívan hitet gyakorolni abban, hogy valósággá válnak az életemben. Emellett a Zsoltárok könyvének olvasásába is belefogtam. A 139. zsoltár például csakhamar az egyik kedvencemmé vált. Mindenkinek meg kellene tanulnia kívülről ezt a zsoltárt! Arra tanít ugyanis, hogy senki sem baleset következtében születik, és hogy ezen a földön mindenkivel terve van Istennek.

Jóllehet, mi, emberek nem mindig tudjuk, milyen kihívások és

veszélyek leselkednek ránk, Isten azonban tudja, és Ő felkészít és megerősít bennünket, hogy a kihívások közepette is az

Ő kegyelmében tudjunk járni.

Sötét időszak

A Pennsylvaniában eltöltött évek alatt szerzett pozitív tapasztalataim, illetve az Isten Beszédéből megismert csodálatos igazság ellenére volt az életemnek egy rendkívül sötét oldala is. Könnyűszerrel beárnyékolhatta volna az örömteli pillanataimat, az iskolában kötött barátságaimat, és az életemben zajló mély szellemi munkát. Visszatekintve, úgy