Kötődés

By Dean Koontz

NEW YORK TIMES #1 MISZTIKUS THRILLER
„Jó értelemben véve beteg. Dermesztő, mégis érzékenyítő.” – Booklist
„A Kötődés a műfaj klasszikusa.” – Associated Press
Woody Bookman tizenegy éves, de még soha életében nem szólalt meg. Még akkor sem, amikor az apja egy borzalmas balesetben szörnyethalt. Még akkor sem, amikor az anyja, Megan, azt mondja neki: szeretlek, Woody. Megant csak a fia boldogsága és épsége érdekli. De Woody biztos abban, hogy apja halálának hátterében egy velejéig gonosz szörnyeteg áll, amely immár őt és az anyját vette célba. Woody nincs egyedül – egy számára ismeretlen szövetséges hall mindent, ami Woody gondolataiban megfogalmazódik.
Kipp, a különleges képességekkel megáldott kutya, akinek nemcsak a szőre, de a szíve is arany, elképzelhetetlenül érzékeny szálakkal kötődik az emberekhez. Meghallja, hogy a fiú szavak nélkül ugyan, de a maga módján mégis kommunikál. Kipp nekiindul, hogy felkutassa Woodyt, mielőtt még túl késő.
Az üldöző sincs egyedül, segítőtársai vannak. Okai ősrégiek, ereje egyre fokozódik. Megállíthatja valami? Van olyan erő, amely a gonoszságnál is hatalmasabb?
Dean Koontz a misztikus thriller koronázatlan királya, több mint száz regényéből világszerte csaknem negyven nyelven több mint 500 millió példány fogyott. Az évek során tizenhat bestsellere vezette a NYT sikerlistáját. A Jane Hawk-sorozattal Koontz újra a csúcsra ért, és Kötődés című új regényét minden eddiginél nagyobb várakozás övezi. Koontz Dél-Kaliforniában él feleségével és golden retrieverükkel.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: Oct 8, 2020
• ISBN: 9786156122810

Book preview

DEAN KOONTZ

KÖTŐDÉS

Budapest, 2020

Fordította

FARKAS VERONIKA

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Dean Koontz: Devoted

Copyright © 2020 by The Koontz Living Trust

Hungarian translation © Farkas Veronika, 2020

© XXI. Század Kiadó, 2020

Borítófotók © Shutterstock

21. Század Kiadó – XXI. Század Kiadó Kft., Budapest

Felelős kiadó Bárdos András és Rényi Ádám

Kiadványfelelős Kovács-Rényi Anna

Szerkesztette Helfrich Judit

Korrektúra Harrach Judit

Borítóterv Tabák Miklós

Tördelés Váraljai Nóra

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

ISBN 978-615-6122-81-0

„Minden tudás, minden kérdés és felelet összessége a kutyákban foglaltatik."

Franz Kafka

„Egyedül vagyunk, magunkra hagyatva ezen a planétán, és a körülöttünk burjánzó számtalan életforma közül csakis egy, a kutya volt hajlandó szövetségre lépni velünk."

Maurice Maeterlinck

„Ha megetetsz egy éhező kutyát, és jóllakottá teszed, sosem fog megharapni – ez a legfőbb különbség kutya és ember között."

Mark Twain

„A kutya az egyetlen a világon, aki jobban szeret téged saját magánál."

Josh Billings

SÖTÉTEBB

A SÖTÉTSÉGNÉL

KEDD, 16:00 – SZERDA, 17:00

1.

Három évvel a baleset után Megan Bookman szíve és elméje is rendben volt, bár időnként még rátört a szorongás – az érzés, hogy fogy az ideje, s hogy bármelyik pillanatban megnyílhat alatta a föld. Ez nem az intuíciója műve volt, csak annak a következménye, hogy harmincévesen megözvegyült. A szerelmet, amelyet öröknek hitt, a férfit, akivel együtt szándékozott megöregedni, figyelmeztetés nélkül elvették tőle. Úgy sejtette, hogy ez a megérzés, miszerint közeleg az utolsó órája, el fog múlni – mindig így lett.

Most ott állt az egyetlen gyermeke szobájának az ajtajában, és nézte, ahogy a fiú a számítógépe előtt ülve kutat valami után, ami éppen felkeltette az érdeklődését.

Woodrow Bookman, mindenkinek csak Woody, egyetlen szót sem szólt élete tizenegy éve alatt. A születésekor – és időnként utána is – sírt, de négyéves kora óta egyszer sem. Nevetni nevetett, bár többnyire nem olyasmin, amit mondtak neki, vagy ami vicces látványt nyújtott. A derültségének általában belülről fakadt az oka, s az anyja számára rejtély volt. Az autizmus egy ritka formájával diagnosztizálták, de az orvosok valójában nem tudták, mi baja van.

Szerencsére az autizmussal összefüggésbe hozható legsúlyosabb problémák nem érintették. Nem rendezett hisztérikus rohamokat, nem makacskodott. Ismerősök társaságában nem ódzkodott az érintéstől, és nem szenvedett tőle, az idegeneket viszont gyakran gyanúsnak és ijesztőnek találta. Figyelmesen meghallgatott mindent, amit mondtak neki, és legalább olyan engedelmes volt, mint Megan gyermekként.

Nem járt iskolába, de otthon sem tanították. Woody szélsőségesen autodidakta volt. Pár hónappal a negyedik születésnapja után magától megtanult olvasni, és három évvel később már úgy olvasott, mint egy felnőtt.

Megan imádta Woodyt. Hogy is ne tette volna? A fiú szerelemből fogant. A szíve az ő méhében kezdett verni, és, amennyire tudta, azóta is az övével egy ritmusra vert.

Egyébként is, olyan cuki volt, mint valami kekszreklám főszereplője, és a maga módján gyengéd is. Bár hagyta, hogy megöleljék és megcsókolják, ő nem viszonozta ezeket. Ugyanakkor a legváratlanabb pillanatokban odanyúlt, és az anyja kezére tette a sajátját, vagy megérintette hollófekete haját, majd a sajátját is, mintha azt akarná mondani, hogy tőle örökölte.

Ritkán vette fel a szemkontaktust, de amikor mégis, a szemében nemegyszer ki nem ontott könnyek csillogtak. Azért, nehogy az anyja azt higgye, hogy szomorú, mindig rámosolygott, talán túlságosan is szélesen. Amikor Megan megkérdezte, hogy a könnyei örömkönnyek-e, bólintott, hogy igen. Azt viszont nem bírta vagy nem akarta elmondani, hogy mi tette ennyire boldoggá.

A kommunikációs nehézségek folytán nem tudták olyan mélységben megosztani egymással az életüket, ahogyan Megan szerette volna, ami permanens szomorúságot keltett benne. Ez a gyermek összetörte a szívét, ezerszeresen, miközben a kedvességével meg is gyógyította, ezerszeresen.

Soha nem kívánta, hogy bárcsak normális lenne, és ne ennyire más, mert akkor egy másik fiú lett volna. Annak ellenére szerette – sőt, részben pont azért –, hogy ilyen nehéz utat kellett vele bejárnia.

Most, a szobája ajtajából figyelve őt, azt kérdezte tőle:

– Minden rendben, Woody? Jól vagy? – Bár a fiú a számítógépére koncentrált, és háttal ült neki, teljesen felemelte a jobb karját, a mennyezetre bökve a mutatóujjával; erről a gesztusról Megan már rég megtanulta, hogy pozitív, sőt, nagyjából azt jelenti, hogy: „A mennyekben járok, anya." – Akkor jó. Nyolc óra van. Tízkor lefekvés.

Woody örvénylő mozdulatot tett a mutatóujjával, majd a keze visszahullott a billentyűzetre.

2.

Miután elmentette A fiú bosszúja: A szörnyű gaztett hűségesen összegyűjtött bizonyítékai című dokumentumot, amelyen már majdnem két éve dolgozott, a tizenegy éves Woody Bookman kikapcsolta a számítógépét, bement a szobájából nyíló fürdőszobába, és elemes Sonicare fogkeféjével megmosta a fogát. Nem hagyták, hogy hagyományos fogkefét használjon, mert megszállottan sikálta a fogát, és ha rábízták volna, akkor húsz percig csinálta volna egyhuzamban. Ez a szokása idővel tönkretette volna az ínyét, ami miatt műfogsorra lett volna szüksége. Tízéves korában már csak szájsebészeti beavatkozással lehetett megmenteni három bal alsó fogát.

A szájsebészek újabban holttestekből származó sterilizált, besugárzott szöveteket használtak ilyen célokra. Woodynak már három foga körül is egy halott fickó ínye volt, és a fiú nem vágyott többre. Nem mintha bármi furcsa történt volna vele emiatt. Nem villantak fel benne az elhunyt életének jelenetei, és megenni sem támadt kedve senkit, mint a The Walking Deadben. A transzplantátum nem változtatta zombivá. Az ilyen ötletek tudománytalan ostobaságok.

Woody szégyellte magát azok helyett, akik tudománytalan ostobaságokban hisznek, márpedig sok ilyen ember van. Azok helyett is szégyellte magát, akik butaságokon felhúzzák magukat, akik csúfolnak másokat, akik csúnyán viselkednek az állatokkal. Bizonyos okoknál fogva nagyon sok ember helyett szégyellte magát.

És még azért is szégyellte magát, amiért veszélyt jelent a saját fogaira. A Sonicare-ben volt egy kétperces stopperóra, és nem a sörtékkel kellett fogat mosni, csak hagyni, hogy a hanghullámok eltávolítsák a lerakódásokat. A stopperóra nélkül Woody szájában már temetőnyi halott íny lett volna.

S azért is szégyellte magát, mert néha felmerült benne, hogy megcsókol egy lányt – ami egészen a közelmúltig eszébe sem jutott. A csókolózás undorítónak tűnt számára – Pfuj! –, nyálcserének. Valami biztosan elromlott benne, hogy ilyesmire vágyik. Továbbá azért is szégyellte magát, mert ha valaha is engedélyt kért volna egy lánytól, hogy megcsókolhassa, akkor sem szólt volna neki a halott fickó ínyéről, nehogy a lány elhányja magát, és elszaladjon. Elhallgatással hazudott volna neki, amibe rettenetes volt belegondolni, mert a hazugság az elsődleges oka minden emberi szenvedésnek.

Woody azóta szégyellte magát önmaga és más emberek nevében, hogy az eszét tudta. Részben ezért nem beszélt. Ha megszólalt volna, akkor elmondta volna az embereknek, hogy mit tesznek, ami miatt ő szégyelli magát, és azt is, hogy önmagában mit szégyell – hosszú lista lett volna. Woody rémesnek gondolta magát. Tényleg. És az emberek nem akarták volna tudni, hogy ő mennyire rémes, vagy hogy ők maguk milyen rémesek. De ha nem szólt volna, az elhallgatással elkövetett hazugság lett volna, és a hazugság gondolata annyira elborzasztotta, hogy hányingere támadt tőle. Jobb hallgatni, nem mondani semmit, és akkor lehet, hogy kedvelni fogják. És ha nem mondja el nekik, hogy ő maga milyen rémes, akkor talán nem veszik észre.

Az egyik legszégyenletesebb dolog az volt az emberekkel kapcsolatban, hogy mennyire rossz megfigyelők.

Miután megmosta a fogát, lefeküdt, és lekapcsolta az éjjeli lámpáját. Nem félt a sötétben. Szellemek, vámpírok, vérfarkasok meg ilyesmik nem léteznek, és annak sem volt semmi esélye, hogy egy holttest lopakodna be a szobájába, hogy visszakövetelje az ínyét.

Az emberek a szörnyetegek. Nem az összes ember. Csak néhány. Mint azok is, akik megölték az apját. Az apja három éve halott volt, és még senki nem került börtönbe a gyilkosságért. Mindenki úgy gondolta, hogy a halála baleset volt. De Woody ezt jobban tudta. Most, hogy végre befejezte A fiú bosszúja: A szörnyű gaztett hűségesen összegyűjtött bizonyítékait, a szóban forgó személyeket bíróság elé is fogják állítani.

Woody nagyon okos volt. Hétéves kora óta úgy olvasott, mint egy felnőtt – ami talán nem jelent túl sokat, ha tekintetbe vesszük, hogy a legtöbb felnőtt mintha nem is tudna semmit. Ügyes számítógépes hacker volt. Az elmúlt két évben több szigorúan őrzött számítógépes rendszert is feltört, hogy olyan trójaiakat telepítsen beléjük, amelyek segítségével szabadon garázdálkodhat bennük anélkül, hogy a biztonsági őrök észrevennék. A kíváncsisága a dark web különös, sötét zugaiba is elvezette.

Most, az alvásra várva Woody megpróbált valami kellemesre gondolni. Elszégyellte magát, amikor elképzelte, hogy megcsókol egy lányt, akit egy magazin egyik fényképén látott. El akarta terelni a gondolatait róla, de nem tudta. Felmerült benne a kérdés, előfordulhat-e, hogy pár év múlva megismer egy lányt, akinek szintén ínyátültetése volt, és így lenne bennük valami közös. Többször megcsókolták már az arcát és a homlokát, bár a száját soha, ő viszont még soha nem csókolt meg senkit. Ha megismerne egy ilyen lányt, az talán jó kiindulópont lenne.

3.

Dorothynak halálszaga volt.

Hetvenhat éves volt. Nem sokkal napfelkelte után meg fog halni.

Ez volt a kíméletlen igazság. A világ gyönyörű hely, de tele van kíméletlen igazságokkal.

A bentlakó, végstádiumú betegekre szakosodott ápolónő, Rosa Leon vigyázott rá a hálószobában, amelyben Dorothy hosszú élete legtöbb éjszakáján aludt.

Rosa kipárolgásában az élet illata keveredett az epres samponéval és a borsmentás cukorkáéval, amit annyira szeretett.

Dorothy és néhai férje ebben a szobában szeretkeztek, és nemzettek egy gyereket, Jacket.

Arthur könyvelő volt. Hatvanhét éves korában halt meg.

Jack egy háborúban veszett oda, huszonnyolc éves korában. A szülei évtizedekkel túlélték.

A gyermeke elvesztése Dorothy életének központi tragédiája volt.

De büszke volt Jackre, és nem adta fel, igyekezett értelmet adni a mindennapjainak.

Kipp soha nem ismerte Jacket, sem Arthurt. Viszont Dorothy sokszor mesélt neki róluk.

Rosa egy karosszékben ült, és egy puha fedelű könyvet olvasott, nem is sejtve, hogy a halál már elindult.

Dorothy éppen aludt, leszedálva, és nem érzett fájdalmat.

Kipp szenvedett, amikor fájt neki valami. Még csak három éve élt Dorothyval, de odaadón szerette őt.

A természetéből fakadt, hogy őrülten tudott szeretni.

Dorothy halálának pillanata előtt meg kellett acéloznia magát, fel kellett készülnie a veszteségre.

Lement a földszintre, és kilépett az ajtón a széles tornácra, hogy szívjon egy kis friss levegőt.

A ház olyan hat méterrel a tó felett állt. Csendes hullámok nyalogatták halkan a partot, és a handzsár alakú hold éles szegélyű körvonala csillogott a vízen.

Az enyhe szellő illatok gazdag keverékét sodorta magával; fenyőkét, cédrusokét, egy tűzrakóhely füstjéét, erdei csonthéjasokét, vad gombákét, mókusokét, mosómedvékét és még sok mindenét.

Kipp valami furcsa, folyamatos zsongást is hallott. Csak a közelmúltban figyelt fel rá.

Először azt hitte, hogy talán fülzúgás, amitől ismeretei szerint sokan szenvednek, de nem arról volt szó.

Szinte a szavakat is kihallotta abból a különös, soha nem szűnő folyamból, amely valahonnan nyugatról jött. Nyugat–északnyugatról.

Dorothy halála után muszáj lesz majd kinyomoznia a hang forrását. Hálás volt az újabb feladatért.

Lesétált a tornácról a kertbe, hogy egy ideig a csillagokat bámulja, csodálja őket.

Bár rendkívül okos volt, okosabb, mint bárki, akit Dorothy ismert, fogalma sem volt, mit jelent ez az egész.

Üdv a klubban. Még a nála sokkal bölcsebb történelemfilozófusoknak sem sikerült előállniuk egy olyan elmélettel, amely mindenkit kielégített volna.

Nem sokkal azután, hogy visszatért Dorothy hálószobájába, a haldokló felébredt.

Amikor meglátta, hogy Rosa regényt olvas, erőtlen hangon megszólalt:

– Rosie, drágám, fel kéne olvasnia Kippnek.

Az ápolónő, hogy a páciense kedvére tegyen, azt felelte:

– Nem gondolja, hogy Dickenst még nem értené?

– Ó, egyáltalán nem, egyáltalán nem… Nagyon élvezte a Szép reményeket, amikor felolvastam neki, és imádta a Karácsonyi éneket.

Kipp megállt mellette, felnézett rá, és csóválni kezdte a farkát.

Dorothy hívogatóan megpaskolta maga mellett a matracot.

Kipp felugrott az ágyra. Az oldalára feküdt, és az asszonya csípőjére hajtotta a fejét.

Dorothy rátette az egyik kezét busa fejére, és gyengéden simogatni kezdte lelógó fülét, arany bundáját.

Az édes boldogság még így, az ajtóban leskelő halál ellenére is a bánattal egyenlő helyet kapott Kipp szívében.

4.

A kétsávos aszfaltút sötét kígyóként kanyargott a utah-i pusztaság sápadt holdfényében. A szinte teljesen üres tájban apró fénypontok pislákoltak itt-ott a messzeségben, földönkívüli-űrhajókként, amelyek egy gonosz küldetés végett ereszkedtek le az anyahajóról.

Lee Shacket, aki dél felé haladt az agglomerációs Provóból még ritkábban lakott területekre, nem mert a 15-ös autópályán menni. Kevésbé ismert főutakat használt, osztatlan pályás államközi utakat, amikor muszáj volt. Alig várta, hogy minél nagyobb távolságot tudhasson önmaga és a springville-i létesítményben lezajlott események között.

Ha mindenkinél több gaztettet hajtott is végre a történelem során, ezt a legjobb szándékkal tette. És hitt abban, hogy a szándékai többet számítanak, mint a tettei következményei. Hogyan fejlődhetett volna az emberiség a barlanglakásoktól az űrállomásokig, ha az összes férfi és nő kerülte volna a kockázatokat? Egyesek a tudást és a kihívásokat kergetik bármi áron, és nekik köszönhető a haladás.

És egyébként is, végül talán minden jó lesz. A projekt utolsó eredménye még ismeretlen, csak azt tudják róla, hogy a középső fázisban elromlott. Minden természettudományos áttörést kudarcok fémjeleznek. De a kudarc a siker szülőatyja lehet, ha az ember tanul a hibáiból.

Eredetileg viszont abszolút fiaskóként értelmezte a történteket.

Nem a Tesláját vezette, és nem is a Mercedes 550SL-jét, mert tudta, hogy előbb-utóbb keresni kezdik a hatóságok. Egy teljesen felszerelt, vérvörös Dodge Demonban száguldott előre, amit száznegyvenhatezer dollárért vett egy Kajmán-szigeteken bejegyzett kft.-n keresztül, amelyet még a legalaposabb nyomozással sem lehetett volna összefüggésbe hozni a nevével. A járművön montanai rendszám díszelgett. Abban a valószínűtlen esetben, ha a hatóságok összekapcsolnák a Dodge-dzsal, a GPS-t eltávolíthatta volna belőle, hogy a helyzetét ne lehessen műholdas segítséggel nyomon követni.

A csomagtartóban lévő két bőrönd egyike százezer dollárt tartalmazott. További háromszázezer dollárhoz úgy tudott hozzáférni, ha lenyom két kallantyút az első utasülés támláján, és így kinyit egy titkos rekeszt. Fekete bőrdzsekije bélésébe pedig harminchat kiváló minőségű gyémántot varrt, amelyek bármelyik gyémántkereskedőnek megértek volna félmilliót.

Nem állt szándékában ezekből a forrásokból fenntartani magát élete végéig. Csak azért volt rájuk szüksége, hogy pár hónapra elbújhasson, amíg elül a springville-i fiaskó keltette népharag, hogy biztonságban kijusson az Egyesült Államokból, majd át Costa Ricába egy öt országot és három identitásváltást érintő bonyolult útvonalon. Costa Ricában birtokolt egy nyaralót Ian Stonebridge néven, és érvényes svájci útlevele is volt ugyanerre a névre.

A Refine vezérigazgatója volt, egy hatalmas konglomerátum több milliárd dolláros divíziójáé. Kevés hozzá hasonló helyzetben lévő vezérigazgató tud olyan súlyos vállalati krízist elképzelni, amelynek a megoldásához elő kellene készítenie egy új személyazonosságot, és megfelelő mennyiségű készpénzt elrejtenie a tengeren túlon ahhoz, hogy évtizedekig fenn tudja tartani a megszokott életminőségét. Shacket büszke volt rá, hogy fiatalabb kora ellenére sokkal bölcsebb és előrelátóbb más vezérigazgatóknál.

Harmincnégy éves volt, ami egyáltalán nem számított fiatalnak a pozíciójához a gazdasági szektorban, hiszen ott sok vállalatot olyan technológiai zsenik alapítottak, akik a húszas éveikben váltak milliárdosokká. Az ő munkáját az anyacég elnökségének az első embere felügyelte, Dorian Purcell, aki huszonhét éves korában már milliárdos volt, és immár betöltötte a harmincnyolcat – de maga Shacket csak pár száz milliót ért.

Dorian azt akarta, hogy a springville-i kutatások nyaktörő tempóban haladjanak. Shacket engedelmeskedett neki, mert ha az elsődleges projektjük sikeres lett volna, akkor a részvények őt is milliárdossá tették volna, bár nem multimilliárdossá, míg Dorian ötvenmilliárdos vagyona megduplázódott volna.

Shacket a fogát csikorgatta álmában, amikor ennek az egyenlőtlen nyereségnek az igazságtalanságára gondolt; gyakran ébredt sajgó állkapoccsal. Egy egyszerű milliárdos senki a csúcstechnológia hercegei között… Bár látszólag mindig kiállnak a társadalmi egyenlőség mellett, ennek a bagázsnak a tagjai a legbigottabb sznobok közé tartoznak, akiket a világ valaha látott. Lee Shacket majdnem annyira megvetette őket, mint amennyire szeretett volna közéjük tartozni.

Ha mostantól muszáj lesz élete végéig bujkálnia, és alig pár százmillióból megélnie, akkor rengeteg ideje lesz arra, hogy eltervezze, miképpen teheti tönkre Purcellt.

Az elejétől fogva tudta, hogy amennyiben valami gajra megy, ő fog belebukni. Dorian Purcell mindörökre érinthetetlen marad mint a csúcstechnológia forradalmának ikonikus alakja. Ennek ellenére most, hogy meg kellett fizetnie az árat, átverve, kijátszva, kihasználva érezte magát.

Miközben vezetett a kora estében, forrt benne az indulat, az önsajnálat és a szorongás, de az is, amit bánatként azonosított – ami eladdig ismeretlen érzés volt számára. A Refine kilencvenkét alkalmazottja volt bezárva a Springville melletti szigorúan őrzött létesítménybe, elszigetelve a külvilágtól életük utolsó óráiban. Pont olyan dühös volt rájuk is, mint Dorianre. Közülük került ki az a zseni – vagy több is –, aki valami óvatlanságot művelt, ami megpecsételte a sorsukat, és ebbe a tarthatatlan helyzetbe sodorta őt. Ugyanakkor pár barátjának – már amennyire egy nagyvállalat vezetője összebarátkozhat az alkalmazottjaival – a szenvedése felzaklatta.

Az épületkomplexum felhúzásának során gondosan odafigyelt arra, hogy az a modul, amelyben az ő irodája helyezkedik el a közvetlen segítőiével együtt – öt főével –, csak kilencven másodperccel azután váljon elhagyhatatlanná, hogy a laboratóriumok hermetikusan lezáródnak krízis esetén. Amikor megszólalt a riasztó, megnyugtatta a személyzetét, hogy biztonságban vannak, és jobb, ha a helyükön maradnak, majd csendben távozott.

Nem volt más választása, mint hazudni nekik. A riasztó nem közeledő vészhelyzetet jelzett, hanem azonnalit. Ők éppen annyira megfertőződtek, mint a kutatók a laboratóriumokban. Nagy valószínűséggel maga Shacket is megfertőződött, de ilyen körülmények között önmagának nem tudott olyan könnyedén hazudni, mint nekik.

És egyébként is, eddig mindig okosan kivédte a tettei következményeit. A szerencséje talán ezúttal is kitart.

Hamarosan vadászni kezdenek rá, egyrészt a törvényes hatóságok, de Dorian kegyetlen takarítóbrigádja is. Abban reménykedett, hite szerint az irgalom és az együttérzés jegyében, hogy az összes springville-i alkalmazott elhalálozik, mielőtt tanúskodhatnának ellene.

5.

Amikor Rosa Leon lement a földszintre, hogy egy szendvicset készítsen magának, Kipp kettesben maradt Dorothyval.

A lámpa halvány fénnyel világított, az árnyékok olyan simák voltak, akár az állóvíz, az ablak előtti tekintélyes fenyőfát ezüstszínűre festette a holdfény.

Dorothy azt mondta:

– Megbeszéltem Rosával, hogy nála fogsz élni, ha én már nem leszek. Ő majd a gondodat viseli.

Kipp válaszul háromszor megbillentette a farkát a matracon. Ez azt jelentette, hogy: „Igen, rendben." Egy billentés azt jelentette: „Nem!" Vagy: „Ez nem tűnik jónak."

A sorsa igazából máshova fogja vezérelni, nem Rosához.

De semmi oka nem lett volna ezzel felzaklatni Dorothyt.

– Apróság, te éppen olyan értékes ajándék voltál számomra, mint a fiam, Jack, vagy drága, kedves Arthurom…

Kipp felemelte a fejét úrnője csípőjéről, hogy megnyalja sápadt kezét, amely oly gyakran simogatta meg vagy adott neki jutalomfalatokat.

– Bárcsak ki tudtuk volna deríteni a származásod rejtélyét.

Kipp egy hosszú sóhajjal fejezte ki az egyetértését.

– De végső soron mindnyájan ugyanonnan származunk, abban a szívben születtünk, amely mindent létrehozott.

Kipp olyan sok mindent szeretett volna neki elmondani, amíg még maradt idejük.

Bár az intelligenciája valahogy emberi szintre fejlődött, nem voltak megfelelő szervei a beszédhez. Csak hangokat tudott kiadni, szavakat nem.

Dorothy kitalált egy ügyes kommunikációs módszert, ám az ahhoz szükséges eszköz a földszinten volt, és az idős hölgynek már nem volt ereje lemenni.

De ez nem számított. Kipp mindent kimondott korábban, amit mondani akart volna. Szeretlek. Rettenetesen fogsz hiányozni. Soha nem foglak elfelejteni.

– Drága gyermekem – szólalt meg ismét Dorothy –, hadd nézzek a szemedbe!

Kipp pózt váltott, a nő mellkasára hajtotta a fejét, és szerető tekintetébe fúrta a pillantását.

– A szemed és a szíved és éppen annyira arany, mint a fajtád, drága Kipp.

Dorothy szeme kék volt, tiszta és mély.

6.

Lee Shacket a parkoló egy eldugott zugában állította le a Dodge Demont, a utah-i Delta városában található Best Western motel mellett. Az autóban ülve leborotválta szépen nyírt szakállát, amelyet huszonnégy éves kora óta hordott. Befújta a kezét fertőtlenítővel, és dioptria nélküli kontaktlencsét rakott a szemébe, hogy esőszürkéről barnára változtassa a színét.

Miután a fejébe húzta baseballsapkáját, hogy elrejtse szőke haja java részét, dél felé indult a 257-es főúton, felhajtott a 21-es útra, s át a 130-asra. Kétszáz kilométerrel később megérkezett Cedar Citybe, ahol bejelentkezett a Holiday Innbe egy bizonyos Nathan Palmer nevére szóló jogosítvány és hitelkártya segítségével.

Mielőtt átfestette volna a haját a szobájában, ki kellett derítenie, hogy a springville-i létesítmény helyzete a tévécsatornák tudomására jutott-e már. A televízió előtt állva az első dolog, amit meglátott, a munkanap vége felé rögzített videó volt, amely estefelé készült. Amikor elmenekült, a laboratóriumok még nem lángoltak. A tűz pár perccel azután tört ki, hogy ő fejvesztve távozott. A heves lángok tizennyolc-húsz méterrel az épületek fölé emelkedtek, az egyik végüktől a másikig.

A tűz minden bizonnyal arra szolgált, hogy eltüntesse a történtek nyomait. Biztosan beépítettek valami gyújtóanyagot és -rendszert az épületekbe az ő tudta nélkül, nehogy egy krízis esetén fény derüljön az ottani kutatások természetére.

Kétsége sem volt afelől, hogy a kutatók elevenen elégtek, és csak perzselt csontok maradtak belőlük, a halottkém számára használhatatlanok. Noha amúgy is meghaltak volna napokon vagy heteken belül, a leszámolás kegyetlenségétől úgy elgyengült Lee lába, hogy le kellett ülnie az ágy szélére.

Igen, a sorsukra hagyta azokat az embereket, de Dorian volt az, aki döntött a sorsuk felől. A gonoszságnak vannak fokozatai, és Lee Shacket megnyugvást lelt a gondolatban, hogy amit ő tett, az semmiség ahhoz képest, ami a főnöke lelkén szárad.

Biztos, hogy titokban Dorian Purcell hagyta jóvá ezt az extrém kármentő akciót. Dorian látnoknak tartotta magát – ahogy mindenki más is a médiában, aki róla írt –, és egy valódi látnok tudja, hogy a fejlődés áldozatokkal jár, hogy nem az életekben és kincsekben mérhető rövid távú ár számít, hanem az emberiség hosszú távú haszna. Sztálin állítólag azt mondta: „Egy ember halála tragédia, egymillió ember halála statisztika." Ezzel összehasonlítva kilencvenkét halál nem jelenthet többet Doriannek egy lábjegyzetnél a nagy vállalkozás történetében, amelyet a Refine springville-i laboratóriumaiban hajtott végre, és amelyet egy éven belül kétségkívül újraindít valahol máshol.

A tévében egy bemondó gyászos hangon bejelentette, hogy a létesítményben egy forradalmi rákgyógyszeren dolgoztak. Ez nevetséges hazugság volt, de a bemondó egyértelműen hitt benne. A rákkutatás nem olyan veszélyes dolog, hogy egy elfalazott, elszigetelt komplexumban kéne csinálni, másfél kilométerre bármelyik provói lakóháztól. Ám egy olyan korban, amikor a hírműsorok szűkös költségvetésből működnek, sok médiamunkatárs mindent elhisz, amit bármilyen, megbízhatónak tartott forrás mond neki, és oknyomozó munkát kizárólag a tisztességtelennek vagy gyanúsnak gondolt alakok esetében folytatnak. Dorian Purcell mindig megfelelő álláspontot kommunikált nyilvánosan az olyan ügyekkel kapcsolatban, amelyek számítanak a véleményvezéreknek, és emiatt széles körben rendes fickónak tartották.

A tüzet első körben azzal magyarázták, hogy a létesítménynek saját erőműve volt az áramkimaradások minimalizálására, amelyek tönkretehetnék a kísérleteket, és ez az erőmű földgázzal üzemelt, s talán észrevétlen szivárgás indult meg valahol az épület alapja alatt, ami miatt a laboratóriumok egy idő után egy potenciális bombán csücsültek.

– Aha, persze – kapcsolta ki a tévét Lee.

Később, miután barna hajú, barna szemű, borotvált arcú férfivá változott, elindult vacsorázni. Soha nem volt finnyás típus, és szívesen evett bármikor a Holiday Inn éttermében vagy hasonló helyeken, bár ezúttal semmi fogára valót nem talált. A salátája keserűnek tűnt. A zöldségek enyhén fémes aromájúnak. A krumplinak nem volt íze. A csirkét meg bírta enni, de az sem volt olyan ízletes, mint kellett volna lennie.

Valami másra vágyott, ám nem tudta, mi elégítené ki. Semmi nem vonzotta az étlapon.

Miután visszatért a szobájába, kevert egy kis rumos kólát, és addig ivott, amíg el nem tudott aludni.

Hajnali fél négykor ébredt fel egy olyan rémálomból, amelynek egyetlen részletére sem emlékezett, üvöltve, izzadságban úszva.

Az álmaira jellemző elveszettség hangulatát ébredés után sem tudta elűzni. Az ablaknál túlvilági, kobaltkék fény áradt be a függöny szegélye mellett, mintha a falak mögötti világban valamilyen katasztrofális esemény bocsátana ki halálos sugárzást. Lee józan volt, a kis szoba mégis hatalmasnak tűnt számára, az ágya hullámzó árnyékokon úszott. Amikor ledobta magáról a takarót, és felült a matraca peremére, a padló bizseregni kezdett csupasz talpa alatt, mintha rovarok nyüzsögnének rajta. Vacakolt egy kicsit az éjjeli lámpával, amíg meg nem találta a kapcsolóját. Hirtelen halvány fény öntötte el a lebegő ágyat – de a rovaroknak nyomuk sem volt. A szoba mégis ugyanolyan árnyékos és kísérteties maradt, amilyen a sötétben volt.

Miután felkelt az ágyáról, bizonytalanul megállt, biztosra véve, hogy a rémálma valami rossz előjele volt, s nem csupán a fantáziája terméke, hanem olyan igazság, amelynek a szellemében tennie kellene valamit. De továbbra sem tudta felidézni, mit álmodott.

Leült a karosszékbe, két kézzel megragadta kárpitozott karfáit, és előre-hátra ringatózni kezdett benne, noha nem hintaszékben ült. Nem bírt veszteg maradni. Mozognia kellett, mintha be kellene bizonyítania magának, hogy még él.

A rémálmában… Most valami eszébe jutott belőle. Csapdába esett, megbénult, szorosan be volt burkolva, mintha bebábozódott volna, a szemét fehér, áttetsző anyag borította; alaktalan árnyékok nőttek és mentek össze körülötte; hangok erősödtek fel és gyengültek le.

Megborzongott, amikor felmerült benne a kérdés, hogy a genetikai alapanyagok spektrumában, amellyel a sejtjei megfertőződtek, nem szerepelt-e valami féregé is, amely újjászületik a bábjából.

Álmában tehetetlen volt, és elhagyatott. Továbbra is nyughatatlanul ringatózott a karosszékében. Volt készpénze a menekülésre, egy elegáns rezidenciája Costa Ricában, és százmillió dollárja egy olyan helyen, ahol a hatóságok nem találhatják meg, de a mély magányosság kiszolgáltatottá és céltalanná tette.

Éppen olyan erőtlennek érezte magát, mint gyermekkorában, erőszakos, alkoholista apja és mentálisan zavart anyja uralma alatt. Ki nem állhatta ezt az állapotot. Ki nem állhatta.

A springville-i tudósok mellett kétezer-kétszáz alkalmazott is szolgált alatta a Refine-nál. Most viszont senki felett nem volt hatalma. Korábban nemcsak hatalma volt, hanem magas pozíciója, elismertsége és huszonkét Tom Ford öltönye is, amelyeket színes edzőcipőkkel viselt. Mindez eltűnt. Magára maradt.

Csak ekkor jött rá, hogy a legrosszabb emberi nyomorúság a magány.

Lee Shacket soha nem értett túlzottan a kapcsolatokhoz. Voltak barátnői. Szexi nők. Őt magát sem lehetett volna csúnyának nevezni. Tetszett a másik nemnek. Csodálták az ambícióját. A humorérzékét. Táncolni is tudott. Volt stílusa. Jól teljesített az ágyban. Meghallgatta a másikat. De soha nem tudta fenntartani a viszonyait. Előbb-utóbb minden nő elégtelennek és hamisnak kezdett tűnni számára. A kapcsolatuk egyre sekélyesebbé vált, hiányzott belőle a kielégítő érzelmi töltet, csak egy teáskanálnyi romantikus esszencia volt; ennek ellenére végül mindig úgy érezte, mintha még abban a teáskanálnyiban is fuldokolna, és menekülőre fogta.

Mozdulatlanná vált a karosszékben. A mozdulatlansága zavarta, mintha az életben maradása a mozgástól függene. Felpattant, és járkálni kezdett a szobában, egyre idegesebben.

Valami furcsa ment végbe benne.

A halvány lámpafényben szellemszerűnek tűnt a tükörképe a falon, mintha egy korábbi vendég kísértete lett volna, aki itt halt meg, és akire sem odalent, sem odafent nem tartanak igényt – akinek nincs hova mennie.

Miközben a szobában körözött, megpróbálta felidézni, hol és mikor siklott félre az élete; nem a laboratóriumi eseményeket illetően, hanem még azelőtt. Mikor volt utoljára igazán boldog? Fontosnak tűnt, hogy ezt felidézze. Mikor tűnt a legígéretesebbnek a jövője?

Bár nagy sikereket ért el Dorian Purcellnél, minden előléptetése olyan jelentős stressznövekedéssel járt, hogy a vagyon ellenére, amit így keresett, nem mondhatta volna, hogy boldogabb volt azokban az években, mint korábban.

Purcell előtt sem volt mindig topon, de a boldogsága kilátásai mintha jobbak lettek volna abban az időben. Akkoriban még élt benne a remény. A lehetőségei végtelennek ígérkeztek – most pedig nem akadt belőlük túl sok, talán csak egy.

És teljesen magára maradt. Nem volt, aki meghallgassa. Nem volt, aki megértse. Nem volt, aki törődött volna vele. Nem volt, aki engedelmeskedett volna neki.

A fordulópont, az a motiváló erő, amely megváltoztatta az életét, Jason Bookman volt, egy