Viharjelzés

By Csörsz István

Csörsz István már az 1970–80-as évek ifjúsági szubkultúráinak krónikásaként olyan riportalanyokat szólaltatott meg, akiknek esélyük sem volt arra, hogy elmondhassák történetüket, véleményüket (Sírig tartsd a pofád, 1971, 1983; Elhagyott a közérzetem, 1986). 1989-ben szintén kényes témát talált: ekkor készítette el leendő 1956-os könyvének riportjait. A nyugalmazott katonák és szemtanúk ekkoriban még óvatosabban, megfontoltabban fogalmaztak, mint a rendszerváltás után. Nyoma sem volt önigazoló, hősködő vagy ideologikus megnyilatkozásoknak. A szövevényes katonai helyzetről hadászati és civil nézőpontból egyaránt árnyaltan meséltek, kerülték a túlzásokat, a találgatást vagy a készen kapott információkat. Annál erősebb a felidézett emlékek fölött érzett mély megrendülés, az áldozatok iránti részvét a Kossuth téri sortűz vagy a Rádió-ostrom tanúinak beszámolójában.
A kötet főszereplője, a Don-kanyart is megjárt Solymosi János 1956-ban alezredesi rangban szolgált, s Budapest hivatalos katonai védelmének kulcsfigurája volt. Kiváló megfigyelőképessége és szinte nyomdakész történetmondása nyomán nemcsak saját és közvetlen tisztjei szerepét érthetjük meg, hanem a katonai vezetés és a forradalmárok közti kommunikációs nehézségeket is.
Az igazságkeresés szándéka szövetségessé tette a mesélőket és a lejegyzőt. Csörsz már a korábbi riportkönyveiben kidolgozta az oral historyközreadásának saját, irodalmi módszereit. Az első riportok lejegyzését követő kontrollbeszélgetéseken ütköztette a nézőpontokat, s az agyonhallgatott vagy hivatalosan másként tárgyalt események közös, objektív tisztázása során összeadódott a több nézőpontú tudás. A civil szemtanúk szavai és a jegyzőkönyvi pontosságú katonai emlékezet kétszólamú, de mindvégig tényszerű, hiteles szöveggé rendeződik. A figyelmes olvasó sok új tényanyagot talál itt, bár egy riportkönyvnek nem lehet célja, hogy a levéltári adatok helyett tisztázza a máig vitatott történelmi eseményeket.

• Language: Magyar
• Publisher: Napkút Kiadó
• Release date: Apr 30, 2021
• ISBN: 9789632637556

Book preview

katonáival

Impresszum

Napkút Kiadó Kft.

1027 Budapest, Fazekas u. 10–14.

Telefon: [phone]

Mobil: (70) 617-8231

E-mail: [e-mail]

Honlap: www.napkut.hu

Szöveggondozó: Kovács Ildikó

Tördelőszerkesztő: Szondi Bence

© Csörsz István, 2017

© Napkút Kiadó, 2017

ISBN 978 963 263 755 6

Támogatónk

Az e-book megjelenését támogatta a Nemzeti Kulturális Alap

Előszó

Azt mondják, annak a nemzetnek, amelynek nincs barátja a földön, van az égben. A realisták földrajzi adottságunknak tulajdonítják e kiváltságunkat. Mit mondhat erre egy író? Hozzászól. A fiatalok hangosabban, az öregek halkabban. Én pedig annak a híve vagyok, hogy ne az írók és a történészek mondják el a történelmünket, hanem azok, akik túlélték. Amint kimondja az ember, máris tudhatja, hogy ebből vita lesz, mert a túlélőknek általában nem osztanak lapot a nagy játszmában. Az ő lapjuk az volt, hogy részt vettek benne fizikailag. Elmesélhetik az unokájuknak és a barátaiknak, ők se hallgatják azonban szívesen, mert mindig ugyanazt a történetet hallják – századszor.

Katonasorsokról szól ez a könyv, elsősorban a piliscsabai ezred történetéről, amely Budapest karhatalmi egysége volt. Két zászlóalját 1956. október 23-án rendelték fel Budapestre Solymosi alezredes parancsnoksága alatt a Rádió védelmére. A Rádió eleste és visszafoglalása után ez a két zászlóalj kapott megbízást a VIII. és IX. kerület védelmére, hozzájuk tartozott a Corvin köz, a Kilián laktanya, a Baross tér, a Köztársaság tér. Az ezred többi alakulatát Budapest egyéb kerületeibe vezényelték.

A Rádió épülete volt a katonai parancsnokság székhelye, egyszersmind a lakosság egyetlen fóruma, ahol el lehetett intézni valamit a közélelmezéstől kezdve a személyes problémákig. Ide küldték összekötőiket az oroszok, a felkelők és Maléter is. Solymosi a forradalom egyik budapesti kulcsfigurája lett, akit érdekes módon általában meg sem említenek az elemzők. Arról sincs pontos leírás, mi történt a Rádiónál 23-án, mások pedig egyszerűen nem fedik a valóságot.

November 3-án a piliscsabai ezred valamennyi alakulatát kivonták a főváros kerületeiből, és az esztergomi páncélos ezred egyik zászlóaljával együtt a Petőfi laktanyában szállásolták el. Itt érte őket 4-én hajnalban a Budaörsi út felől bezúduló szovjet csapatok első csapása.

Nem hiszem, hogy lenne olyan katona, aki szerencséjének tartaná, hogy szolgálatot teljesített ezekben a napokban, még azok sem, akik a forradalom leverése után feltűnően gyorsan haladtak felfelé a ranglétrán. Nagy ára volt annak is. Másoknak a katonai karrier végét jelentette 1956.

Valamennyi történet közül az a legbonyolultabb, ami az utcán történt, ami az emberekben játszódott le. Erről akartam könyvet írni, bár tudom, ha így közelítjük a történelmet, soha nem érünk a végére. Minden szemtanú gyengíti a történelmi tanulságokat, bármilyen művészien fogalmazzák is meg azokat. A dokumentum-irodalom a kételkedők műfaja: nem könnyű olvasmány, mert egész értékrendünket mozgósítja, továbbá állandóan figyelmeztet rá, mennyi mindenre nem gondoltunk még ennyi év után sem. Számos visszaemlékezés részletesen feltárja, mi történt a hadvezetésben. Én most arról szeretnék beszélni, hogy mi történt a kiskatonával az utcasarkon, akinek puskát nyomtak a kezébe, de lőszert nem kapott hozzá, miközben elölről és hátulról is lőttek.

Cselekedjen a belátása szerint! – ez volt Bata honvédelmi miniszter „parancsa" a legkritikusabb időben. Ami egy katona számára egyszerre érthetetlen és tragikus, nyilvánvaló ugyanis, hogy később felelősségre vonják majd, mégpedig a következő rendszer pillanatnyi érdekeinek megfelelően. Néhányan a tisztességükhöz, mások a gyorsan változó irányelvekhez igazodtak a forradalom alatt és a forradalom leverése után is. Az említett utasítás azonban több száz katonatiszt, tiszthelyettes és sorkatona életébe került, rokonaik pedig évtizedeken keresztül a társadalom megbélyegzett tagjai voltak. Mások hosszú börtönbüntetés után hasonló feltételekkel kezdték újra az életüket. A mai napig nem kaptak mást, legfeljebb azt, hogy elmondhatják a véleményüket. Büntetlenül élnek közöttünk besúgók és gyilkosok, méghozzá sokkal jobban, mint azok, akiket üldöztek és bebörtönöztek.

Szemtanúk beszámolói alapján, hangszalagról írtam le, mi történt valójában. A szerteágazó történet azonban így sem teljes, bár néhány mellékszálát megpróbáltam követni. Mindenki nagyon objektív akart lenni, amikor ezekről az eseményekről beszélt. Mondjam azt, hogy senkinek nem sikerült?… Néha egy pillantás, egy zavart, hosszú szünet jelezte, hogy amit hallok, álmatlan éjszakák során született gondolat lehet, amit nem ad vissza egy riportkönyv. Kit is érdekel ez ma már? Az utókor soha nem hálás azoknak, akik harcoltak. Mire végre leírják, hogy mi történt, az embereket elsősorban az események érdeklik, és mindenki megpróbálja kitalálni, mennyi igaz abból, amit elé tettek, most egy másik változatban, mint ahogy eddig leírták, ahogy eddig beszéltek róla. Egyébként ritkábban írják le az igazságot, mint ahányszor elmondják: a krónikás gyakran több változatban hallja ugyanazt a történetet – feltéve ha veszi a fáradságot, hogy több embert is megkérdezzen ugyanarról –, és általában azt írja le, amelyik a leghihetőbb. Nagy hiba. Egy épület két sarkában egészen másképp élheti meg két ember ugyanazt az eseményt. A gyakorlattól eltérően néha két változatban is leírtam hát azt, amit hallottam, mert úgy gondolom, semmit nincs jogom elhallgatni abból, amit elmondtak nekem. Nem biztos, hogy én vagyok az okosabb pusztán azért, mert nem voltam ott.

Számolnunk kell azzal is, hogy amint értéküket vesztik a korábbi irányelvek, azonnal megjelennek az újak, és bár ezek nagyon különbözők lehetnek, annyi mégis közös bennük, hogy mindegyik csak az igazság egyik részét szeretné látni: azt, amelyik a számára kedvező. Sokan „védik" most a forradalmat, és ezért elhallgatnak hitvány dolgokat, amelyek pedig megtörténtek. Hőst próbálnak faragni abból is, aki nem volt az. Szerencsére minél hosszabb egy beszélgetés, annál kevesebb hős marad a végén, legtöbben a mai napig vívódnak azon, helyesen cselekedtek-e, hiszen a döntéshez szükséges információk töredékével sem rendelkeztek.

Egy pont van talán, ahol közel kerülhet egymáshoz a krónikás és a szemtanú: amikor a krónikás nem krónikás, a szemtanú pedig nem szemtanú, hanem mindkettő egyszerűen ember, és megpróbálja megérteni a másikat. Ha sikerül, jó lesz a történelemkönyv. Ha nem sikerül, akkor rossz lesz. Amivel nagyjából elmondtam azt is, mire törekedtem a könyv anyagának összegyűjtésénél.

A riportok 1989-ben készültek. Köszönetet mondok mindazoknak, akik segítették a munkámat. A beszámolók sora nem ’56-tal kezdődik: megkértem a résztvevőket, térjenek ki arra is, milyen volt a Magyar Néphadsereg az ötvenes években. Mi határozta meg a katonák sorsát, rendfokozatát és szakmai előrehaladását? Az a gyanúm, hogy enélkül egyáltalán nem lehet megérteni azt, ami 1956-ban történt.

Végül el kell mondanom, úgy látom, hogy korai ’56-ról beszélni. Az újságokból ömlő szóáradat mást sugall, én azonban azt tapasztaltam, hogy még mindig félnek az emberek. Annak tehát, aki megszólal, többnyire különös oka van rá. Egy beszélgetőpartnerem fogalmazta meg ezt a legjobban: „Van, aki úgy fél, hogy remeg, van, aki úgy, hogy cselekszik."

Solymosi János tábornok

(1956-ban alezredes)

Jutas nemcsak nálunk, Németországban is fogalom volt: Veszprém külső megállója tulajdonké ppen, az ország egyik legszebb és legjobban felszerelt kiképzőbázisa. Nem került be oda mindenki. Amikor a munka nélküli diplomások örültek, ha öt pengőért elmehettek havat hányni, vagy segédjegyzői beosztást kapott valaki nyolcvan pengőért, egy Jutast vé gzett őrmesternek háromszáznegyvenhat pengő volt a fizetése! Korábban továbbszolgáló zup ásokat, tehát zsoldos tiszthelyetteseket tartott a Horthy-hadsereg. De például egy jutasi őrmesterrel szemben egy zupás őrmesternek száznegyven pengő volt a fizetése.

Négy középiskolával jelentkezhetett valaki Jutasra, én úgy kerültem oda hat elemivel, hogy személyesen írtam egy levelet a Horthynak. Kinevettek, amikor megírtam… Ugyan, hát nagyobb gondja is van, mint az, hogy te hivatásos katona akarsz lenni. És válaszolt, méghozzá nagyon rövid időn belül: Jelentkezzen a Mária Terézia laktanyában! Bementem, mondom, nekem csak hat elemim van. Nem baj, kötelezettséget vállal, hogy a katonai iskola mellett leteszi a polgári iskoláit is. Vállaltam.

Nagyon képzett, nagyon kemény tanáraink voltak, nagy tudású, tapasztalt katonák, a legtöbb vitézségi kitüntetéssel rendelkezett példaképem, Vitéz Barakonyi őrnagy is. Komolyan vették a tiszthelyettes-képzést. Nem véletlenül áldozott Horthy annyit Jutasra, mert lényegében a Horthy-hadsereg ereje és kiképzettségi foka a tiszthelyetteseken múlt. Azok képezték ki a katonákat, azok éltek közöttük, és azokhoz voltak bizalommal a katonák. Hogy erre egy példát mondjak, amikor az oroszok áttörték a frontot, én őrmester voltam, de még a tisztek is hozzám voltak bizalommal: letépték a váll-lapjukat, honvédruhát vettek fel, és az én kis harccsoportomban ezredes is volt! Tudtam, hogy az az idős ember nem lehet tartalékos, látszott rajta, hogy hivatásos katona. Négyszáznyolcvan és hatszáz fő között változott annak a csoportnak a létszáma, amellyel visszavonultam Osztrogozsszktól Ovrucsig. Hatalmas, több ezer kilométeres szakasz. Harccal!… Nyolcvanfős csoporttal törtem ki a gyűrűből egy Máté nevű műszaki hadnaggyal – hivatásos tiszt volt ő is, a többiek csatlakoztak hozzánk. Akinek volt fegyvere és felszerelése, azt odavettem, akinek nem volt, elküldtem:

– Eldobtad a fegyvert, menj innen!

Így szaporodott fel a létszámom ennyire. A németek ezt tudomásul vették, és egymás után utóvédharcokra osztottak be bennünket. Egy ilyen utóvédharc során Konotopnál kellett védelemre berendezkedni. Hatalmas pályaudvar, életemben olyat sehol se láttam, valami nyolcvan vágány egy sorban. Közúti híd kötötte össze a két partot. Meg volt szabva, hogy másnap délután négy óráig tartani kell ezt az állást. Kaptunk egy akkora tüzérségi aknavetőtüzet, légitámadást, hogy nem lehetett megmaradni, elpusztult volna minden emberem. Annyit még megcsináltunk, hogy aláaknáztuk a hidat, és amikor rajta volt tizenöt orosz harckocsi, a levegőbe röpítettük. Ez volt a jel, erre vonultunk vissza. Ezért, amikor megérkeztünk Ovrucsba, a németek hadbíróság elé állítottak, mert nem tartottam be az időpontot, és emiatt egy nagyobb csapatukat bekerítették az oroszok. Azért említem ezt meg, mert a csapatomban szolgáló ezredes jött el tanúnak, hogy nem igaz, mi ott voltunk, és kitartottunk, amíg lehetett. Több tanút is hozott, tiszteket, akik szintén az én csoportomban harcoltak, és ezek mentettek meg.

Visszatérve Jutasra: nagyon nehéz volt, de most is azt mondom, hogy megérte, mert ott lettem katona, ott kaptam azt a kiképzést, amivel sikert arattam a fronton. Amiért szerettek, megbecsültek és vonzódtak hozzám a katonák. Soha egy katona nem hagyott cserben – az igaz, hogy én viszont soha nem adtam olyan parancsot, amelyet nem lehetett végrehajtani. Inkább én vállaltam magamra, például át kellett menni a Don túlsó partjára, és nem volt önként jelentkező: egyedül indultam el – és kettő-három azért mégis utánam szivárgott… Szerettem a katonáimat, és bíztam bennük. Urivnál egy hídfő volt, amelyet mindenáron tartottak az oroszok. Félig volt kiépítve a téli védőállásunk. Tudtam, ha ebből kilépünk és támadunk, akkor elsöpörnek. Hiába jelentettem az ezredparancsnokomnak, hogy hamisak a felderítési adatok, amelyeket ő kapott, mert én személyesen voltam odaát, és láttam, hogy az erdő tele van sorozatvetőkkel és harckocsikkal, és ha onnan oldalba kapnak bennünket, végünk van. Ne támadjunk! De ez a parancs, mindenáron fel kell számolni az urivi hídfőt.

Harmincezer magyar hősi halott fekszik Kolpinónál. Annyi esett el az urivi csatában. De én ott nem támadtam! Akkor már zászlóaljparancsnok voltam. A páncéltörő fegyvereket, a kísérő üteget, a nehézfegyvereket úgy helyeztem el, ahonnan a felderítésem alapján az ellencsapást vártam. És nekem volt igazam! Borzalmas nehéztüzérséggel, légi előkészítéssel először a német nehézbombázók verették Urivot, utána a stukák támogattak bennünket, de visszaverték az oroszok. Nem sikerült betörni hozzájuk. Én viszont nem mozdultam az állásainkból, és ez volt a szerencsénk. Amint elérték a németek az első állásokat, megindult az ellenlökés. Ha támadok a parancs szerint, pontosan a hátamba kerültek volna. De jó erőben volt akkor a zászlóaljam, feltöltést is kaptunk már. A páncéltörők, a beásott páncélos lövegek egymás után lőtték ki a tankokat. Még a légvédelmi boforcokat is beállítottam páncélelhárításra. Ott győződtem meg róla, hogy légvédelemre nagyon gyönge a boforc, de páncélehárításra a világ legjobb fegyvere! Egymás után gyulladtak ki a harckocsik, és megállt az ellentámadás! Akkor segítséget kértem a hitlerfurulyásoktól meg a stukáktól, és a megadott koordinátákra helyezték a tüzet.

Ezután kaptam az első Nagy Ezüstöt és a másodosztályú német Vaskeresztet. Ezért. A németek fedeztek fel, ők tájékoztatták a hadosztályparancsnokomat. Ha kimozdulok az állásainkból, akkor végünk. Tehát nekem köszönhető, hogy ez a csata így zajlott le. Ezután lett nagy tekintélyem a hadosztálynál is: kényesebb csaták előtt kikérték a véleményemet.

A ’43-as visszavonulás után nem kellett volna már kimennem a frontra, mert háromszorosan megvolt a frontszolgálati időm. Felállították az új ezredet, és az új ezredparancsnok megkért rá, menjek ki tanácsadóként. Nem kell a frontra mennem, ott leszek az ezred harcálláspontján ezredmegfigyelőként. Mondtam volna, hogy nem megyek? Kimentem másodszor is.

Persze csak addig voltam az ezred figyelő harcálláspontján, amíg kijöttünk a frontra… Ahogy az első csaták megindultak, ott voltam megint az első vonalban. És hogy ezt mind magamba szedtem, Jutasnak köszönhetem. Ezért voltak olyan kapósak a jutasiak. Nagyon kevesen maradtunk, majdnem mind elpusztult a háborúban, mert majdnem mind az én sorsomra jutott: kiment mint szolgálatvezető, és a legrövidebb időn belül ott találta magát az első vonalban. Akiket én ismertem az ezrednél, öten voltunk jutasiak, és abból ketten maradtunk: egy azért, mert itthon volt, és én, aki háromszor sebesültem, de megúsztam.

Következett a hadifogság, nem részletezem. Ahogy a fogságból hazajöttem, jelentkeztem a Mária Terézia laktanyában; ké rem, ez és ez vagyok, mi történjen velem? Igazolóbizottság elé állítottak és leigazoltak feddéssel: t ájékozottabbak voltak a tevékenységemről, mint én magam. Felsorolták, mikor mentem ki a frontra, merre jártam, milyen csatákban vettem r észt, milyen kitüntetéseim vannak. A német Vaskereszt volt a legnagyobb szálka, mert mutatóban akadt egy-egy magyar katona, aki megkapta. Ezért kaptam a feddést. Nem én k értem a Vaskeresztet, és nem gyávaságért kaptam, mégis megfeddtek. Visszavettek a hadseregbe azzal, hogy tartalék állományba h elyeznek.

Elmentem dolgozni Csepelre, hamarosan a Martinba kerültem tűzszerésznek, ahol a begyűjtött hadianyagokat kellett átvizsgálni, hídroncsokról leszedni a hasábaknákat, hatástalanítani a tüzérségi lövedékeket. Kézjeggyel láttunk el minden csillét, amit átvittek a Martinba – egyszer mégis felrobbant, és mindnyájunkat bevittek az ÁVH-ra. Három napig vizsgálták az ügyet, de nem mi voltunk a hibásak, megállapították, hogy olyan csillét is betoltak, amelyet nem ellenőriztünk, és ebben volt valamilyen hídroncsnak a hasábaknája, amit nem vettek észre, mert ez belepasszolt a hídvasba, sáros is volt. Felrobbant. Meghalt a darus, meghalt három öntő.

1946 tavaszán kaptam egy papírt a minisztériumból, amelyben halottá nyilvánítottak, és végelbánás alá vontak azzal a kitétellel, hogy a feleségem adja be az özvegyi nyugdíj iránti kérelmét. Nem adminisztrációs hiba volt, többen is kaptak ilyen papírt: így dobták ki a felesleget a hadseregből. Jó, a feleségem beadta a kérvényt, kapott is özvegyi nyugdíjat. Én halott lettem.

Közben találkoztam olyan emberekkel, akik nálam szolgáltak mint katonák, és magas pozíciót t öltöttek be a Rákosi-rendszerben, például egy Jámbor Alajos nevű katonám, akinek ócskavastelepe volt azelőtt a Váci úton. Ez az ember olyan bizalommal volt hozzám, hogy elmondta egyszer, a vastelep csak falból van, ő egy kommunista sejtnek a vezetője.

– Lajos – mondom. – Hogy mered te elmondani ezt nekem? Tudod, hogy hivatásos katona vagyok!

– Ismerem, azért merem elmondani. Arra kérem, ha történik valami, menjen el a családomhoz és mondja el.

– Szívesen, ne adja Isten, hogy sor kerüljön rá, megteszem, de tudod, most mit csináltál? Esetleg elkapnak és elmondod, akkor megyek veled én is! Megtörténhet.

– Nem fog megtörténni.

Nem is történt meg. Már régen a tűzszerészeknél dolgoztam, amikor meghallom egyszer, hogy Jámbor Alajos a Vízművek igazgatója. Felkerestem, de nem akartak beengedni. Meghallotta a hangomat, ahogy a titkárnővel vitatkoztam:

– Jancsikám, gyere be gyorsan! Mi történt veled?

Elmondtam neki, hogy halottá nyilvánítottak.

– Marhaság, amit csináltak, hát ilyen emberekre van szükség a hadseregben. Menj a Kossuth Akadémiára, azonnal jelentkezz a Révai ezredesnél, mondd, hogy én küldtelek!

– Lajos – mondom. – Nem biztos, hogy katona akarok már lenni… Jól érzem magam a Martinban, szépen is keresek, gyerekeim vannak.

– Gyere vissza a hadseregbe, szükség van rád!

– Igen, hogy három év múlva ugyanezt csinálják velem, amit most? Betanítok egy csomó embert, aztán kirúgnak?

– Nem fognak kirúgni!

Tényleg elmentem a Révaihoz, mert azért a szívem mélyén mégiscsak szerettem volna katona lenni, hát ezt választottam, ez volt a hivatásom, és igazán csak ehhez értettem. A hivatás… Ugye bevonul egy ember, aki nem tud járni, menni, beszélni és öltözködni. Nem tud semmit. Felsorakozik, és az ember látja ezt a nyersanyagot. Na most ezekből kell katonákat nevelni. Ugyanez a társaság, amikor leszerel, magabiztos fellépésű, beszédkészségű, és mindenütt megállja a helyét: ezt én csináltam két év alatt! Nagy emberismeretre tettem szert, tudtam, kivel hogy kell beszélni, miképp kell vele bánni, hogy ne sértsem meg az önérzetében, de mégis az én akaratom érvényesüljön. Ez a szép ebben a hivatásban. Egy parancsnok nem akkor lesz parancsnok, amikor a miniszter oda kinevezi, hanem amikor a beosztottjai elismerik.

1950 -ben kezdődött a hadsereg tisztogatása: a régi tisztek kisemmizése, elbocsátása, b élistázása, ami sok száz embert érintett. Úgy gondolták, sikerült már kinevelni az új g árdát ezeknek a segítségével. Szovjet tanácsadókat állítottak az új parancsnokok mell é, mert nagyon jól tudták, milyen gyengén képzettek. Szovjet tanácsadókat műk ödtettek minden ezrednél, hadosztálynál és hadtestnél. Ezt csak szovjet javaslatra lehetett megcsinálni, mert annyi eszük nem volt, sem a Farkasnak, sem a Bat ának… az egész honvédelmi miniszteri gárda… hát a Czinegérő l nem is beszélek!

Tudatosan gyökértelen embereket nevelt a hadsereg, ez a magyarázata a szüntelen és indokolatlan áthelyezéseknek. Én például Budapestről lekerültem Pécsre, és ugye minden költözés egy leégés… Nem beszélve arról, hogy a gyerekeim itt jártak iskolába. Pécsen voltam másfél évig, kineveztek Debrecenbe ezredparancsnoknak, ott voltam két évig. A család Pécsen maradt, jó másfél év után tudtak utánam jönni, mire lakást biztosíthattam nekik. Innen elhelyeztek Kaposvárra – a családot már nem is vittem magammal, csak amikor kiköltözött az ezred Nagyatádra, az új laktanyába. A gyerekek: újabb iskola… az asszony nem tud dolgozni sehol. Hová mehetett? Nagyatádon voltam jó egy évig, erre felhelyeztek Pestre, akkor végeztem a Zrínyi Akadémiát. Nagyatádon maradt a család, hetente egyszer hazamentem. Innen kerültem Piliscsabára, fél év után jöttek utánam.

Az alacsonyabb beosztású tisztekre már nem annyira vonatkozott ez, de általában három-négy évnél tovább ők sem voltak egy helyen. Féltek attól, hogy az a parancsnok ott népszerűségre tesz szert. Farkas meg is mondta nekem, mert én szerveztem meg a debreceni ezredet, kiváló lett, és ott akartam maradni.

– Nem, el kell menned Szentesre, ott felveszel egy újabb ezredet, ez már be van indítva, kiváló ezred, akárki kerül oda, az már menni fog. Menj