Nő kutyával és holddal

By Pacskovszky Zsolt and József Pacskovszky

Magányos nő kutyával és holddal - ezt a címet adja képének Alan Hunter, aki a huszonéves Emmát lopva lefényképezi egy zord skóciai szigeten. A magyar rendőrnő és a skót fotós hamar megtalálja a közös hangot, mégis tíz év telik el, mire ismét találkoznak. Emma főnöke parancsára a magyar rendőrség képviseletében vesz részt egy londoni bűnmegelőzési konferencián, de amint Alan meghívja magához, tüstént otthagy mindent, és Edinburgh-ba indul. A nőt a fotós gyertyafényes vacsorával várja, ám egy váratlan telefonhívás elszólítja, és Emma magára marad a tengerparti nyaralóban. S hiába várja Alant vissza.
Az örökké szitáló esőben, az ólmosan szürke novemberi ég alatt Emma maga ered a férfi nyomába. A Londonból még idillinek ígérkező utazás hamarosan rémálomba fordul: egy felkapaszkodott üzletasszony, a civil életben a helyét kereső visszavonult sportsztár, kétes alakok, lecsúszott egzisztenciák, megkeseredett és jobb sorsra érdemes emberek kusza viszonyai, sötét üzelmei labirintusában kell Emmának boldogulnia. A tét pedig már nemcsak az, hogy megtalálja a férfit, akitől zsákutcába futott élete fordulatát reméli, hanem hogy ő maga életben maradjon.
A Pacskovszky fivérek bemutatkozó regénye rózsaszín felhős romantikus történetként indul, ám a komor hangulat, a baljós előjelek, a szereplők rejtett szennyes szándékai hamar kizökkentik az olvasót a komfortzónájából. A krimi, noir és thriller elemek alkalmazásával a regény igazi műfaji bravúr, hiánypótló a hazai szórakoztató irodalomban.

• Language: Magyar
• Publisher: Agave Könyvek Kiadó Kft.
• Release date: Apr 21, 2020
• ISBN: 9786155522277

Book preview

cover.jpgimg1.pngimg2.jpg

IMPRESSZUM

Pacskovszky József-Pacskovszky Zsolt: Nő kutyával és holddal

Copyright © Pacskovszky József, Pacskovszky Zsolt, 2015

ISBN: 978-615-5522-27-7 (epub)

ISBN: 978-615-5522-28-4 (mobi)

Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund

A borítót tervezte: Csala Sándor

Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán

Szerkesztő: Bordás Veronika

Korrektor: Boncz Éva

Műfaj: krimi

Robert Burns

O WERT THOU IN THE CAULD BLAST

O wert thou in the cauld blast,

On yonder lea, on yonder lea,

My plaidie to the angry airt,

I’d shelter thee, I’d shelter thee;

Or did Misfortune’s bitter storms

Around thee blaw, around thee blaw,

Thy bield should be my bosom,

To share it a’, to share it a’.

Or were I in the wildest waste,

Sae black and bare, sae black and bare,

The desert were a Paradise,

If thou wert there, if thou wert there;

Or were I Monarch o’ the globe,

Wi’ thee to reign, wi’ thee to reign,

The brightest jewel in my Crown

Wad be my Queen, wad be my Queen.

Robert Burns

HA MENNÉL HIDEG SZÉLBEN

Ha mennél hideg szélben

a réten át, a réten át,

rád adnám kockás takaróm,

öleljen át, öleljen át!

S ha körülzúgna sors-vihar

rémségesen, rémségesen:

szivemben volna házad,

oszd meg velem, oszd meg velem!

Volna köröttem zord vadon,

sötét, veszett, sötét, veszett:

mennyország volna nékem az

együtt veled, együtt veled!

S ha volnék minden föld ura

az ég alatt, az ég alatt:

koronám legszebb ékköve

volnál magad, volnál magad!

Weöres Sándor fordítása

1.

Skócia, Inch Kenneth, augusztus 17., kedd

Hullámos szőke haj, sötét, szív alakúra rúzsozott ajkak – a húszéves Unity Mitford úgy pózolt a fekete-fehér fotón, mint egy némafilmszínésznő. Emma enyhe fintorral az arcán állt a kép előtt: a fiatal nő pillantásából sugárzó arisztokratikus fölényesség ellenszenvet keltett benne. Közelebb hajolt, hogy dacosan farkasszemet nézzen vele, de amikor a szeme már csak centikre volt a nő szemétől, a fotón mintha csúfondáros fény villant volna Unity Mitford tekintetében. Emma összerezzent. Képtelenség volt az egész, ostoba vízió, mégis egészen felzaklatta. Zavartan igazította meg mellén a Canon EOS fényképezőgépet, és rebbent a következő fotóhoz. Rayt hiába kereste a szemével. Most tűnt csak fel neki, hogy egyedül maradt a folyosón: idegenvezetőjük érces hangja már a szomszéd teremből szűrődött át. Emma fázósan megborzongott. A Mitford-ház nyirkos hidegével és erőteljes kőszagával kriptákra emlékeztette.

A következő fényképen Unity Mitford a nővére, Diana mellett állt, aki hozzá hasonlóan náci karlendítésre suhintotta a karját. A két nő arcáról sugárzó elszántság nem hagyott kétséget afelől, hogy a nácik iránt tanúsított rokonszenv nem pusztán ártatlan póz volt a részükről. Emma megpróbálta felidézni magában, mit hadart Ray Mitfordékról reggel a clachandhui szálloda éttermében. Tüntetőleg csak fél füllel figyelt rá, mert előtte megint összezördültek; Rayt bosszantotta, hogy annyi időt elszöszmötölt a tükör előtt, és megint sietve kell bekapniuk a reggelit, ha nem akarják lekésni a hajót. Emma igazság szerint csöppet sem bánta volna, ha lemaradnak róla, és végre lazítanak egy kicsit. Lassan már egy hete járták az egymástól nem sokban különböző skót szigeteket, de Ray képtelen volt elengedni magát, még mindig olyan csökönyösen tartotta magát napi terveihez, mint a turistalátványosságokat lóhalálában kipipáló japán turisták.

Sóhajtva kibámult az egyik ablakon. Ray mintha azt mesélte volna reggel, hogy a fiatal nő öngyilkosságot kísérelt meg az 1930-as évek végén. Főbe lőtte magát, és annak ellenére életben maradt, hogy az orvosok úgy ítélték meg, túl kockázatos volna kioperálni a fejéből a golyót.

A szomszédos teremben megemelte a hangját az idegenvezetőjük:

– A hat Mitford lány – itt láthatnak róluk egy közös fotót – élénken érdeklődött a politika iránt. De míg Jessica felnőttkorában keményvonalas kommunista nézeteket vallott, addig Unityról joggal írta a brit titkosszolgálat, hogy a „náciknál is nácibb". 1934 körül Németországba költözött, és úgy lenyűgözte a nürnbergi pártnapok parádéja, hogy nem nyugodott, amíg személyesen meg nem ismerkedett a Führerrel. Ha hinni lehet a családi legendának, Unity előre figyelmeztette a családtagjait, hogy habozás nélkül végez magával, ha a Harmadik Birodalom háborúba keveredik Nagy-Britanniával. Hangzatos szavak, és a rokonaihoz hasonlóan talán önök sem hitték volna, hogy beváltja az ígéretét… A müncheni Angolkertben lőtte főbe magát a hadüzenet napján. Azzal a pisztollyal, amit Hitler ajándékozott neki, hogy szükség esetén meg tudja védeni magát. De a sors nem volt kegyes hozzá: kénytelen volt megérni a háború pusztítását és Hitler bukását. Mitfordék az eset után költöztek a szigetre. Unity a vallásba menekült. Itt élt megnyomorodva haláláig. Harminchárom éves korában hunyt el. Mindjárt megtekinthetik a szobáját, ahol valaha a kandalló mellett szokott üldögélni. Kérem, kövessenek…

Emma bőrén ismét borzongás futott végig. Kilenc év múlva ő is harminchárom éves lesz…

A zsibongó turistacsoport továbbvonult. Nem indult azonnal utánuk, még mindig a kertbe bámulva eljátszott a gondolattal, hogy itt él egy ólomdarabbal a fejében. Percről percre változó fények ott, ahol a tenger és az ég összeér, felcsapódó, a vöröslő szirtfal felett szétporzó hullámok, legelésző birkák. Világvégi táj, ahol egymásba olvad a szűnni nem akaró széllel dulakodó víz és az ég. A fejében vágyak és emlékek kergetnék egymást, de a végén rendre az ólomgolyónak ütköznének.

A ház előtt egy nagydarab alak tűnt fel. Az a potrohos, sörtehajú férfi, aki idefelé jövet olyan erővel markolászta felesége sovány fenekét a kis motoros hajó korlátjánál, hogy az asszony arca fájdalmas grimaszba rándult. A férfi hasa kibuggyant a pólója alól, ahogy most hátulról odalopózott egy birkához, és a csínyén már jó előre nevetve meghúzta a farkát. Az állat riadtan ugrott odébb. A jószág oldalára zöld festékkel a THINK GREEN feliratot mázolták, hogy így próbálják jobb belátásra bírni a magukról könnyen megfeledkező, szemetelő turistákat. Emma a fényképezőgépéhez kapott, de meggondolta magát. Egy sirályt kezdett el figyelni, amely idegesen csapott le a kuka mellett felgyülemlett hulladékra. A lány tekintete továbbsiklott arra az elmosódó vonalra, ahol a csapzott felhőkkel fodrozódó ég a tengerbe hanyatlott. Ha hiányozna Raynek, akkor már visszajött volna érte.

A csendbe ekkor robajlott bele a dörrenés. Ijedten pördült meg. Az első pillanatban nem is tudatosult benne, hogy fegyver sült el. Aztán meghallotta a velőtrázó sikolyokat és a házban visszhangzó lármát. Szíve a torkában lüktetett. A lépcsőfokokon léptek dobogtak. – Ray? – Rohanni kezdett a lépcső felé.

Testeknek ütközött. Egy emelettel lejjebb megtorpant. Egy szemvillanásra látta a földön heverő alakot. Összerezzent, kis híján felsikoltott, amikor valaki szorosan átölelte hátulról.

– Emma, hová tűntél?!… – hallotta Ray rekedt hangját.

Emma most már felismerte a sarokban összecsuklott nőt. Merev mosollyal bámult az ablak felé, jobb szeme rángatózott. Ősz haján sűrű, majdhogynem fekete vér csorgott. Jobb tenyere mellett kopott, régi típusú pisztoly hevert a kövön. Az asszony is velük utazott a hajón; végig maga elé révedt, arcán túlvilági mosollyal gubbasztott citromsárga anorákjában a fedélzeten. Emma mindvégig nem tudta eldönteni magában, hogy ingerlően fensőbbséges mosolya tolakodó boldogság jele-e, vagy inkább a tébolyé. Lopva még le is fotózta.

– Hátrébb! Hagyják el a helyiséget!

A két biztonsági őrt arrogánssá tette hirtelen támadt fontosságuk. A lépcső irányába lökdösték a látogatókat.

Ray kifelé vonszolta Emmát. A haldokló anorákos nő szeme ismét megrándult – mintha egyenesen őrá nézett volna.

A napot eltakarták az égen rohanó felhők, a szél metszően hideg lett. Még behúzódniuk sem volt hová itt a ház előtt – sík, füves térség nyúlt el egészen a meredek szirtfalig. Emma körül ott álltak a többiek is a hajóról, úgy tizenöten, férfiak, nők vegyesen. Csak a sokkot kapott terhes nő maradhatott odabent a férjével, meg az a két rozsdavörös hajú huszonéves fiú, akik folyton kézen fogva sétálgattak, és arcukat annyi szeplő borította, mintha valaki kávét prüszkölt volna rájuk. Ők voltak legközelebb a nőhöz, amikor a lövés eldördült, és a rendőrök még mindig őket faggatták, hátha láttak valamit, ami megingatja az öngyilkosság gyanúját. Nemrég érkeztek motorcsónakkal Isle of Mullról. A távolból már a mentőhelikopter hangját is hallani lehetett.

Emma végigjártatta tekintetét az arcokon. Megrendültség és izgatottság látszott rajtuk. Rayén inkább az utóbbi.

– Bizonyára elmeháborodott, és követni akarta Unity Mitford példáját – találgatott. Kiabálnia kellett, hogy túlharsogja a közelükben leereszkedő mentőhelikopter zúgását. Tétován Emmára nézett, talán helyeslést várva tőle. – Mit gondolsz, minket is kihallgatnak?

Emma úgy érezte magát, mintha kívül került volna az időn. Fülében még mindig a fegyver éktelen dörrenése visszhangzott. Képtelen volt kiverni a fejéből a haldokló nő pillantását. Miféle be nem gyógyult sebek és romboló energiák vihetnek rá valakit arra, hogy megpróbálja kioltani az életét?

A rotor szele meglebbentette a haját. Csatot tűzött bele, bár tudta, hogy Ray így túl kislányosnak találja. A társaság meredten bámulta a fűbe ereszkedő mentőhelikoptert. A fal tövében kushadó fekete-vörös foltos öreg juhászkutya feltápászkodott, és sértetten elsántikált a parti sziklák közé. A vízhatlan piros öltözéket viselő mentősök az épület felé siettek.

Ray észrevette, hogy Emma fázósan dörzsölgeti a karját.

– Hozzak egy teát? Ha gondolod, megkérdezem, hátha beengednek a földszintre.

Emmát meglepte a figyelmesség. Különösen azok után, hogy Ray előző nap ingerülten legorombította, amiért túl lengén öltözött, mintha a Londonban töltött három év után sem lenne tisztában a brit időjárás szeszélyeivel.

– Köszönöm, az most jólesne.

Ray bólintott. Bár leplezni próbálta, láthatólag feldobta a nem várt tragikus esemény. Még az sem zavarta, hogy a napi tervének minden jel szerint búcsút mondhatott.

Emma követte a tekintetével. Ray mindkét kezét a farmerja farzsebébe dugva ballagott a bejáratnál posztoló biztonsági őrök felé. Lefogyott, mióta átköltöztek Magyarországról Angliába, de ez a karcsúság nem is állt olyan rosszul neki. A lépteiben azonban volt valami esetlenség. Talán mert hiúságból nem hajlandó viselni a szemüvegét, és rövidlátása mégsem javult annyit, mint állítja?

– Maga… német? – szólalt meg Emma mellett egy körszakállas férfi.

Emma végigmérte, majd kissé zavart, félszeg mosollyal, de a hangjában éllel válaszolt.

– Miből gondolja? Csak nem olyan az akcentusom, mint egy németnek? – Úgy érezte, nem is az ő hangja tör elő a torkán.

– Sportos az alakja. Mint a fekete-erdő-vidéki német lányoké…

Emma a társalgás mellett döntött. Félt a gondolataitól. – Magyar vagyok – árulta el.

– Áh… Tudja, vannak, akik virágot hoznak ide. Vagy azért, mert a fasisztát tisztelik Unityben, aki a Führerrel hetyegett, vagy azért, mert az angolt, aki főbe lőtte magát. Maguk magyarok, úgy tudom, a németek oldalán álltak…

– Én akkor még nem is éltem – válaszolta Emma kissé sértetten. Már megbánta, hogy szóba elegyedett a férfival; alig szabadkozva otthagyta, és az épület felé indult.

A bejáraton ekkor lépett ki a két vörös hajú fiatalember. Sápadtak voltak, és most is egymás kezét fogták. A rendőrök egy fél órán belül végeznek, utána feltehetőleg visszaengednek mindenkit a házba, újságolták el a fiúk a várakozó csoport tagjainak. A hajó indulásáig lesz még csaknem egy órájuk körülnézni.

Emma a tenger felé kanyarodott. Émelygett. Rayről szinte meg is feledkezett. Orrát megcsapta a víz jódos illata. A magányosan álló Mitford-ház mögött, a zöldellő hegy felett már látszott a hold. Mintha egy halványfehér luftballon lebegett volna az égen. Miért nem akkor lőtte főbe magát az anorákos nő, amikor egyedül volt? El is rejtőzhetett volna a szigeten… Belerúgott egy üres, fekete Belhaven Best-es sörösdobozba. Összerándult a gyomra. Megállt, mélyeket lélegzett. Most vette csak észre, hogy néhány kelta síremlék előtt áll. Alatta halottak nyugszanak, akikről semmit sem tud. E pillanatban nem is értette, hogy mit keres itt. Megérintette a köveket. Körmével belekapart zuzmós felszínükbe. Zuzmó… Moszat és gomba szimbiózisa… Vajon lehetnek gyerekei az öngyilkos nőnek? Nem tudott ellenállni a kísértésnek: megkereste fényképezőgépében a róla készített képet. Rögtön a hajó árbocán ücsörgő sirály után kapta le… Kinagyította a nő arcát. A tekintetét vizsgálgatta. Révedezve néz a sziget felé? A semmibe? Valami csillogott az asszony arcán. Még jobban kinagyította a képet. Könnycsepp? Vagy csak a fény játéka volna? Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kitörölje a fotót, de valami megmagyarázhatatlan erő visszatartotta.

Megbotlott egy kőben, kis híján egyensúlyát vesztette. Ray keresni fogja… Ray újabban nem mindig jön egyenesen haza az iskolából, ahol lassan már egy éve napközis nevelőként dolgozik. Minden alkalommal azt bizonygatja, hogy az apja sírjánál járt, aki pár hónapja halt meg. De Ray és az apja viszonya soha nem volt felhőtlen. Lelkifurdalása volna? Vagy titkol valamit? Egy másik nőt, aki elnézőbb hozzá, mint ő? Amikor megismerkedtek Budapesten, még imponálóan magabiztos és eleven volt. Most meg szüntelenül a sértettségébe ütközik. Igazság szerint türelmetlen lett vele szemben. És saját magával szemben is. Hiába huszonnégy éves, sokszor úgy viselkedik Rayjel, mint azok a harmincas éveik közepén járó férjezetlen nők, akiken kezd eluralkodni a pánik.

A szél zajától nem hallotta a fényképezőgép kattanását. Amikor észrevette a felé közeledő alakot, a férfi már csak pár lépésre volt tőle. Sudár termetű volt, fehér pólót és ugyanúgy cseresznyepiros széldzsekit viselt, mint ő. Teleobjektíves fényképezőgépe szíját a csuklójára tekerte.

– Magányos nő kutyával és holddal – mondta.

Emma értetlenül nézett rá, majd zavarában a holdra bámult.

– Itt a hegy tövében sátorozok már három napja – folytatta a férfi. A hangja kellemesen mély és dallamos volt, élesen csillogó zöld szeme valósággal mosolygott. – Nem messze a kápolnától. Különösek itt a fények, de napok óta hiába próbálom megragadni őket. Bevallom, most, magáról készítettem az első valamirevaló fotót. Csak akkor sütöm el a gépet, ha úgy érzem, hogy valami megismételhetetlent kaphatok lencsevégre.

– Valóban? – Emma úgy saccolta, a férfi harmincéves lehet. Vagy egy-két évvel fiatalabb. Tekintete a fényképezőgépére siklott: méregdrága Hasselblad.

– Ahogy állt itt az imént, feje felett a holddal, a háttérben azzal a sánta juhászkutyával, elemi erővel sugárzott magából a magány. Ugye, nem haragszik, hogy ezt mondom?

Emma ösztönösen nemmel akart felelni, de érezte, hogy a megjegyzés mély sebet ütött benne. Megkereste tekintetével az öreg juhászkutyát. A meredély szélén állt, a vijjogó sirályokat bámulta. Vörös foltos szőrébe bele-belekapott a szél. A lányt egy pillanatra leplezett düh fogta el a férfi iránt.

– Miért nem az… ö-ö-ön… öngyilkost fényképezte le inkább?

Csaknem belesült a mondatba. Olyan váratlanul tört rá a dadogása, hogy nem sikerült köhögéssel vagy más módon lepleznie. Csak remélni tudta, hogy nem vörösödött el túlságosan, és hogy sikerült elhitetnie, mindez csupán egy külföldi lány hadakozása az angol nyelvvel. A férfi mindjárt megkérdezi tőle, honnan jött – mindig ez az első vagy a második kérdés, amit nekiszegeznek. Mintha akarva-akaratlanul erősíteni igyekeznének benne az érzést, hogy betolakodó itt. A hajszálai tövébe apró izzadságcseppek gyűltek. Összeszedte magát. Lassan formálta a szavakat.

– Nem hallotta a lövést? Az imént főbe lőtte magát egy…

– Igen, láttam a távolból a mentőhelikoptert. Remélem, nem gondolja rólam, hogy érzéketlen vagyok. Egyedül van itt?

– Az imént azt mondta, magányosnak látott…

– A magány még erősebben érződik valaki más oldalán – jegyezte meg a férfi. – És azt hiszem, maga sem egyedül jött ide. – Mosolyogva kezet nyújtott: – Alan Hunter.

A kézfogása férfiasan erőteljes volt. Emma kissé félve árulta el neki a saját nevét. Ódivatúnak találta, mint egy gombos cipőt.

– És maga? – bökött a férfi Emma Canonjára. – Készített pár képet az öngyilkosról?

– Csak magamról. Egyet, még reggel. Magányos nő… álmosan…

Emma jólesően nyugtázta, hogy Alan mosolyog. Egy ideje igyekezett csínján bánni a humorosnak szánt megjegyzésekkel, mert a britek többségének nem esett le, hogy nem beszél komolyan. Sokszor még Raynek sem.

Motorzúgás hallatszott – az épület mellől a levegőbe emelkedett a helikopter, majd egyre kisebb ponttá zsugorodott a tenger felett. Emma utánabámult, míg a gép bele nem veszett az ég hamujába.

– Én még soha nem fotóztam le magam. Talán félnék szembenézni az arcommal – mondta Alan titokzatoskodva.

– Én ki nem hagynám.

A férfi csillogó szemmel vizslatta.

– Látta a Füst című filmet? Van benne egy férfi, aki mindennap készít egy fotót az utca egy bizonyos pontjáról.

– Igen! Ez adta az ötletet, hogy… Minden reggel lefényképezem magam. Már több mint egy éve. Próbálja ki maga is, ha nem fél az igazságtól. Remek önismereti terápia.

A férfi mosolyogva bólintott. Szeme a közeledő Rayre villant, és egy pillanatra mintha felhő árnyékolta volna be az arcát. Aztán visszafordult.

– Aggódik az idő múlása miatt? Nem túl fiatal még ehhez? – Mélyen Emma szemébe nézett, majd szinte minden átmenet nélkül megkérdezte: – Londonban laknak?

– East Hamben. De csak pár hónapja. Rémes környék. Előtte Romfordban laktunk. Csúszunk lefelé.

– Lehet, hogy magának valahol máshol a helye.

Emma elhúzta a száját.

– Igen, lehet, hogy inkább Acapulcót kellene bevennem…

Meglepődött magán, amiért képes a halál árnyékában viccelődni. A férfi kacagása cseppet sem volt kellemetlen, benne mégis felemás érzéseket keltett. Talán azért is, mert Rayt rég nem hallotta már ilyen önfeledten nevetni.

– Maga skót? – nézett újra a férfira.

– Igen. Edinburgh-ban élek.

– Én nem tudnék olyan helyen élni, ahol csak sziklák vannak – pillantott körbe.

– Akkor marad a Hyde Park.

A sírok között Ray botladozó alakja bukkant fel. Kezében műanyag bögrét szorongatott, arcáról sugárzott az ingerültség.

– Ha Ray is úgy akarja. De tudja, nemigen akar elvenni. Volt már egy rövid, balul sikerült házassága, és fél az újabb kudarctól.

– Pedig, azt hiszem, megérné a kockázatot. Mondták már magának, hogy páratlanul tiszta a tekintete? Még nem láttam senkit, aki ilyen nyílt kíváncsisággal hallgatja a másikat…

Emma zavartan állt. Nem a bóktól – azt már hallotta mástól is –, hanem mert elöntötte a szégyen, hogy egy idegennek vallja meg azt, amit Rayjel volna ideje tisztázniuk. De volt ebben valami jólesően izgató is. Ray ekkor ért oda hozzájuk. Gyanakvóan sandított Alanre.

– Tessék, én már megittam a felét – mondta Emmának. – Így, hogy egy nagy bögrét kértem, olcsóbb volt.

Emma elvette a kezéből a bögrét, és kortyolt egyet a teából – híg lötty volt, de legalább forró –, majd bemutatta őket egymásnak. Ray alig leplezett ellenszenvvel méregette a férfit. Tekintete a fényképezőgépre siklott:

– Csak nem paparazzo? – Láthatólag igyekezett fesztelen maradni, de a hangja hamisan csengett.

– Itt fotózgatok – nézett rá kedélyesen Alan. – Olyan ez itt, mint a holtak szigete. Még szerencse, hogy a barátnője felbukkant. Különben egyetlen valamirevaló képem sem lenne még. Majd elküldöm, ha megadják az e-mail címüket.

– Igen, szeretném… – nézett Rayre Emma.

– Az én e-mail címemre küldje – mondta Ray éles hangon, mint egy sértett kamasz.

Alannek arcizma sem rándult. Könnyed mozdulattal fekete farmernadrágja zsebébe süllyesztette a fecnit, amelyre Ray felfirkantotta a címét. Emma érezte, hogy közben őt figyeli.

Ő teásbögréje rejtekéből a férfi kezét tanulmányozta. Erős volt, és inas, az ujjai mégis finomak. Emma érezte, hogy újra belebújik a kisördög; nem tudta megállni, hogy Ray füle hallatára meg ne kérdezze a férfit:

– Esküvői fotókat is készít? Tudja Ray és én…

– Ezt talán nem itt kellene megbeszélnünk, Emma – csattant fel Ray. Szemlátomást nehezen uralkodott magán. – Gyere, talán visszaengednek még bennünket a házba. Csak azokat hallgatja ki a rendőrség, akik a nő közelében voltak.

Alan hosszú, cinkos pillantást váltott Emmával, mielőtt a lány elindult volna Rayjel.

A hajó minden erejét összeszedve távolodott a parttól. Ray átkarolta Emma vállát; a fedélzet korlátjánál álltak, a szigetet bámulva.

Emma ekkor pillantotta meg újra Alant. Elakadt a lélegzete, amikor látta, hogy a férfi beszédbe elegyedik a ház előtt egy élénken gesztikuláló egyenruhás rendőrnővel. Szinte imádkozott magában, hogy Alan ne fotózza le azt a tolakodóan harsány nőt is. Mindent megadott volna, ha sikerül még egyszer elfognia a férfi pillantását. De tudta, még pár másodperc, és Alan örökre kisétál az életéből. A következő gondolata azonban már az volt: nem lehet, nem szabad, hogy így történjen.

– Hallod, amit mondok? – kérdezte Ray.

Alan végre elköszönt a nőtől, majd pár lépés után megállt, és mélyen előrehajolva maga felé fordította a fényképezőgépét. Már elkattintani készült, amikor egy idősebb rendőr rácsapott a zöld feliratos birkára, az meg Alannek ugrott, és felöklelte. A férfi négykézláb a fűben találta magát.

– Nevetséges figura – ingatta a fejét Ray.

A rozzant hajó eresztékei recsegtek-ropogtak, ahogy a nyílt víz felé közeledtek. Emmára hirtelen rátört a fáradtság, és csüggedten sóhajtott egyet. Egy szürke sirály kitartóan követte a hajót, fel-le röpködött a habok felett, táplálék reményében.

– Ugye mondtam, hogy érdekes hely? Most nem elsősorban az öngyilkos nőre gondolok… – törte meg végül a csendet Ray, és még szorosabban átkarolta.

Emma bólintott. És őszintén így is gondolta. De már nem ijedt meg a következő gondolattól, ami átsuhant a fején, miközben a fiú magához húzta. Elhagyom Rayt.

TÍZ ÉVVEL KÉSŐBB

2.

Magyarország, Budapest, november 22., péntek

Emma belenézett a mosdókagyló feletti tükörbe. A szeme táskás volt, a vonásai olyan gyűröttek, mintha valaki kíméletlenül belemarkolt volna az arcába, mint egy darab agyagba. Ivott egy korty vizet a csapból – hiába cserélte ki benne a gumi tömítőgyűrűt, egyre jobban csöpögött. Visszament a szobába, az üvegezett erkélyajtóhoz lépett. Kint havazott, az udvart és a domboldali fákat már fehér lepel takarta. A sűrű hófüggönyön át nem látszottak a János-hegyi kilátó fényei. A város ébredezett.

Előhalászta a futóruháját és a méregdrága Nike futócipőjét – az egyetlen luxuscikket, amit megengedett magának. Alulra az elmaradhatatlan fűzöld sztreccsnadrágot húzta, amely még mindig hibátlanul feszes combjára és fenekére vonta a férfiak tekintetét. Belebújt a széldzsekijébe, a sapkáról és a sálról azonban lemondott.

A hó szerencsére puha volt még ahhoz, hogy attól kelljen tartania, futás közben megcsúszik és elvágódik. Inaszakadtából levágtatott a néptelen utcákon egészen a Budagyöngye bevásárlóközpontig. A világvégi csendben lihegése egy életéért küzdő állat zihálásának hatott. Száján át kapkodta a levegőt, csatakos homlokán vízzé olvadó hópelyhekkel keveredtek az izzadságcseppek. Hosszú idő óta először erősnek, megállíthatatlannak érezte magát. Valósággal felvillanyozta a tudat, hogy sikerült egy tehetségesnek tartott fiatal, agilis ügyvédet kerítenie Anitának. Lehet, hogy nem a legdörzsöltebb, de kellő elszántságot érzett benne ahhoz, hogy farkasszemet nézzen egy olyan, magát érinthetetlennek gondoló alakkal, mint amilyen a barátnője férje. Hogy fejjel rohanjon a falnak. És most éppen erre van szükség. A falakat kell lerombolni.

Visszafelé, az emelkedőn is igyekezett tartani a tempót. Elfogta a vágy, hogy a friss, még makulátlanul tiszta hóba nyomja az arcát. Hogy akkorát rikoltson, hogy az összes riasztó bekapcsoljon a környéken. Úgy érezte, végre van ereje ahhoz, hogy megmentse Anitát.

Bakancsának talpa meg-megcsúszott a nedvesen csillogó linóleumon, ahogy végigsietett a kórházi folyosón. A sötét üvegben megpillantotta saját sziluettjét: az elsuhanó árny egy felröppenni készülő madárra emlékeztette. A folyosó végén lendületesen benyitott az egyszemélyes kórterembe.

Az üres ágy láttán úgy hőkölt hátra, mint aki üvegfalnak ütközött. Egy testes ápolónő éppen egy gurulós kocsira dobta a gyűrött ágyneműhuzatot. A padló átható fertőtlenítőszagot árasztott. Emmát balsejtelem fogta el. A köszönésére csak dünnyögés volt a válasz.

– Hol van? – lépett közelebb a nőhöz. – Hová vitték?

– Ne tőlem kérdezze.

A dülledt szemű nővér nyomban hátat is fordított neki, elzárkózva a további társalgástól. Az arcáról lerítt, hogy utálja a munkáját, és az egész világot az ellenségének tekinti. Emma torka hirtelen kiszáradt. Az ápolónő már a vázában kornyadozó rózsát készült kidobni – ő hozta pár napja, hogy némi életet csempésszen a kórterem sivárságába.

Emma kirohant, és elszántan a recepciós pult felé vágtatott. A folyosón kis híján összeütközött a fiatal, kölyökképű orvossal, aki a héten többször is megfordult Anita kórtermében. Szemlátomást zavarba jött, amikor faggatni kezdte.

– Nem tudok semmit – hebegte. – Maga nem a hozzátartozója…

– Akkor rendőrként teszem fel a kérdést: hová vitték?

A férfi lehorgasztotta, majd lassan megrázta a fejét.

– Hol a főorvos? – Emma olyan közel lépett hozzá, hogy a férfi oldalra kapta a fejét.

– Nincs bent. Higgye el, fogalmam sincs, hová szállították…

Emma a legszívesebben galléron ragadta volna, hogy a képébe üvöltsön. Érezte, hogy elvörösödik, és az ajka remegni kezd. A fiatal orvos a habozását kihasználva elsietett egy lengőajtó irányába. Emma a főnővér szobája felé indult, de félúton megtorpant. Csak az idejét vesztegetné. Ahogy alighanem az osztályos főorvossal vagy az igazgatóval is. Előkotorta a mobilját. Anita száma, mint előre sejtette, nem volt kapcsolható. Az otthoni számukon sem jelentkezett senki. Sebtében írt neki egy sms-t, hogy sürgősen beszélniük kell. Aztán dühösen a lift felé nyargalt, pillanatnyi rémületet keltve egy idős asszonyban, aki egy infúziós állvánnyal botorkált a folyosón.

A levegőben télszag kavargott. A novemberi égbolt egyhangúan betonszürke volt, a meteorológusok éjszakára újabb havazást jósoltak.

Még éppen elkerülte a délutáni csúcsforgalmat. A Hungária körúton kifogott egy zöldhullámot, és egy negyedórába se telt, ütött-kopott Nissanjával már be is állt a rendőrpalota mélygarázsába. Ahogy elviharzott Szokalopulosz szobája mellett, a szeme sarkából látta a félig nyitott ajtón át, hogy a hadnagy felpattan, és ujjaival sebtében hátrafésüli a haját. Sótlan volt, humortalan, de úgy vélte, görög származása folytán vonzó és érdekes. Emma egyik-másik munkatársnője azt rebesgette a házon belül, hogy nem mindennapi méretű szerszámmal büszkélkedhet. Talán ez is felbátorította arra, hogy magabiztos és rámenős legyen. Emma eddig finoman próbálta lerázni, de elhatározta, hogy taktikát vált, és nyers elutasítással adja tudtára, hogy egyetlen hétvégén sem megy el vele moziba. Most könnyen ki is csúszott volna a száján valami gorombaság, de nem akarta Szokalopuloszon levezetni a feszültséget. Másnak tartogatta minden indulatát.

Kopogott, majd a választ meg sem várva berontott Hornung irodájába. Már nyílt volna a szája, amikor az íróasztal előtt álló vendégszékben észrevette Henriettet. Megtorpant, a férfi és a lány pedig sietve elhallgatott, mint akik valami rosszban sántikálnak. Hornung ráemelte a pillantását. A gyakorlatlan szemlélő vizenyősnek találhatta volna azt a szempárt, Emma azonban világosan érzékelte a szembogár mélyéről előtörő szúrós „letapogatósugarakat". Amilyen kiváló emberismerő volt, Hornung nyilván a másodperc töredéke alatt kiolvasott mindent a tekintetéből.

– Azt hiszem, most itt abbahagyjuk – pislantott Henriettre a férfi. – Ha van még kérdése, később megbeszéljük.

Hornung finoman intett Henriettnek, hogy leléphet. A lány ráérősen állt fel és igazította meg a szoknyáját. Magas volt, keze-lába túl nagy, az álla feltűnően széles. Lassan, minden mozdulatával önnön fontosságának nyomatékot adva indult kifelé, feszes szilikonmellét kidüllesztette. Nagyhangú, törtető huszonéves lány volt, alattomosan a hibákat és a fogyatékosságokat kereste mindenkiben, és a rendőrség nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozó osztályán mindenkinél ravaszabbnak és okosabbnak hitte magát. Különösen Emmánál. Kölcsönösen nem szívelték egymást.

– Majd legközelebb azért köszönj. Tudod, erre már a gyerekeket is megtanítják az óvodában – vetette oda, ahogy elhaladt mellette.

Emma megállta szó nélkül. Megvárta, amíg az ajtó becsukódik Henriett mögött. Aztán ökölbe szorult kézzel közelebb lépett Hornung íróasztalához, hogy a férfira zúdítsa a haragját, de amaz megelőzte.

– Most szépen megáll, és elszámol magában tízig – szólalt meg. – Tudom, hogy mit akar mondani.

– Mégis m-m-mit várt tőlem? Hogy a karjába v-vetem magam, amiért átvert? – Emma mély levegőt vett. Átkozott dadogás! – Amiért piszkos játékot játszott velem?

Hornung kikapcsolta a mobiltelefonját, majd felállt, hogy leemelje a fogasról a kabátját. Lepöckölt róla egy szöszt.

– Hagyja itt a mobilját. Jöjjön, meghívom egy kávéra.

Az ezredes kitárta az ajtót. Emmának annyi ideje se maradt, hogy tiltakozzon.

Hornung a Duna Plázába vitte a szolgálati autóján. A cd-lejátszóról Eric Clapton szólt, egy darab a férfi ifjúságából. Hornung félhangosan dúdolta a dallamot, és középső ujjával a kormányon ütötte a taktust. Emma átlátott rajta. A főnöke azért kocsikáztatja meg, hogy legyen ideje lehiggadni. Dühösen szorította össze az ajkát. A visszapillantó tükrön fityegő epres illatosító émelyítő szagot árasztott.

Hornung Emmának jókora adag hosszú kávét, magának pedig egy kis pohár teát hozott az egyik gyorsbüféből. Emma a száját harapdálta, amíg egy félreeső sarokban álló műanyag asztalnál várt rá. Ösztönösen meg akarta nézni a mobilját, hogy Anita nem válaszolt-e az sms-ére, aztán rájött, hogy Hornung kérésére a főnöke irodájában hagyta a készüléket. Legszívesebben szembe köpte volna most Hornungot. Pedig alapvetően kedvelte. Felnézett rá, amiért képes megfontolt maradni még a legocsmányabb emberi megnyilvánulásokkal szemben is. Nagydarab, látszólag lomha férfi volt, a sokat látott emberek rezignáltságával. Ellenzéki oldaláról újabban sok támadás érte, de mindeddig egyetlen korrupciógyanús üggyel sem sikerült hírbe hozni, bár irigyei körében minden hónapban felröppent a pletyka, hogy hamarosan menesztik. De Hornung, a pedáns, halk szavú eminenciás, aki papíron a harmadik, valójában azonban talán a legfontosabb ember volt a nemzetközi kapcsolatok osztályán, szívósan tartotta magát. Az esze vágott, mint a borotva, és mindent gondosan elraktározott az emlékezetében. Ritkán szerettek a szemébe nézni – a „letapogatósugarak" hideg röntgenhullámokként hatoltak a szemben ülő koponyájába. Kimért stílusa hosszú távon fárasztó volt, pedantériája már-már kínos, a zakója szivarzsebéből előkandikáló színes díszzsebkendők pedig elviselhetetlenek. A háta mögött Zsepipapának nevezték. Emma még olyankor sem vetemedett erre, ha valamiért dühös volt rá. Nem szerette a házon belül uralkodó olcsó, maszkulin vagy éppen gyermeteg humort. De néha azért elképzelte, ahogy Hornung felesége minden reggel belehajtogatja a frissen vasalt díszzsebkendőt a zakózsebbe, miközben három lányuk illedelmesen kortyolgatja a reggelizőasztalnál a kakaót. Hornung lapátkezével végigsimít a zsebkendőn, majd a felesége haján, a lányokra mosolyog…

Keserű sóhaj szakadt ki belőle. Pár lépésnyire tőle hamburgert és hasábburgonyát rágcsáló gimnazisták hajoltak össze. Mérges volt magára, amiért belesétált a főnöke csapdájába. Hornung, most már világos volt számára, nem azért hozta ide, hogy semleges