Azt látni, ami van

By Patrik Tamás

Mért utálják egymást az emberek világszerte ideológiai alapon és hogyan csökkenthetőek az ellentétek? Mért tört előre a populizmus és a militáns szellemiség egyes társadalmakban? Mi lehet a feszültségek feloldásának az útja? A magyar társadalom polgárosodása hol csúszott félre? Milyen fölösleges köröket futunk? Milyen okokra vezethető vissza az értelmiség ellenesség? Melyek a kultúránknak a valóban ránk jellemző sajátosságai? Hogyan beszélhetünk végre világosan a közéletünkben? A kötetben szereplő írások első változatai többnyire blog-bejegyzésként jelentek meg internetes portálokon az utóbbi 4-5 évben. Nincs olyan felfogás, olyan világnézet, amely teljességgel helytelen lenne, csupán olyan, amelynek nem találtuk még meg a helyét. Az olvasót pedig arra kérem, hogy az ösztönös barát/ellenség kategorizálás helyett inkább próbálja megtalálni a cikkekben mindazt, ami számára érdekes és hasznos gondolatok forrásául szolgálhat.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 27, 2020
• ISBN: 9786156151803

Book preview

Tamás Patrik: Azt látni, ami van

Korunk valós összefüggései, mítoszok nélkül

Tőzsér Péter

2019

Underground Kiadó

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

BEVEZETÉS

Bajban az értelmiség – és az értelem

Azt látni, ami van: a valóságot, mítoszoktól és hiedelmektől mentesen, - nem könnyű, és a legtöbben nem is törekednek rá mostanában. A józanész trónfosztása zajlik manapság: sokan ósdi ideológiák követőivé, mások virtuális valóságok rabjává válnak. A szellemi elsötétülés újabb formái jelentek meg napjainkban a világ számos országában, tombol az arrogancia és az egoizmus. Nagyon öntelt dolog lenne a részemről, ha azt állítanám, hogy én magam a világosabban látnék egyes közéleti kérdésekben mint mindenki más, van viszont néhány olyan részlete ennek a nagy kirakós játéknak, ahol be szeretném mutatni, hogy mennyire különféle közhelyek rabjává váltunk vagy ideológiai mocsarakban dagonyázunk, miközben átsiklunk annyira egyértelmű összefüggések fölött,melyek szinte kiverik a szemünket.Lehet persze egy olyan állítást tenni, hogy milyen öntelt fickó, nem tudja, hogy az értelmünk olyan mint a vak emberek, akik tapogatják az elefánt egyes részeit, egyik szerint egy ormány, másik szerint egy láb, harmadik szerint egy nagy törzs? Oké, lehet hogy én magam is csak az ormányt vagy a láb leírására vagyok képes, mert ezt látom. De semmi probléma, legalább ezt nézd meg jól és a saját tapasztalataidból rajzold nyugodtan hozzá az elemfánt többi részeit, ez nem lehetetlen, hiszen az archeológusok is képesek erre pár már csont alapján is. Könyvem az alábbi kérdéseket tárgyalja: Mért utálják egymást az emberek világszerte ideológiai alapon és hogyan csökkenthetőek az ellentétek? Mért tört előre a populizmus és a militáns szellemiség egyes társadalmakban? Mi lehet a feszültségek feloldásának az útja? A magyar társadalom polgárosodása hol csúszott félre? Milyen fölösleges köröket futunk? Hogyan alakult ki az értelmiség ellenesség? Melyek a kultúránknak a valóban ránk jellemző sajátosságai? Hogyan beszélhetünk végre világosan a közéletünkben? Háborúk: hősiesség vagy tragédiák példái? Forradalmak: amit gondolunk róluk az mennyiben mítosz és mennyiben valóság? Környezetpusztítás: melyek az alapvető okok és merre van kiút? Miről szólnak valójában az egyes vallások? Hogyan állítható meg a hülyeség globális terjedése? Hogyan változtak a generációs értékrendszerek az utóbbi évtizedekben? Közhely ugyan, de újra és újra le kell írni, hogy ezekkel a problémákkal (és a jövő újabb kihívásaival) csak akkor fogunk tudni megküzdeni, ha képesek vagyunk a kicsinyes marakodáson túllépni és értékrendszerünk torzulásait helyreállítani, - ellenkező esetben a jelenlegi folyamatok kultúránk hanyatlását és teljes szétesését vetítik előre. A szerző meggyőződéses humanista és a demokrata, és még annak tudatában is, hogy a saját elveinek is mint mindennek, megvannak a sajátos korlátai, ezzel együtt is óva int mindenféle színezetű és irányzatú radikalizmustól, mert ezek még verbális agresszióként is felerősíthetik korunk válságjelenségeit, önbeteljesítő jóslatként működnek. Biztos vagyok benne, hogy a mai problémáink kezelése csak sokirányú megközelítéssel és szorgos aprómunkával lesz lehetséges. Vezérlőelvem az arányosság és egyensúly keresése, alapvetően kritikus szellemiséggel, de mégis elfogadva azt a tényt, hogy a fejlődés soklépéses, türelmet igénylő folyamat (egyénitől a globális szintig bezárólag). Az eltérő felfogások mögött többnyire eltérő tapasztalatok vagy élethelyzetek vannak, - a mai marketingeszközökkel dolgozó politika tudatosan ráépít ezekre, a szándékos demagógiáig elmenően. A kötetben szereplő írások első változatai többnyire blog-bejegyzésként jelentek meg internetes portálokon az utóbbi 4-5 évben, ezekből válogatva 4 nagy témakörben összesen 15 közéleti téma köré csoportosítva teszem most közkinccsé a bennük foglalt gondolatokat. A blogjaimmal kapcsolatos hozzászólások valamint mások közéleti blogjainak olvasása is nagyon gondolatébresztőnek bizonyultak. A leírtak sok szempontból az Ideo-logikák és anti-panelprogram c. könyvem bizonyos részeinek továbbgondolását jelentik. A cikkek írásakor törekedem a legújabb kutatási eredmények felhasználására, ezeken túlmenően helyenként a Coursera online tanfolyamokból leszűrt információkat is alkalmaztam. Számomra az egyik alapmunka, amely a fejtegetéseimre jelentős részben utólagos igazolással szolgál és egyben optimizmusra is okot ad az Erőszak alkonya c. enciklopédikus kötet, amely a humanizmus több évszázadosnak mondható, korántsem egyenletes vonalú, súlyos visszaesésekkel teli, de mégis csak diadalmenetéről szól. A mai magyar társadalomra jellemző tendenciákról pedig részletes képet rajzol az írásaimhoz hasonlóan kritikus hangvételű, egyes területek szakértői által összeállított Hegymenet című tanulmánykötet. Végezetül egy gondolat: ma azt éljük meg nap mint nap, hogy a világunk gyorsan változik, egyrészt az új tudományos ismereteknek köszönhetően, másrészt mert mindig új problémákkal szembesülünk. Mégis az ősi, több ezer éves értékeink, etikai elveink csupán azok, amelyek ebben a változásban állandónak bizonyulnak és amelyekhez minden esetben visszanyúlhatunk, ha biztos támpontra és útjelzőkre van szükségünk. A könyv mottója pedig az lehetne, hogy nincs olyan felfogás, olyan világnézet, amely teljességgel helytelen lenne, csupán olyan, amelynek nem találtuk még meg a helyét. Az olvasót pedig arra kérem, hogy az ösztönös barát/ellenség kategorizálás helyett inkább próbálja megtalálni a cikkekben mindazt, ami számára érdekes lehet és hasznos gondolatok forrásául szolgálhat.

VILÁGJELENSÉGEK

KETTÉSZAKADT – 21. SZÁZADI VISZONYOK.

1.A társadalom kettészakadásának alapképlete

Nem állunk messze attól, hogy a társadalomtudósok is képletekkel írják le az általuk vizsgált alapvető folyamatokat. Némelyik összefüggés e nélkül is világos, így például az, hogy ahogyan a társadalmak egyre heterogénebbé váltak, a belső konfliktusok száma is törvényszerűen megnövekedett. A régi kultúrákban pár kivételtől eltekintve a népesség óriási többsége falvakban élt és a falusi társadalmak köztudottan homogének voltak. Mindenki ugyanolyan szabályok szerint élt, az egyéniségnek nem volt jelentősége, sőt a sorból kilógókra nagy eséllyel kiközösítés várt. Az ipari forradalom ebben nagy változást hozott: egyre speciálisabb készségekre lett igény, és ez a differenciálódás nagyon sokféle értékrendszert alakított ki.

Hideg fejre van szükség

Az értékrendszerek eltávolodása miatt az emberek könnyebben provokálhatóakká és indulatosabbá váltak. Ezért ha mélyebben meg szeretnénk érteni a folyamatok hátterét, akkor képesnek kell lennünk a tőlünk távolabb álló értékrendet valló emberek fejével is gondolkozni, és egyik oldallal sem azonosulni teljes mértékben. Egy időben úgy látszott, hogy a társadalmakban kétféle módon érhető el konszenzus, az egyik a mérsékelt jobboldal (nálunk például az Antall vagy az első Orbán-kormány) másrészről a technokrata, érzelemmentes baloldal (pl. Horn, Bajnaiék tartoznak ide) – képesek voltak ezt valamennyire megvalósítani. Az egyensúly az utóbbi időben felborult és a világ nagy részén gyakorlatilag ugyanaz a kép bontakozik ki, erősen kettészakadt társadalmakkal. De mi ennek az oka?

A pénzről szól a játék

Ha megnézünk két dolgot, egyrészt hogy hol laknak a baloldal törzsszavazói, másrészt hol vannak a GDP és hogy hol vannak életszínvonal tekintetében legjelentősebb területek: ezek egyaránt a NAGYVÁROSOK mint például New York, Los Angeles. A kétféle térkép fedni fogja egymást (USA GDP területi eloszlása és 2016-os választási eredmények), de Európa nagyvárosaira ugyanez érvényes (pl. London, Párizs, Bécs, Budapest, stb. esetében). A nagy pénzek a nagyvárosokban forognak és a nagyvárosi életmódot kedvelők profitálnak ebből a legtöbbet. (Jobb állások reményében hajlandóak folyamatosan tanulni és képezni is magukat, emellett gyakran vállalkozókedvűbbek is.) Ezzel szemben a hagyományosabb életmód hívei zömmel kisvárosokban vagy falvakban élnek, ahol kevesebb jól fizető munkára van kilátás. A vagyoni különbségek növekedésével ez az olló mára annyira szétnyílt, a konzervatív felfogásúak nagy része annyira hátrányban érezte magát, hogy megszervezett egy „ellentámadást", a jövedelmek visszacsatornázásának céljával. A lehetőséget elsőként megragadók (Putyin, Katzinsky és mások) felismerték, hogy a gazdasági kulcspozíciók megszerzése mellett mindenekelőtt a nagyvárosi életmód idegrendszerét kell elfoglalni (a közmédiumokat és a sajtót), példájuk mára egyre inkább ragadóssá vált.

A jól szervezett radikális jobboldal

Annak ellenére, hogy a kétféle felfogás aránya az egyes társadalmakban közel 50/50, az utóbbi időben radikális jobboldal mégis sikeresebb. Ennek egyik oka, hogy könnyebben hozhatóak közös nevezőre, valamint (legalábbis manapság) homogénebb felfogásúak és jobban elfogadják a katonás szervezetet, a vezérelvűséget. Mivel a nagyvárosi „multikuti" számukra teljesen idegen terep, ezért teljesen érthető, hogy a radikális jobboldaliak szeretnének maguk körül egyszerű, homogén társadalmat látni, amibe nem fér bele az övéktől különböző kultúra, eltérő ajzószerek, más fajta szexualitás és gondolkodásmód, de még a nőknek is leginkább a konyhában van a helye. (Fontos, hogy ezek az egyébként rendkívül veszélyes felfogások az egyes emberek közéleti magatartásairól szólnak, és semmiféle kapcsolatban nincsenek az őket valló illetők egyéni megítélésével!) Ha valaki támad, akkor azt kell bizonyítania, hogy a másik kezdte, ily módon az ő oldalán lesz az erkölcsi fölény. Erre a célra megfelelőek a különféle, rendkívül valószínűtlen, a valóságot leegyszerűsítő összeesküvés-elméletek, amelyek egyben önigazolást, erkölcsi felmentést is adnak. A szélsőjobberek víziójában az egész ország egy nagy falu (skanzen), Budapest bűnös város, a társadalom pedig homogén és a nagy többség a hagyományos életmódok híve. Ez a fajta világkép a legtöbb országban általánosnak mondható a szélsőjobbon.

Milyen kimenetek lehetségesek a „falusiak-városiak" küzdelmében?

A legtöbb sci-fiben (amelyek voltaképp disztópiák) az egyik fél győz, a másik pedig alulmarad. Egyes filmekben a nagyvárosokban káosz uralkodik, általános a nyomor és tomboló erőszak (pl. Dredd bíró című film), ezek afféle zárt körzetté váltak. Más filmek a mainál is csillogóbb nagyvárosokat mutatnak be, a városfalakon kívül pedig csak pusztaságokat, ilyenek például a Csillagok háborúja metropoliszai, szembeállítva a buckalakók életmódjával. Nagyon sok minden befolyásolja, hogy végül melyik életstílus kerekedik felül: éghajlatváltozás, demográfia, migrációs trendek, gazdasági és tudományos fejlődés, esetleg járványok és természeti katasztrófák. Egyrészt a hagyományápoláson alapuló falusi életmód felülkerekedése megakadályozhatja egy Orwelli rémálom létrejöttét, az elgépiesedettséggel szemben sokkal természetközelibb és közösség-centrikusabb. Másrészt viszont a „falu" totális győzelme teljesen visszavethetné a fejlődést, sőt több évszázados kulturális visszaeséshez is vezethetne, mivel sokak számára a hagyományos életmód a szellemi aktivitás leépítését is jelenti az önképzés teljes elutasításával és a legkevésbé produktív fizikai munkák elfogadásával.

A lehetséges kiút a szintézis

Homogenizáló államok léteztek és léteznek ma is, de egyik sem sikertörténet, mindenféle nosztalgia ellenére a Kádár-rendszer sem volt az. A mai populista politikusok nagy része erre törekedik és hatalmuk főként olyan emberek tömegeire épül, akiknek akadémiai módon mért IQ-ja az átlagnál alacsonyabb (bár másfajta jellegű intelligencia tekintetében semmiben sem rosszabbak). A zavaros gondolkodású vezérek és nem éppen kifinomult gondolkodású követőik, mivel nem képesek felmérni viselkedésük lehetséges következményeit, nem érzékelik időben, hogy a tűzzel játszanak. A 20. század világosan megmutatta, hogy az átlagember is követhet el igen gonosz dolgokat, ha az adott helyzet, a kontextus azt hozza belőle, és ha az adott szituációban a személyes felelősségét elkeni. Az biztosan kijelenthető, hogy a populizmus és ennek hazai változata az orbanizmus túlságosan negatív töltetű, emiatt nem szolgálja hosszabb távon a társadalmi együttélést. Éppúgy mint a kizárólagosságra törekvő liberalizmus sem. Ezzel szemben létezik a városi és falusi életmód szintézise éppúgy, mint a megfelelő váltogatása (munka és szabadidő, turizmus vonatkozásában), Európa észak-nyugati részén, Ausztráliában, Kanadában látunk rá példákat bőven, és ezekben az országokban alig vannak politikailag szélsőséges mozgalmak. Léteznek már sokfelé, többek között Norvégiában egyre nagyobb számban urbanizált falvak (jól kiépített infrastruktúrával) és a falusi életmód egyes vonásait őrző (például zöldövezetekben épült) városok is. Efféle szintézisnek ma már nincsenek komoly technikai akadályai, mindez leginkább belátás és politikai akarat kérdése. Az emberekben ugyanis sokkal több a közös, mint ami elválasztja őket: felszínes értékkülönbségek miatt nem szabad vallásháborúkat vívni, ezekből jól kijönni teljes képtelenség. Kérdés, hogy elhisszük-e ezt már most, vagy előbb meg kell tapasztalnunk…

2.A legtöbb probléma a valódi kommunikáció hiányából fakad

A kommunikáció szavunknak van egy kissé mesterkélt hangzása, távolságtartó jellege. Szerencsésebb lehet olykor a párbeszéd szavunkat használni, bár sokak szemében elkoptatottnak vagy nem hitelesnek tűnhet, emiatt jó lehet még a tágabb értelemben vett beszélgetés is. Azt is mondhatjuk, hogy élő kapcsolatban lenni másokkal, csupán megszokásból használom én magam is leggyakrabban a kommunikációt. A politikai problémák nagy része a kommunikáció hiányából fakad vagy pedig a nem megfelelő voltából: ez utóbbi a felszínes, üres és hazug kommunikáció. Az elzártság, elzárkózás másoktól, a kommunikáció teljes hiánya a különféle zavaros ideológiák és a terrorizmus legjobb táptalaja. Társadalmunknak van egy atomizáló jellege, emiatt gyakran előfordul, hogy nem ismerjük jól a szomszédunkat, és kiderülhet róla, hogy fegyverarzenált tart fenn vagy épp nőket a pincéjében (osztrák és amerikai példák juthatnak először az eszünkbe, de más országokban is már előfordult ilyesmi). Az elszigetelten élő, a pozitívan alkotó közösségi élményt teljes mértékben hiányoló ember kiközösítettnek érezheti magát a világon bárhol, és még az is előfordul, hogy emiatt forr benne a bosszúvágy a külvilággal szemben. A robbanáshoz általában kell egy külső szikra: nagy hatású manipulatív, pszichopata emberek, akik ezt a robbanékony elegyet meggyújtják, amivel persze nem annyira magának a társadalomnak, mint inkább sok ártatlan embernek fognak ártani. Ebből az is következik, hogy felelősek vagyunk egymásért egy bizonyos mértékben. Így például a Spanyolországban (vagy máshol) élő terroristák családtagjai ha jogilag nem is, de erkölcsileg mindenképpen felelősnek kell, hogy érezzék magukat a történtekért. (Más kérdés, hogy a liberális demokráciákban hogyan kezelhető a nem szigorúan jogi, mint inkább tágabb értelemben vett erkölcsi felelősség. Jelenleg ez még problematikus.) Másrészt az is következik belőle, hogy az európai külső határok hermetikus lezárása nem hozhat megoldást hosszabb távon, csak tovább növeli az elkeseredettséget a muzulmán világban, és még többen fogják úgy érezni, hogy a gonosz nyugati világ magukra hagyta őket. Ez a fajta életérzés állhatott talán a 2001 szeptember 11-i terrortámadások mögött is: a fanatizált iszlamisták egyik fő szándéka az őket teljes mértékben lekezelő nagyhatalmon való bosszúállás lehetett. Az USA demokráciaexportja is egy tipikusan kommunikációhiányos történet: a megszállt arab országok valójában nem azt észlelték, hogy valami jót akarnak tenni velük (és nem is biztos, hogy az USA kormányát annyira a jóindulat mint inkább az érdekei vezették), hanem hogy jön egy nagyhatalom állig felfegyverzett hadserege, amely az erő pozíciójából tárgyal, és sejtelme sincs, sőt egyáltalán nem is érdekli, hogy ők mit szeretnének. (Ha megnézünk egy iraki megszállásról szóló dokumentumfilmeket, ott is feltűnik, hogy az amerikaiak veszteségei mindaddig nagyok voltak, amíg a helyi társadalmak befolyásos képviselőivel nem jött létre a folyamatos párbeszéd.) Az 1992-es Sivatagi Vihar hadművelet még valamennyire indokoltnak tűnhetett, viszont a második intervenció, amely megszálláshoz vezetett már egyáltalán nem volt az, sőt az irakiak leginkább azt szűrték le belőle, hogy csupán a fegyverek, az erő az, ami igazán számít. Innen kezdve egyenes út vezetett oda, hogy bizonyos fajta ideológiával militarizálható csoportok titokban felfegyverkeztek, számítva arra, hogy az amerikaiak sem maradhattak a végtelenségig. Tehát logikusan létrejött egy magát Iszlám Államnak nevező (de valójában a Pol Pot rendszerre jobban emlékeztető) alakulat, amely nagy területeket volt képes ellenőrzése alá vonni. Ez már csak idő kérdése volt és a körülmények szerencsétlen összejátszásától függött (a szíriai polgárháborúval történt meg), hogy éppen mikor, melyik elnök hatalma alatt fog betörni a hatalmi vákuumba ez az erőszakbrigád. A dolog maga viszont alighanem már az „amcsik bevonulásakor eldőlt. A kommunikációs probléma kiütközik az amerikai szélsőjobb és a baloldaliak összecsapásaiból is. A liberális baloldaliak ugyanis elfoglaltak egy polkorrekt pozíciót, amelyből kiindulva titkon lenéznek és nem tolerálnak más véleményeket. Mögöttük áll egy nagy tudományos apparátus (a tudomány természete folytán közelebb áll a baloldalhoz), és a média nagy része (amelynek szintén nagyobb része baloldali, megint természetéből fakadóan). A trumpisták vagy adott esetben a tőlük még jobbra álló radikális ultrák erre adnak választ, a maguk a sarkítottan primitív vélemény nyilvánításával. Ami egy olyan konklúzió felé mutat, hogyha másnál jobban és szabatosabban tudok érvelni, az csak egy adottság, de nem szabad vele visszaélni: ez esetben is törekedni kell a másik fél megértésére. Ha úgy tetszik le kell menni az ő nyersen megfogalmazott igényeinek a szintjére, minden leereszkedés nélkül, és megpróbálni megismerni az ő élethelyzetét. Ezzel nem akarom védeni azokat, akik kimondott náci szólamokat hangoztatnak, mert nem minden megnyilvánulásuk védhető, sőt előfordulnak olyan esetek is, amikor az emberek csak az erő nyelvén értenek. Inkább csak arra rámutatni, hogy meg kell keresni és megpróbálni orvosolni a mögöttes tényezőket, ami olyan kisebbrendűségi érzést okoz nekik, hogy a fehér faj, nem létező kategóriájába kapaszkodnak. Valószínűleg az elszigeteltség érzése és a pozitív célokat adó valódi közösségek hiánya váltja ki belőlük ezt a lázadást és az agresszív énvédő reakciókat. Erősnek mutatják magukat, - hiszen valójában gyengék, de szégyellik beismerni. Szégyellik az érzelmeiket kifejezni - pedig ez lenne a hiteles kommunikáció egyik feltétele. A magyar rendszerváltás esetében az SZDSZ és a rendszerváltó elit egy jelentős része vélte magát kimondatlanul az intellektuális felsőbbrendűség képviselőjének, akik pontosan tudják, hogy mi kell a magyar társadalomnak. Ebből a pozícióból érveltek a maguk szakzsargonjával, tabuszavaival (pl. tolerancia), meglehetősen elvont módon. Nem az volt a baj, hogy a rendszerváltó magyar elit féltudású" vagy félművelt volt (mert valójában az volt), mint inkább hogy tanulásképtelen és kevéssé gyakorlatias. Az egyirányú kommunikáció soha nem párbeszéd, mert nem le kell győzni a másikat egy vitában, mint inkább nyitott eszmecserét folytatni. Megpróbálni megérteni mások szempontjait és igényeit, és habár mindig lesznek eltérő érdekek, az antagonisztikus érdekellentét csupán hamis marxista kategória, a legtöbb esetben létezik valódi kompromisszum, amelyet meg lehet találni. Az egyirányú kommunikáció általában a katonás szervezetek egyik jellemzője. Sokaknak nagyon kényelmes is, mert csak a parancsot kell teljesíteni, leveszi a felelősséget az ember válláról. Régen a csinovnyikokra volt ez jellemző, később a kommunista apparátcsikokra, manapság pedig nálunk (új szó) a fidesznyikek lettek a pártközpontból érkező utasítások fegyelmezett végrehajtói. Azonban az esetek nagyon kis részére igaz csak, a vészhelyzetekre, hogy a katonás működés ad jó megoldást a problémákra, a visszacsatolás hiánya legtöbbször siralmas eredményeket von maga után. (Jól látható ez a magyar egészségügy, oktatás vagy a tömegközlekedés állapotán.) Emiatt jönnek az önigazoló mondatok és városi legendák, amelyek zsidó összeesküvésekről, multik világhatalmáról stb. szólnak, és azt bizonygatják, hogy a katonás szervezet az egyetlen megoldás. Legtöbbször sajnos igaz ránk, hogy vagy nem kommunikálunk pl. a munkahelyen sem, vagy rosszul tesszük azt: felszínesen, hazug módon, csúsztatásokkal (demagógiával). Pedig a kommunikáció, az eszmecsere tanulható dolog. Olyan feltételei vannak mint egyenesen, pontosan és kulturáltan megmondani a véleményünket másoknak szemtől szembe (nekünk fontos dolgokról) – az e-mailezés (vagyis a személyes kapcsolat hiánya) például még sosem adott megoldást bonyolult esetekben. Ezen kívül elismerni ha a másiknak igaza van valamiben, és adott esetben ő tanított minket valamire. Az igazságok közelítése mindig közös tevékenység kellene, hogy legyen, csak együtt lehetséges. Nem könnyű, mert időigényes és türelem kell hozzá, de ez az egyetlen megoldás.

3.A kétféle előítéletesség: mint borsó meg a héja

A mai politikai közbeszédben a rasszizmus és a homofóbia olyan előítéletességet jelent, amelyen a ma emberének már túl kellene tudnia lépni. Amikor azonban tudományos vizsgálatnak vetették alá ezt a kérdést, akkor azt találták, hogy akik ezt hangoztatják, általában ők sem mentesek az előítéletektől másokkal szemben, például azt gondolják, hogy az ilyen, konzervatívan gondolkodók elmaradottabbak és kevéssé intelligensek. Ez a kétféle felfogás a felmérések szerint világon mindenhol megtalálható és az értékrendszerek mindenhol nagyon hasonlóak: a baloldalinak is nevezhető gondolkodás a „status quo ellenében változáspárti, például támogatja a hátrányos helyzetűeket, a jobboldaliak pedig a hagyományos értékeket (család, közösség) részesítik az előnyben. Én magam meg vagyok róla győződve, hogy már a tűzgyújtás feltalálása óta elkülönül ez a kétféle felfogás: vannak köztünk hagyományőrzők (jobb oldaliak, konzervatívak) és újítók (bal oldaliak, liberálisabb felfogásúak), bár ez mindig viszonylagos egy társadalmon belül, csak egymáshoz képest értelmezhető. (I. István királyunk például a maga idejében egyértelműen baloldali politikus volt, manapság viszont a jobboldal egyik ikonja.) Lényeges pont, hogy az ember már „gyárilag is lehet ilyen vagy olyan, tehát alapvető genetikai okai is vannak mindennek, a neveltetésen és környezeti hatásokon kívül. A tudomány logikáját elfogadóbban között sokkal többen vannak a baloldaliak, ezzel szemben a hagyományos vallásosság hívei többségükben jobboldaliak. Ez visszavezethető arra, hogy a bal agyfélteke domináns ember a szigorúan analitikus gondolkodást szereti, a jobb agyfélteke dominánsak pedig szeretnek az „egész szempontjából közelíteni a kérdésekhez. (Lényegesen leegyszerűsítve persze a két agyfélteke szerepét.) Mindez persze viszonylagos egy csoporton belül és a korral is változhat. Lényeges, hogy a két agyfélteke egyenrangú, egymást kiegészítő, épp ezért a kétféle felfogás is úgy kiegészíti egymást mint a borsó meg a héja. A történelemben a kétféle felfogás váltogatva jut uralomra, de valamivel gyakrabban van szükség a konzervatívra mint az újítóra, mivel a társadalmat megújító változások, az elért eredmények megszilárdítása hosszabb időt igényel. Emellett a hagyományos közösségközpontú felfogásnak köszönhető számos nagy építmény, amelynek létrehozása kemény hierarchiát és nagy csoportok összehangolt munkáját igényelte. A 2. világháború utáni európai politikában a jobboldali kormányzás átlagosan kb. 60-40 arányban volt többségben a baloldalihoz képest. Az USA-ban az arány jobban kiegyenlített, és mindkét oldalon egyforma arányban vannak sikeresebb és kevéssé sikeresebb államfők. A jobboldali politika alapvetően a hagyományos közösségközpontú felfogáson alapul, a jobbos felfogásnak csak „mellékterméke minden olyan jelenséggel szemben fellépni, amelyek ELVBEN bomlaszthatják a közösség egységét. Ilyenek például az eltérő rasszok (más kultúrák) vagy az ateizmus. A probléma amiatt lép fel, hogy aki fenyegetve érzi a közösséget a legtöbb esetben indulatokkal reagál, nem pedig egy lépést hátra lépve higgadt érveléssel. A baloldali felfogás e tekintetben hozzám egy kicsit közelebb áll, mivel mindig a lehetőséget látja (és nem a veszélyt) az eltérő társadalmi hátterű emberekben, akik a hagyományostól eltérő készségekkel és újfajta látásmóddal gazdagíthatják a társadalmat. A legnagyobb, kiaknázatlan erőforrásunk manapság márpedig maga az ember. Törekednünk kell arra, hogy mindkét szemléletet át tudjuk élni és meg tudjuk érteni. Mindig vannak olyan emberek, akik egyszerre mindkét oldalt látják: nagyjaink közül ilyen volt Széchenyi, Deák és Bethlen István, mérsékelt jobboldali felfogásúak. A mai Fidesz teljesen fölöslegesen élezi ki a helyzetet azzal, hogy mindig harcolni akar valamivel. Kétlem, hogy a közösség összekovácsolásának ez egy hatékony módja lenne… A bal és jobb mindig viszonylagos, egy adott közéleti kérdésben az egyik ember „balra (újítások irányába), a másik „jobbra (szigorítások irányába) mozdulna. Az utóbbi 10-15 évben az európai politikában jobbra tolódás figyelhető meg: például kevesebben hisznek a tudomány eredményeiben mint a hagyomány jól bevált eljárásaiban. Ez egyébként a történelemben ciklusos jelenség, egy-két évtizeden át balra, majd ugyanennyi ideig jobbra tolódik a közfelfogás, és a magyar politikai élet is többnyire jól követi az európai trendeket. A lényeg mindig a BELÁTÁS, a tőlem eltérő felfogású ember éppoly fontos értékeket képviselhet mint amikben én hiszek, és a látszólag ellentétes értékrendek egymást jól kiegészítik. (Az eltérő felfogású csoportok fair küzdelme egy hajtóerőt is jelent, bár tény, hogy a saját csoportunkba tartozók bűneit kevésbé szigorúan ítéljük meg, mint a más csoportba tartozóét.) Sokat kell egymással beszélgetni és adni kell alkalmat másoknak, hogy a gyakorlatban bemutassák, hogy az értékeik mennyire gyümölcsözőek. Nagyban helyzetfüggő is, hogy melyik felfogásnak van éppen létjogosultsága. Hivatkozás: The moral roots of liberals and conservatives - Jonathan Haidt TED-ED videó

4.Vajon a modern humanisták vagy a közösségelvűek győzelmét hozza a jövő?

Úgy gondolom, hogy az ellentét nagyon is valós és fontos is a kétféle felfogás között, amelynek egyike humanistának nevezhető (liberális, emberi jogokra fókuszáló, a rációban és tudományban hisz inkább), a másik ezzel szemben sokkal inkább közösségcentrikus (nép-nemzeti, hagyománykövető, kisközösségi életet élő, érzelmesebbnek mondható). A polarizáció elég éles földrajzi értelemben is, a politikai térképek (választási eredmények) elég világosan tükrözik, hogy mennyire különböző értékrendszerekről van szó.

A humanizmus nyomulása zajlik a kertek alatt

Úgy tűnhet, hogy a közösségi összefogás abszolút fölényben van az egyéni törekvésekkel szemben, de ez a gyakorlatban mégsem így van. A (modern) humanizmus az egyén képességeire, adottságainak kiteljesítésére fókuszál, illetve igyekszik az ennek útjában álló akadályokat eltávolítani (ez lenne a liberalizmus eredeti célja, még nem dogmatikus formájában). A nyugati kultúra jelentős részében (néhány ázsiai országgal együtt) ez az értékrend dominánssá válva igen fejlett munkamegosztást és gazdasági jólétet eredményezett. Például ha magas szintű oktatást biztosítunk és segítjük a szabad versenyt, akkor az egyéni teljesítmények magasabb szintjéből a társadalom egésze is profitálni fog. Ennek a felfogásnak a térnyerése mára ugyan lelassult, de nem állt meg mégsem, olyan esetekből látható, amikor csökken a diszkrimináció (például nem kerül hátrányba valaki amiatt, mert történetesen homoszexuális) vagy a merev és bürokratikus szabályozásokat enyhítő törvényeket hoznak, esetleg a globális kapcsolatokat javító megállapodások jönnek létre.

A közösségcentrikusak is erősen jönnek fel

A másik felfogás a közösség egészének jogait preferálja az egyéni jogokkal szemben, és legtöbbször nemzetállami szinten szerveződik meg. A nemzeti szintű érdekvédelemre mindenhol szükség van és a gazdaság számára is megfelelő stabilitást, rendezettségeit biztosít ez a keret (a gazdaság fejlődését szinte minden országban piacvédő, nemzeti identitást erősítő konzervatív kormányok alapozták meg). Az ember közösségi lény, a legtöbben igényeljük is az áttekinthető közösségeket, emellett a hagyományban (abban ami jól bevált) ösztönösen jobban bízunk mint a modern, új dolgok többségében. A konzervatív értékeik fenyegetettségét érzők szembefordulnak a modern humanizmus (a pluralista társadalom) alapjának vélt jelenségekkel: tagadják a demokratikus szellemiségét, az általános emberi jogok érvényességét és a kapcsolatok bővülésével szemben (globalizáció) inkább bezárkózás pártiak. A vezérelvű autokratikus rendszerek jelzik leginkább ennek a keleti szellemiségű jelenségnek az előretörését főként Európa keleti felén és Ázsia egyes országaiban.

A humanizmus nem olyan szép, amilyennek látszik

A humanizmus szépen hangzó szó, hiszen számára az ember a legfontosabb, de éppúgy kritizálható mint bármilyen más mereven alkalmazott, dogmatikus világnézet. Fellegekben járó naivitásról van szó, mert a világbéke nem lehetséges, a '68-asok make peace not war jelszava is puszta idealizmus. Azt szokták mondani, hogy aki az egész emberiséget szereti, az nem fogja szeretni az egyes embert a maga valóságában, legfeljebb szavakban, elméleti síkon. Az ún. „polkorrektség, a nyugati campusokon domináns vitastílus az embert szabad lénynek tekinti, de nem képes a szabadság fogalmának mélyebb értelmezésére. A liberálisokra jellemző negatív értelmezés (szabadnak lenni valamitől) nihilizmust eredményez és a felelősség vállalásának hiányát, szemben a pozitív értelmezéssel (szabadnak lenni valamilyen céllal), amikor a szabadságom abban áll, hogy megválaszthatom az elköteleződésem irányát. A modern humanizmusra való hivatkozás gazdasági anarchiát hozott valamint a szabad verseny jelszava alatt az erőfölénnyel való visszaélést, miközben a szép lelkek" a tolerancia fontosságáról és hasonló elvekről beszéltek a közmédiumokban. (Mintha az agresszió és az érdekeinkért való kiállás megkerülhető dolog lenne.)

A közösségközpontúság sötét oldalai legalább ilyen feltűnőek

A szépen hangzó közösségközpontú gondolkodásnak (közösség alatt a családot, a helyi vallási közösséget és a nemzetet is értve, azaz isten-haza-család hármasságát) ugyanígy súlyos árnyoldalai vannak. Az emberek nagy része az önállóságát és a voltaképpeni szabadságát feladva a vélt közösségi célok érdekében hamarosan a nyáj könnyen manipulálható tagja lesz. Mivel az akolmeleg az ő számára teljesen elegendő és nem törekszik a folyamatos önképzésre, ezért szellemileg ellustul, és ha akár még ha tudományos doktori címet is szerzett is egykor, akkor is könnyen lesüllyed a szellemi tespedés és igénytelenség szintjére. Az alapvető félelmekre építő ideológusok és politikusok mindig könnyedén manipulálni tudták az önálló gondolkodás igényéről lemondott emberek csoportjait (hiszen az emberek azt gondolják, hogy a vezetőség úgyis jobban tud mindent), a harcias ösztönök felkeltése révén tudtak létrejönni és terjeszkedni kommunista és fasiszta diktatúrák. A közösség ideológusai időnként cinikus, máskor pedig leginkább érzelem vezérelt emberek, akiknek sem a fogalmi pontosság sem a mély értelműség nem tartozik az erényeik közé. A hódítás például számukra dicsőséges, de mitől lenne az, amikor a nagy hódítók szinte semmi pozitívat nem hagytak maguk után, csupán pusztítást. (Éppen hogy a nem látványos építőmunka vitte előre a világot.)

Más-más hülyeségek rabjaivá válnak

Mindkét véglet könnyen válik különféle szenvedélyek rabjává, hogy ne kelljen szembenézni a valósággal, amelyre az ideológiai elvei csak hellyel-közzel alkalmazhatóak: a konzervatív alkoholizál, a humanista inkább drogozik (a drogokat tágabb értelemben véve). Az egyik a virtuális valóság rabja, a másikat a politika fanatizálja és veszi el a józan eszét. A modern ember a fogyasztást hajlamos fetisizálni, a hagyományőrző pedig hajlamos egy giccses, hamis képet építeni (azért is hamis, mert a modernitás nélkül nem létezhetne). Az előbbi személytelen, rideg világban él, az utóbbi pedig csak sógor-koma viszonylatokban gondolkodik. A hagyományos vallásosság azzal biztatja a pógárt, hogy senki vagy, egy bűnös lélek, aki csak Isten irgalmában reménykedhet. Ezzel szemben a modernek azt a hitet terjesztik, hogy az ember korlátok nélkül a természet fölött álló lény. A környezetet az egyik műanyag csomagolással, a másik szénerőművekkel teszi tönkre, viszont mindkettő imád nagy autókon vagy motorokon száguldozni az autópályán.

Melyiknek áll a zászló és melyik fog győzni hosszabb távon?

A fentiek alapján könnyen belátható, bármelyik felfogás abszolút győzelme és dominanciája teljes katasztrófát okozna. Csak abban lehet bízni, hogy mindkettő csak részlegesen tud felülkerekedni és valami új alakulhat ki eközben. Vannak természetesen a két szélsőséges felfogás között álló értelmes emberek is bőven, és habár az lehet a sejtésünk, hogy az ő józan felfogásuk lehet a meghatározó, sajnos az ő közéleti aktivitásuk általában eléggé csekélynek mondható és nem is eléggé dinamikus. A társadalmi és gazdasági polarizáció, a szélsőségek kiéleződése olyan szintre jutott, hogy csak azok segíthetnek rajtunk, akik mindkettőtől egyformán távol állnak. Szerencsére a dialektikus filozófia alaptételével szemben a világunk a jelenségek szintjén nem két pólusú, hanem általában rendre megjelenik egy olyan pont is, amely mindkettőt tagadja: pl. pozitív-negatív vs. töltésnélküliség.

Vannak-e olyan emberek, olyan generációk, amelyek magatartása egyik fenti kategóriával sem azonosítható?

Igen, nekem is van néhány olyan ismerősöm, aki nem rabja sem a technikának sem a hagyománynak teljes egészében, valahogy a kettőt ötvözni képes a maga módján. Reményre adhat okot, hogy a mai fiatal generációk kevéssé fogyasztás-centrikusak viszont hidegen hagyja őket a mozgósító szándékú populista politikai demagógia is. Egyszerűség, spontán viselkedés, realitás, józanság, arányérzék és kreativitás - ilyen tulajdonságok segíthetnek rajtunk a jövőben. A panaszkodó ember azért negatív, mert a problémáiért másokat hibáztat, nem a megoldást keresi, hanem lelki szemetesládának használja azokat, akik valamiért meghallgatják. Vele szemben viszont a pozitív, életigenlő személyiség nem gondolja, hogy a világnak akár ilyennek (modernnek, humanistábbnak stb.) akár olyannak (hagyományosnak, közösségközpontúbbnak stb.) kellene lennie, hanem kreatív módon abból építkezik, amit éppen talál. Sajnos ma még a kisebbséget alkotják az ilyen emberek, akiknek nem a mások elleni küzdelem tölti ki az életét vagy annak a megindokolása, hogy mit miért nem lehet megoldani, hanem az érdekli szenvedélyesen, hogy milyen problémákra (kihívásokra) milyen válasz adható.

Hataloméhség a köbön

A dogmatikussá vált humanisták a természetet tekinti főként vég nélkül és büntetlenül kizsákmányolhatónak a hedonizmus érdekében, a mereven közösségközpontúak pedig a valós értékteremtés nélküli elosztás ügyében hajlamosak veszekedni másokkal, de mindkettő hatalomról és egóról szól végső soron. Mindkettő akkor érzi jól magát, ha érezteti a fölényét más embercsoportokkal szemben. Különféle pénzszivattyúkat működtet mindkettő, cél a nagyobb gazdaság és hatalom, tekintet nélkül arra, hogy kik és mikor fizetik meg később ezek árát - már pedig valakiken biztosan behajtják. A pénzzel önmagában semmi baj nincs, valójában csupán a könnyen megszerezhető sok pénz az, ami mérgező hatású az egyes társadalmak életében, és ezen a téren mindenki csak körbe mutogat a másikra. Ilyen könnyű pénz (valójában pénzszivattyú) az olaj, és egyéb fosszilis energiahordozók kitermelése, a hulladékokkal való felelőtlen gazdálkodás, egyes pénzügyi szervezetek működése (nagybankok, tőzsdecápák), a kiterjedt és társadalmilag elfogadott korrupció, az adócsalás stb. Ezért végül mindkettő saját ellentétébe fordul és a saját karikatúráját mutatja: olyan közösségeket, amelyeket hataloméhes emberek meneteltetnek, vagy éppenséggel olyan humanistákat, akik csak látszat segítséget nyújtanak a nélkülözőknek, legbelül viszont erkölcsileg felsőbbrendűnek érzik magukat másoknál.

Az óra mindenesetre ketyeg

Régi közhely, hogy kicsinyes hatalmi veszekedésekkel vagyunk elfoglalva miközben a természeti környezetünk tönkremegy. Sajnos olyannyira így van ez, hogy a mostani legfiatalabb generációk már megélhetik azt, hogy a század vége felé (vagy már a közepén) a globális felmelegedés miatt az ökoszisztémák összeomlanak: alig lesz táplálék és tiszta víz, hőség és pusztító viharok szedik áldozataikat. A politikusok taktikázása és iszapbirkózása foglalja le a figyelmünket ahelyett, hogy a felmelegedés megállításával, a szennyező anyagok teljes újrafelhasználásával, az élőhelyek megóvásával foglalkoznánk inkább. Arra kellene megoldást találni, hogy a gazdaság erőforrásait ilyen célokra lehessen fordítani, semmint hogy a Marsra akarjunk eljutni (hiszen Föld bolygó is lassan hasonlítani fog rá) vagy újabb autósztrádákat, felhőkarcolókat és szuper fegyvereket létrehozni. A gazdasági növekedés legfőbb mérőszáma a fenntarthatóság, a fenntartható élet visszaállítása kellene, hogy legyen. Minden országban növekedni kellene azok számának, (és folyamatosan követni kellene az alakulását), akiknek a széndioxid-lábnyoma 1 alá csökkent (tehát nem használ el évente egy egész Földet) vagy legalábbis ez a mutató évről-évre jelentős mértékű csökkenést kell, hogy mutasson, amellett hogy a viselkedésünk összességében is egyre inkább környezetbarátnak lehessen mondható. A környezetünk pusztulása persze csak egy példa korunk súlyos problémáira, számos továbbit lehetne említeni (mélyszegénység, atomizálódott és elidegenedett embertömegek, demográfiai problémák, stb.)

5.Az amerikai, brit és a magyar választók között nincs lényeges különbség

Három választás kimenetele alapján úgy látom, hogy a magyar választók viselkedése nem nagyon tér el a britektől vagy az amerikaiaktól. Ha pedig ez így van, akkor nagyon hasonló általánosabb okokat lehet felfedezni az eredmények alakulása mögött, de nem csak lehet, mi több kell is.

A három szavazás

Amerikai elnökválasztás 2016: Trump-Clinton 46%- 48%, elektorok száma 334-227, Brexit szavazás 2016 Kilépés-bennmaradás: 51,9 - 48,1%,(Sőt ide tartozik a brit parlamenti választás is 2017-ban: tory-labour 42,3 - 40), Magyar parlamenti választás 2018: Kormány-ellenzék (amely 7 különböző párt) 49,3% - 48,4, mandátumok Fidesz KNDP 67% - ellenzék 33%.

Két opcióra kalibrált rendszerek

A fenti választási rendszerek jellemzője, hogy alapvetően két nagy pártra kalibráltak (ill. két opcióból lehet választani) és a szoros eredmények ellenére is a győztes mindent visz elve alapján működnek. Habár mindegyik esetben léteznek kis pártok, amelyek beleszólnak az eredmény alakulásába (az USA elnökválasztást is nem egy esetben egy harmadik jelölt döntötte el, mivel szavazatokat vett el a demokrata vagy republikánus elnöktől), lényeges esélye a kormányzásra csak a nagy pártoknak van. Az európai kontinentális gyakorlat ezzel szemben teljesen más, mert a különféle pártokat koalíciós kényszerre ösztönzi. Ez azért is előnyös, mert a pártokon belül nem mosódnak össze a különféle csoportérdekek, azok jobban elkülönülve tudnak megjelenni. Ergó a választók a hozzájuk legközelebb állóra fognak szavazni, nem pedig kettő közül a kisebb rosszra. (A magyar rendszerben az egyéni mandátumok nagyobb száma mellett többek között az egyéni választókerületekben a győzteskompenzáció és az 5%-os küszöböt el nem ért pártokra leadott töredékszavazatok elosztása az, ami két párti rendszer felé mutat. Ha nincs két erős párt, az esetben nyilvánvalóan egy párt fog dominálni.) Habár Európa és a világ más országaiban a társadalom hasonlóan megosztott lehet, a választási rendszer mégsem hozza ki ezt annyira, mint a fenti esetekben. Ezen túlmenően vannak olyan országok többek között a Skandináv-félszigeten (de a csehek és szlovákok is), ahol a különbségek eleve kisebb mértékűek az egyes társadalmi csoportok között, ezért a választási rendszertől eltekintve sem valószínű középtávon, hogy szélsőségesen két párti struktúra jöjjön létre.

A szélsőséges felfogás volt a nyerő

A fenti esetek további jellemzője még, hogy a győztes nem mérsékelt, hanem szélsőséges retorikával, gyűlöletkampánnyal tudott hatalomra jutni. Ez az, ami leginkább feltűnő, és amit sokan leírtak már, hogy mennyire két világban él a két szavazótábor. Létrejött az alternatív igazságok rendszere, amely valójában egy nonszensz.Még egy hasonlóság, hogy a jobb-baloldal felosztás nem ugyanaz már mint régen kb. jómódúak és kevésbé jómódúak a középosztálytól lefelé, hanem mindhárom esetben az alsó középosztály jó része is a jobboldalt erősíti, ezzel együtt a radikális jobboldalra szavazók összetétele lényegében ugyanaz mindhárom választás esetében. Nem annyira a vagyoni helyzet mint inkább a falusi/kisvárosi vs. a nagyvárosi életmód különbsége ugrik ki sokkal inkább, a mérsékelt jobboldaliak nem ritkán a baloldaliakkal együtt a vesztes oldalra szavaztak.A fentiek alapján nem látok semmi olyat, hogy a magyar vidéki szavazó ázsiai felfogású lenne, semmivel nem látom „ázsiaiabbnak mint a britet vagy az amerikait, a felfogásának és tájékozottságának a szintje úgy tűnik, hogy hasonló illetve hasonlóan alacsony szintű. Ezen a ponton viszont távol áll tőlem, hogy egyszerűen csak félrevezetett rétegeknek, a demagógia áldozatainak tartsam őket, bár ez a faktor egyik esetben sem volt elhanyagolható és befolyásolhatta a szavazások végeredményét.Azzal együtt, hogy úgy vélem, hogy a Brexit propagálói, Trump és Orbán sokkal inkább negatív szereplői a politikának mint pozitívak, de tény az is, hogy az alternatívák sem voltak különösen vonzóak pl. a brit nyűglődés" az EU-ban, Clintonné elnöksége vagy épp nálunk Karácsony kormányalakítása egy nagyon heterogén koalíció élén.Alapvető problémám viszont, hogy a populizmus ellentéteket szít és megalapozatlan ígéreteket gerjeszt: szórni a pénzt, munkát a versenyképesség növelése nélkül, leginkább pedig az idő kerekének visszafordítását. Az USA olyan szuperhatalom legyen mint 30 éve, a britek olyan nagyhatalom mint 100 éve, mi pedig olyan meghatározó európai hatalom legyünk mint 500 éve. A populisták legalábbis szavakban rendkívül arrogánsak, a tetteik viszont szerencsére lehetnek adott esetben teljesen más jellegűek is, mint a nagyképű szólamaik.

Van itt egy sőt is

Meg kell jegyezni, hogy a baloldal esetében nem ritkán az elvek pontos megfogalmazása mellett alapvető gyakorlati hibákat látunk. Alapvető kérdésekben buknak orra. Obama az egészségbiztosítást felfújta költségszinten, a háborúkból pedig nem találta meg az igazi kiutat. A londoni cityben a pénzkultúra egészségtelen mértékűre fújódott fel, a globalizáció haszonélvezőjeként lenézi és lebecsüli a vidéken élőket. A magyar baloldal pedig sosem volt elég karakteres, inkább pipogya szereplőkből állt (pl. a nemzetközi lobbikkal szemben a legkisebb nyomásnak is engedtek). A liberalizmus ha más fajta módon is, de egyértelműen szintúgy a hübrisz, nagyképűség bűnébe esett, nem akarta vagy nem tudta apró pénzre váltani az elveit, holott nagyon sok embernek az alsóbb osztályokból az aprópénz is pénz. Mindkét szélsőséges tábor tehát egyformán hibáztatható.

A két tábor véleményformálói teljesen mások

Egy blogbejegyzésben szerepelt egy olyan megállapítás, hogy teljesen mások a tekintélyek, a véleményformálók a politika által még inkább szétszakított, polarizált társadalmak két oldalán. Ez számomra a legizgalmasabb pont pillanatnyilag, hogy mért van ez így. A mai baloldal és a mérsékelt jobboldal egy része számára az igazi tekintélyt a tudomány, az adott tudományterületeken jártas személyek képviselik: természettudósok, közgazdászok, egyéb társadalomtudósok. Ide tartoznak még az európai szinten jegyzett művészek, sokak által elismert (nem megosztó) közéleti személyek és a nyitott gondolkodású vallási vezetők. A szélsőjobbon viszont a véleményformálók alapvetően máshonnan jönnek.

Érzelmes, közösségcentrikus megfogalmazások

Van egy nagyon feltűnő dolog a jobboldali nyilatkozatokban: mennyire pontatlanok, mennyire nagyjából és nem pontosan fogalmaznak (legyen szó evolúcióról, nemzeti identitásról, hasonlóan fajsúlyos kérdésekről).