Lejtő

By Danny L. Rush

Austin életében egy nap drámai fordulat áll be, ami egy kétségbeesett lépésre sarkallja. Egy éjjel fegyverrel behatol Sam egyik otthonába. Csakhogy ehhez a lehető legrosszabb órát választja. Samet éppen akkor lövi le egy ismeretlen támadó. Austin már nem tud időben kijutni, így kénytelen a házban elrejtőzni. Miközben a menekülését tervezi, a szomszéd szobában Sam váratlanul magához tér, akinek a súlyos sérülése ellenére sikerül magához vennie a saját fegyverét, és fedezékbe húzódnia. Ezzel kezdetét veszi a háromszemélyes állóháború, ami számos emberi életet fordíthat jobbra vagy tehet tönkre visszafordíthatatlanul. Három ember, három cél, három pisztoly... És az óra ketyeg.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Dec 2, 2019
• ISBN: 9786156066589

Book preview

LEJTŐ

Danny L. Rush

2019

Underground Kiadó Kft.

www.undergroundkiado.hu

Minden jog fenntartva!

Köszönöm Jettának, Zsófiának, Szabolcsnak és Bogosznak. Barátaimnak, akik a tesztolvasó szerepét is vállalták.

Továbbá köszönettel tartozom Robert Kuykendallnak a remek fényképért, amit a borítóhoz használhattam.

1. fejezet

Apró, éles kis szilánkok kezdték elborítani a konyhapult sarkát. Sam pedig kezdett egyre idegesebb lenni, amin a neje gúnyos szavai sem enyhítettek, melyek most ott visszhangoztak a fejében. „Nem hiszem el, hogy ilyen béna vagy, szívem, komolyan mondom!" Sam persze nyíltan sosem engedett a saját igazából, miszerint a jégkockatartók, amik a hűtőhöz tartoznak, kiváló minőségűek, de amiket külön lehet kapni, csak arra jók, hogy ripityára törjenek az ember kezében. De érezte azért, hogy valószínűleg olyan nagyot egyikük sem téved.

Végül is nagy nehezen kitördelt, – vésett, –pattintott négy jégkockát – vagyis inkább csonka, torz tömböcskét – a tartóból, és belevágta őket a poharába, majd rázúdított egy olyan dupla gint, ami talán már közelebb volt a triplához.

Nem sűrűn fordul elő, hogy Sam bármilyen tömény szeszt tisztán inna – a whiskyt kivéve –, de ma cserbenhagyta a memóriája, minek hála sem a boltban nem vett tonikot, és itthon se várta egy csepp sem. Azért túl nagy gondot nem csinált belőle. Miután jó mélyet hörpintett a poharából, visszasétált a dolgozószobájába. Ami rendetlenséget a pulton hagyott maga után, úgyis elolvad.

– Na, itt vagy? Mi tartott ilyen sokáig?

– Csak tököltem a jéggel.

– Hogyhogy?

– Ezekből a szar tartókból képtelenség rendesen kiszedni.

– Ja, hogy csak kiszedni? Azt hittem, a vizet vártad eddig, hogy megfagyjon.

– Kapd be!

Ilyen messze a várostól, a hegyek között a vétel már nem az igazi. A videohívás minősége is ezért leginkább Sam középiskolai világtörténelem záróvizsgájához volt fogható; erős jóindulattal is csak gyenge közepes. Ami érzéke csak volt a számokhoz, abból az évszámoknak nem sok jutott. Elvétve akadt csupán olyan téma, lecke a tanulóévei során, ami megragadta volna a figyelmét. Azok viszont különösebb erőfeszítés nélkül is beágyazták magukat az emlékezetébe, és még az évek múlásával sem koptak ki.

Azonban Sam és a barátja, Dylan nem a gyengélkedő internetkapcsolat miatt csevegtek olyan sokáig, hogy Samnek még a poharára is rá kellett töltenie. Egy elutasított projekttámogatási kérelem újbóli kitöltésében, a hiányosságok pótlásában volt szükség a segítségére. Nem tipikus vészhelyzet, de Sam napjainak sűrűsége és a benyújtási határidő lejártának közelsége miatt sürgető volt a dolog. Mielőtt Sam hazaért, felhívta Dylant, hogy készítse elő a dokumentumokat, e-maileket, mindent, amire csak szükségük lehet ahhoz, hogy még ma este elintézhessék a dolgot. Majd egy órán át tartott, mire a végére értek. Na, nem mintha maga a munka igényelt volna ennyi időt, csupán az ügyintézés tempója nem lett különösebben megfeszítve. Obszcén fotók küldözgetése javasolt csatolmányként, az aznapi sporteredmények szakértelem-hiányos, ám annál lelkesebb kiértékelése és még a Sam honoráriumáról való egyezkedésre is menet közben került sor. Meglepő módon a szörnyű hiányosság ellenére sem a tonikra esett a választás.

– Na, majd még beszélünk. És még egyszer köszönöm!

– Jól van, jól van, na, szevasz, jó éjszakát!

Sam, miközben rácsapott a hívásmegszakítás ikonra, már tápászkodott is fel az asztaltól, meg se várva, hogy az tényleg megszakadjon. Magához vette az igencsak ürülőben lévő poharát, és kinyújtóztatta kicsit a tagjait.

Samuel Hayesnek számos ingatlan van a tulajdonában; egy tetőtéri lakás a belvárosban, egy szerény kis nyaraló a parton és még néhány szerte az államban. Bárki, akinek ezek nincsenek a birtokában – ha tehetné – bizonyára, nem ezt a házat választaná elsőként. Valószínűleg Sam se, de mégis ez az, ahol az idejét a legszívesebben tölti. Azt is, ami nem kimondottan szabad. Munkájának az asztal fölött görnyedő, kijelző fényében úszó részét szinte mindig ebben a házban, ebben a szobában végzi. Maga sem tudta soha, hogy miért. Kézenfekvő volna a vidéki gyerekkorának betudni a nagyváros iránt érzett csekély vonzalmát. De mindig úgy vélte, bárhol nőjön is bele az ember a felnőtt létbe, bizonyos kor fölött mindenki csendesebb, tágasabb élettérre vágyik. Samnek persze korlátozottak a lehetőségei, lévén nem sertéstenyésztőként keresi a kenyerét. De amikor csak teheti, távol marad a betondzsungeltől.

Na, nem magától a betontól; azzal önmagában nincs különösebb gondja, mint azt a ház sajátos jellege is mutatja. A zajok zavarják, a forgatag és főleg az embertömeg, aminek tagjait nem válogathatja meg. Részben ezért is tekinti egyfajta főhadiszállásnak ezt a házat, s főleg ezt a szobát. Dolgozószobának hívja ugyan, ha időnként hivatkoznia kell rá, de valójában inkább nappali és hálószoba ötvözete középen egy kis dolgozósarokkal. Utóbbi is csupán egy sötétszürke forgószékből és egy masszív, diófa borítású, angol fiókos asztalból áll, amit, ha nem pihenne rajta laptop és nyomtató, még Sam se illethetne a „dolgozó" jelzővel.

A röpke nyújtózkodás és néhány lépés megtétele után Sam érezte, hogy normális keringés kezd visszatérni testének elgémberedett részeibe. A 190-es magassága és mackós termete miatt igen nagyok a távolságok az egyes testrészei között, így a vérnek is fel volt adva a lecke, hogy újra életet vigyen mindenhová. Sam megállt az asztala előtt, és elmerengett kicsit. Gyönyörködött a kilátásban, és élvezte a nyugalmat annak ellenére, hogy itt már mindkettőt megszokta. Odakintről csak a szél föl-fölerősödő süvítése hallatszott be, ami könnyedén elnyomta a benti zajokat. Egy laptop enyhén csapágyas ventillátorának zúgása és kulcsok nadrágzsebben való halk koccanása nem jelentett kihívást neki. Samnek még az iskolai éveiből hozott szokása, hogy a zsebeinek tartalmával foglalja le a szabad kezeit még a nyugodtabb perceiben is. A kulcsok, érmék legalább bírják a gyűrődést, ellenben szegény papír zsebkendőkkel, blokkokkal, használt parkolójegyekkel, melyek a kevésbé nyugodt percekben igen komoly károkat szoktak elszenvedni. Egyszer a felesége kérdőre is vonta egy mosás előtt a zsebében lapuló szemétdomb miatt, amire Sam rendkívül személyre szabott választ adott: legalább addig sem az ujjait ropogtatja zsibbadtra, vagy a körmeit rágcsálja véresre… Lindsey ezután soha többé nem emelt szót a probléma ellen.

De amíg Sam bal keze a kulcscsomóját molesztálta, addig a jobb már az utolsó korty felvizezett gint és a gömbölydedre olvadt jégkockákat lötyögtette. Mindez éppen félúton volt a szája felé, amikor egyszer csak egy durranó hang ütötte meg a fülét. Egy hangosabb pukkanássá fojtott pici robbanás, aminek pillanatában éles fájdalom hasított a hátába, amitől azonnal a földre zuhant az asztala és a kanapé között. Érezte az arcát a padlónak csapódni, majd az összes fény egyszerre kialudt, s valamennyi zaj elnémult.

2. fejezet

Austin ide-oda járkált a folyosó világosszürke falai között. Ujjaiban már nemigen maradt tördelnivaló, és itt még rágyújtani sem tudott. Az arca beesett, szemeiben elszaporodtak a vörös erek az alváshiánytól. Egyébként is magas, szikár alkatú, de az elmúlt néhány napban még jobban lesoványodott, mint a tavalyi kiadós tüdőgyulladásával való küzdelem során. Egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után végül megpillantotta a fehérköpenyes alakot közeledni. Magas, jó kiállású férfi valahol az ötvenes-hatvanas éveiben. És, noha ősz hajszálainak mennyisége és ráncainak mélysége korántsem ugyanazt az évtizedet sugallták, rutinnak, tapasztalatnak nyilván nem volt szűkében. Ám vannak helyzetek, melyekhez akár évtizedes gyakorlás után sem lehet igazán hozzászokni. Austin érezte, hogy ez is egy olyan, abban a pillanatban, amint a férfi odalépett elé, és elkezdte elmagyarázni a helyzetet. Csendben, türelmesen hallgatta, ameddig csak tudta, ugyanis minden porcikája egyre hevesebben tiltakozott a hallottak ellen.

– Micsoda?

– Higgye el, megteszünk mindent…

– Ezt… ezt nem mondja komolyan!

– Nagyon sajnálom, uram. Még számos vizsgálatot el kell végeznünk, és azok alapján majd többet tudunk mondani. Mert egyelőre még sajnos mi sem tudjuk pontosan, mi okozhatta ezt. Nagyon sajnálom.

Austin még faggatózott egy darabig remélve, hogy elhangzik bármi, ami bizakodásra adhat okot. De hiába. Miután az utolsó szó is elhagyta az orvos száját, bizakodni csupán a ki nem mondott dolgok nyomán tudott. Az orvos már távozott, de ő csak állt tehetetlenül. Nem mászkált faltól falig, nem ropogtatta az ujjait, nem járt a fejében se cigaretta, se semmi más. Csak az az egy gondolat, amitől közel elviselhetetlenül szorosra rándult a torka és a mellkasa. A gondolat, ami iszonyú súllyal rátelepedett, és befészkelte magát a fejébe, ahonnan minden mást kiszorított.

A lányom többé nem tud lábra állni?

3. fejezet

A kellemesen enyhe nappal helyébe ma a szokottnál valamivel hűvösebb éjszaka vonult. S amíg a vele alászálló sötétnek most is meg kell osztoznia a völgy mélyén a világossággal, addig idefönt most sem akadt kihívója. Ahogy a csendnek sem. Vívjon bárhogy is egymással a hűs és az enyhe, idáig olyat egyikük sem hoz, ami a csöndet kiszorítaná. Itt mindig ő az úr. A város a fényei még elérnek idáig, de a zajai már nem. Egy hely a völgyet ölelő hegyvonulatok között, ahol a madarak a környék első számú zajszennyezői.

A látvány szemkápráztató, akár lefelé tekint az ember, a kivilágított városra, akár fölfelé, a felhőtlen, csillagos égboltra. Legalábbis közönséges szemnek mindenképpen. De Austin szemére most nem hatott a káprázat. Sem a völgyet sűrűn megtöltő, sem az eget szórványosan beterítő. Minden figyelme a házra összpontosult. A rejtekhelyét adó termetes mirtuszbokor finoman ringatózott, amikor a szél időnként belekapaszkodott. A keze remegett, de nem a hidegtől. Sose volt gondja a végtagjain átkeringő vérrel; ilyen időben akkor se reszketett volna a keze, ha nem visel kesztyűt. De most rettenetesen ideges volt. Ha evett volna valamit, már biztosan kihányta volna. Talán ilyen állapotban a szervezetünk is épp ettől próbál megvédeni az étvágytalansággal. Austin végül fölegyenesedett, és lassan elindult a ház felé. Még van visszaút, gondolta. Amíg nem veszik észre, addig van visszaút. De nem azért gondolkodott ezen a lépésen oly sokáig, és készült kimondottan erre az alkalomra még további hetekig, hogy aztán az utolsó percben futamodjon meg.

A ház maga nem igazán illett bele a környezetébe. De nem pusztán akképpen, ahogy a beton nem való a természetbe. Még azon házak sorából is kilógott, melyeket ilyen hegyoldalakra, lejtőkre építenek. Stílusa, kialakítása számos bevett szokásnak ellentmondott. A könnyű, elegáns szerkezet, vékony cölöpök és a falak jelentős részét helyettesítő hatalmas panorámaablakok helyett ez a ház inkább hasonlított egy szögletes betonbunkerre, amit vaskos oszlopokkal kell aládúcolni, mert elfogyott körülötte a föld. Az üvegtáblák helyett szürke falak körös-körül, melyeket kisebb nagyobb bukóablakok szakítanak meg. Ez alól az elülső nagyszoba azért kivétel, mely frontfalának közel teljes hosszában padlótól a plafonig ér az üveg. Azon túl pedig keskeny terasz húzódik. De még azt sem egy mutatós üvegkorlát választja el a mélységtől, hanem a szürke külső falak korlát magasságú folytatása.

De még ha esztétikailag igencsak támadható is, alaprajzát tekintve elvitathatatlanul praktikus. Méreteinek – elsősorban magasságának – a lejtő meredekségéhez való hangolásából fakadóan a tető szintje éppen megegyezik az útéval. A kettőt pedig híd köti össze, ami így – az előírásnak megfelelően – kétautónyi parkolóhelyet biztosít anélkül, hogy garázsra egy köbcenti betont is fordítottak volna. Afféle fordított alaprajz, melynek köszönhetően a kocsival történő hazaérkezés még sosem volt ennél kényelmesebb hegyoldalra épített ház esetén.

A keskeny út még folytatódott fölfelé egy darabon, de se házból, se lámpaoszlopból nem volt már több. A legközelebbi lakóépület mintegy háromnegyed mérfölddel lejjebb volt. Austin alaposan felmérte a terepet; néhányszor felsétált erre az erdő borította hegyoldal ösvényein órákig elidőzve a környéken, közönséges túrázónak mutatkozva. Voltaképpen nem is volt több annál annyi különbséggel, hogy a távcsövével kiemelt figyelmet fordított az oszlopokon álló magányos, szürke betonházra.

Austin átvágott az úton, majd lassan ereszkedni kezdett a törmelékes lejtőn a ház bal hátsó sarka felé, ami az egyetlen bejáratnak adott helyet. Nagyon ügyelt arra, hogy kődarabot még véletlenül se indítson útjára. Zajra most még nem volt szüksége. Addig ereszkedett, míg a lába megakadt a talajba süllyesztett támfal tetején. A bejárat szinte karnyújtásnyira volt. Na, nem maga az ajtó. A ház itt meg volt toldva egy piciny kis terasszal, épp csak akkora, ahová az ember a cipőket teszi ki. Annak csőkorlátja volt olyan közel,