A nő, aki máshol ébredt

By Kathryn Croft

Arra ébredsz, hogy a férfi melletted halott.
De aki mellett fekszel, az nem a saját férjed. És az ágy nem a saját ágyad.
Tara Logan imádja tökéletes kis családját: a férjét, Noaht és két tizenéves gyermekét, Rosie-t és Spencert.
Boldogsága azonban darabjaira hullik, mikor a szomszédban ébred, Lee Jacob ágyában, de fogalma sincs, hogyan került oda, vagy hogy mi történt kettejük között. A legrémesebb, hogy a férfit leszúrták.
Tara lánya egyre kezelhetetlenebbé válik, férje egyre hűvösebb vele, s a nőben felmerül a gyanú, hogy valaki a közelében tudja, mi történt azon az éjszakán. Mikor a rendőrség látókörébe kerül, rádöbben: ezt neki kell kiderítenie.
De mibe kerül Tarának az események feltárása, és túlélhető-e az igazság?
Tegnap még a tiéd volt a tökéletes élet. Ma rá kell döbbened, hogy az egész csak hazugság.
Hátborzongatóan lebilincselő, fordulatos pszichológiai thriller A lány a vonaton és a Holtodiglan rajongóinak, amely hónapokig állt a bestseller listák élén.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Jan 5, 2018
• ISBN: 9786155676826

Book preview

cover.jpg

KATHRYN CROFT

A nő, aki máshol ébredt

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: While you were sleeping

Fordította: Medgyesi Csilla

A szerző már megjelent kötetei:

A lány, akinek nincs múltja

A lány, akit elvesztettél

Copyright © Kathryn Croft, 2016

Hungarian translation © Medgyesi Csilla, 2017

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2017)

ISBN 9786155676826

Ez a könyv fikció. A nevek, szereplők, cégek, szervezetek, helyek és események a szerző képzeletének szüleményei, illetve kitaláltak, azokon kívül, amelyek nyilvánvalóan valóságosak. Minden valós, halott vagy élő személyhez, eseményhez vagy helyszínhez való hasonlóság teljességgel véletlen.

Apámnak, akit soha nem felejtünk el.

ELŐSZÓ

Kinyitom a szememet, és azonnal tudom, hogy valami nem stimmel.

Semmi sem ismerős. A sötétítőfüggönyök, amelyek egy apró napsugarat kivéve kizárnak mindent, nem az enyémek, ahogyan a testemet borító fekete selyem ágynemű sem, vagy a túlságosan puha párna a fejem alatt.

Ez nem az én hálószobám.

A látásom még homályos az alvástól, ezért az összes többi érzékemre hagyatkozom, hogy rájöjjek, hol vagyok, de fogalmam sincs róla.

Valami más sem stimmel.

Melegebben kellene éreznem magamat – tegnap este majdnem harminc fok volt, most mégis fázom. És ahogy egyre éberebbé válok, csupán pár másodpercre van szükségem, hogy megfejtsem ennek az okát.

Meztelen vagyok.

Próbálok fókuszálni, belebandzsítok a sötétségbe, hogy felmérjem a hálószoba többi részét. Minden fehér és takaros, célzottan minimalista. Ilyen bútort soha nem választanék. A bútor egyszerre idegen és ismerős.

Valaki van mellettem.

– Noah? – suttogom. De már tudom, hogy nem ő az. A takaró alatti alak nem a férjem.

Kezdek pánikba esni, mert ennek az egésznek nincsen semmi értelme. Lassan felemelem a takarót, felmérem az ismerős sötét hajat és napbarnította hátat.

Ismerem ezt a férfit.

Gyengéden megbökdösöm, várom a kínos reakciót, és kezdenek felvillanni rövid emlékképek az arcáról, tegnap estéről. A mosolyáról, ahogy behívott.

– Lee? – Újabb gyengéd bökdösés, de ezúttal egy kissé erősebb.

Semmi.

Ritkán ugyan, de láttam Noah-t is hasonló állapotban. Túlságosan részegen valami ünnepség vagy egyéb után ahhoz, hogy felébredjen, hacsak nem kiabálok bele egyenesen a fülébe.

Kiülök az ágy szélére, keresni kezdem a ruháimat. A fekete szoknyám a radiátoron lóg, a fehérneműm szanaszét a padlón. Képtelen vagyok visszaemlékezni rá, hogy mi más volt rajtam. Semmi másra nem emlékszem, csak arra, hogy megjelentem itt. Összeszedegetem, amit találok, és gyorsan felöltözöm. Nem akarom, hogy meztelenül lásson. De már megtörtént. Másképpen nem lehetett. És amikor átsétálok az ágy másik oldalára, azonnal tudom, hogy valami baj van. Valami más sem stimmel. Valami még annál is rosszabb, mint meztelenül felébredni a szomszédom ágyában.

Halott. Már tudom. Senki nem képes ilyen mozdulatlanul feküdni, ha van benne élet.

Nehézkes, gépies mozdulatokkal lehúzom róla a paplant, felkészítve magamat arra, hogy mentőt hívjak. Fiatal ugyan, de attól még kaphatott szívrohamot vagy valami hasonlót. Hallottam, hogy megtörténik az ilyesmi, ha valaki túlerőlteti magát. De nem, nem engedhetem meg magamnak, hogy azt higgyem, hogy lefeküdtem vele. Nem tennék ilyesmit Noah-val. Rosie-val és Spencerrel.

Erre fel vagyok készülve. A vértócsa azonban sokkot okoz. A vágás a mellkasa közepén. Ahogyan a szája „o" alakot formál. A vádaskodás a szélesre nyitott szemeiben.

Belesikítok a csöndbe.

ELSŐ RÉSZ

ELSŐ FEJEZET

24 órával korábban

Az ágyban fekszem, és figyelem, ahogyan Noah csomagol. Módszeres és pontos, kipipálja a holmikat a „Becsomagolnivalók" listán, amelyet napokkal ezelőtt írt össze a telefonján. Mindent gondosan behelyez a makulátlan bőröndjébe, minden négyzetcentiméternyi helyet maximálisan kihasznál. Elmosolyodom magamban. Ez Noah. A totális ellentétem.

– Várod már, hogy egyedül a tiéd legyen a ház? – kérdezi. – A változatosság kedvéért lesz egy kis nyugalmad.

Igen, várom. Szeretem a gyerekeimet, és szeretem Noah-t, de vissza kell térnem önmagamhoz, ha csak egy hétvége erejéig is. Ritka az ilyen alkalom, amelyet a lehető legjobban ki kell használnom. – Csak aggódom Rosie miatt – árulom el neki. – Ő… nos…

– Történt valami más is? – Noah abbahagyja az egyik póló hajtogatását, és kutatóan az arcomba néz. Mindig azt hiszi, hogy nem mondok el neki mindent a tizenhét éves lányunkkal kapcsolatban. De ha el is titkoltam előle valamit, csak azért tettem, hogy megőrizzem Rosie bennem való bizalmát.

Nem mintha ez különösebben érdekelné Rosie-t. Mindketten ellene vagyunk. Felülök, és felhúzom a térdemet az államhoz. – Semmi új. De még mindig Anthonyról beszél. – Várom a robbanást.

– Ó, Krisztus szerelmére! Azt akarja, hogy megint kijöjjön a rendőrség? Miért nem hagyja békén azt a szegény fickót? Nem érdekli őt. Történet vége.

De Rosie világában nincsen vége. Anthony hetekig járt utána, elbűvölte őt Rosie szépsége, amelyet mindannyian világosan látunk, de aztán egyetlen csók után elveszítette az érdeklődését. Megtörténik az ilyesmi. Legtöbben továbblépünk az elutasítás után, de nem Rosie. Nem ez volt az első kiborulása, és nem is ez lesz az utolsó. Ez csak az, amivel éppen meg kell birkóznunk.

– Minden rendben lesz – nyugtatom Noah-t. – Éppen csak megemlítette őt, ennyi az egész. Azt hiszem, hogy látta őt az iskolában, és ez… szóval, kiváltott valamit. – Mert Rosie-nál mindig kivált valami valamit. Még az sem kell, hogy köze legyen az aktuális traumájához.

Noah nagy sóhajjal újrakezdi a hajtogatást. – Megint el kell őt vinnünk dr. Marshallhoz. Legutóbb is segített, nem?

Nem igazán. De, mivel nem volt jobb ötletem, megpróbáltam őt visszavinni hozzá, de csak hatalmas ellenállással találkoztam. Visítással. Kiabálással. Törékeny tárgyak összetörésével. Csenddel, ahogy visszahúzódik önmagába, és nem áll szóba senkivel. És aztán végül a másik Rosie-val. A Rosie-val, aki meggyőz minket arról, hogy jól van, elhiteti ezt velünk, hogy lemondjuk a találkozót az orvossal, mert attól félünk, hogy csak rabolnánk az idejét.

Nem is tudott válasszal szolgálni. A szája azt mondta, hogy depresszió, de a szeme egészen másról vallott. Rosie ki fogja majd nőni. Csak figyelemre vágyik. Most pedig tűnjenek innen, és birkózzanak meg vele.

– Ellenőrzés alatt tartom a helyzetet – mondom –, te csak koncentrálj New Yorkra. Szerezd meg az üzletet. – Magamban pedig azt gondolom: ne gyere vissza, és mondd nekem azt, hogy megint megtörtént, hogy mindezek után rossz helyen vagy itt velünk.

Noha becipzározza a bőröndöt, és lehúzza az ágyról, leteszi a szoba sarkában, félre az útból. Odalép hozzám, és gyengéd csókot nyom a homlokomra.

– Gondoskodj róla, hogy befejezd a festményedet. Tudom, hogy nektek, művészlelkeknek megfelelő hangulatba kell kerülnötök, de vasárnap este újra itt vagyunk.

Már kiszámoltam, mennyi időm lesz: ötvenhat óra.

Ötvenhat óra, hogy befejezzem a London Art Gallery pályázatára beadandó művemet. Csekély az esélyem nyerni, de a díj egy kiállítás a galériában, ezért beleadok apait-anyait. És hihetetlenül nagy segítség, hogy üres lesz a ház. Ráadásul kikapcsolhatok, nem kell az iskolával, a diákjaim fegyelmezésével és főleg a kollégámmal, Mikey-val foglalkoznom.

Noah félbeszakítja a gondolataimat. – Szóval, Spencer a szüleidnél lesz, Rosie pedig átmegy Libbyékhez? Jobban érezném magamat, ha mindketten anyáddal és apáddal maradnának.

Ezen már háromszor végigmentünk tegnap óta. És minden egyes alkalommal mondtam neki, hogy igen, kétszer is egyeztettem Libby szüleivel, hogy Rosie egész hétvégén velük lesz. Mindent lerendeztünk. És Bernadette tud Rosie problémáiról. A fél szemét rajta tartja majd a lányunkon.

– Emlékszel, mi történt legutóbb? – kérdezem. – Nem akarom a szüleimet még több stressznek kitenni.

Elhúzza a száját, és tudom, hogy felidézi a két hónappal ezelőtt történteket. Visszaemlékszik a fájdalomra, amit a szüleimnek okozott, mert jelenteniük kellett a rendőrségen, hogy eltűnt az unokájuk. – Hm. Igaz – jegyzi meg. Aztán ismét felsóhajt: ezt a sóhajt csak Rosie képes kiváltani belőle.

Az előszoba felől hallom, hogy kinyílik egy ajtó, padlódeszkák nyikorognak. Csak tíz perc múlva lesz hét, szóval tudom, hogy Spencer lesz az, végigoson a folyosón, hogy ne ébressze fel a nővérét. Jó néhányszor mondtam neki, hogy Rosie egy hurrikánt is képes átaludni, de szerinte jobb óvatosnak lenni. Spencer korán kel, hogy élvezhesse a vihar előtti csendet. Elfelejtettem tegnap szólni neki, hogy Rosie-nak ma nincsenek órái, így zéró esély van rá, hogy délután egy előtt kidugja az orrát a szobájából.

– Ó, remek, Spencer fenn van – jegyzi meg Noah. – Láthatom őt, mielőtt elmegyek. A taxi félóra múlva itt van, ideje zuhanyoznom.

Eltűnődöm, vajon Noah elköszönt-e tegnap Rosie-tól, de nem kérdezem meg tőle. Ez csak újabb hosszú beszélgetést robbantana ki, és szükségem van rá, hogy ezt az időt Spencerrel töltsem.

A földszinten figyelem, ahogy a fiúnk gabonapelyhet önt egy tálba, és elcsodálkozom, mennyire különbözik Rosie-tól. Mennyire könnyű vele. Nincs kedvencem, és még a szívem és az eszem rejtett mélységeiben is egyformán szeretem mindkettőjüket. De Spencer esetében ez sokkal könnyebb.

– Anyu, meg fogja a nagyi és nagypapa engedni, hogy megnézzek este egy DVD-t?

Az izgatott várakozástól kipirul az arca. Nagyon ritkán látni őt boldognak, és még amikor Rosie hisztériázik, olyankor is igyekszik bátornak látszani, a legjobbat látni a helyzetben és a nővérében.

– Ez a DVD-től függ – felelem, és belekortyolok a kávémba, hogy felébredjek.

– Hát, szóval, korhatáros, 15 éven aluliaknak nem ajánlott, de a suliban már mindenki látta.

– Spencer, tizenegy éves vagy. Szóval válassz egy másik DVD-t.

Nem tiltakozik ellene, csak megadja magát, és nem sokkal később már elégedett ismét, mesél az új angoltanárról, aki most kezdett az iskolájukban dolgozni. Nem tudom megállni, hogy el ne mosolyodjak, amikor azt mondja, hogy senki nem ad a tanárnak egy esélyt, de ő kedves volt vele, mert a nő nem tett semmi rosszat.

A szavai megerősítenek abban, hogy valamit biztosan jól csinálok.

– Apu! – kiált fel Spencer, amikor Noah belép, a haja még nedves a zuhanyozás után.

Noah odaugrik hozzá, és összekócolja a haját, megöleli. És a kávéscsésze mögött mosolygok a jeleneten. De hiányzik Rosie. A Rosie, akit ismerek, ott van valahol.

Később, miután lezuhanyoztam és felöltöztem, készen állok, hogy festeni kezdjek a télikertben. Előttem áll az egész nap, és izgatottan várom, hogy lássam, mit tudok alkotni. Már eldöntöttem, hogy egy tavat fogok festeni – egy hatalmas fa ágai kinyúlnak föléje, próbálják megérinteni a szétszóródott, vízen lebegő leveleket –, ami csak a képzeletemben él.

Nem hallom Rosie-t közeledni, amíg meg nem áll közvetlenül mögöttem. Csak délelőtt tíz óra van, de már szűk farmert és laza, V kivágású pólót visel. A cipője ugyanolyan korallszínű, mint a felsője, és csillogó sötét haja a vállára omlik. Mindig csinosan néz ki.

– Szia, anyu – köszönt, és a festőállványra kukucskál. – Mit fogsz festeni?

Bólint, amikor elmondom neki, hogyan döntöttem, és halvány mosoly ömlik el az arcán.

– Egy tájkép. Jó ötlet.

– Készen állsz indulni Libbyhez? Elvigyelek?

– Nem kell, Putney-ban találkozunk. Busszal megyek.

Bár Putney nincs messze Richmondtól, nem tehetek róla, de aggódom. Ám a jelek szerint Rosie ma jó hangulatban van, nyugodt, és tudom, hogy várta ezt a hétvégét.

– Oké, ha biztos vagy benne.

– Ne aggódj miattam állandóan, anyu. Jól vagyok. Oké?

Így hát megnyugszom egy kicsit, mert ez a Rosie önbizalmat sugároz. Olyan, amilyennek mindig szeretném látni. Megszorítom a kezét, és merem remélni, hogy túl van a legrosszabbon. Hogy elfelejtkezett Anthonyról.

– Akkor, szia – mondja, és kilibeg az ajtón, mint egy pillangó.

Rosie ma rendben lesz. Tudom, hogy így lesz.

Annyira belefelejtkezem a festésbe, hogy már két óra is elmúlik, mire eszembe jut az evés. Jól haladok, nem fog tehát ártani egy kis szünet.

Miközben a szendvicsemet eszem, megszólal a mob­ilom, és örömmel látom, hogy Lisa neve villan fel a kijelzőn. A húgom állandóan utazik, vagy valami kalandos dolgot művel, amilyenről én csak álmodni merek, így ritkán adódik rá alkalom, hogy beszéljünk.

– Minden rendben? – kérdezi, miután beszámolt a legutóbbi útjáról Thaiföldön.

Elmesélem neki Rosie legújabb csínyeit, és belefüttyent a telefonba. – Annak a lánynak el kell szabadulnia valahová velem – jegyzi meg. – Az majd észhez téríti. De legalább szórakozik a barátnőjével a hétvégén.

Az, hogy Rosie elutazzon Lisával, érdekes ötlet, amelyet meg fogok fontolni, mihelyt a lányom leérettségizett. Talán nem ártana, ha rájönne, van odakinn egy egész világ – nem csupán egy aprócska, amelyik kizárólag Rosie körül forog.

– Hogy van Harvey? –kérdezem.

Lisa tétovázik. – Remekül. Éppen a következő utunkat tervezi, miközben mi beszélgetünk. Ausztráliára gondol. – Lisa halk suttogásig halkítja a hangját. – Az igazat megvallva, Tara, kezdek egy kicsit belefáradni. Kellemes lenne pár hétnél tovább maradni az országban.

Gyakran tűnődtem már azon, honnan van Lisának energiája ehhez a rengeteg utazáshoz, de harminchat éves, három évvel fiatalabb nálam, és ez valószínűleg segít, ahogy az is, hogy nincsenek gyerekei. Elég ez ahhoz, hogy megmagyarázza a kettőnk közötti különbséget? Én már abba is belefáradok, ha a West Endre teendő kirándulásra gondolok. De boldog vagyok, hogy Lisa teljes életet él. Mindig is ezt tette.

– Minden rendben kettőtök között? – Érzem, hogy valami nincs teljesen rendben, de Lisa nem szereti megosztani a kapcsolatai részleteit. És alig nyolc hónap után ez a mostani még meglehetősen friss.

– Tényleg minden rendben lesz. Sok közös van bennünk.

De vajon Harvey izgatottá tesz-e téged? – szeretném kérdezni. Úgy érzed-e magad miatta, hogy bármit képes vagy megtenni, bárkivé válhatsz? Mert így kellene a dolgoknak lenniük. Noah-ra gondolok. Még mindig eléri, hogy így érezzek, de valahogy kétlem, hogy fordítva is így lenne.

– Hiányzol – mondja Lisa, kényszerít, hogy ráfigyeljek. – Hé, ha egyedül vagy, átjöjjek ma este? Viszek egy palack bort, és elmesélhetsz mindent, ami történik.

Csábító az ajánlat – kellemes lenne elbeszélgetni vele –, de közeledik a pályázat leadási határideje, és ki kell használnom minden pillanatot, amit csak tudok.

A vihar előtti csendet.

Némaságba burkolózik, amikor elmondom ezt neki, de aztán megnyugtat, hogy megérti. – Olyan rég volt már – teszi hozzá. – Mikor is találkoztunk utoljára? Hónapokkal ezelőtt ittunk meg néhány italt abban a zongorabárban. – Igen, igaza van. De nem emlékeztetem rá, hogy mennyire berúgott, vagy hogyan kellett őt Noah-nak korán hazavinnie.

Úgy köszönünk el egymástól, ahogyan szoktunk: reménykeltő ígéretekkel, hogy hamarosan találkozunk.

Legjobb szándékaim ellenére, hogy egész nap festeni fogok, valahogy elalszom, miközben tartok egy kis szünetet a kanapén fekve. A telefonom pittyegésére ébredek, egy üzenet érkezett Noah-tól, és döbbenten tapasztalom, hogy majdnem este hét óra van. Azt írja, hogy éppen leszállt a JFK-n, és úton van a szálloda felé, hogy találkozzon az ügyfelével.

A Noah-val töltött majdnem húsz év alatt keveset tanultam meg a hirdetési iparról, és a legfontosabb, amit megtanultam az, hogy ebben a világban az erősebb győz, és Noah-nak keményen meg kell küzdenie minden egyes üzletért, amelyet megszerez.

Válaszolok az üzenetére, sok sikert kívánok neki. A végére biggyesztek két puszit, és azt kívánom, bárcsak személyesen is átadhatnám őket. Soha nem leszek birtokló vele kapcsolatban, vagy próbálom megakadályozni, hogy azt csináljon, amit csak akar, csak szükségem van a tudatra, hogy haza akar jönni.

Azonnal válaszol. Szeretlek.

Bezárom az üzenetét, és látom, hogy van egy másik, egy megválaszolatlan is, méghozzá a szomszédunktól, Serenától. Nem tudom eldönteni, hogy barátnak vagy szomszédnak nevezzem-e őt és a férjét, mert igazából mindkét kategóriába beleférnek. De különböző időszakokban mintha mindegyikbe beleillenének, ezért valószínűleg valójában egyiknek sem nevezhetőek. De bármit jelentenek is számunkra, és mi nekik, kedves pár, és szerencsénk van, hogy szemben laknak velünk.

Át tudnál jönni most azonnal? – kérdezi Serena. Ki kell sírnom magamat valakinek a vállán!

A felkiáltójel elárulja, hogy viccel, de ezt Serenánál soha nem lehet tudni. Erős asszony, de tudom, hogy mostanában sok mindenen megy keresztül.

Már éppen válaszolnék neki, hogy úton vagyok, amikor Rosie üzenete eltereli a figyelmemet. Azt kérdezi, hogy Libby anyukája elviheti-e őket a West Endre vacsorázni. Nem gond, ha valaki elkíséri őket, és mire egyeztetek Bernadette-tel, már nem izgatom magamat azzal, hogy válaszoljak Serenának. Egyszerűen csak átugrom, de először át kell öltöznöm. Lehet, hogy csak az utca túloldalára megyek, de nem hagyhatom el a házat festékfoltos melegítőnadrágban.

Lee nyitja ki az ajtót egy szál sortban. De kertépítő lévén már hozzászoktam, hogy így látom őt.

– Ó, szia, Tara, hogy vagy? Gyere be, gyere be. – Tartja nekem az ajtót, félreáll, hogy beengedjen. – Bocs a meztelenségért. Azonnal felkapok egy pólót. Olyan átkozottul meleg van, nem igaz?

– Ne is foglalkozz velem, én, khm, bocs, csak megkaptam Serena üzenetét. Jól van? Jól vagytok?

Összeráncolódik a homloka. – Jól vagyunk. De Serena nincs itt. Éppen most ment el. A barátnője a leánybúcsúját tartja a hétvégén.

Ezt nem értem. – De most küldött egy üzenetet, arra kért, hogy jöjjek át. Biztos vagyok benne, hogy ezt kérte. – Soha korábban nem olvastam még félre egy üzenetet, de kezdek kételkedni magamban.

Előveszem a telefonomat, hogy bebizonyítsam Lee-nek, hogy nem vagyok bolond, és legörgetek Serena üzenetéig. Itt van, a szavak pontosan azok, amelyekre emlékszem.

– Ó – jegyzi meg Lee, amikor megmutatom neki, és ismét összeráncolódik a homloka. – Várj egy percet. – Végighúzza az ujját a kijelzőn, és aztán elmosolyodik. – Már tudom is, mi történt. Reggel küldte ezt az SMS-t. – Felém fordítja a kijelzőt, és ott is van: délelőtt tíz tizenöt. Idiótának érzem magam, bocsánatot kérek a tévedésemért, és megfordulok, hogy hazamenjek.

– Ne butáskodj – mondja Lee –, már itt vagy. Miért nem maradsz egy italra? Szó szerint éppen most bontottam fel egy üveg vörösbort.

Tétovázom, jótett a gonosszal viaskodik bennem. Az utca túloldalán vár a be nem fejezett képem, de kellemes lenne egy kis társaság. És Lee-vel mindig jót lehet nevetni.

Mihelyt leülök a krémszínű bőrkanapéra, ez az egész azonnal hibának érződik. Van benne valami rossz, hogy Serena nélkül vagyok itt; bármennyire kedvelem is Lee-t, a feleségével lett szoros a kapcsolatom. De most már itt vagyok.

Lee felvesz egy pólót, aztán odanyújt nekem egy pohár bort, én pedig lassan szopogatom, és azon tűnődöm, mennyire okos dolog ez, mivel alig ettem ma valamit.

– Szóval, Tara, hogy állnak a dolgok? Egy ideje már nem találkoztunk.

Az emlék után kutatok az agyamban, de nem találok semmit. Biztosan nem volt az olyan régen? Vicces, hogy az ember ilyen közel lakik valakihez, mégsem fut vele össze rendszeresen. A zsákutcánkban csak tíz különálló ház áll méretes telkeken, ami még furábbá teszi a dolgot.

Mesélek neki a festményről, jólesik, hogy szemlátomást figyelmesen hallgat.

– Szóval lemondtál a tanításról? – kérdezi. – Nem csodálom. A legnehezebb munka lehet a világon.

Nem foglalkozom vele, hogy kijavítsam. Már majdnem egy éve nem tanítok művészetet. – Nos, még mindig tanácsadó vagyok a 9. osztályosoknál, de igen, remélem, hogy egyszer majd meg tudok élni a festésből – Az emberek szeme általában ilyenkor homályosodik el, szinte üvöltenek velem a néma gondolataik. A legtöbb művész csóró. Túlságosan éles a verseny. Talán jobb lenne, ha ragaszkodnál egy igazi álláshoz. De a kétségeik csak muníciót szolgáltatnak az elhatározásomhoz.

De Lee nem ilyen. Megkérdezi, milyen műfajban festek, és elmeséli, mennyire csodál mindenféle kreativitást. – Imádom a szenvedélyedet – mondja, és elpirulok a dicséret hallatán.

– Mi a helyzet veled és Serenával? – kérdezem, remélve, hogy nem lépek át vele egy határt. Csak Serenával beszéltem a problémáikról, és nem lehetek benne biztos, hogy Lee tudja, milyen sok mindent megosztott velem a felesége. Látszik rajta, hogy megdöbben, talán próbál rájönni, mennyire lehet egyenes velem, de nem telik bele sok idő, és őszintén beszélni kezd. – Évek óta próbálkozunk, és ha őszinte akarok lenni – ez kimerítő. Néha nem akarok mást, csak egy kis…

– Szünetet?

– Igen, pontosan így van. Egy kis szünetet. El akarom felejteni, hogy gondjaink vannak, és csak az életre koncentrálni. – Elmosolyodik, nagyot kortyol a borból. – Csak azt akarom, hogy Serena és én… ismét mi legyünk.

Mint minden alkalommal, amikor Serenával beszélek, most is elönt a bűntudat. Rosie-val úgy lettem terhes, hogy nem is próbálkoztunk, és Spencernél is csak pár hónap kellett, hogy megfoganjon.

De mindennek ára van.

Nem tudok tanácsot adni Lee-nek, ehelyett azt mondom el neki, amiben erősen hiszek. – Mindketten rendben lesztek. – Mivel nincs választásunk. Bármiféle csapással kell megbirkóznunk, hacsak nem halálos betegségről van szó, megtaláljuk a túlélés módját.

– Őszintén szólva, Tara, már abban sem vagyok biztos, hogy akarok gyereket. Legalábbis egyelőre. Még elég fiatalok vagyunk: nem hiszem, hogy az életnek ilyen… nehéznek kell lennie.

Tudom, hogy Serena harminchárom éves, szóval Lee is akörül kell legyen. Igaza van: az idő nekik dolgozik. De Serena természetesen nem így érzi.

– Még egyet? – kérdezi Lee, és az immár üres poharam felé int.

– Nem… köszönöm, de mennem kell. – A festményemhez és az üres házhoz, amire hetek óta vártam.

De Lee kezdi újratölteni a poharamat. – Még korán van. Ihatsz még egyet, miközben mesélsz erről a pályázatról.

De nem csak még egyet iszom, és újabb két pohár után túlságosan jól érzem magam ahhoz, hogy hazamenjek. Már túl késő van festeni, a nap már régen lement, nincs abban semmi, ha maradok beszélgetni Lee-vel.

És ez a gondolat az utolsó dolog, amire emlékszem.

MÁSODIK FEJEZET

Most

Nem tudom, hogyan kerültem haza, de valahogy itt vagyok, lecsusszanok a földre, mihelyt becsukom magam mögött az ajtót. A lihegésem visszhangzik a házban, biztosan bármelyik pillanatban az utolsó lélegzetemet veszem.

Otthagytam őt. Holtan. És most már nincs visszaút, nem hívhatom a rendőrséget, mert eltűntem egy bűnügy helyszínéről. Elkap a hányinger, és felszaladok az emeleti fürdőszobába, éppen csak odaérek időben. De a pánik nem enyhül.

Ösztönösen leveszem az összes ruhámat, és mindegyiket alaposan megvizsgálom, de nem találom rajtuk vér vagy bármi más nyomát. Még a testem is – ami egy árnyalattal sápadtabb most – mocsoktalan. Legalábbis a felszínen.

De kinyitom a zuhanyt, a víz majdnem forróbb az elviselhetőnél, és addig dörzsölöm minden porcikámat, amíg sebesre vörösödik. A könnyeim összekeverednek a vízzel, és a hang, amit kiadok magamból, nem is emberi.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mielőtt úgy érzem, hogy kész vagyok kijönni, megtenni az első lépést, hogy megbirkózzam azzal a zűrrel, amelybe kerültem, de még mindig csak reggel hat óra van. Megállt az idő. Beburkolózom egy törülközőbe – Noah-éba, mert ez akadt a kezembe –, leülök az ágy szélére, próbálok szabályosan lélegezni. A pánik nem segít. Meg kell nyugodnom, ha meg akarom érteni, ami történt. De Lee üres arcának, élettelen testének a képét nem tudom kiverni a fejemből. Ötven év telik el, és ez még mindig velem lesz, éppen olyan elevenen, mintha még mindig mellette állnék.

Egyenletesen lélegzem. A tényekre koncentrálok. Egy: nem én öltem meg Lee-t. Nem volt rajtam vér, sem az övé, sem a sajátom, tehát nem tehettem. Kettő: bárki tette is ezt vele, látott engem az ágyában. A gyilkosa ismeri az arcomat. Mi lesz, ha visszajön, hogy leszámoljon velem?

Körbeszaladok a házban, ellenőrzök minden ablakot és ajtót, és amikor végzek, ellenőrzöm mindet újra, félelem és paranoia hajt, amelynek nem vagyok ura. Aztán összegömbölyödöm a kanapén, és próbálom felmérni a helyzetemet.

Nincs túlságosan késő; elmegyek a rendőrségre. Végül is mellettem áll az igazság. És mihelyt befejezik a nyomozást, tudni fogják, hogy ártatlan vagyok.

Csörögni kezd a telefonom, nagyot ugrom. Biztosan a rendőrség az. Valaki látott kijönni Lee és Serena házából, és most már nem fogják elhinni, amit mondani akartam nekik.

De Spencer az, és a neve látványa visszakényszerít a normalitáshoz. Nagy levegőt veszek, és fogadom a hívást.

– Szia, drágám, minden rendben? Korán fenn vagy. – Minden erőfeszítésemre szükségem van, hogy vidámnak hangozzak.

– Aha, korán felkeltünk nagypapával, hogy elvigyünk Jacksont sétálni. De, anyu? A nagyi és a nagypapa nem engedi, hogy DVD-t nézzek. Még olyat se, amelyet 12 éven aluliaknak nem ajánlanak. És én már majdnem tizenkettő vagyok, nem? Már csak pár hét, akkor miért nem engedik?

Lüktet a fejem. Hogyan folytathatnék le egy beszélgetést valami ilyen triviális dologról, amikor Lee halott? – Spencer, csak azt teszik, amit helyesnek gondolnak. De ne aggódj, holnap már itthon leszel. És majd utánanézek a filmnek, hogy megnézheted-e a következő hétvégén.

De a fiam