Domina: Maestra II.

By L. S. Hilton

Judith Rashleigh, a mindenre elszánt egykori művészettörténet-hallgató egyszer csak rájön, hogy a festményeket nem pusztán a képek szerelmesei kedvelik, de különböző maffia-hálózatok is készek lecsapni rájuk. A lányt férfikollégái semmibe veszik, ezért saját kezébe veszi a sorsát, és megmártózik a bűn mocsarában.
Később úgy dönt, hogy Elisabeth Teerlinc néven új életet kezd Velencében. Saját galériát nyit, és megpróbálja elfelejteni az egykori gyilkos Judithot. Azonban hamarosan rá kell döbbennie, hogy egy hatalmas játszma mellékszereplőjévé vált, a játékszabályokat pedig nem ő írja.
De vajon miért pont vele akarja felbecsültetni káprázatos képeit a dúsgazdag műgyűjtő, Jermolov? Vajon miről akarja meggyőzni őt Jermolov felesége, Elena, és miért éppen Velence temetőjében, a San Michele szigeten? Miért kell meghalnia egy ártatlan orosz tanárnőnek? Miért mozdul el napról napra minden Judith szállodai szobájában?

L. S. Hilton Maestra című pszichothrillerének erotikában gazdag folytatása egyszerűen lebilincselő. Vigyázat, itt még a halottak sem nyugodhatnak békében!

• Language: Magyar
• Publisher: Athenaeum
• Release date: Sep 14, 2017
• ISBN: 9789632937106

Book preview

cover.jpgimg1.jpgimg2.jpg

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló mű

L. S. Hilton: Domina

Copyright © L. S. Hilton, 2017

Originally published in the English language as Domina by Zaffre an imprint of Bonnier Publishing Fiction, London.

Published in Hungary by arrangement with Prava i prevodi Literary Agency, and Bonnier Publishing Fiction

Hungarian translation © Papolczy Péter, 2017

Minden jog fenntartva.

ISBN 978-963-293-710-6

Prológus

Gyorsan túl akartam lenni rajta, de erőt vettem magamon, csak semmi kapkodás. Mindhárom ablak zsaluját becsuktam, kinyitottam egy üveg Gavit, töltöttem két pohárba, meggyújtottam a gyertyákat. Megszokott, ismerős, megnyugtató rítusok. Ő letette a táskáját, lassan levette a zakóját, és a szemét mindvégig rajtam tartva egy szék háttámlájára terítette. Megemeltem a poharam, és némán ittam egy kortyot. A tekintete a festményeken kóborolt, én meg addig nyújtottam kettőnk között a csendet, amíg kénytelen volt valamivel kitölteni azt.

– Ez egy…?

– Agnes Martin – fejeztem be helyette. – Igen.

– Nagyon szép.

– Köszönöm. – El-elmosolyodtam. Csak jelzésszerűen. Újabb hallgatás. A velencei éjszaka tömör csendjét a lenti campóról felhallatszó léptek hangja törte meg, mindketten az ablak felé fordultunk.

– Régóta laksz itt?

– Egy ideje – feleltem.

Nyoma sem volt már a bárban megjátszott elbizakodottságának. Esetlennek, fájdalmasan fiatalnak tűnt. Nyilván nekem kell majd kezdeményeznem. Állva tartottam a poharam, a könyököm a testem előtt írt le egy V betűt. Két lépés választott el minket. Én megtettem egyet, és mélyen a szemébe néztem. Látja vajon, mit szeretnék közölni a tekintetemmel?

Fuss – ezt mondta –, fuss és vissza se nézz!

Megtettem a második lépést: odanyúltam, hogy megsimogassam a borostás állkapcsát. Lassan, nem eresztve a tekintetét, a szájához hajoltam, hozzádörgöltem az orrom, hagytam, hogy az ajkam széle súrolja az övét, aztán a nyelve rátalált az enyémre. Jobb íze volt, mint amire számítottam. Elhúzódtam a csóktól, hátráltam, egyetlen mozdulattal áthúztam a ruhám a fejemen, majd a földre dobtam. A melltartó következett. Lefésültem a hajam a vállamról, és miközben leeresztettem a kezem, a tenyeremmel lassan végigsimítottam a mellbimbómon.

– Elisabeth – motyogta.

A kád az ágy lábánál helyezkedett el. Nyújtottam a kezem, a kádat megkerülve elvezettem őt a Frette ágyneműmhöz, közben fásultnak éreztem magam, nem volt rendben az egész. Hiányzott valami, ami egykor annyira megszokott volt. Nem maradt már bennem düh, sem egy szemernyi vágy. Hagytam, hadd csinálja, és amikor végzett, kuncogva, csillogó szemmel felültem. Nem engedhettem, hogy elbóbiskoljon. Hasra ereszkedtem a nyirkos lepedőn, az ernyedt óvszert az élet bánatos kis súlyával a földre ejtettem, és nyúltam a meleg csap felé.

– Jól esne egy fürdő. Egy fürdő és egy spangli. Benne vagy?

– Persze. Felőlem. – Most, hogy dugtunk, oda a jó modor. – Megcsináljuk a képeket? – Amikor még iszogattunk, sikerült lebeszélnem a szelfizésről. Máris a földre hajított farmerjában kotorászott a nyavalyás telefonját keresve; kész csoda, hogy nem próbálta felrakni az Instára, ahogy elélvez. Abban a pár percben, amikor éppen bennem köpült, elfelejtettem, micsoda egy pöcsfej. Hirtelen annyira könnyűnek tűnt ez az egész.

– Kattintgass csak, te csődör! Várj csak egy percet! – Pucéran átcaplattam az öltözőmbe, és áttúrtam egy fiókot. Rizla cigipapírt kerestem, persze közben tartottam annyi szünetet, hogy bedugjam a Wifi-jel zavarót. Óvintézkedés. Számára nincs többé valós idejű posztolás. Eresztettem egy kis hideg vizet is, és tettem egy picike mandulaolajat a fürdőbe, majd kinyitottam a masszív antik fehérneműs szekrényt, hogy elővegyek két törülközőt. Az olaj édes illata felszállt a gőzzel.

– Pattanj be! – mondtam a vállam fölött, miközben serényen piszkálgattam ki a dohányt egy cigarettából.

A türkiz-sötétkék kaukázusi mintás Hermès sálam, a retikülöm fülére csomóztam. Ő beleereszkedett a vízbe, én elmentem mögötte.

– Csak tűzért megyek – mormoltam. – Tessék.

Betettem a spanglit a szájába. Nem volt benne semmi, de ezt ő már soha nem tudja meg – míg leszívta a füstöt, a nyaka köré hurkoltam a sálam, és feszesre húztam a füle mögött. Azonnal fuldokolni kezdett a füsttől, kezével kapálózott a mély vízben. Nekitámasztottam a lábam a kád peremének, és az ágynak dőltem, hogy még erősebben húzhassam. A lábával csapkodott a vízben, de az olajos porcelánon képtelen volt megtámaszkodni. Lehunytam a szemem, és számolni kezdtem. A jobb keze, amivel abszurd módon még mindig fogta az elázott cigit, erőlködött, hogy elkapja a csuklóm, de ehhez rossz szögben helyezkedtünk el egymáshoz képest, és az ujjai csak súrolták az én ujjaim. Huszonöt… huszonhat… Ahogy küzdöttünk egymással, nem létezett más, csak az oxigénhiányra utaló pezsgés az izmaimban, csak a saját lélegzetem mély, reszelős hangja az orrlyukamban, miközben az ő teste egyre csak vergődött. Huszonkilenc, semmiség, harminc, semmiség. Úgy éreztem, gyengül, de ekkor sikerült az egyik ujját majd az egész öklét a sál és az ádámcsutkája közé szuszakolnia, és én egy erőteljes rántást követően előre vetődtem, de ahogy eresztettem a szorításon, ő alámerült, mire én átvergődtem a kád peremén, bal térdem a mellkasára helyeztem, és teljes súlyommal ránehezedtem. A szemem vérben forgott, eddigre már a gőzölgő víz is véres volt, de láttam a felszínen szétdurranó buborékokat, miközben ő folyamatosan hánykolódott. Elengedtem a sálat, és vakon az arca és a nyaka felé nyúltam. Forgatta az állkapcsát, sárga, előre álló felső fogsora felém kapott. A bugyborékolás abbamaradt. Lassan kifújtam magam, a feszes vicsorgás eltűnt az arcomról. Nem láttam az ábrázatát a rózsaszín tejszerű fürdővízen át. Óvatosan előremozdítottam a csípőm, ekkor a víz egyre magasabban kereste magának az utat, a férfi a hátam mögött emelkedni kezdett. Terpeszben nekitámaszkodtam, miközben a feje elkeseredetten igyekezett felfelé. Sikerült őt könyökkel visszanyomnom, aztán úgy helyezkedtem, hogy mindkét vállán álljak egy-egy lábbal. Sokáig így maradtunk, mígnem egy vércsepp könnyként hullott az arcomról a kádba.

Talán ennek a magányos halk csobbanásnak a tisztasága tette. Talán a mandulaolaj párája a gomolygó gőzben vagy a fürdővíz egyre hűvösödő felszíne. Az a hideg délután, az a végtelen csend, az első halott a kezeim között. A bennem húzódó törésvonal mohó szakadékká szélesedett, és olyan erővel keveredtem abba a bizonyos régi pillanatba, hogy a levegő is kiszorult belőlem. Az idő egyszeriben összetömörült, a múlt összesűrűsödött, és visszatért hozzám. Olyan régen magam mögött hagytam már őt. Soha nem volt része annak az életnek, amit bemeséltem magamnak, de most úgy néztem rá, mintha először látnám. Kábán megint lenyúltam a mély vízbe, de csak egy idegen testet találtam. Erre szükség volt, bár már nem emlékeztem, miért. A keze felúszott a felszínre, és én nedves kis dallamot zongoráztam az ujjain. Talán percekig néztem a gyűrűző vizet, talán egy órán át. Mire ismét magamnál voltam, a víz már kihűlt.

Amikor végül kiemeltem a víz alól, a szeme nyitva volt. Vagyis az utolsó kép, amit magával vitt erről a világról az én terpesztő pinám lehetett. Csúszós, rózsaszín bőre felpuffadt, mint a friss kenyér, az ajka máris szürkült. A feje hátrabicsaklott; gyertyafényben a torkán nem látszott nyom. Megkapaszkodva a kád szélében, remegő lábbal kimásztam. Amint elengedtem őt, visszasüllyedt. Lebegő haja alatt kellett kotorásznom a dugót keresve. Míg a víz lefolyt, az egyik törülköző alatt gubbasztottam. Amikor előbukkant a mellkasa, kezem a szívére tettem. Semmi. Derékban felegyenesedtem, és nyújtóztam. A padló csurom víz volt, a kád peremét szétkent vér és dohány szennyezte. Eresztettem még egy kis forró vizet, hogy letisztogassam a testét. Oldalról meg kellett ölelnem, hogy át tudjam emelni a kád szélén. Ernyedt, punnyadt tetem lett belőle. Miután kiterítettem, betakartam a másik törülközővel, és törökülésben melléültem a földre, ott gubbasztottam, amíg ki nem hűlt. Csak annyira hajtottam fel a törülközőt, hogy az arca szabadon maradhasson, közelebb hajoltam, és a fülébe súgtam.

– Nem Elisabeth a nevem. Hanem Judith.

ELSŐ RÉSZ

Tükröződés

1

Nyolc héttel korábban…

Cole Portert hallgattam öltözködés közben. Miss Otis Regrets, Ella Fitzgerald előadásában. Mosolyt csalt az arcomra. A Campo Santa Margheritán lévő lakásom hálószobáját öltözővé alakítottam, a fal mentén végig üvegajtós Molteni szekrények sorakoztak, így cipőim, táskáim, sáljaim, ruháim és kabátjaim valójában mindig elöl voltak. Ez is mosolyt csalt az arcomra. A lakás a piano nobilén helyezkedett el, a térre nézett és az ősrégi, fehér köves halpiacra. Kivettem a nappali egyik falát, hogy egyetlen óriási teret hozzak létre, az ágy lábához tettem a vaskos zöld márványalapzaton álló kádat a három boltíves ablak egyike elé. Az antik perzsa csempékkel kirakott fürdőszobát az öltöző mögött, egy régebbi lépcsőház helyén alakították ki. Elisabeth Teerlinc furcsa, vidám otthonának ez volt az egyik különlegessége. A kivitelező morgott valamit a tartógerendákról és az engedélyekről, de a Velencében eltöltött kilenc hónap alatt megtanultam, hogy a bűn zsoldja csodákra képes. Felakasztottam a Párizsban szerzett képeket: a Fontanát, Zsuzsanna és a véneket, valamint a Cocteau-rajzot – és kiegészítettem egy másik modern alkotással, egy pici, cím nélküli Agnes Martinnal. A Fehér és felhőszürke csíkokat, egy New York-i internetes aukciósházban vettem, a Paddle8-ban. A többi francia cucc is jött velem, leszámítva Renaud Cleret fejetlen tetemét, ami ott maradt egy leszögelt dobozban a művészeti lerakatban a Vincennes kastély közelében. Bármit is gondolt rólam a kivitelező, néha azért aggódom a szivárgás miatt.

Az első kiállításomra szóló, kézzel írt meghívó a tükör sarkába volt tűzve. Elisabeth Teerlinc örömmel venné a társaságát a Gentileschi galériában… Újra végigolvastam, miközben feltűztem a hajam. Sikerült. Immár Elisabeth voltam. Judith Rashleigh lidércként sem létezett, már alig volt több egy névnél az íróasztalom fiókjában heverő soha nem használt útlevélben. Végigsimítottam a ruháimon, élveztem a dzsörzé síkos tapintását, a jó selyem ruganyosságát. A megnyitóra egy méretre készíttetett koromsötét shantung Figue ruhát választottam, amit hátul apró türkiz és aranyszínű gombok fogtak össze, akár egy chőngszámot. A szövet mély színe szinte ragyogott. Hosszasan rámosolyogtam a tükörképemre; Liverpool messze-messze volt.

Anyám egyik kérészéletű állásában takarítónő volt a Sefton Park közelében, ami egy magabiztos, viktoriánus, fákból és üvegházakból álló enklávé a városközponttól nem messze, két átszállásra a lakótelepünktől. Egyik nap, úgy tízéves lehettem, amikor a tanítás végén rájöttem, hogy otthon felejtettem a kulcsom, így aztán elmentem megkeresni anyám.

Óriási házak között jártam: rengeteg vörös tégla és ablakfülke. Odaértem. Többször becsöngettem, de senki nem jött ki, így idegesen lenyomtam a kilincset, mire az ajtó kinyílt. Az előszoba viaszos bútortisztító szagot és enyhe virágillatot árasztott, a parketta itt-ott kilátszott egy harsány színű, négyzet alakú szőnyeg alól. Az ajtó és a lépcső széles íve közötti területet vaskos, súlyosnak látszó kötetekkel teli könyvespolcok foglalták el. Nagy volt a csönd. Becsuktam magam mögött az ajtót, így nem hallottam a tévé duruzsolását, nem hallottam házastársi perpatvar szaggatott ricsaját, a gyerekek jászadozását, a bőgő motorokat, de még a kaparászó háziállatokat sem. Csak… a csendet. Szívesen kinyúltam volna megérinteni a könyvek gerincét, de nem mertem. Kiáltottam az anyámnak, mire megjelent abban a melegítőjében, amelyben takarítani járt.

– Judith! Mit keresel te itt? Minden rendben?

– Igen. Csak otthon felejtettem a kulcsom.

– A frászt hoztad rám. Azt hittem, betörő jött. – Fáradtan megdörzsölte az arcát. – Várnod kell. Még nem vagyok kész.

A lépcső alján volt egy nagy szék, és mellette egy magas lámpa. Felkapcsoltam a lámpát, ettől a helyiség ragyogva összetömörült körülöttem, olyan nyugodt, olyan bensőséges volt… Leráztam a hátamról az iskolatáskám, és szépen betettem a szék alá, majd visszamentem a polcokhoz. Szerintem azért választottam azt a könyvet, mert tetszett a gerince, izgalmasan és megbotránkoztatóan rózsaszín volt, a cím arany betűkkel állt rajta: Vogue, Paris, 50 év. Divatról szólt, fényképek voltak benne nőkről, akik rendkívüli ruhákban és ékszerekben tündököltek, az arcukon tökéletes sminkmaszk. Lassan átlapoztam újra, megint, megbabonáztak a gazdag, finom színek. Az egyik képen egy nő rikító kék, óriási szoknyarésszel ellátott báli ruhában rohant át a kocsik között, mint aki éppen egy buszt próbál elérni. El voltam bűvölve. Lapoztam, néztem, lapoztam, néztem. Nem is érzékeltem az idő múlását, kivéve amikor jelzett a gyomrom: farkaséhes vagyok. Felálltam, a padló erőteljesen nyikorgott alattam. Amikor óvatosan a székre helyeztem a könyvet, kicsapódott az ajtó. Ettől megijedtem, és összegörnyedtem, mint akit éppen lefülelnek.

– Mit keresel itt? – Női hang volt, éles, némi félelem vegyült bele.

– Bocsánat. Elnézést. Judith vagyok. Otthon felejtettem a kulcsom. Anyukámra vártam. – Nagyjából az ajtó felé intettem, ami érzésem szerint órákkal korábban nyelte el az anyám.

– Ja. Ja, értem. Még nincs kész?

Intett, hogy menjek utána végig egy folyosón, ami egy nagy, lakályos konyhába vezetett.

– Helló!

Az asztal mögött egy kanapé állt, amelyről anyám a színes párnákat a földre hajigálta, hogy elférjen rajta.

– Helló!

Azt hittem, előbb láttam meg a földön álló borosüveget, mint a nő, de lemondó hangjából rögtön érzékeltem, hogy ez nem most fordul elő először. Anyám nyilván a hűtőből fújta meg a bort.

– Csak leheveredtem kicsit.

Szégyelltem magam. A hölgy a kanapéhoz vonult, és nem gorombán, inkább csak határozottan segített felülni anyámnak.

– Beszéltünk már erről, nem? Sajnálom, de szerintem az lesz a legjobb, ha ma van itt utoljára, vagy nem így gondolja? Itt a lánya.

– A hangsúlyból érzékeltem, hogy sajnál engem.

– Bocsánat, csak… – Anya a melegítőt huzigálta, próbálta rendbe szedni magát.

– Semmi baj… – Most már feszesebb volt a hangja.

– De inkább menjen! Kérem, hozza a táskáját, én meg adom a pénzt! – Nem szemétkedett, ez volt a legfurcsább. Ő volt zavarban attól, amit éppen tesz. Higgadt, kimért hangjával éppen ezt igyekezett leplezni, hiszen hamarosan kilök minket az utcára, ahol már olyan ocsmányak lehetünk, amilyenek csak akarunk.

Visszamentem, iskolatáskával a hátamon álltam az ajtóban. Nem akartam tovább hallgatni. Amikor a hölgy átadott anyámnak két húszfontos bankjegyet, biztosan meglátta, ahogy ismét a könyvet bámulom.

– Vidd csak el! Ajándék. – Odalökte nekem, engem már nem is látott. Úgy adta oda, mint valami értéktelen kacatot.

– Kibaszott sznob liba – motyogta az anyám, miközben elvonszolt a buszmegállóhoz.

Amikor végül visszaértünk, odaadta nekem a kulcsát. Ő előbb szállt le a buszról, valahogy éppen a kocsmánál. Aggódva gondoltam a negyven fontra. Nem látjuk többet. Csináltam magamnak babos pirítóst, és elővettem a könyvet. A belső borítón feltüntetett ár hatvan font volt. Hatvan font egy könyvért, az a nő meg csak úgy odaadta. Gondosan eltettem a könyvet az ágyam alá, bár később igen gyakran elővettem, így idővel kívülről tudtam a fényképészek és a divattervezők nevét. Nem igazán vágytam ezekre a ruhákra. Csak azt gondoltam, hogy akinek ilyen ruhája lehet, az másképpen érezheti magát. Ha az embernek ilyen holmija van, mindennap megválaszthatja, ki akar lenni. Képes a külsejével irányítani a tulajdonságait, az érzéseit, szinte mindent, ami rá jellemző.

Mielőtt belebújtam a magas sarkú cipőmbe, kicsit megdörzsöltem a zsákkal, amiben tartom. Elisabeth Teerlinc és Judith Rashleigh talán egyetlen közös vonása, hogy nem alkalmaznak bejárónőt. Elisabethté válni végül sokkal többet igényelt egy drága ruhatárnál. A páncél csak akkor véd igazán, ha láthatatlan, és ez volt az igazi kihívás. Nemcsak a tanulás meg a vizsgák, hanem, hogy életben tartsam a meggyőződést, miszerint nyerhetek. Ki kellett jutnom a nyomorúságos lakótelepről, ahol felnőttem. Nem hagyhattam magam lehúzni anyám életének mocsarába. Nem engedhettem meg magamnak, hogy odafigyeljek a gúnyolódásokra, az alattomos suttogásokra az iskolafolyosón, amikor sziszegve leszajháztak, csak azért, mert többre vágytam. Megtanultam utálni a lányokat az iskolában, aztán egyszerűen nem is törődtem velük. Ugyan mi lesz belőlük pár év múlva? Petyhüdt tinianyák a buszmegállóban. Ez könnyen ment. Nehezebb volt az egyetemi évek alatt eltüntetni az utolsó nyomait is annak a suttyó prolinak, akinek éreztem magam. Az emberek ugyanis meglátják az ilyesmit. Nemcsak a szánalmas gyereket, aki a takarója alatt a drága divatfotós könyvét nézve ábrándozik. Felülök a liverpooli pályaudvaron a délre tartó vonatra, és soha senki nem látja viszont ezt a lányt. Lassan, de biztosan megszabadultam a vidékies kiejtésemtől, változtattam a modoromon, nyelveket tanultam, úgy formáltam és csiszoltam a védelmi vonalaimat, mint szobrász a márványt. És tudtam, ez még csak a kezdet. Elisabethnek más igényei is voltak. Miután állást kaptam egy jó nevű londoni aukciósháznál, egy ideig azt hittem, befutottam, de nem volt pénzem, nem voltak kapcsolataim, azaz soha nem vittem volna többre irodai csicskánál. Így aztán konzumhölgyként éjszakai munkát vállaltam a Gstaad bárban, mert egy szebb ruha és egy drágább frizura majd mindent sínre tesz. Hát nem? Ebből a megható meséből kellett kiábrándulnom, amikor megtudtam, hogy a főnököm, Rupert, részt vesz egy hamisítással elkövetett szélhámosságban. Hamarosan ajtót mutatott nekem. A bár egyik ügyfele, James, meghívott víkendezni a Riviérára, és onnantól az életem kicsit… zűrös lett. Egy időre. Viszont végeredményben nagyon jövedelmező időszak volt, mivel megtaláltam és eladtam a hamisítványt, ami miatt valójában kirúgtak. Az így szerzett pénz indította be műkereskedői pályafutásom Párizsban. Kétségtelen, voltak emberveszteségek. James nem jutott haza Londonba, bár arról nem kizárólag én tehetek. De nem járt jól a kereskedő, Cameron Fitzpatrick sem, akitől a hamisítványt loptam, vagy régi iskolatársam, Leanne; Renaud Cleret, a beépített rendőr; vagy Julien, aki az egyik párizsi szexklub alamuszi tulajdonosa volt. Elisabeth Teerlincként Velencébe kellett költöznöm, ez szükségszerű lépésnek tűnt. Nem utolsósorban egy bizonyos rendőrfelügyelő, Renaud kollégájának, Romero da Silvának a látóköréből szerettem volna kikerülni. Nem kevés lakkra volt szükség ahhoz, hogy a következményeket elfedjem. De Elisabeth álcája egészen jól sikerült, ragyogása csak azt tükrözte vissza, amit az emberek látni akartak. Igaz a mondás – végül csak az számít, ami belül van.

2

– Miss Teerlinc? Elisabeth Teerlinc?

– Én vagyok.

– A nevem Tage Stahl. Remélem, nem bánja, hogy betörtem, de nem tudtam ellenállni a varázslatos alkotásainak.

– Örülök.

– Régóta megvan a galériája?

– Nem mondhatnám… tavasz óta.

– Gyönyörű tárlat.

– Köszönöm. Kérem, nézzen körül!

Az ügyfél besodródott az emberek közé, mintha a tömeg része lenne, bár a Gentileschiben mindössze harmincan fértek el. A kiállítótermemet tizenöt lépéssel végig lehetett járni. Ez való igaz, de itt minden talpalatnyi felület az enyém volt. A galéria egy használaton kívüli haditengerészeti épület földszintjén helyezkedett el a sziget legalján, a San Basilio vaporetto-megálló közelében: az egyszerű, tizenkilencedik századi funkcionális építészet erős kontrasztot mutatott a kelet felé elterülő fenséges tájjal. Velence szépsége lerágott csont – nem lehet semmit mondani, amit nem mondtak már el ezerszer –, de ettől csak még kedvesebb volt számomra a galériám, főhajtás a város előtt, amelynek atmoszféráját hajók, verítékes munka és fűszerek jellemezték.

Első olaszországi kiállításomon egy szerb művészcsoportot mutattam be, a Xaoc Kollektívát, amelynek tagjai egy belgrádi foglaltházban dolgoztak. Az alkotások – hímzett kollázsok és véletlenszerűen talált tárgyakkal díszített vásznak – népieskedők, szándékosan apolitikusak és igen mutatósak voltak. Ezekhez nem kellett műértőnek lenni, vagy vastag pénztárcával rendelkezni. És az emberek vették őket. Még korábban egy szerény augusztusi nyitást terveztem. Elisabeth Teerlinc ugyanis sok fontos emberrel megismerkedett tavasszal, amikor a Biennalé-karaván átvonult a városon, de akkor még messze volt attól, hogy valójában meginduljon az üzlet. A filmfesztivál körüli viszonylag csendes néhány hónap – amikor a várost többnyire rengeteg turista és az őt kiszolgáló egyre kevesebb velencei veszi birtokba – tökéletes időszaknak ígérkezett arra, hogy a kapcsolataimat ápoljam és az új személyazonosságomat használjam, így készülve fel következő fellépésemre.

Heteken keresztül írtam a meghívókat a kiállításra, összeraktam egy rövid sajtóközleményt, kiválasztottam a tökéletes szürke vászonpapírt a katalógus számára, és alkudoztam egy festőcéggel, hogy meszeljék újra a galéria falait. (A kortárs műalkotások vevői éppúgy elvárják a fehér falakat, mint azt, hogy az alkotás provokatív és kétértelmű legyen, forgassa fel a rendet.) Nem volt nagy különbség a kulimunkához képest, amit a londoni aukciósházban csináltam, de az a kicsi is rengeteget jelentett. Először is, volt rendes íróasztalom, egy Poltrona T13, amely az 1953-as Albini alapján készült, és legalább az olasz vendégeket lenyűgözte. Simán ülhettem mögötte, anélkül, hogy bárki szentbeszédet tartott volna a tétlenségem miatt. Asszisztensem még nem volt. Toboroztam diákokat az egyetemen, hogy osztogassák a proseccót, meg vegyék el a kabátokat, és ők legalább Signora Teerlincnek szólítottak, és nem Ööönek.

Egy pillanatra azt kívántam, bárcsak visszamehetnék a múltba, és megmutathatnám a fiatalabb énemnek a jövőt. Ezek a vendégek, ezek a poharak valósak, akárcsak a kézzel írt cédulák, amelyeket a diákok rögzítettek egymás után az alkotások mellé, jelezve, hogy elkeltek. Ahogy ott álltam, egyenes háttal, flancosan, magabiztosan, én is valósnak éreztem magam. Talán viszonylag szerény sikert mondhattam a magaménak, de ez nem szegte a kedvem. Inkább örömmel töltött el.

A szoba túlsó végében a skandis külsejű pasas, Stahl, szórakozottan lapozgatta a gondosan összeállított katalógusom. Láttam, ahogy int az egyik diáknak, és nyúl a tárcájáért. Vásárolni készült. Elindultam felé, de valaki a karomra tette a kezét, mire megfordultam. Idősebb férfi volt, a hőség ellenére gyapjúszövet zakót viselt, ami komoly külsőt kölcsönzött neki. Azt gondoltam, nyilván egy eltévedt turista, vagy talán a közeli Ca’ Foscari egyetem tanára, de az első óvatos angol szavainak a kiejtése Oroszországot idézte, így idegesen próbálkoztam egy „jó estét"-tel.

– Beszél oroszul?

– Sajnos nem nagyon. – Angolra váltottam. – Segíthetek?

– Ön Elisabeth Teerlinc?

– Igen.

Szertartásosan átnyújtott egy névjegykártyát, kicsit meghajolt hozzá. Rajta állt a neve: dr. Ivan Kazbics, és belgrádi galériájának a címe. Vagyis nyilván hallott már a Xaocról.

– Remek. Azért jöttem, hogy a munkaadóm nevében beszéljek önnel. Lenne számomra néhány perce?

– Ó. Persze, hogyne – feleltem kíváncsian.

– Ha lehet, szeretnék négyszemközt beszélni önnel.

Az órámra pillantottam. Hét huszonöt.

– Hogyne… megkérhetem, hogy várjon egy kicsit? A kiállítást hamarosan zárjuk.

Végignézett a falakon. Stahl nyilván megvette az utolsó három darabot, mert addigra már minden mű mellett ott állt a vörös tintás „elkelt" felirat.

– Igazán büszke lehet.

– Köszönöm. És most bocsásson meg egy percre!

Odamentem beszélni Stahllal, aki ott ácsorgott egészen addig, amíg az utolsó vendégek az ajtóban tömörültek, elköszöntek, megbeszélték a vacsorát. Stahl megkérdezte, csatlakoznék-e hozzá