Menekülés északnyugatra, Redstone csodavize

By Justine Davis

Justine Davis: Menekülés északnyugatra Tanya Jones Brownnak el kellett tűnnie, miután a férje véletlenül lelőtte a bátyját. Az asszony éppen válni készült, és tudta, Jeremy az ő nyakába varrja a gyilkosságot, hacsak el nem menekül. Évek múltán teljesen megváltoztatott külsővel még mindig rettegve él északnyugaton, amikor Cooper Grant, a gyökértelen hajós csapni kezdi neki a szelet. De vajon megbízhat benne? Mi van, ha ő is csak Jeremy egyik embere? Justine Davis: Redstone csodavize Tess Machado, a Redstone vállalat legjobb pilótája a főnökét várja, amikor két fegyveres alak feljut a gépe fedélzetére. A cégbirodalom fejére, a zseniális Josh Redstone-ra pályáznak, igaz, azt sem tudják, hogy néz ki. Ám Tess nem adja a kezükre a férfit, akibe titkon évek óta szerelmes. Harc nélkül biztosan nem…

• Language: Magyar
• Publisher: Vinton Kiadó Kft.
• Release date: Nov 18, 2016
• ISBN: 9789634079705

Book preview

Justine Davis

Menenülés északnyugatra

Justine Davis

Redstone csodavize

Minden jog fenntartva. Jelen kiadvány bármely részét tilos a kiadó írásos engedélye nélkül módosítani, sokszorosítani, bármilyen elektronikus vagy gépi formában és egyéb módon közzétenni vagy terjeszteni, beleértve a fénymásolást, felvételkészítést és mindenfajta információtároló vagy -visszakereső rendszert; kivételt képez a kritikus, aki kritikájában rövid szakaszokat idézhet belőle. Ez a kiadvány a Harlequin Books S.A.-val létrejött megállapodás nyomán jelenik meg. Jelen mű kitalált történet. A nevek, személyek, helyszínek és események a szerző képzeletének termékei, vagy fiktív módon alkalmazza őket. Bármely hasonlóság élő vagy halott személlyel, üzlettel, vállalattal, eseménnyel vagy helyszínnel teljes mértékben a véletlen műve, és nem a szerző szándékát tükrözi.

§ All rights reserved. Without limiting the generality of the foregoing reservation of rights, no part of this publication may be modified, reproduced, transmitted or communicated in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopy, recording or any information storage and retrieval system, without the written permission of the publisher, except for a reviewer, who may quote brief passages in a review. This edition is published by arrangement with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names, characters, places and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, businesses, companies, events or locales is entirely coincidental and not intended by the author.

© Justine Davis, 2011 – Harlequin Magyarország Kft., 2016

Eredeti címe: Enemy Waters (Harlequin Romantic Suspense)

Magyarra fordította: Sajó Tamás

© Justine Davis, 2010 – Harlequin Magyarország Kft., 2016

Eredeti címe: Redstone Ever After (Silhouette Romantic Suspense)

Magyarra fordította: Sajó Tamás

Nyomtatásban megjelent: az INTRIKA 3. számában, 2016

Átdolgozott kiadás

ISBN 978-963-407-970-5

Borító: Magán Sarolta

Kép: iStockphoto

A HARLEQUIN ® és ™ a Harlequin Enterprises Limited vagy a konszern leányvállalatai tulajdonában álló védjegy, amelyet mások licencia alapján használnak.

Magyarországon kiadja a Harlequin Magyarország Kft., 2016

A kiadó és a szerkesztőség címe: 1122 Budapest, Városmajor u. 11.

Felelős kiadó: dr. Bayer József

Főszerkesztő: Vaskó Beatrix

Telefon: [phone]; e-mail cím:[e-mail]

Kiadónk újdonságairól, a megrendelési lehetőségekről honlapunkon is tájékozódhat:

www.harlequin.hu

Az e-book formátumot előállította:

www.bookandwalk.hu

Justine Davis

Menenülés északnyugatra

1. FEJEZET

Nem tudta, hogy a férfi figyeli.

Cooper Grant kényelmesen belekortyolt a kávéjába. Rá is ért, amíg a nő itt volt. És mivel az apró kávézó épp akkor nyitott ki, a nő műszakja pedig elkezdődött, még ott is lesz egy ideig.

A lány a férfi irányába sandított, de nem sejtette, hogy figyeli. Különösebb tudomást sem vett róla, a foglalt asztalokat figyelte. Ebben az időpontban pedig sok ilyen volt, a Waterfront kávézó egyértelműen a kis kikötő, Port Murphy találkahelyének tűnt.

Persze, gondolta a férfi elfintorodva, mivel csak ez van nyitva ilyenkor a városban és a környékén.

Nem, nem hitte, hogy a nő tudja, figyeli. Viszont úgy viselkedett, mint aki attól fél, figyelik. Furcsa.

Cooper kortyolt még egyet a kávéjából, közben élvezte az ízét. A városka egyetlen helyén jó kávét főztek. És ha hihetett az orrának, az ételek is finomak voltak. Megérezte a levegőben terjengő illatokat, és azt kívánta, bárcsak reggelit rendelt volna melegszendvics helyett. Bár a kávézó épülete régi és kissé kopottas volt, a konyha kifogástalanul működött. Egy vékony, szálkás férfi katonai fegyelemmel irányította – legalábbis ezt szűrte le Cooper a tulaj pókerarca és az alkarján lévő haditengerészeti tetoválása miatt.

Amíg a nő egy négyfős társaság asztalánál vette fel a rendelést, megint kinézett az ablakon. Nehéz nem elveszni a képeslapra kívánkozó látványban! Az apró, festői öblöt hajók tarkították – köztük egy part menti kikötőhelyen Cooper sajátja – és házak díszítették, néhányuk olyan élénk színű, hogy drágakőként ragyogott a domboldalon a távoli, ebben az időben már hófedte hegyek közt.

Egyenesen költői vagy, Grant, gondolta. Azzal visszairányította figyelmét üldözöttjére, a rövid, barna hajú nőre. Nehéz, sötét keretű szemüvegkeretet és túlméretezett pólót viselt, melyen a kávézó emblémája volt látható. A lány szinte csak ilyenkor állt, amikor rendelést vett fel. Máskor, akár egy madárka, repült, sosem pihent, és hatékonyan intézte dolgait.

Ahogy elfordult, hogy felvegye a következő rendelést, a férfi visszairányította tekintetét a nő arcán levő apró anyajegyre, mely épp a füle mellett volt. Megremegett a férfi ajka. Biztosra kellett mennie, és most végre megtalálta a jelet, amit keresett. A nő oly tökéletesen megváltoztatta a külsejét, hogy az anyajegy hiányában még ebben a pillanatban sem ismerte volna fel teljes bizonyossággal.

De amint meglátta a barna foltot, hozzávette a többi dolgot, amely nem változott: fülének, állkapcsának, orrának és szájának formája. Közelről még azt is észrevette, hogy a fekete keretes szemüveg ellenére a lány kontaktlencsét visel, ez pedig megmagyarázza, korábban barna szeme miért lett kék.

Tudta, hogy megtalálta.

Kortyolt egyet a kiváló kávéból. A telefonhíváson gondolkodott, melyet nemsokára meg fog ejteni. Elmondja az ügyfelének, hogy a várakozásnak vége. Elképzelte, ahogy Tristan Jones és húga újra találkoznak, s érezte az életében oly ritkán előforduló elégedettség melegét.

Bár a nő átalakulásán eltűnődött. Az egy dolog, hogy új frizurát vágat magának, de mire föl a hajfestés és a kontaktlencse? Megértette, de még mennyire, hogy a tragédia után a lánynak szüksége volt a változásra, de mit ér vele, ha teljesen megváltoztatja a külsejét?

Valami női dolog, zárta le végül a gondolatot.

A lányt egyértelműen nyugtalanította valami, de Coopernek lövése sem volt, mi lehet az. Vajon azért ilyen elővigyázatos, mert veszély fenyegeti? – tűnődött magában a férfi. Viselkedése szöges ellentétben állt a kávézóval, mely maga volt a megtestesült béke és csend.

Figyelte, ahogy a lány csészét csésze után tölt újra. Gyorsan dolgozott, mégsem sietett – nagy előny ebben a szakmában.

Nem is hinné az ember, hogy nyolc hónappal korábban még selyem- és szaténruhákban járkált magas sarkúban, gondolta.

És már ott is termett a lány, kezében a kávéskannával. A tapasztalt pincérnők mosolyával kérdezte:

– Újratöltsem önnek?

A férfi bólintott, és a lány felé tolta nehéz bögréjét.

– A kávé remek.

– Ezért járnak vissza az emberek – válaszolta ugyanazzal a semleges mosollyal.

– Meg is értem. Mondjuk nincs nagy konkurencia.

A lány védelmében legyen szólva, mosolya kissé őszintébbre vált.

– Ez igaz – hagyta helyben.

Ebben a pillanatban egy furcsa gondolat futott át a férfin. Erős késztetést érzett, hogy ügyfele utasításainak ellentmondva kitálaljon a nőnek, és megszabadítsa a pokoli szenvedéstől, melyet átélt, és továbbra is az életét jelentette.

Ehelyett bemutatkozott:

– Cooper Grant – nyújtotta a kezét.

A lány a kávéskannára bökve kibújt a kézfogás alól. A férfi annyiban hagyta, egyelőre óvatosan puhatolózott.

– Helyet keresek, ahol lehorgonyozhatnám a hajóm egy időre. Maga helybéli, nem igaz? Van ötlete?

A nő letette a kannát. Kissé felhúzta a szemöldökét, amint a kérdésen tűnődött. Automatikus mozdulattal a szemüvege mögé nyúlt, és megdörzsölte a szemét. Aztán észbe kapott, és abbahagyta.

Zavarja a lencse, vélte Cooper, és megint eltűnődött. A szemüveg nélkül azt hinné, a nő csak változásra vágyott. Az alapos álca azonban összezavarta.

– Van néhány hely a kikötőben a vendégeknek – válaszolt a lány a feltett kérdésre.

– Már néztem. Mind foglalt.

A nő bólintott, mint aki számított a válaszra.

– Milyen hosszú?

– Tizenöt méter.

– Motoros? Vitorlás? – érdeklődött a lány.

Ez bejöhet, suhant át a férfi fején. A kassza mögött ülő nőtől megtudta, hogy a lánynak a kikötőnél van albérlete, így talán ismerhet valakit, akinek van szabad horgonyzóhelye.

– Motoros.

– Most hol van?

– A kikötő végén, az öbölben. Nem biztos, hogy jó helyen van. Esküszöm, múlt éjjel arrébb sodródtam néhány métert.

– A vízen is alszik?

– Alapvetően a fedélzeten élek, oda megyek, ahova akarok.

A férfi figyelte a lány reakcióját. Az emberek ettől az információtól vagy rögtön elalélnak, vagy soha. A nő apró mosolyából úgy tűnt, az első csoportba tartozik.

– Jól hangzik – szólalt meg.

– Gyökerek nélkül – jegyezte meg, mivel a nők általában emiatt panaszkodtak.

– És kötöttségek nélkül.

Érdekes, gondolta Cooper, ez nem szokott tetszeni a nőknek.

– Hát, egy azért van – egészítette ki. – Anyukámat néhány havonta meglátogatom.

El se hitte, hogy hozakodhatott elő ezzel. Persze, jó pont a nőknél, de ez a lány csak egy meló, nem lenyűgözni akarta.

– Hol lakik az anyukája?

– A szárazföldön – válaszolta a férfi. – Spokane-ben.

– Innen nehézkes odahajózni.

– Erre van a busz.

Valami átsuhant a lány tekintetén, talán a saját buszútja jutott eszébe, mellyel idekerült. Bármi is volt, nem időzött fölötte.

– Mennyi időre kell a kikötőhely?

– Egy, talán két hét. Kissé helyre kell pofoznom a hajót, és beállítani ezt-azt. Már régóta esedékes. Van valami ötlete?

– Talán. Nem adja oda bárkinek. Először meg akarja majd ismerni.

– Engem? A légynek sem ártok.

– Ezt nem fogja csak úgy elhinni magának.

– És ki az, akinek igen?

– Én.

– Tehát bízik magában.

– Igen.

Érdekes, gondolta a férfi. Vajon ki bízik meg benne kevesebb mint fél év után?

Cooper Seattle-ből indult, és attól félt, a lány eltűnt a nagyvárosi rengetegben. De aztán a város buszpályaudvarán végzett rutin kérdezősködés során talált egy nagyapó kinézetű pénztárost, aki emlékezett rá. Addigra a lány levágatta a haját, de még nem festette be, és nem használta a barna kontaktlencsét. Port Angelesbe vett jegyet, de ő nem akadt a nyomára arrafelé. Aztán rájött, hogy onnan indul a komp Kanadába, ez pedig tengernyi új eshetőséget teremtett.

Feltételezve, hogy a nő nem hagyta el az országot, Grant három hosszú hetet töltött a régió kisvárosainak átfésülésével. Aztán három napja belépett a Waterfront kávézóba, és meglátta a nőt, aki újratölti a kávéját.

– Ezek szerint akkor bíznia kell bennem – mondta a férfi a legszebb mosolyával.

A lány immunisnak tűnt. Sőt, szeme gyanakvóan összeszűkült. Mintha félt volna. Ennek így nincs értelme. Hacsak bajba nem került, mióta eltűnt. Erre a férfi korábban nem is gondolt.

– Jól van? – kérdezte, elvetve a próbálkozást, hogy elbűvölje.

– Igen – felelte a lány. Kissé összezavarta a hirtelen váltás. Felvette a kávéskannát, és elfordult.

– Nell – olvasta fel a férfi a nő pólóján álló névtábláról. – Nem akartam megijeszteni. Csak már három hete úton vagyok, és… Elfáradtam.

– Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz kikötőhelyet találni errefelé – enyhült meg a lány, de kissé még mindig gyanakodott.

– A kombináció miatt van.

– Tessék?

– Egy ideiglenes kikötőhelyre és egy hajós boltra is szükségem van.

– És parkolóra a motorbiciklijének?

Ezt is észrevette. A férfi nem lepődött meg, miután látta, hogy a nő mindenre figyel.

– Pontosan! – helyeselt.

– A hajón szállítja?

Cooper bólintott.

– A kikötőkben rámpán le tudom tolni, de ki-be pakolni azért melós. Hogy odaevezzek vele? Biztos nem.

A lány szája sarka mosolyra húzódott a gondolatra.

– Beszélek az ismerősömmel. Talán legalább felveszi magával a kapcsolatot.

– Köszönöm – mondta őszintén a férfi.

Elégedetten távozott a kávézóból. Megtalálta a célpontot. A lány élt és jól volt, ha meg is változtatta a külsejét. Annak még jobban örült, hogy őt nem tévesztette meg. Felhívja a bátyját, aki örülni fog, és minden további nélkül kifizeti a számlát – így ő is befizetheti a csekkjeit, és válogatós lehet a következő munkájával kapcsolatban. Be kellett vallania, ez a történet megérintette. Hozzá tudna szokni az ilyenekhez.

A nő levette Nell feliratú műanyag tábláját, és az asztalra tette a kulcsa mellé. Csak azok közül a nevek közül választhatott, amelyek éppen a hamis személyiket áruló férfinál voltak. Ezzel legalább azonosulni tudott. Kissé kirázta a hideg, amikor belegondolt, hogy valószínűleg egy halotthoz vagy egy gyerekhez tartozik, aki még nem elég idős, hogy dolgozhasson.

– Nell! – Roger Donlan volt, szokásos vidámsággal.

A főbérlője általában jókedvűnek tűnt, de a lány azt gyanította, olykor a szomorúságát palástolja így. Tíz éve halt meg a felesége, akivel negyven évet töltöttek együtt. Ő ugyanígy volt a bátyjával. Sosem tudná feldolgozni Tris elvesztését.

Már Nell Parkerként gondolt magára. Jobban szerette, mint a Tanya Jones Brownt, és a nőt is, akivé vált. Megremegett, ahogy előjöttek az emlékek. Most is épp olyan szürreálisnak és elképzelhetetlennek tűnt, mint akkor. Előtte volt, amint megáll a kocsival egy lámpánál. Fel se fogta, hogy ruhája Tris vérében ázik. Még most se hitte el igazán. Tristan volt a biztos pont, a hős az életében, mióta csak megszületett. És örökké gyászolni fogja, csakúgy, mint Roger a feleségét.

– Nell? Itt vagy? – kopogott be szelíden a főbérlője. Hetvenkét évesen vagy tízet letagadhatott volna. Aktív életet élt és jó erőben volt. Tanya azt kívánta, bárcsak feleannyi energiája lenne, mint neki. Alkonyattól pirkadatig dolgozott, és ez meg is látszott a házon.

– Frissen töltött articsóka lesz ma este – újságolta az öreg. – És az utolsó alaszkai lazac a fagyasztóból. Csatlakozol?

– Naná! Hozom a bort.

A finom vacsora után, miközben a meglepően jó és olcsó Pinot Grigiót itták, a lány összeszedte magát, hogy megemlítse a kávézóban levő férfit. Kissé önző módon nem akarta megzavarni a nyugalmat, melyet itt talált, de Roger olyan kedvező áron adta bérbe neki a lakását, hogy biztos volt benne, a férfinak jól jönne a kis plusz, melyet a kikötőhelyért kapna.

– Egy férfi a kávézóban érdeklődött, hol horgonyozhatna le a hajójával. A dokk tele van, még a vendéghelyek is foglaltak.

– Igen, az évnek ebben a szakában így szokott lenni – nézett rá Roger. – Az enyémre gondoltál?

– Csak megemlítettem. Egy vendég, pár napja jár a kávézóba – tette hozzá, nehogy Roger azt higgye, szívességet kér.

– Szimpatikus?

– Nem is ismerem – válaszolta a lány. – De annak tűnik, miután beszéltem vele egy kicsit. Amikor először jött be… megijesztett.

– Igen? – vonta föl a szemöldökét Roger.

A nő megvonta a vállát, nem akart ilyen durván fogalmazni. Tudta, hogy csak az elővigyázatossága miatt érzi, hogy minden idegen őt figyeli. Ezért is jött Port Murphybe: a városka kis méretének köszönhetően könnyen észreveszi az új arcokat.

– Valószínűleg rendben van. Csak óvatos vagyok.

– Tudom – lágyult meg az idős férfi.

– Azt mondom neki, amit szeretnél. Egy-két hétről lenne szó.

– Milyen hajója van?

– Motoros, tizenöt méter.

– Az befér.

– Mondtad, hogy a tied tizenhat, úgyhogy gondoltam.

– Attól függ. A kanyar elég éles. De ha ügyes kormányos, nem lesz baj.

– Ezt nem tudom. Nem mentünk bele a részletekbe, nem akartam, hogy bizakodni kezdjen, és rád sem szerettem volna nyomást gyakorolni. El se mondtam, ki vagy.

– Zavarna, ha itt lenne? – kérdezte Roger.

– Két hétig megoldható, hogy ne fussunk össze. Fogalmam sincs, mennyit fizetne. A hajón lakik, de úgy tűnik, saját akaratából.

– Gyökértelen vagy semmirekellő?

– Nem tudom – mosolygott rá a nő a legszebben, ami még kitelt tőle. – Bármelyik lehet.

– Mikor van ott?

– Általában reggel. Rögtön, miután kinyitunk.

– Bemegyek – bólintott Roger. – Megnézem magamnak, mielőtt bármit is eldöntenék.

– Csak beszélj vele, és meglátod.

– Így lesz! Elég jó emberismerő vagyok.

Annyira azért mégsem, mint hiszed, máskülönben nem lennék itt, gondolta a lány.

Később a kérdéses kikötőhelyen az Olympic-hegység fölött lemenő napot nézte. Tris jól érezné magát itt, tűnődött. A bátyja értékelte a természetet, de mindig is városi gyerek volt, a káosz és a pulzáló energia éltette.

Tanya sokáig ült ott, csak hogy ne kelljen lefeküdni mennie. Ugyanis már nem szeretett aludni. Az álmai miatt. Rémálmok gyötörték. Napközben össze tudta szedni magát, de éjjel esélye sem volt.

Az apró épület sárga és fehér színben pompázott, világossággal, tisztasággal és vidámsággal harcolt az olykor szürke hetek ellen itt, az északnyugat végén. Elbűvölőnek és hívogatónak tetszett, valójában jobban otthon érezte magát itt, mint McMansionben, a mögött a kovácsoltvas kerítés mögött.

De nyugalmat sem itt, sem máshol nem nyert. Nem is érdemelte meg. Ő tette ezt magával meg Trisszel. Szeretett bátyja a karjaiban halt meg, ezt pedig az ő hülye érzelmeinek és rossz ítélőképességének köszönhette.

Ennyi erővel ő maga is meghúzhatta volna a ravaszt.

– Biztos benne?

– Tökéletesen.

Cooper mindent elmagyarázott Jonesnak, aztán megerősítésképpen egy képet is küldött.

– Igen – egyezett ki végül Tristan. – Lehet, hogy ő az, a változások ellenére is. Az anyajegy a helyén van, és hasonlít az arca meg az orra. Mióta van ott?

– Kicsit több mint fél éve. Bárhogy is hívják most.

– És mi a neve?

– Nell Parker.

Cooper hallotta, ahogy egy pillanatra elakad Tristan Jones lélegzete.

– Ez jelent valamit?

– Nell volt anyánk második neve.

– Most már hisz nekem?

– Igen.

Tristan hangja elégedettséggel telt meg. Micsoda találkozó lesz! – gondolta Cooper.

– Mire föl a külső megváltoztatása? Miért csinálta? – kérdezte.

– Tanya mindig is ilyen volt. Már gyerekkorában is szeretett eljátszani karaktereket. Egyszer rózsaszínűre és kékre festette a haját. Teljesen kiakasztotta a családot, de szerintem azt gondolta, ettől érdekesebb lesz. Szerette a figyelmet.

A csendes nő egyáltalán nem tűnt olyasvalakinek, aki rivaldafényre vágyik, de Tanya Jones Brown valószínűleg már nem ugyanaz az ember.

– Elképesztően… idegesnek tűnik.

– Mondom, Tanya feszült. És egy hisztérika. Mióta anyánk meghalt. A történtek pedig biztosan még súlyosabbá tették a helyzetet. De örülök, hogy végre megtalálta.

Coopernek nem volt türelme a hisztérikákhoz, el nem tudta volna képzelni, hogy egy ilyen lányba szeret bele. Mégis, az ilyen nők általában irányították az életükben levő férfiakat. Úgy látszik, Tanya férje és bátyja is úgy táncol, ahogy ő fütyül. Legalábbis a lány a képen.

– Tehát mit tegyek most?

– Figyelje. Közelről. Ne mondjon neki rólam semmit. Semmit! Arról se beszéljen, hogy maga kicsoda vagy mit keres ott. De szem elől ne veszítse! Ott leszek, amint tudok, de most Londonban vagyok.

– London?

– Igen. Megbeszéléseim vannak. Pár nap, és el tudok szabadulni.

– Azta! Jó meló.

Jones mesélte, hogy a sógora adott neki munkát, miután felépült, de Cooper nem tudta, hogy külföldi utazásokkal jár. Eltűnődött, vajon Jeremy Brown nagylelkűségből vagy bűntudatból tette, de aztán úgy döntött, végül is mindegy. Egy dolog mindenesetre közös volt Jonesban és Brownban: szerették Tanyát.

– Hívom, amint az államokba érek. Ne veszítse el!

Miután letették, Cooper igyekezett összeegyeztetni a lány bátyja által festett képet azzal, amit ő maga látott. Nem mintha számított volna. A dolga az volt, hogy szemmel tartsa. Úgyhogy semmi oka megszüntetni a kapcsolatot, melyet kialakított vele.

A lánynak össze kellett szednie magát, nehogy megpördüljön a sarkán, amikor egy motor hangját hallotta meg maga mögött. Nem ő lesz, gondolta. De még ha ő is az, tényleg olyan hülye, amiért egy kicsit izgalomba jött? Tényleg megfordul, és ránéz a férfira, akin már egyébként is sokkal többet járt a feje, mióta bejött a kávézóba?

Járdára szegezett szemmel sétált tovább az ösvény felé, mely az utolsó kilométeren vezetett a víz menti parkon keresztül. Ahogy a motorhang egyre közeledett, nem bírta tovább, és lopva oldalra pillantott. Amikor az ösvényhez ért, elszáguldott mellette az élénkpiros motorbicikli, és továbbment a főút irányába.

Nem, nem az, akire gondolt. Az ő motorja fekete, és valószínűleg kicsit kisebb. Egy akkorát nem tudna a hajón tartani, mint ez a piros. Vagy pontosabban fel-le rakosgatni rá.

Mire Nell