Az elveszett paradicsom

By John Milton

„Milton nem is sejtette, mily borzasztó következése lett e szavainak. Hadüzenete lőn ez Cromwellnek, aki megkezdte az irtó háborút írek és katolikusok ellen, melyről saját véres tudósításait nem lehet borzalom nélkül olvasni. A presbiteriánusok a hosszú p

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633760161

John Milton

John Milton (1608-1657) was an English poet and intellectual. Milton worked as a civil servant for the Commonwealth of England and wrote during a time of religious change and political upheaval. Having written works of great importance and having made strong political decisions, Milton was of influence both during his life and after his death. He was an innovator of language, as he would often introduce Latin words to the English canon, and used his linguistic knowledge to produce propaganda and censorship for the English Republic’s foreign correspondence. Milton is now regarded as one of the best writers of the English language, exuding unparalleled intellect and talent.

Book preview

JOHN MILTON

AZ ELVESZETT PARADICSOM

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-016-1

© Fapadoskonyv.hu Kft.

MILTON ÉLETE ÉS MŰVEI

John Milton született 1608-ban december 9-én Londonban. Ősei Miltonban, Halton és Thame közelében Oxfordshireben laktak s jelentékeny földbirtok tulajdonosai voltak. Atyja fiatal éveiben a protestantizmusra tért át, a miért buzgó katolikus szülői kitagadták; azonban hivatala után, mint közjegyző, s takarékossága által szép vagyont szerzett feleségétől, Sarah Jeffreytől. Johnon kívül még két gyermeke volt, Anne és Christopher, kit a jogi pályára szánt s a nagy forradalomban a királypárthoz szegődött. Az apja kedvence John volt s kezdetben otthon nevelték. Nevelői alapos tudományú, klasszikus műveltségű férfiak voltak; a mellett istenfélő emberek, az újított vallás buzgó hívei. Tőlük és szüleitől tanulta a munka én imádság szeretetét és istenfélő jámborságot. Emellett az ártatlan örömök, az örök szép, a múzsák sem voltak száműzve a majdnem puritán szellemű család köréből. Anyja szerette a költészetet; atyja nem csak kedvelte a zenét, hanem maga is művelte azt. Szerette a tudományokat s a tanulás kedvét ő ébresztette föl fiában, ki könyvei közt éjjeleket virrasztott keresztül s ez volt oka gyakori főfájásának és szeme kora gyengeségének, mely később teljes vakságban végződött. 1624-ben tizenöt éves korában a cambridge-i kollégiumban találjuk őt, hol a szülei házban és a Szent Pál iskolában megkezdett tanulmányait folytatva, a klasszikusok ismeretében annyira tökéletesítette magát, hogy latin nyelven verseket írt s tanulótársait, sőt tanítóit is felülmúlta a klasszikus tudományokban. A kollégiumot mint a széptudományok mestere hagyta el, hogy visszatérjen atyjához, ki ez alatt Londont elhagyva, Hortonban telepedett le.

A főiskolába azon szándékkal lépett, hogy magát az egyház szolgálatának szentelje; azonban az egyház szolgáinak életmódja, tudatlansága, s leginkább mert az anglikán vallásban csak torzképét látta a reformációnak, szándéka megváltoztatására bírták. Atyja kis mezei birtokán akadály nélkül élhetett görög és latin tanulmányainak; ugyanakkor megtanulta az ó-héber és szír, a spanyol, olasz, francia nyelveket; mellette nem mulasztotta el testét edzeni korai és gyakori séták, lovagias testgyakorlatok, tornászat által, hogy testét erősítse, izmait acélozza „a küzdelemre vallásért, szabadságért". Ez időben írta Arkaden, Comus, Allegro és Pemeroso című költeményeit. A görög és latin klasszikusokat nem csupán magukért tanulmányozta, hanem hogy „hazájának és nemzete nyelvének dicsőségét előmozdítsa s anyanyelvén a legjobb és legbölcsebb dolgokra taníthassa polgártársait". A pogány költők és bölcsészek nagy szelleme s halhatatlan művei által iskolázott lélek azonban keresztény maradt; sőt a görög művészet és bölcsesség nála csak az Evangéliumot látszottak szolgálni; a könyvek könyve neki mindig a biblia maradt: Hellász, Róma nagy költői kisebbek az Ószövetség prófétáinál; görögöknél, rómaiaknál nagyobbra becsüli Isten választott népét, Izraelt. Első irodalmi dolgozatai zsoltárfordítások, majd nem sokára önálló, de vallásos ódák és himnusztok voltak. Szerette a jó és válogatott társaságot, melyben mindig szívesen látták. Nem csak tudományos fő, hanem művelt szív is volt. Külseje megnyerő, arckifejezése kedves, vonásai gyöngédek, finomak voltak, mint a fiatal leányé. Róla írta Manso (marquis de Villa), Tasso barátja, az ismeretes pár verset:

Ut mens, forma, decor, facies, mos, si pietas sic

Non Anglus verum, Hercle, Angelus ipse fores.

Mansóval Olaszországban ismerkedett meg Milton, hova 1638-ban utazott. Az örök szép és jó szenvedélyes szeretete csábította őt Itáliába, a költészet és szépművészetek hazájába.

Sokkal inkább protestáns lévén, mint görög, a pápák által pártfogolt képzőművészetek kevesebb gyönyört adtak neki, mint a zene, melyet a keresztény vallás művészetének tartott. Elveszeti paradicsomában angyalok karaitól s bárfáik hangjaitól zeng a mennyország; – az építők, képfaragók pokolban vannak. A pokol egyik fejedelmét Mulcibert

„Remekművei meg nem menthetek

S munkás rajával együtt letaszíták

A mennyből; ott építsen a pokolban."

Utazásában megismerkedett Grotiussal és Galileivel, sok tudóssal, íróval érintkezett. Rómában Holstein Lukács pápai könyvtárnok kalauzolása mellett dúskálkodott a vatikáni könyvtár kincseiben; ő mutatta be Francesco Barberino bíbornoknak, a tudományok és szépművészetek nagylelkű pártfogójának, aki rendkívül megkedvelte őt, s házának szívesen látott, mindennapos vendége volt Albion protestáns vallású fia. Szándéka volt meglátogatni Szicíliát és Görögországot is, azonban a hazájában kitört politikai mozgalmak haza szólították; nem akart külföldön mulatni, mikor „polgártársai otthon a szabadságért harcoltak". Mikor kitört a háború, mint önkéntes az első sorban küzdött s nem egyszer tette ki magát a halál veszedelmének.

Olaszországból Dante és Petrarca szeretetét hozta magával s az olasz nyelv alapos ismeretét, melyen úgy írt és verselt, akár egy született olasz költő. Otthon ismét tanulmányaiba merült; néhány nemes ifjút fogadott maga mellé tanítványul, kiket kitartós munkássághoz, komoly tanulmányokhoz, önmegtagadó életmódhoz igyekezett szoktatni.

Nem találjuk ugyan sem a szabadságharc vezérei, sem a parlamenti szónokok közt, de befolyása még is nagy volt, mind a parlamentre, mind az egyházi és állami szabadság szóvivőire, korifeusaira. Megőrizte egyéni függetlenségét s mint honfitársai tanácsadója, angol nyelvén beszélt hozzájuk; a külföld előtt pedig latin nyelven védelmezte hazája ügyét. Küzdött a tudomány, a bölcselet, a logika, a meggyőződés fegyverével. Ekkor írta értekezését a Reformációról Angliában (Of Reformation in England), megtámadta a püspököket; sürgette a királyság eltörlését: védelmére kelt a király kivégeztetésének, sőt dicsőítette a királygyilkosságot. – Isten az – mondja – ki lesújtja a zabolátlan és dölyfös királyokat s kiirtja őket egész fajukkal. (Defensio pro populo Anglicano.) – Beleéli magát saját eszméibe, maga szerezte illúzióiba. A püspököket haladék nélkül kiirtatni kívánja s követeli, hogy azonnal hozzák be a presbiterianizmust. Mikor az ország már nyugodalmat óhajtott s a restauráció után vágyakozott, ő könyvet ír: A könnyű s kéznél levő módokról, miként lehet egy szabad köztársaságot alapítani. A cáfolatokra, támadásokra elkeseredett s még kegyetlenebbül sújtotta ellenfeleit. De az egyéni és állami szabadság rettenthetetlen bajnokában ráismerünk a fanatikus pártemberre. Angliának korlátlan egyházi és álla mi szabadságot: „az írek azonban nem érdemelnek egyebet, mint hogy kaszárnyák és rendeletek által kormányoztassanak!. Mert „barbárok és otromba vadak; „természetük nem csak durva, hanem egyáltalán alkalmatlan a művelődésre „. S amint Írországnak szabadságot, éppúgy nem szabad vallásgyakorlatot engedni a katolikusoknak, minthogy „babonájuk és bálványimádásuk halála minden igaz vallásnak s a polgári rendnek fölbomlása".

Milton nem is sejtette, mily borzasztó következése lett e szavainak. Hadüzenete lőn ez Cromwellnek, aki megkezdte az irtó háborút írek és katolikusok ellen, melyről saját véres tudósításait nem lehet borzalom nélkül olvasni.

A presbiteriánusok a hosszú parlamentben túlsúlyra vergődvén, ugyanazon türelmetlenséget gyakorolták, mint a püspökiek s 1644-ben törvényt hoztak, melynek értelmében minden nyomtatott könyv kibocsátására engedélyt kellett kieszközölni. A törvény egyenesen Milton művei elnyomatására hozatott, aki pedig a püspökök megbuktatásában nekik nagy szolgálatot tett s egykor buzgó párthívük volt. Ekkor írta (1644) remek művét, az Areopagiticát, a sajtó szabadsága védelmére, melyben annak az eszmének ad kifejezést, hogy „aki egy könyvet megsemmisít, magát az igazságot öli meg; mert meglehet, hogy az egy-szer megölt igazság, soha többé föl nem támad a történelemben". Ezután négy esztendőt (1645-1649) csendes elvonultságban töltött s Angolország történetén dolgozott. A köztársasági párt hatalomra jutván, a külügyek latin titkárának neveztetett ki, amely hivatalát a restaurációig viselte. Az államtanács megbízásából 1651-ben felelt: Defensio pro populo Anglicano című művével a tudós Saumaise (Salmasius) Defensio regiajára, amely munkája a puritánok imádságos könyve lőn, s mohón olvasták egész Európában; szerzőjének azonban szeme világába került, mert befejeztével teljesen megvakult.

Prózai államirataival Milton Cromwell politikáját szolgálta, kinek reménye volt a protestáns nemzeteket testvéri szövetségbe összefűzni s a szövetséget a Habsburg-dinasztia ellen vetni. A királyság visszaállítása után egy barátja lakásán rejtőzött el, míg a vihar elvonult. A királyság ellen írt könyvei a hóhér által elégettettek, s rejteke fölfedeztetvén, börtönbe vettetett; kiszabadulván „az orgyilkosság folytonos félelmében élt. És családi körben nem kereshetett vigasztalást, enyhülést. 1643-ban nősült először, feleségül vevén Richard Powel foresthilli békebíró és földbirtokos leányát. Powel a királypárttal tartott, s pártja ez időben nagyon bízott győzelmében; szégyenfoltnak tekintette tehát leánya házasságát a „rebellis-el. Leánya néhány hét alatt visszatért a szülői házhoz, férje utána küldött leveleire nem is válaszolt, s követeit gorombán utasította vissza. A zárkózott természetű, örökké könyveit búvó férj nem volt a kissé ledér, köznapi lelkű nő kedvére való. Milton haragra gyulladt, s nem rettegve, hogy nevetségessé teszi magát, könyvet írt a házasság felbontása mellett Doctrine and Discipline of Divorce cím alatt, s azt a parlamentnek ajánlotta; házasságát pedig felbontottnak tartotta, s egy fiatal leánynak kezdett udvarolni, midőn neje váratlanul visszatér, s lábaihoz borulva bocsánatot kér. Ő megbocsát, s újra kezdi szomorú házaséletét; sőt első neje halála után még kétszer megnősült, s utolsó neje harminc évvel fiatalabb volt nála. Sajáz szíve panaszát, boldogtalanságát önti ki Elveszett paradicsoma X. énekében, midőn Évának szemrehányást tesz:

–Bölcsnek, szilárdnak, érettnek, erősnek

Képzeltelek bármilyen ostrom ellen,

Nem tudva, hogy csak látszat mind ez és nem

Való erény; hogy belőlem kivett

S a természettől görbe borda vagy csak,

Görbítve, mint kitűnt most, bal felé.

Bárcsak kidobták volna mint fölöst

Arányos számaimból. Oh az Isten,

Bölcs Alkotó, ki legmagasb mennyét

Megnépesíté férfiszellemekkel,

Mért alkotá végül ez újdonújat

A földön, a természet e gyönyörű

Hibáját s mért nem tölte bé a földet

Egyszerre férfiakkal nő nélkül, mint

Az angyalok; és más utat miért nem

Talált az ember nemzésére? Ugye

Baj nem esik s még több mi jönni fog,

Asszonyi háló és nemével a

Szoros kapocs okozta számtalan

Zavar a földön. Mert a férfi vagy nem –  

Talál magához illőt, vagy csak aki

Bút hoz neki s csalódást; vagy akit

Legjobban óhajt ritkán nyeri meg

Kacér szeszélye miatt. S látnia kell

Egy nála rosszabb mint nyeri el őt.

Vagy ha szeret, szülői visszatartják,

Avagy szerencsés választást nagyon

Későn, csak akkor tesz, ha kötve már

Hitesi lánccal utált ellenéhez,

Gyűlöletéhez és gyalázatához.

Ember éltére ez hoz végtelen

Veszélyt s feldúlja házi békéjét.–

Elveszett paradicsomát méltán nevezte az ő költeményének; mert elvesztett ő is mindent, a mi boldogíthatta volna. Elvesztette bizodalmát polgártársai iránt, kik a szabadság ügyét elejtették, megtagadták. Megélte a köztársaság bukását, tanai kiátkoztatását, saját maga meggyaláztatását. Vagyonát elkobozták, háza elhamvadt, szeme világát elvesztette. Családi élete boldogtalan volt; leányai világtalan öregségében nem becsülték, s megmaradt legdrágább kincseit, könyveit, ellopták s eladták –a rongyszedőnek–. És ennyi csalódás után, ennyi csapásra rendületlen maradt; nem tört össze: nem tagadta meg sem amit írt, sem amit tett:

„…A csata veszve bár,

Nincs veszve minden: elszánt akarat,

Hő bosszúvágy, halhat’lan gyűlölet,

Hódolni, meghajolni soha nem Tudó bátorság…"

Elv. Par.

1674-ben halt meg, szegényül, elhagyottan. Utolsó éveiben is egyetlen vigasztalása volt a munka; ekkor adta ki Anglia történetét, logikáját, értekezését az igaz vallásról és az eretnekségről. Minden reggel felolvastatott magának egy fejezetet héberül a bibliából. Soha se ment semmiféle templomba, semmiféle felekezethez nem tartozott, szerinte „egyik felekezet se dicsekedhetvén az igaz egyház jeleivel. Délig dolgozott, leányait használván titkárokul, akik közül csak a harmadik, Deborah, tanúsított iránta gyermeki szeretetet. Délután egy óráig testgyakorlatot tartott, majd orgonán vagy gordonkán játszott, s ismét tanult este hat óráig. Egy látogatója –szűk kis szobában, karszékben ülve, tisztességes fekete ruhába öltözve találta. Arcszíne sápadt volt, de nem beesett; kezei, ujjai a köszvénytől összehúzva, apró, fehér kiütésekkel voltak ellepve. Beszédközben érinté, hogy „vaksága még eltűrhető volna, csak a köszvény ne kínozná…

Már ifjú korában foglalkozott egy hősköltemény tárgyával nemzete őstörténetéből; talán Arthur király s lovagjaira gondolt: azonban

„Nem vala kedvem zöngni harcokat,

Egyetlen tárgyát eddig hősi dalnak,

Melyben a költő remekel, midőn

Hosszú s unalmas öldöklés között,

Színlett csatákba’ mesés hősöket dönt

Halomra; míg a türelem nemesb

Erénye és a hősi vértanúság

Dalolatlan volt".

Választása a szent történetre esett; de jó későn fogott hozzá; mert 1665-ben fejezte be az Elveszett paradicsomot, miután sok félbeszakítással tíz évig dolgozott rajta:

„Tetszett e tárgy hős dalra már korán,

Választva rég’, későn lett kezdve meg."

A Genesis három első fejezetét vette körrajzul hőskölteményéhez, s ebben a keretben festette meg nagyszerű hőskölteményét, melynek hőse az első ember Ádám, – a történeti s nem a tisztán emberi Ádám, eltekintve első s a költeményben egyetlen vétkétől, amely miatt csak szánni tudjuk, egy igen szeretetreméltó, naiv, jószívű ember; jó szíve könnyen félrevezeti őt, s hamar enged első benyomásainak. Hiányzik benne a nagy elhatározás, az erős szenvedély, a vágy nagyot művelni, küzdeni egy nagy eszméért, ha kell, bukni, meghalni érette. Éva könnyen rábírja a bűnre; amint észreveszi, mit cselekedett, jajveszékel; keserű szemrehányásokat tesz hitvesének, de csakhamar megbocsát neki; kibékül ugyan sorsával, de csak akkor, mikor Rafael megvigasztalja őt, s rámutat „az asszony magvára", ki összezúzza a kígyó fejét, s megszabadítja őt és nemét az örökhaláltól.

Mennyivel megragadóbb, mondjuk ki, emberibb, igazán hősi, drámai a Sátán alakja. Benne és körülötte minden nagyszerű. Megátalkodott, gőgös; bátorsága legyőzhetetlen; fájdalmaiban kéjeleg; szenvedélye fékezhetetlen, de ő uralkodik fölötte, amint uralkodik társain, kiket magával rántott a kárhozatba; veresége neki dicsőség; a szabadság édes a pokolban, ha szolgaságára gondol a mennyben:

„Mindegy akárhol – ha nem változom,

Akármi – csak ne kisebb nála, kit

Nagyobbá mennyköve tett; legalább

Itt szabadok leszünk, nem épített itt

Irigységének a Mindenható

Nem űz el innen: biztos itt uralmunk;

S nekem dicső cél: uralkodni még

Pokolban is; inkább uralkodó

Pokolba’, mint a Mennybe’ szolga…"

S megérdemli az uralkodást, mert hős; mert bátrabb, okosabb, mint a többi. Ő szövi a hadi tervet: ő találja föl a pokolgépeket, melyekkel oly nagy pusztítást visznek véghez a mennyei seregek közt; ő megy a rettenetes úton az új világba; ő szedi rá az embert s rántja magához őt és minden nemzedékét. Azt hisszük, a történet valamely sötét, de hős és nagy alakját látjuk magunk előtt, aki magával ragad bennünket vészes, világhódító útjában. Ε mellett van érző szíve is; keserű könnyeket sír társai bukásán:

„Vérszomjas szemében

Önvád, keserv, hogy így kell látnia

Bűntársait."

Meghálálja emberségesen ragaszkodásukat. Az emberrel szemben is részvétre gerjed, s szánja őket az első pillanatban, s Évát meglátva, ennek szépsége, bájai fensége, egy pillanatra megfosztja őt az ármány, a gyűlölet fegyvereitől. Országa is, a pokol, nagyszerűbben van rajzolva, mint a mennyország; az köztársaság, ahol a nép akarata dönt; ez absolut monarchia, hol egy parancsol s mindenki engedelmeskedik; talán mert a költő maga is republikánus lóvén, nagyobb szeretettel festette a poklot. Bűntársai alakja is magasan kidomborodik a „látható homályban":

„Mellette mégis mily híven megállnak 

Hervadt dicsükben! mint a Menny tüzétől 

Perzselt sudártölgy, bércfenyők, melyek

Kevélyen hordják lombtalan fejök’."

Az ördögök köztársasága általában igen vonzó. Hiába mondja nem egy alkalommal a költő, hogy az ördögökben minden, a mi nagyszerű, vagy igaznak, szépnek látszik, csak látszat; szívesen hagyjuk magunkat megcsalatni; parlamentjük mintául szolgálhat nem egy civilizált ország honatyáinak; sok bölcs tanácsot, okos szót hallunk az ördögök szájából, s a költő egy alkalommal példaképül állítja őket az emberek elé:

„Gyalázat rád, oh ember! Ördög az 

Elkárhozott ördöggel összetart 

Szilárd békében; az eszes valók közt 

Csak emberek nem értenek egyet, 

Övék bár Menny malasztinak reménye. 

Békét tanít az Isten, mégis ők 

Harag-, gyűlölség-, küzdelemben élnek. 

Gyilkos csatákba szállnak, puszta rommá

Tevén a földet, rontja egy a mást."

A csillagászatból, a predesztinációról, az angyalok étkezése és emésztése módjáról, sok más egyéb hasznos és nem hasznos dolgokról vett unalmas és gyakran hosszadalmas leckékért bő kárpótlást nyújtanak a költő magasztos képzelete, fenséges himnuszai, nagyszerű leírásai, tájképei, melyekben senki sem múlja őt felül, s eposzát pártatlan bírálói méltán helyezik Homéroszé mellé; osztozniuk kell a koszorún a két költőnek, „kiknek egyike egy halandót emelt az égbe; a másik egy angyalt hozott le az égből".

„Let both divide the crown: 

This raised a mortal to the skies,

That drew an angel down."

Az Elveszett paradicsom után, néhány hónap alatt megírta –vigasztaló toldalékul „A visszanyert paradicsom"-ot, melyet eposznak nevezett,s amely igen szép tanköltemény, de nem eposz. Hőse a Megváltó; de nem amint a megváltás művét végrehajtja, szenved és meghal az emberiségért; hanem csupán egy töredék életéből: megkísértetése az ördög által a pusztában. Mellőzve Jézus istenségét, tisztán emberi vonásait rajzolja, s oly kísértéseknek veti alá, melyek minden magasra törő ember életében előfordulnak. Az erény és pedig a puritán erény ideáljaképp állítja őt szemünk elé, a szenvedő, lemondó, önmagát feláldozó erény ideáljaképp.

Milton igazi gyűlölettel gyűlölte ellenségeit, s kérésére a Múzsa rámutat az Ószövetség egy hősére, a bosszú hősére, s megírja Samson Agonistes (Sámson az atléta) című hideg, sötét és magasztos tragédiáját. A mindenéből kifosztott, feleségétől megcsalt és elhagyott, szeme világát vesztett, bebörtönözött Sámson maga a költő. Milton, akit elfajult, szolgaságban kéjelgő népe gúnyol, rágalmaz; a nép, melyet ő nagy tettekre buzdított, melynek élére állt a szabadságharcban. A filiszteusok felállítják „Dagon bálványképei az igazi Istennel szemben, „de ez felfog támadni, s az egy igaz Isten bosszút fog állani ellenségein, s a bosszú eszköze ő lesz, midőn saját magával együtt romok alá temeti az istentagadókat.

Álljon még itt kiválóbb prózai műveinek jegyzéke: History of Reformation. – The Reason of Church Government. – Animadversions upon the Remonstrants’ Defence. – Doctrine and Discipline of Divorce. – Tetrachordon. – Tractate on Education. – Areopagitica – Tenure of Kings and Magistrates – Eikonoklastes. – History of Britain. – Thesaurus linguae latinae, History of Moskovia. – De Logicae Arte. – Defensio populi Auglicani. – Authoris pro se Defensio. – A treatise of Prelatical Episcopacy. – Apology for Smectymnus.

I. ÉNEK

Tartalom. Az első ének előadja először röviden az egész tárgyat, az ember engedetlenséget s a Paradicsom elvesztését, melybe helyezve volt; azután érinti elesése első okát, a kígyót vagy inkább a Sátánt a kígyóban, aki pártot ütvén Isten ellen s az angyalok sok légióját pártjára vonván, Isten parancsára hadastul kiűzetett a Mennyből s le a nagy mélységbe vettetett. Érintvén ez eseményt, a költemény siet magát a tárgyat megragadni: bemutatja a Sátánt pokolba vetett angyalaival. A Poklot itt nem úgy írja le, mint a középpontban (mert föl kell tenni, hogy menny és föld még nem volt megalkotva, bizonyos, hogy még nem volt megátkozva), hanem mint a külső sötétségben fekvőt, mely leghelyesebben Chaosnak nevezhető. Itt fekszik Sátán angyalaival együtt az égő tavon, lesújtva, elájulva. Egy idő múlva magához jő mint zavarteljes álomból, megszólítja a rend és méltóságra hozzá legközelebb fekvőt; értekeznek nyomorult bukásukról. Sátán fölkelti légióit, kik eddig ép úgy lesújtva feküdtek, fölkelnek; számuk, csatarendjük, fővezérük megnevezve a bálványok szerint, melyek később ismeretesek lőnek Kánaánban s a határos tartományokban. A Sátán ezekhez irányozza beszédét, megerősíti őket a még visszanyerhető Menny reményével; de végül egy új világról beszél nekik, a teremtmények új, ezután alkotandó neméről, egyezőleg egy régi jövendölés vagy mondával a Mennyben. Mert, hogy angyalok már e látható teremtés előtt léteztek, véleménye volt sok régi szent atyának. Hogy e jövendölés igazságáról meggyőződjenek, s hogy erre nézve mit határozzanak, nagygyűlést indítványoz. Mit terveznek szövetséges társai. Pandæmonium, a Sátán palotája fölemelkedik, egy pillanatban építve, a mélység öléből. A pokolbeli rendek ott tanácsot tartanak.

Az ember első vétkét s a tilos fa

Gyümölcsét, melynek gyilkos ízlelése

Halált hozott, s minden kínunk’ a földre,

Számkivetett Édenből, amíg egy

Dicsőbb Ember megválta minket és

Az üdv hazáját visszaszerezé,

Zengd égi Múzsa! Horeb s Sinai

Rejtélyes ormán ki megihleted

A pásztort,{1} őt, ki első oktatá

Kezdetben a választott nemzetet,

Miként eredt ég s föld az ős Chaosból;

Vagy ha Sionnak bérez e s Siloa{2}

Patakja, mely az Isten jóshelyénél

Csörg, kedvesebb lakod, onnét hílak le:

Ihlesd merész dalom’, mely nem középes

Röptébe’ szállni vágy Aonnak orma{3}

Felett midőn prózába’, rímbe’ még

Meg nem dalolt dolgokat énekel.

S főkép te, Lélek, kinek kedvesebb

Tiszta s igaz szív minden templomoknál,

Taníts; te bölcs vagy és jelen valál

Kezdetbe’ már s hatalmas szárnyaid’

Kibontva, mint fészkében a galamb,

Ültél a mérhetetlen űr felett

S termővé tetted. Bennem a homályt

Világosítsd, gyámold, emeld a gyarlót,

Hogy e nagy tárgynak fenségéhez illőn

Védhessem az örök Gondviselést.

És igazolni tudjam emberek

Szemeiben Istennek utait.

Elsőbe’ mondd, – mert rejtett nincs előtted

Se Mennybe’, se Pokol mélyébe’ semmi, –

Elsőbe’ mondd, mi készté ős szülőink’

Ε boldog állapotban, Menny magas

Kegyeivel megáldva, elszakadni

Az Alkotótól s megszegni parancsát,

Ez egyen túl a, világ urait?

Ki bírta őket undok lázadásra?

Pokol kígyója; ő aki irigység

S bosszú sugallta csellel rászedé

Az ember ős szülőjét, a midőn

Kiszórta gőgje Mennyből pártütő

Angyalhadával egyetembe, kiknek

Segélyivel óhajtá társai

Fölé emelni dicsben önmagát,

S mérkőzni vélt a Legmagasabbal is,

Ha pártot üt, es dölyfös céllal az

Isten uralma s trónja ellen Mennyben

Szentségtörő csatát kezd, büszke harcot.

Hiu kísérlet. A Mindenható

Lesújtja, hogy hanyatt cikázik éther-

Egekből, szörnyű vész és tűz között,

Feneketlen pokolba; ott lakoljon

Gyémánt bilincsbe’ tűzön, aki harcra

Meré kihíni a Mindenhatót.

Amely halandó embereknek éjt

S napot jelel, kilencszer futva a tér,

Hogy ő legyőzve fekszik iszonyú

Hadával a tűzárban henteregve,’

Lesújtva bár – halhat’lan; ámde szörnyűbb

Kín szabva rá még, mert az elveszett

Üdv s az örök gyötrelmek gondolatja

Kínozza őt most; körül hordja ott

Határtalan kín-, félelem, makacs

Gyűlölet- s olthatatlan bosszútól

Égő szemét; egyszerre áttekinti,

Mint angyal képes, a vad, puszta, rémes

Helyet; körül a szörnyű börtön egy

Égő kemence, melynek lángja nem

Világot, inkább látható sötétet

Terjeszt, hogy lássa a kín képeit,

A gyász hónát, szomorú árnyakat,

Hol nyugalom, bék’ sohsem lakhatik,

Hol a remény, mely mindenütt jelen van,

Meg nem jelen; csak végtelen kínok

Korbácsa, mindig égő, soha el

Nem égő kénkő táplálta tűzár.

Örök Igazság ily helyet jelelt

Ε lázadóknak; börtönt itt emelt

Külső sötétben, részök itt adá ki

Isten s a Menny fényétől három oly

Távolba’ mint végsarktól a középpont.

Mi más hely oh! mint elvesztett hónuk!

Itt csakhamar szemébe tüntenek

Lángfergeteg s tűzártól elborítva

Bűntársai s fetrengve oldalán,

Ki hatalomban hozzá legközelb

És bűnmerényben, Ő, ki Belzebub{4}

Néven

Reviews for Az elveszett paradicsom

[Tamás Tarjányi · Rating: 5 out of 5 stars]

A diló Milton battya nagyon pacekba rakta ezt az eposzkát.