A megszabadított Jeruzsálem II. kötet

By Torquato Tasso

Torquato TassonA megszabadított Jeruzsálem e a világirodalom klasszikus alkotásai közé tartozik, az európai eposzköltészet egyik remekműve, az olasz késő reneszánsz – prebarokk irodalom legmagasabb csúcsa. E hőseposz – noha témáját a történelmi

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Mar 9, 2016
• ISBN: 9789633766361

Torquato Tasso

Ralph Nash obtained his Ph.D. from Harvard University. He has published numerous articles on Renaissance literature.

Book preview

TORQUATO TASSO

A MEGSZABADÍTOTT JERUZSÁLEM

MÁSODIK KÖTET

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Kovács G. Tamás

978-963-376-636-1

összkiadás: 978-963-329-495-6

© Fapadoskonyv.hu Kft.

XI. ÉNEK.

1.

A keresztény vezér ki nem fogy a gondból,

S mig a várvivásnál egyébre sem gondol,

S ácsoltat temérdek várvivó szerszámot,

Im’ Remete Péter előtte megállott;

A tisztes férfiú félre vonva őtet,

Ekkép’ beszél hozzá komolyan, feddőleg:

Bajlódol, oh vezér, földi fegyverekkel,

De nem a fegyver az, mivel kezdened kell.

2.

Kezdjed az Egekkel; erős segedelmet,

Nyilvános és buzgó könyörgések mellett,

Kérj angyalok s szentek égi seregétül,

Győzödelmet nem nyersz soha ezek nélkül.

Legeiül a papság szentelt öltözetbe’,

Könyörgő karokban szent dalokat zengve;

Azután mind a nép nemes, dicső főbbi;

Jámbor példátokon induljon a többi. –

3.

Ily módon beszélt a szigoru remete;

Bölcs tanácsát jámbor Godfréd helyeselte:

Jézus hű szolgája, igy válaszolt rögtön,

Tanácsod, kérésed örömmel betöltöm.

Mig én a vezérkart gyűjtöm majdan össze,

Te a nép pásztorit keresd föl e közbe’,

Ademárt és Vilmost; hármatoknak gondja

Lesz a fényes, díszes ünnepi szent pompa. –

4.

Másnap reggelén a két főpappal együtt,

Az agg egybegyűjté mind az alsóbb rendűt

Sáncok közt a szentelt küszöb mögé, melyet:

Isteni szolgálat helyéül rendeltek.

Közrendű pap ölt mind hófehér ruhát ott,

A két főpásztor még aranyos palástot;

Kapocs fogja össze mellükön szegélyit,

Fejükön korona, püspöksüveg fénylik.

5.

Elül megy Péter a szent jelet kibontva,

Mely ott fenn is tisztelt a mennyei honba’;

A kar ketté osztott, kettős hosszú rendbe

Követi komolyan, lassan lépegetve.

Majd innen, majd onnan, váltva zeng a szent dal,

Zengik esdő hangon, alázatos arccal;

Hosszú sort bezárva, párba lépegetnek

Ademár és Vilmos papi fejedelmek.

6.

Jámbor Bouillon jött egymaga azután,

Fővezér módjára társ nélkül oldalán;

Párban a főbbek, s közvitézek minnyájan,

Mindenik a maga rendes csapatjában.

Ekképpen haladva az igy egybegyűlt nép

Elhagyta a sáncok legkülső gyürűjét;

Harsona nem zengett, nem egy harci hang; a

Szent áhitatnak volt hallható csak hangja.

7.

Téged Atya s Fiu, ki egy vele, s téged

Mindkettő fuvalta Szeretet, Szent-Lélek,

És téged szűz Anyja az Isten-Embernek,

Tőletek remélik, hogy kegyelmet nyernek;

Titeket a hármas körben forgó égi,

Ragyogó hadsereg győzelmes vezéri;

Téged, nagy Szent, ki az isteni homloknak

Tiszta emberségét vizzel mosogattad;

8.

Tégedet is kérnek, rendíthetlen szikla,

Kire az Ur erős háza alapítva,

Akinek most méltó utód ült trónjára,

Bocsánat s kegyelem kapuit kitárva;

S többi követeit a magas egeknek,

Kik a győztes halál hirdetői lettek,

S kik az igazságnak kivivták győzelmét

S azt vérrel, halállal meg is pecsételték.

9.

Titeket is aztán, kiknek tolla, nyelve

Menny elvesztett utját ujra kijelelte;

Őt is Krisztus kedves és hű szolgálóját,

A nemesebb és a jobb rész választóját;

S titeket zárt cellák lakosi, szent szűzek,

A kik Istenükkel szent mennyegzőt ültek;

A nőket, kiket kín le nem tudott győzni,

Népek és királyok büszke megvetői.

10.

Ekképp énekelve az ájtatos dalják

Kigyózva huzódó sorban az olajfák

Hegyének tartottak lassan lépegetve,

A hegynek, mely nevét olajfáktól vette;

Szent hire betölti az egész világot;

A keleti bástyák közelében állott,

Csupán csak egy mély völgy vonul el közötte

És a várfal között, Jozafátnak völgye.

11.

Erre tart a hivők jámbor dalos serge,

A tátongó völgyek mély csendjét fölverve;

A magas hegyekbül, barlangüregekbül

Minden felől ezer s ezer viszhang zendül;

Barlangokban, lombos ligetekben mintha

Erdei kart rejtne a lomb, a kőszikla,

Két nevet ezerszer, tisztán viszhangzának:

Szent nevét Jézusnak és Szűz Máriának.

12.

Ezenközben fenn a magas várfokán, ott

Állnak bámulattól némán a pogányok;

A menetet s jámbor énekét csudálják

S szokatlan szertartás szemverő pompáját.

De mikor szemükben nem tünt már fel ujnak

A fényes, szent látvány, szegény elvakultak,

Káromkodni kezdtek szörnyen ordítozva,

Szítkaikat folyó, hegy, völgy viszhangozza.

13.

Mindennek dacára Jézus jámbor népe

Buzgó, édes dalát nem szakítja félbe;

Nem hallja, vagy rá se fordul a figyelme,

Mintha lármás madársereg csiripelne.

Nem félnek nyílzápor repül bár feléjük,

Meg nem zavarhatja áldott szent békéjük

Oly nagy messzeségből; így hát, amint kezdték,

Jámbor éneklésük békén befejezték.

14.

Azután egy halmon díszes oltárt raknak,

A szent vacsorához asztalul a papnak;

Két felől, hogy fényét az oltárra szórja,

Egy-egy gyertyát gyujtnak aranyos tartókra.

Más ruhát ölt Vilmos, fényes ez is szinte,

Csendes szent imába mélyed eleinte,

Aztán magasabbra emeli föl szavát:

Önmagát vádolja, könyörg, hálákat ád.

15.

Ájtattal hallgatják, kik közelbe vannak,

Szemük rá szegezik, akik távolabbak;

Tiszta áldozatnak szent s magasztos titkát

Mikor befejezte, igy szólt: menjetek hát; –

S szentelt, papi kezét magasra emelve,

Szent áldását adja a harcos seregre.

Mikor ezt elvették, az ájtatos népek,

Amely uton jöttek, azon visszatértek.

16.

Eloszlott a sereg a táborba érve;

Godofréd is mindjárt sátra felé tére;

Ámde tiszteletből sokan elkisérik

Nagy, sürü csoportban sátra küszöbéig.

Visszafordul ottan s elbocsátja őket,

Intve, hogy térjenek sátrába a főbbek,

Asztalához ülvén; szemben ülteté ott

Magával az öreg tolózai grófot.

17.

Mikor a természet éhét, gyötrő szomját

Ételnek, italnak örvendve elojták,

Fő a főbbekhez szól: Hajnalhasadásra

Készen legyetek ti mind a várvivásra;

Harc, véresverejték napja lesz a holnap,

A ma készülődés napja s nyugalomnak;

Pihenjen hát kiki tagjait nyugasztván,

Maga s népe hadra készülődjék aztán.

18.

Bucsut vesznek s rögtön a kürtök riadnak,

Hirnökök kürtökkel hirdetik a hadnak,

Hogy mire a hajnal feltünik az égen,

Mindenki fegyverben, hadra készült légyen.

Ekképpen a napot részben nyugalomban,

Részben nagy munkában töltik s nehéz gondban.

Mig a csendes éjjel gondot, fáradalmat,

Békitve, nyugosztva, megint csak elaltat.

19.

Alig-alig hasadt másnap még a hajnal

S birkózott a földért még az éj a nappal;

Szántó ember még nem hasogatta földjét,

Nyájával pásztor se járt a legelőn még;

Pihentek az ágon a dalos madárkák,

Ebek, kürtök erdők csendjét nem zavarták,

Hajnali harsona, már is azt riongja:

Fegyverre; fegyverre! hangzik az ég boltja.

20.

Fegyverre, fegyverre, hangzik közel, távol;

Harsogja, kiáltja mind az egész tábor.

Fölkel Godofréd is; de páncélát s többi

Nehéz fegyverzetét mostan föl nem ölti;

Hanem gyors és fürge gyalogok módjára,

Könnyű fegyveröltőt veszen föl magára;

Ezen kényelmetes, könnyű öltözetben

Jó öreg Rájmonddal találkozik szemben.

21.

Ez mikor meglátja vitéz kapitánya

Könnyü öltözetét, célját kitalálja:

Hol van, szól, páncélod, az érctől tündöklő?

Hol van, uram, mind az acél fegyveröltő?

Ezek nélkül, félek, könnyen vész, baj érhet,

Amit most cselekszel, azért nem dicsérlek.

Kimondom: e jelek mind arra mutatnak,

Hadi dicsőségből olcsó részt akarsz csak.

22.

Ugyan mondd, mi célod? A bástyafokokra

Ugrók dicsősége? Ez azoknak dolga,

Kiknek föladata: rohanni veszélybe,

Kiknek nem oly méltó, nem oly drága élte.

Te csak öltsd fel azt a megszokott sulyosbat,

Hogy drága életed javunkért ohassad;

Életed, az egész tábor lelke, élte,

Legyen – Istenemre! – gondosan kimélve –

23.

Szólt; felelt ez: Tudd meg: Klermont városába’,

Mikor felövezte a nagy Orbán pápa

Kardom derekamra s karja, a győzhetlen,

Az Ur lovagjává felütött, szívemben

Szent fogadást tettem, hogy csupán vezéri

Tisztem munkájával nem fogom beérni;

Hanem közvitéz is leszek, ha kell, s majd a

Közvitéz fegyverét, karját vetem latba.

24.

Most hát, miután a pogány ellenébe

Fölállítva rendbe mind a tábor népe,

S a helyét és dolgát mindnek kijelölvén,

Fővezéri tisztem gondosan betöltém,

Kell, hogy én is (hiszem magad is belátod)

A többivel együtt víjjam a bástyákat,

S beváltsam az Égnek esküdt fogadalmam;

Keze legyen ebben az én szent oltalmam. –

25.

Igy végezte szavát; példáját követte

A két ifjabb Bouillon s minden frank levente.

A többi vezérek, mint ő, szinte könnyebb,

S gyalognépre szabott ruházatot öltnek.

Ott fenn a várban a pogányok e közbe

Mind a várbástyákon gyülekeznek össze,

Hol az északi fal elhajlik nyugotnak

S fekvésénél fogva a legalacsonyabb.

26.

Egyebütt mindenütt elég magas, záros,

Nem fél ellenséges ostromtól a város.

A hitetlen zsarnok mind egybe gyüjté itt

Zsoldos katonáit, s saját erős népit;

Ám a végső szükség szinte ide hajtott

Fárasztó munkára gyermeket és aggot;

Az erősebbeknek ezek adják, hordják

A meszet, ként, szurkot, a követ, a kopját.

27.

Gyilkoló fegyverrel, várvédő szerszámmal

A sikmező felől rakva van a várfal;

Övétől fölfelé magát itt mutatja

A zultán rettentő óriás alakja;

Messze látszik amint Argant fenyegetve

Tornyosul a résen a kéklő egekbe;

És a legmagasabb szegleti toronyba,

Mindnél magasabban áll, ragyog Klorinda.

28.

Hátán függ ennek már nagy, nehéz tegeze,

Temérdek hegyes nyíl benne elhelyezve;

Készen a lövésre kezében van ijja,

Már a huron a nyíl, már feszíti ujja;

Hogy az ellenségre egy nyilat szalasszon,

Alig-alig várja a szép nyilas asszony.

Igy képzelték Délosz szüzét réges-régen,

Nyilait lődözve felhős, magas égen.

29.

Kapuról kapura, onnan fel a bástya

Ormára szalad a vén király, hogy lássa

Hűn minden parancsa végre van-e hajtva;

Várvédő népeit nyugtatja, biztatja;

Itt a várőrséget szaporítja, toldja,

Ott a fegyvereket; mindenre van gondja.

Keseredett anyák mecsetbe sietnek,

Könyörgni a hazug, a gonosz Istennek:

30.

Törd össze, oh Uram, rabló, zsivány frankok

Kezében, szent s erős kezeddel, a kardot;

A nagy kapuk alatt tipord, szaggasd szét, őt

A téged csúufolni, gyalázni merészlőt.

Ezt kérték; de örök kárhozat siralma

Közepett szavukat senki meg nem hallja.

Mig a várnak ima s védelem a gondja;

Jó Bouillon azalatt seregét kibontja.

31.

Az első vonalba gyalog hadat rendel,

Fölállítja gonddal, mesteri, szép renddel;

Melyet víni készül a bástyával szembe,

Két szárnyuk két oldalt rézsut eresztette.

Hajító s más szörnyű várvivó szerszámat

A két szárny között ott a középre állat;

Ezek a fal magas, rovatkás ormának

Mennykő gyanánt követ, dárdát hajigálnak.

32.

Hátukba rendeli lovasait őrül,

Könnyü lovassága száguld körös-környül.

Aztán parancsot ád: harcra jelt kell adni;

Annyi volt az íjas, a parittyás annyi,

Oly temérdek sok volt várvivó szerszámuk,

Hogy a várvédőknek hamar megfogy számuk;

Sok, ki meghal, sok, ki helyét meg nem állja;

Szörnyen megritkul a várfal koronája.

33.

A franciák tüzes, harctól ittas népe

Siet most eljutni a falak tövébe;

A sereg egy része pajzshoz róva pajzsot

Feje oltalmára védő tetőt alkot;

Mig a másik részből sokakat megvédnek

Sziklazápor ellen a nagy ostromgépek.

Igy érik el a vártövező mély árkot;

Ezt hogy betemessék, most mind abba fárod.

34.

Ebbe mocsár nem volt, élő folyó sem folyt,

Fekvésénél erre alkalmatos sem volt;

Ámbár száraz medre széles is volt, mély is,

Földdel, rőzse- s kővel betemették mégis.

Adraszt, a vakmerő, első lépi át azt,

Emelt, puszta fővel hágcsót első támaszt;

S bár záporként öntik rá az égő szurkot

A magasból, bátran a létrára ugrott.

35.

Megy a merész schweizi s csakhamar elére

Légi ösvényének immár a felére;

Célja ezer nyílnak, leverni nem tudják,

Ő folytatja bátran merész magas utját;

Ekkor villámgyorsan, mikéntha ágyúbul

Lőtték volna, súlyos, gömbölyü kő zúdul

Sisakos fejére, mely letaszította;

A szörnyű követ a cserkesz hajította.

36.

Súlyos ütés, esés, ámbár nem halálos;

Bizony nem egy hamar jön a hős magához.

Argant kiált ekkor büszkén, elbizottan:

Elesett az első, a második hol van?

Meglapult vitézek ugyan mért bujkáltok?

Jöjjetek elő, im’ én bátran kiállok;

Hasztalan rejtőztök barlangokba bújva,

Megdögletek, mint a vadak az odúkba. –

37.

Igy beszélt ez; ámde beszéde hiában,

Tetők és összerótt pajzsok árnyékában,

Sürü szoros rendben ezek csak haladnak

S nevetik záporát köveknek, nyilaknak.

A kosokat már a vár falához tolták;

Szörnyü gépek ezek, roppant nagy gerendák;

Busa kosfej végük szorítva vas pánttal,

Ütésüktől döbben, reszket kapu, várfal.

38.

Azonban ott fenn a bástyán se hevernek,

Száz fürge, erős kéz emel szörnyü terhet,

Mely oda, hol legtöbb paizs összeróva,

Ledőlt hegyként zúdul a bástyavivókra.

Pajzstető fölöttük nyomban összeomlott,

Összezúzott sok vas sisak, kemény homlok;

S perc alatt a mező vértől piros síkját

Fegyverek és csontok, koponyák borítják.

39.

Ekkor a többi se marad ott lenn tétlen

Várbakoló gépek födeles színében;

Vak veszedelemből nyilt vészbe mindannyi

Kirohan, hogy mit tud karral megmutatni.

Nem egy létrát támaszt s megy a meredeknek;

Mások vetekedve várfalat döngetnek.

Reped, hasad a fal; törött, zuzott, fáradt

Oldalát tartja az ellenséges árnak.

40.

S bizony ki sem állná rettentő ütésik,

Melyeket a frank most kettőzni nem késik,

De a várnak ügyes, hadbatanult népe

Gátat vet bakoló gépeik elébe.

Mert ahová a kos feje ütni készül,

Tele gyapjus zsákot vet oda serényül.

Öklelő fejének ez szolgál most célul,

S a ruganyos párnán ütése megbénul.

41.

Mig ott lenn a bátor sereg izzad, fárad,

Serényen, vitézül megüli a várat,

Hétszer feszíti meg, hétszer megereszti

Klorinda fenn íjját s nyila repül messzi;

S valahány nyilat lő az ellen hadára,

Vérrel lesz szennyezve, mindnek vasa, szárnya,

Nem a köznép, hanem főbbjei vérével;

Közrendű halandót célba venni szégyel.

42.

Első sebesültje repülő nyilának

Ifjabb örököse az angol királynak;

Fejét rejtekéből alig dugta ez ki,

A gyilkos nyil már is halálosan sebzi.

Acélos keztyűje hiábavaló volt,

A hegyes nyíl mélyen karjába furódott;

Képtelen harcolni, ordítozva tombol,

Haragjában inkább, mint a fájdalomtol.

43.

Gróf Amboist mikor átlépte az árkot,

Frank Klotárt mikor a lajtorjára hágott

Vette célba; annak mellét és a hátát,

Emennek mindakét oldalát furá át.

Flandria ura épp faltörő kost lódit,

Amikor a nyil bal karjába furódik,

Rögtön abba hagyja; kihuzni akarja,

De a vas benn marad s megbénul a karja.

44.

Vigyázatlan Admár messze állott, félre,

A szörnyű viadalt messziről szemlélte;

A végzetes nyilat homlokba vevé ez

S mikor jobb kezével oda kap sebéhez,

Sivítva egy másik nyíl repül nyomába,

És oda szegezi kezét homlokára,

Elesik; szent vére a mezőre omlott;

Asszonyi fegyvernek bő fürdeje folyt ott.

45.

Nem messze vala már a bástyaoromtol

Palaméd; megy bátran, veszéllyel nem gondol,

S amikor már majdnem a bástyára lépe,

A hetedik nyílat kapja balszemébe;

Látó idegét mind keresztül szakitván

S szemüregét, hátul jön ki nyaka szirtján,

Megfestve pirosra; lehull, meghal rögtön,

Az ostromlott várfal lábánál a földön.

46.

Míg ez nyilaz, Godfréd mind csak abba fárad,

Hogy ujult erővel megvíjja a várat.

A bástyákhoz ott, hol egyik kapu állott,

Hurcoltat egy magas várvivó szerszámot.

Fából épült torony ez, vagy olyanforma,

Föl a várfokáig nyúlik magas orma;

Bár temérdek fegyver s embererő rajta,

Kerekein gördül a merre akarja.

47.

A mozgó alkotmány sok dárdát, nyílat hoz

S amint lehet közel férkezik a falhoz;

Mint hajó hajóhoz tengeri harcokban,

Hogy melléje jusson egyre csak azon van.

Ámde a várőrzők nem egyeznek abba,

Ütik, verik főbe, döngetik oldalba;

Kópjákat szórnak rá; kővel hajigálják,

Hol a kerekeit, hol meg a párkányát.

48.

Innen is, tulról is annyi kő és kopja

Száll, hogy elsötétül az ég kéklő boltja.

Két felhő száll szembe, oly sürü a nyílraj,

S nem egy visszapattan, arra, ki hajítja.

Valamint ha jeges eső