Kohlhaas Mihály

By Heinrich von Kleist

Thomas Mann a német irodalom legerőteljesebb elbeszélésének nevezte Heinrich von Kleist elbeszélését. Babits Mihály pedig úgy fogalmazott, hogy a lócsiszár története az igazságkereső ember örök érvényű tragédiáját ábrázolja. A történet megtörtént eseten alapul: Michael Kohlhaas a lócsiszár vásárra viszi lovait. Egy hídon átkelve hídpénz fejében lefoglalják lovait. Kohlhaas igazságot akar, de egy lócsiszár szava nem sokat ér. Háborút szít, amelynek során sikereket ér el, de az urak tőrbe csalják, elfogják, börtönbe vetik, elítélik és nyilvánosan kivégzik. A kötetet Mikes Lajos fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: May 22, 2019
• ISBN: 9789634745495

Heinrich von Kleist

German writer, 1777-1811

Book preview

Heinrich von Kleist

KOHLHAAS MIHÁLY

fordította

Mikes Lajos

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-549-5 EPUB

ISBN 978-963-474-550-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

a mű eredeti címe:

Michael Kohlhaas

első kiadás: 1811

első magyar kiadás: 1912

a borító Kano Naonobu (1607 - 1650) Vadlovak

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Kohlhaas Mihály

A Havel partján élt, a tizenhatodik század közepe táján egy Kohlhaas Mihály nevű lócsiszár, egy iskolamesternek a fia, a maga korának egyik legbecsületesebb és egyúttal legszörnyűbb embere.

Ezt a rendkívüli embert élte harmincadik esztendejéig a jó állampolgár mintaképének lehetett volna tartani. Egy faluban, amelyet még ma is róla neveznek, majorsága volt, a melyben nyugodtan éldegélt a foglalkozásából; a gyermekeket, akikkel felesége megajándékozta, istenfélőén nevelte, a munka és a tisztesség szeretetére; szomszédjai között egy sem volt, aki ne élvezte volna jótékonyságát vagy igazságosságát; egyszóval, a világnak áldania kellett volna emlékezetét, ha az egyik erény túl nem teng benne. De jogérzete rablóvá és gyilkossá tette.

Egyszer egy falka fiatal lóval, csupa jól táplált, csillogó állattal, úton volt külföldre, és éppen azon töprenkedett, hogyan használja fel majd a nyereséget, amelyre lovai eladásából a vásárokon számíthatott. Egyrészt jó gazda módjára új nyereséges befektetésekre, másrészt azonban a jelen élvezetére is: a mikor az Elbéhez érkezett s egy pompás lovagvár mellett, szász területen, egy sorompóra bukkant, amelyet soha máskor nem látott még ezen az úton. Minthogy heves eső viharzott, nyomban megállt a lovaival és hangosan hívta a vámőrt, aki mogorva arccal csakhamar ki is tekintett az ablakából. A lócsiszár felszólította, hogy nyissa ki a sorompót.

- Miféle újítás ez? - kérdezte, mikor a vámszedő nagy sokára kilépett a házból.

- Tartományúri privilégium, - felelt a vámszedő, kinyitva a sorompót, - Venczel úrfi kapta, a tronkai várúr.

- Úgy, - szólt Kohlhaas, - Venczelnek hívják az úrfit? - és szemügyre vette a várkastélyt, a melynek ormai csillogva néztek le a mezőségre. - Hát az öreg úr meghalt?

- Guta ütötte, - felelt a vámszedő, - miközben magasba eresztette a sorompó fáját.

- Hm! Kár érte! - szólt Kohlhaas. - Derék öreg úr volt, akinek öröme telt az emberek nyüzsgésében; támogatta, a hol csak telt tőle, a kereskedelmi forgalmat, és egyszer még töltést is rakatott kőből, mert az egyik kancám odakünn, a hol az út a faluba fordul, eltörte a lábát. No de, mivel tartozom? - kérdezte; és vesződségesen előszedte a szélben lobogó köpönyege alól a pár garast, a mit a Vámőr kívánt tőle.

- Bizony, öreg, - tette még hozzá, mikor a vámőr rá mordult: Gyorsan! Gyorsan! - és szidta a csúf időt; - ha ez a fa ott maradt volna a helyén az erdőben, nekem is jobb lenne, meg kegyelmednek is.

Azután átadta a pénzt és tovább akart nyargalni.

Alig ért azonban a sorompó alá, megcsendült mögötte egy hang a toronyból: - Álljon meg az a lócsiszár! - és Kohlhaas látta, hogy a várnagy becsapja az egyik ablakot és lesiet hozzá.

- Ugyan mi baj lehet? - tűnődött Kohlhaas magában és megállt a lovakkal.

A várnagy, miközben rágombolt még egy mellényt a potrohára, lejött és rézsút állva a szélnek, a passzust kérte Kohlhaastól.

- A passzust? - szólt Kohlhaas. Egy kissé megütődve azt mondta, hogy tudtával nincs passzusa; de hát írják csak le neki mi fán termett ez az izé: talán véletlenül mégis csak lesz nála.

A várnagy sunyi pillantást vetve Kohlhaasra, kijelentette, hogy tartomány úri Írott engedély nélkül semmiféle lócsiszárt sem szabad átereszteni lovakkal a határon.

A lócsiszár biztosította róla a várnagyot, hogy élete során tizenhétszer átvonult már a határon efféle engedély nélkül; hogy pontosan ismer minden tartományúri rendelkezést, amely az ő foglalkozására vonatkozik; hogy ez bizonyára tévedés lehet csak, jól tessék meggondolni; és hogy ne tessék öt céltalanul tovább tartóztatni, mert hosszú út van még előtte.

De a várnagy azt felelte, hogy tizennyolcadszor bizony nem fog a határon átsurranni, éppen azért adták ki újabban ezt a rendeletet, és vagy megváltja még itt a passzust, vagy visszatér oda, a honnan jött.

A lócsiszár, akit ezek a törvénytelen zsarolások kezdtek elkeseríteni, rövid gondolkodás után leszállt a lóról, átadta lovát az egyik szolgájának és azt mondta, hogy magával a tronkai nemes úrfival fogja megbeszélni a dolgot. Fel is ment a várba; a várnagy nyomon követte, miközben zsugori pénzes zsákokról és azok hasznos megcsapolásáról morgott valamit; azután - tekintetükkel méregetve egymást - beléptek mind a ketten a terembe.

Úgy esett, hogy a várúr néhány víg cimborájával éppen poharazott, s valami jó tréfa nyomán harsogó hahota verte fel a termet, mikor Kohlhaas a vár úr fi felé közeledett, hogy panaszát elébe terjessze. A várúrfi megkérdezte tőle, mit akar; a lovagok, mikor megpillantották az idegent, elcsendesedtek; de alig kezdett bele Kohlhaas kérésébe a lovak dolgában, az egész társaság kiabálni kezdett: - Lovak? Hol vannak? - és az ablakokhoz siettek, hogy szemügyre vegyék a lovakat. Mikor meglátták a ragyogó falkát, a várúrfi indítványára valamennyien lerohantak az udvarba. Az eső elállt; várnagy, sáfár és szolga odagyűlt kör éj ük, és valamennyien az állatokat vizsgálgatták.

Az egyik a sárga hókást dicsérte, a másiknak a pej tetszett, a harmadik a fekete-sárgafoltos derest simogatta; és mind azt mondták, hogy a lovak olyanok, mint a szarvasok, és hogy jobb fajtát sehol az országban nem tenyésztenek.

Kohlhaas vidor an azt felelte, hogy a lovak nem j óbbak, mint a lovagok, a kikre várakoznak; és felszólította őket a vásárra. A várúrfi, akit nagyon izgatott a hatalmas sárga mén, meg is kérdezte Kohlhaastól az árát. A sáfár sürgette, hogy vegyen meg egy pár feketét, mert azt hiszi, hogy a gazdaságban, ahol most lóban nagy a hiány, jó hasznukat vehetné. De mikor a lócsiszár nyilatkozott, a lovagok drágállották az árakat és a várúrfi kijelentette, hogy legjobb lesz, ha egyenesen Ártus királyt keresi fel asztala körében, hogy ha ilyen magasra szabja a lovak árát.

Kohlhaas, aki látta, hogy a várnagy és a sáfár, beszédes pillantásokat vetve a feketékre, egymással sugdolódznak, rosszat sejtett és megtett minden tőle telhetőt, hogy túladjon a lovakon.

- Uram, - szólt a várúrfihoz fordulva, - a két feketét egy fél esztendeje vettem huszonöt arany forintért; ha megadsz értök harmincat, a tieid.

Két lovag, aki a várúrfi mellett állt, elég világosan úgy nyilatkozott, hogy a két ló nagyon megéri az árát; de az úrfi nem titkolta, hogy a sárgáért ugyan szívesen adna ki pénzt, de éppen a két feketéért nem és már-már visszaindult. Kohlhaas erre azt mondta, hogy talán majd legközelebb csinálnak vásárt, ha megint erre vonul a lovaival; azután ajánlotta magát és megragadta lova kantárszárát, hogy tovább nyargaljon.

E pillanatban előlépett a várnagy a csapatból és odaszólt Kohlhaasnak: nem hallotta, hogy passzus nélkül nem szabad utaznia? Kohlhaas megfordult és megkérdezte az úr fit ól, igazán rendjén van-e ez a teketória, amely megrontja egész foglalkozását? Az úrfi, miközben távozott, zavarodottan így szólt:

- Igen, Kohlhaas, a passzust meg kell váltanod. Beszélj a várnaggyal, azután eredj utadra.

Mihelyst Kohlhaas biztosította róla, hogy esze ágában sincs kijátszani a lovak kiszállítására vonatkozó rendeleteket; megígérte, hogy a mikor átvonul Drezdán, megváltja majd a jegyzői hivatalban a passzust és arra kérte az úrfit, hogy most az egyszer engedje szabadon tovább utazni, minthogy eddigelé sejtelme sem volt erről a követelésről.

- Nos! - szólt az úrfi, minthogy a vihar megint nekibogárzott és ványadt tagjait megborzongatta, - hadd fusson az ágrólszakadt! Jertek! - szólt oda a lovagoknak, azután megfordult és a vár felé indult.

A várnagy, az úrfihoz fordulva, azt mondta, hogy a lócsiszárnak legalább is zálogot kell hagynia, biztosítékul, hogy csakugyan megváltja a passzust. Az úrfi erre megint megállt a vár kapujában.

Kohlhaas megkérdezte, mennyi értéket hagyjon, pénzben vagy holmiban, zálogul a lovak miatt? A sáfár úgy vélte, szakállába dörmögve, hogy legjobb lesz, ha itt hagyja a pár feketét.

- Mindenesetre, - szólt a várnagy, - ez a legcélszerűbb; ha megváltotta a passzust, akármikor elviheti a lovait.

Kohlhaas, akit ez az arcátlan kívánság megdöbbentett, odafordult az úrfihoz, aki ujjasa szárnyait dideregve a dereka elé tartotta, és azt mondta, hogy hiszen el akarja adni a feketéket; de az urfi, minthogy éppen e pillanatban a heves szélroham nagy csomó jeges esőt csapott keresztül a kapun, hogy végét vesse a dolognak, így kiáltott:

- Ha nem akarja itt hagyni a lovakat, kergessétek vissza a sorompón! - azután távozott.

A lócsiszár, aki tisztában volt vele, hogy az erőszakosságnak engednie kell, elhatározta, hogy a követelést, minthogy amúgy sem tehetett egyebet, teljesíti. Kifogta a feketéket és bevezette őket egy istállóba, amelyet a várnagy kijelölt neki. Ott hagyott a lovak mellett egy szolgát, ellátta pénzzel, meghagyta neki, hogy a lovaknak, visszaérkezéséig, jól gondját viselje, azután tovább folytatta