A diadalmas asszony

By Lajos Bíró

Bíró Lajos kisregénye az asszonyi erő, kitartás és győzni akarás művészi kifejezése. Ádám Kornél, a tehetséges hírlapíró feleségül veszi Editet, akivel boldog életet élnek, mígnem kiderül: Ádámnak mindössze napjai vannak hátra, mielőtt megvakul. A fiatal pár megpróbálja életét az új kihívásoknak megfelelően berendezni és élni, ám férje vaksága súlyosbodó depresszióba hajlik, mely a végletekig feszíti kettejük szerelmét. Képes-e, s ha igen, miként, vagy miért nem a két fiatal megbirkózni a szinte lehetetlennel: egymás látásának elvesztésével megbirkózni? S míg Biró Lajos Ádám Kornél személyiségébe férkőzve tépelődik ezen, a diadalmas asszony megoldja a megoldhatatlant, fényt hozva a leáldozott nappal helyébe...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 26, 2019
• ISBN: 9789634746430

Book preview

Biró Lajos

A DIADALMAS ASSZONY

BUDAÖRS, 2019

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-643-0 EPUB

ISBN 978-963-474-644-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2019

A mű eredeti címe:

A diadalmas asszony

Első kiadás: 1910

Az elektronikus kiadás a negyedik kiadás alapján készült

a borító Godfried Schalcken (1643 - 1706) A szerelmes levél

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Ádám Kornél lejött a hotelből. Átment a délutáni napsütésben izzó téren, a szeme fájt a tüzes ragyogástól, sietett lefelé, és befordult az erdőbe. Az első keresztútnál megállt és körülnézett. Az utakon mindenütt padok állottak, a padok üresek voltak. Jobbra tőle, ötvenlépésnyire, egy pad mellett azonban valami fehérség virított a zöld fűben. Ádám feléje indult.

Mikor közelebb jutott hozzá, a fehérség megmozdult. Egy szép, meleg, barna fej emelkedett fel a fűből. Egy karcsú, ruganyos test támaszkodott fel, egy komoly pillantású, de mosolygó szájú fiatal lány nézett szembe Ádámmal. Ádám odament.

- Jó napot, - mondta.

- Jó napot, - válaszolta a lány.

Felült a fűben, a könyvet, amelyre eddig ráhajolt, eltolta, a kezét odanyújtotta Ádámnak. Ádám kezet fogott vele, és egy másodperccel tovább tartotta a kezét a kezében, mint kellett volna. A lány keze kicsi, meleg, izmos kéz volt.

A leány visszavette a kezét zavarodottság nélkül, de elfordított szemmel, azután maga alá húzta a lábait, és elrendezte a szoknyáját. Ádám hallgatva állott egy kicsit, azután szemközt vele leült a fűbe.

Hallgattak.

- Mit csinált, Edit? - kérdezte később Ádám.

- Tanultam.

- Tudom. Mit?

- Latint.

Megint hallgattak.

- Tud ilyenkor tanulni? - kérdezte Ádám. - Ilyen szörnyű hőségben? Az emberiség valamikor el fog oda jutni, hogy nyárra beszüntet minden igazi munkát...

A leány fölemelte a fejét.

- Tudok, - válaszolta nyugodtan. - Mert kell. Sürgős.

- Miért sürgős?

- Sürgős! Nem élhetek így tovább.

Ádám nevetett:

- Olyan szörnyű volt az eddigi élete?

- Nem, - válaszolta a leány komolyan, - nem volt szörnyű. Sokat mulattam. Jól mulattam. De láttam, hogy ez így nem mehet tovább.

- Mi nem mehet tovább?

- Hogy én sétálok, nevetek, lustálkodom, korcsolyázom. A télen egyszerre csak rájöttem... Egy napon láttam...

- Miért? Hogyan? Mikor?

- A születésnapom után való napon. Tizennyolc éves lettem. Sok ajándékot kaptam. Vendégeink voltak. Táncoltunk. És másnap egyszerre éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Elmúlik az idő... Én egyre csak táncolok... Nekem nincs senkim...

- Senkije? Hát az... az apja?... És az anyja? A leány bólintott.

- Igen, - mondta komolyan, - ők szeretnek engem. Szeretnek engem, mert a lányuk vagyok. De nincs rám szükségük. Ott van a két öcsém. Nem hiányoznám nekik, ha nem is volnék. Nem kellek nekik mindenképen, okvetlenül, föltétlenül, abszolúte... Érti? Föltétlenül, abszolúte...

Kipirult beléje, amint hangosan és nyomatékosan ismételte és magyarázta a gondolatát.

- Értem, - mondta Ádám.

- Tehát nincs senkim. Barátnőm se. Van sok barátnőm. De egy sem olyan, akinek hiányoznám, és aki nekem hiányoznék. És akiben mindenképen bízhatnék. És akit egészen szerethetnék. Nincs senkim. És úgy látszik, nem is lesz soha senkim. És a mai állapot nem tart így örökké... nálunk otthon, ahogy most van... A papa fizetéséből telik valahogyan, de sok az adóssága a papának... Én magam vagyok, és még inkább magam leszek. Most tanulok. Az ősszel leteszem az érettségit, azután megyek az egyetemre. így nem lesz nagy baj, ha egész életemben egyedül maradok is.

- Nem marad maga egyedül, - mondta Ádám halkan.

A lány nem válaszolt. Vállat vont és kicsit szomorúan, kicsit könnyelműen rámosolygott Ádámra. Ádám is mosolygott. A lány azután elfordította a fejét és elnézett az erdőbe. Ádám egy ideig nézte a lány fejét, a friss, meleg nyakát, azután végigfeküdt a fűben, úgy, hogy a lány lábai előtt volt. A nyári erdő halkan zümmögött körülöttük, és ők sokáig hallgattak csöndesen és elfogódva.

A lány egyszerre megmozdult. A fehér blúzát fekete lakk-öv fogta körül; az övéből kivett egy kis zsebórát.

- Öt óra, - mondta halkan, egy kis sajnálkozással és egy kis mentegetőzéssel a hangjában. - Föl kell mennem. A mamával kell uzsonnáznom.

Ádám fölült. Egészen közel volt a lányhoz, érezte a leheletét, az egész tiszta, szép testének az üde, kedves illatát, feléje hajolt, mondani akart valamit, azután visszahúzódott és kiegyenesedett. A lány érdeklődéssel, kíváncsian, szép, barna szemének meleg, kérdő pillantásával nézett rá.

- Nem... nem... nem jönne le... uzsonna után egy kicsit sétálni velem? - kérdezte Ádám.

- De igen, - válaszolta halkan a lány. - Azt hiszem, lejöhetek.

- Jöjjön ide. Itt megvárom. Hat óra után. Jó?

- Jó.

A lány a könyve után nyúlt.

- Edit, - mondta Ádám.

- Tessék.

- Edit... Most nyújtsa nekem kézcsókra a kezét. A leány csöndes mosolygással kinyújtotta a kezét.

Ádám ráhajolt a kezére, és megcsókolta. A lány visszahúzta a kezét. Ádám erőltetetten mosolygott. A lány fölállott.

- Viszontlátásra, - mondta.

- Viszontlátásra, - mondta Ádám.

A lány elment. Ádám utána nézett, nézte addig, amíg a fehér ruhája el nem tűnt a fák között, azután újra hányát feküdt a fűben, behunyta a szemét, és így feküdt egy negyedóráig.

Ekkor fölkelt, elment uzsonnázni, uzsonna után visszament a pádhoz, szivarozott, és várta a lányt. A lány félhétkor jött. Sietett.

- Bocsásson meg, - mondta kipirulva, - elkéstem. Nem jöhettem előbb. A mama nem engedett.

Ádám mosolyogva legyintett, azután azt kérdezte:

- Merre menjünk?

- Amerre maga akarja.

- A Kis-erdőhöz.

- Jó.

Kimentek a fák közül, átmentek egy dombon, és kijutottak a mezőre. Egészen egyedül voltak. Messze előttük feketéllett a Kis-erdő. Oldalt búza állott nagy, rengő, sárga tömegekben. A mező leperzselt zöldjében kis lila és sárga virágok voltak’. A levegő még tele volt a nap forróságával, lent a föld fölött libegett és gyöngyözött, ha sokáig nézték, fönt fátylas párák és gőzök úsztak benne. A mező és a búza és az erdő és ők ketten, amint előre mentek, bele voltak burkolva a nagy, lágy, hangtalan, csöndes és lélegzetvevő forróságba.

Lassan mentek előre. Ádám néhol segített a leánynak, megfogta a karját és átszöktette egy árkon, néhol előre engedte, de többnyire egymás mellett mentek, egészen közel egymáshoz a szűk úton, amely a mezőn átvitt. Ádám néha a szeméhez nyúlt, behunyta a szemét és végigsimította a szemhéjait.

- Mi baja? - kérdezte a leány.

- A napfény fáj egy kicsit a szememnek, - mondta mosolyogva Ádám.

Eleinte beszélgettek: újra a lány családjáról, arról, hogy egyedül van, hogy csakugyan nincs-e senkije... Azután elhallgattak. A lágy, nagy melegben lassan és hallgatva mentek előre.

Egy félóra múlva odaértek a Kis-erdőhöz. Az erdő szélén leültek és megint beszélgettek egy kicsit. Azután elhallgattak. Ekkor csöndes, hűvös szellő libbent végig az erdőn, a leány fölállott és megszólalt:

- Menjünk talán hazafelé.

Ádám nem válaszolt, ö is fölkelt, odaállott a lány elé és ránézett. A lány megborzongott.

- Hűvösödik, - mondta.

- Igen, - válaszolta zavarodottan Ádám.

A leány elindult. Ádám mellette ment. Most az egész úton visszafelé nem szóltak már egy szót sem. Szemközt velük ment le a nap. A tányérja égő vörös volt, körülötte opálos zölden izzottak a felhők. A leány