Discover millions of ebooks, audiobooks, and so much more with a free trial

Only $11.99/month after trial. Cancel anytime.

Tompa fényű napok
Tompa fényű napok
Tompa fényű napok
Ebook300 pages3 hours

Tompa fényű napok

Rating: 0 out of 5 stars

()

Read preview

About this ebook

Amikor Lídia meghalt, felborult a rend.
Ő volt a család tengelye, az etalon, és most nincs sehol.
Ármin három gyermekével magára marad. Sok mindent feláldozott felesége haláláig, de tudja, hogy az igazi megpróbáltatások még csak ezután jönnek.
A legidősebb gyerek, a tizenhét éves Ágota rosszul kezeli a frissen rászakadt szabadságot. Kétes kapcsolatba bonyolódik egy iskolatársával, akivel lopási ügybe keveredik, mindeközben ráébred, hogy vonzalmat érez egy fiatal tanára iránt is.
Zsófi, a tüskés könyvmoly világa darabjaira hullik, kivételezett helyzete oda, és fény derül a nagy titokra is. Elkeseredésében kikezd egy fiatal, de önálló háztartást fenntartó fiúval, csak tartozzon végre valahová.
Csongor éli tovább egy megszokott életét, közben észrevétlenül egy katasztrófa útját sodródik.
Ármin szeretné visszahozni a régi szeretőjét, aki talán Lídia helyére lép, de egy nő fél az újabb csalódástól.
Vajon képesek megküzdeni a félelmeikkel és a vágyaikkal? Összetartják-e egymástól a veszélyekkel összefüggő betűkészleteket, amíg újraépítik egy széthullott családot? Elmúlnak-e valaha a tompa fényű napok?
A fordulatokban gazdag, a kalandos történet szükségszerűen megteremti az életét, és aztán, anya halála után.
Ez a regény szólnak, amikor vesztettek már el valakit.

LanguageMagyar
PublisherEZ-KÖNYV
Release dateOct 4, 2019
ISBN9786155752780
Tompa fényű napok

Read more from Borbíró Klára

Related to Tompa fényű napok

Related ebooks

Reviews for Tompa fényű napok

Rating: 0 out of 5 stars
0 ratings

0 ratings0 reviews

What did you think?

Tap to rate

Review must be at least 10 words

    Book preview

    Tompa fényű napok - Borbíró Klára

    NAPOK

    KISPADON

    1.

    Lídiát hónapok óta kínozta a kór, szép fokozatosan gyűrte maga alá. Férje, Ármin mellette ült a faragott tölgyfa ágyon.

    ‒ Fel ne kelts! ‒ sóhajtotta az asszony, kényelmesen elhelyezkedett, és meghalt.

    Ármin a könyvébe feledkezve hümmögött válaszul, miközben gondosan nyírt fekete haját elsimította a homlokából. Igyekezett kihasználni azt a néhány szabad negyedórát, amikor saját földhözragadt vágyaival törődhetett.

    Csongor ilyenkor már mélyen alszik, a lányok pedig elég önállóak ahhoz, hogy a csipcsup ügyeikkel ne zaklassák őt lefekvés után. Lídia első rohamai a hajnali órákra várhatók, addig, ha minden jól megy, hunyhat is egyet.

    A férfi a könyv lapját bámulta, szeme az olvasás megszokott ütemére járt, de nem értette a szöveget.

    Valami nem volt rendben.

    Feleségére nézett, aki békés, csodálkozó tekintettel, félig nyitott szemmel meredt a félhomályba. A hajnali rohamok megjelenése óta csendes fényű éjjeli lámpa világította meg a hálószobát, Ármin jól látta neje arcvonásait.

    Első gondolata az volt, hogy Lídia rég aludt ilyen nyugodtan, bizonyára rémesen kimerült. Olyankor szokott nyitott szemmel aludni. Aztán furdalni kezdte a hiányérzet: nem hallotta a nő jellegzetes szuszogását.

    Talán a mély álom miatt van, gondolta, és megkönnyebbült.

    Újra a kezébe vette a könyvet, amit időközben a combjára ejtett, de még mielőtt fellapozta volna, már tudta, hogy másról van szó. Félredobta a regényt, megérintette Lídiát, cseppet meg is rázta, kockáztatva ezzel, hogy a felébredő asszony alaposan lehordja őt.

    De Lídia nem ébredt fel.

    Ármin közel hajolt hozzá, nem lévő pulzusát kereste, aztán, megtudva az elkerülhetetlent, visszadőlt a párnájára.

    Hát vége.

    Szabad vagyok.

    Ez volt az első, szégyenletes és nagyon is helyénvaló gondolata. Rögtön ezután a gyerekek jutottak az eszébe. Vajon sikerült-e úgy istenigazából elbúcsúzniuk az anyjuktól? Ágotával nem lesz gond, de a két kicsi vajon hogy éli majd meg a veszteséget?

    Felhívta a mentőket, akik többször jártak náluk mostanában, és mindig igyekeztek halkan mozogni, tekintettel az emeleten alvókra.

    Ármin nem akart a halottas ágyban maradni, ezért kibújt a paplan alól, és egy bordó kárpitú karosszékre ült le, szemben a halott asszonnyal. Gondolatai cikáztak, nem tudott megragadni közülük egyet sem.

    Kocsiajtó csapódása riasztotta fel merengéséből. Felnézett, az ablakon át egyenesen a mentőautóra látott. A mentőorvos a ház felé tartott, fázósan ütögette meg a vállát keresztbe font karjával. Ettől Ármin is megrázkódott. Végigpillantott magán. Hiszen csak pizsama van rajta! Nem fogadhatja így a mentősöket. Magára kanyarította mohazöld köntösét, és az érkezők elé sietett.

    Az orvos sietség nélkül végezte a munkáját. Miután megállapította a halál beálltát, részvétet nyilvánított, és reggelre ígérte a hullaszállítókat.

    Az idegenek motozása felkeltette Ágotát, aki álmos lassúsággal lesétált a lépcsőn, és a faragott korlátnak támaszkodva beletúrt hosszú fekete hajába.

    ‒ Megint szükség volt rájuk? ‒ nézte a bejárati ajtó üvegberakásán át a mentőautó torzult képét. Hangjában éppúgy ott lebegett a bűntudat, mint a lemondás. ‒ Nem hallottam. Ne haragudj!

    Ágota volt apja legfőbb segítsége Lídia ápolásában, de az utóbbi hetekben kezdett túlnőni rajta a feladat.

    ‒ Üljünk le a nappaliban! ‒ mondta halkan Ármin. ‒ Beszélnem kell veled.

    Ágota riadt arccal hallgatta végig az apját, kis időbe beletelt, amíg válaszolni tudott.

    ‒ Azt hittem, van még ideje ‒ suttogta.

    Ármin bátorítón megszorította a lány térdét.

    ‒ Mind azt hittük, szívem. Csak arra tudok gondolni, hogy miután mindenkitől elbúcsúzott, feladta a harcot a betegség ellen.

    Ágota könnyes szemmel, megrogyott tartással ült a kanapén. Maga alá húzta hosszú lábát, és a pizsomanadrágja szárát gyűrögette.

    ‒ Elbúcsúzott mindenkitől? ‒ kérdezte. ‒ Neked mit mondott utoljára?

    ‒ Hogy ne keltsem fel.

    Ármin szemére is fátyol terült, ahogy az egyre jobban reszkető lányát nézte. Felállt, bolyhos plédet emelt ki a fenyőfa komódból, és Ágotára terítette. A lány hálásan nézett fel rá, ő most látta, hogy a szeme környékén vörösre dörgölte az öklével a bőrt.  Végigsimított Ágota haján.

    ‒ Főzök kakaót, jó?

    Ágota bólintott. Egyedül akart maradni az emlékeivel.

    Alig néhány órája történt, és máris milyen távolinak tűnik, hogy anyja az ágy szélén ült, pipaszár lába a mamusz nyílását kereste. Ágota a nyitott szobaajtó előtt ment el, éppen tanúja lett az eseménynek.

    ‒ Segítek ‒ termett az asszony mellett.

    ‒ Nem kell ‒ tiltakozott a nő.

    Ágota leguggolt, anyja lábára húzta a fél pár mamuszt, és a másikat is úgy tartotta, hogy könnyebben belebújhasson. Lídia felemelte a lábát, és erőtlenül szinte beleejtette azt a mamuszba.

    A lány nem várt köszönetet, nem is kapott.

    Lídia csak ült ott az ágy szélén, majd amikor elég erőt érzett hozzá, ellökte magát, és felállt. Csöppet megszédült, mire Ágota a karja után kapott, de a nő az éjjeliszekrényre támaszkodva visszanyerte az egyensúlyát, és elhárította a segítő kezet.

    ‒ Ha már vécére sem tudok egyedül kimenni, megette a fene.

    Ezek voltak Lídia utolsó szavai Ágotához.

    A lány szeméből újra könny szivárgott, végigfolyt sápadt arcán, rá a díszpárnára. Mire Ármin visszatért a kakaóval, ő már összegömbölyödve aludt a kanapén.

    Ármin tétován állt egy darabig a két bögrével, aztán a lányáét letette a kanapé melletti üvegasztalkára. A hálószobába nem kívánkozott vissza, de a nappaliban sem akart maradni, nehogy felkeltse Ágotát a neszezésével. Visszaballagott a konyhába, az asztalhoz ült, és a saját bögréjén melengette a tenyerét. A következő lépésen merengett.

    A telefonébresztő csengésére riadt fel. Hiába választotta el több helyiség is a készüléktől, a nyitva hagyott ajtók résein át akadálytalanul közlekedett a hangja, és felrázta a csendet. Ármin a háló felé sietett, hogy elnémítsa.

    ‒ Aludj csak! ‒ szólt oda útközben az ébredező Ágotának. ‒ Ma nem mész be a gimibe.

    A lány, mint a kivágott fa, hanyatlott vissza a párnára, miközben kibogozhatatlan értelmű félmondatokat motyogott valamilyen mamuszról, tűzről és csokoládéról.

    A férfi közben beért a hálószobába, határozott mozdulattal felkapta az éjjeliszekrényről, elnémította és a zsebébe süllyesztette a mobilját.

    Lídiára nézett. Mit tegyen, ha a gyerekek be akarnak majd jönni, hogy még egyszer, utoljára láthassák?

    Az asszony az oldalán feküdt, ugyanabban a nyugodt pózban, amelyben aludni készült. Szeme félig lehunyva, szája kissé elnyílva, békés arcán enyhe csodálkozással fordult az ajtó felé. Mintha csak szenderegne.

    Ármin közelebb lépett hozzá. Tágra nyílt szemmel nyújtotta felé az ujjait a bizonyosságért, de a keze megállt a levegőben. Lehetetlen, hiszen az orvos egyértelműen megállapította a halál tényét. Árminnak azonban bizonyíték kellett. Olyan, amit később sem cáfolhatnak meg hitehagyott képzelgései. Félt, hogy ha most nem szerzi meg, valami furcsa, megmagyarázhatatlan kétely eszi be magát a lelkébe.

    Keze előre lendült, és megérintette az asszony hideg arcát. Az az érintés hatására éppen úgy mozdult meg, ahogy egy kirakati baba tenné. Semmi kétség. Ármin már el tudta fogadni a halál tényét.

    Kisurrant a szobából, mintha betörés végeztével menekülne, és visszaült a konyhába. Röviden telefonált, aztán az étkezőasztal falapjának erezetét bámulta maga előtt, tekintete minduntalan végigszaladt vele a mellkasától egészen a távolabbi oldalig, és vissza.

    ‒ Elaludtunk. Még jó, hogy én is állítottam ébresztőt.

    Zsófi állt az ajtóban kócos fejjel, mosdatlanul. Formás lábai meztelenül kúsztak elő gyűrött hálóinge alól, ami ráfeszült kerek mellére. Ármin ilyenkor találta a legszebbnek, és előre aggódott a tini elkerülhetetlen fiúügyei miatt.

    ‒ Szándékosan hagytalak aludni ‒ felelte, és ezzel el is érkezett a beszélgetés könnyű részének a végére.

    Zsófi fürkész tekintettel méregette az apját. Egy iskolaigazgató helyettese nem engedi ok nélkül lógni a gyerekeit az iskolából.

    ‒ Nagy baj van? ‒ tapintott rá.

    ‒ Nagy ‒ bólintott Ármin.

    Kihúzta a mellette lévő széket, és intett a lánynak, hogy üljön le rá. Ő szófogadóan helyet foglalt, szembe fordult a férfival, aki közelebb csusszant hozzá, és megfogta a kezét.

    Húzod az időt, figyelmeztette magát Ármin. Összeszedte az erejét, hogy gyorsan, minél fájdalom mentesebben essenek túl ezen a beszélgetésen.

    ‒ Sajnos nem segítettek a gyógyszerek. Anyu végleg elaludt.

    Zsófi döbbenten meredt rá, aztán dacosan kikapta a kezét apja ölelő markából, és Lídia halálos ágyához rohant. Útközben kis híján fellökte az álmosan kóválygó Csongort.

    ‒ Mit rohangálsz? ‒ vetette oda a nővérének ugyanabban a stílusban a fiú, ahogy anyja szidta őket.

    ‒ Anyu meghalt ‒ felelte az indulattal.

    A diplomáciai érzékedet anyádtól örökölted, futott át Ármin agyán minden harag nélkül.

    Kívül került az eseményeken, érzelmeit elhomályosította a racionalitás. Sejtette, hogy Zsófival lesz a legnehezebb dolga, azt meg, hogy Csongort miként érinti majd meg anyja halála, elképzelni sem tudta.

    Vissza kell szereznie az irányítást, nem hagyhatja magára a gyerekeit ekkora veszteség idején.

    Utánuk szaladt a szobába. Zsófi feltérdelt az ágyra, és anyja arcára borulva zokogott. Csongor megilletődötten ült a sarkán az ágy mellett, és Lídia paplan alól kilógó kezét markolászta.

    Bár a fiú teste már megnyúlt, mégis megőrzött valamennyit az óvodás korában oly jellemző bájából. Talán a kerek arca miatt, töprengett el időnként Ármin, és ilyenkor kellemes érzések járták át, hiszen az arca kerekségét tőle örökölte a fia.

    ‒ Mikor jönnek érte? ‒ zökkentette ki a gondolataiból Csongor.

    ‒ Délelőtt ‒ felelte, bár maga sem hitte, hogy jól érti a kérdést.

    ‒ Kik? ‒ hüppögte Zsófi.

    A halottszállítók, akarta mondani Ármin, de Csongor megelőzte.

    ‒ A tündérek.

    ‒ A tündérek nem vihetik el, csak az angyalok ‒ csatlakozott a beszélgetéshez Ágota. Felpüffedt arca és vöröslő szeme tanúskodott nyugtalan álmáról.

    ‒ A tündérek viszik el, és ha nagyon jó lesz, visszaengedik ‒ makacsolta meg magát Csongor.

    Ármin magához húzta a fiút, aki tíz körömmel kapaszkodott belé. Felemelte a gyereket. Csongor belefúrta arcát apja nyakába, könnyei átáztatták a pizsomafelsőt a férfi vállán. Ármin közelebb lépett az ágyhoz, és lágyan Zsófi hátára tette a kezét.

    ‒ Gyere, szívem! Hagyjuk magára a mamát!

    ‒ Itt akarok maradni ‒ nyöszörögte a lány.

    Úr isten! Hányszor játszotta végig az agyában ezeket a perceket. Átrágta magában minden áldott nap, mit kell majd mondania, mégsem készült fel rá. Mennyire remélte, hogy Lídia halálakor nem lesznek itthon a gyerekek, és mire hazaérnek már csak a hűlt helyét találják az ágyban.

    Most már tudta, hogy a két kicsinek egyszerre kellett volna elmondania a szomorú hírt. Mondjuk, leültethette volna őket a kanapéra, ahogy Ágotával tette, akkor érezhették volna egymás közelségét, hátha ez segített volna nekik legyűrni a rájuk rohanó sokkot.

    Persze, utólag hiába szidja magát.

    Tanácstalanul nézett körbe. Nem küzdhet a nyakában csüngő fiúval. Szeme megakadt Ágotán. Őrá rábízhatná Csongort. Hamar elvetette az ötletet, hiszen maga Ágota is támaszra szorult.

    ‒ Jól van ‒ engedett végül Zsófi akaratának. ‒ Később visszajövök.

    Fiával a karjában kiment a szobából, szemével intett Ágotának, hogy kövesse. Az ajtót nyitva hagyva az emeleti szobájába cipelte, és az ég kékjét idéző, puha szőnyegen hagyott játékokat átlépve, és az ágyra ültette a fiút.

    ‒ Ma nem kell iskolába mennetek ‒ duruzsolta. Csongor automata módjára bólintott. ‒ Piroska néni vigyáz ma rátok.

    A fiú ráemelte üveges tekintetét.

    ‒ Nála minden olyan ismeretlen ‒ mondta színtelen hangon.

    ‒ Ágota is veletek megy.

    Ármin kérlelő tekintettel nézett fel az ajtóban rostokoló lányra, aki válasz gyanánt a férfi mellé térdelt, és megdörzsölte öccse combját.

    ‒ Piri néni jó fej. Ő volt Zsófi alsós osztályfőnöke.

    ‒ Tudom, ezerszer elmondtátok.

    ‒ Segítsünk apának, hogy mindent elintézhessen!

    ‒ Jó ‒ felelte Csongor, de nem mozdult.

    ‒ Az angyalok csak üres házakba látogatnak ‒ figyelmeztette Ágota, és lehúzta róla a pizsomafelsőjét.

    ‒ Tündérek ‒ jelentette ki Csongor.

    ‒ Tündérek ‒ hagyta rá Ágota. Mindegy, csak haladjanak.

    Ágota az ágyra ejtette a fiú felsőjét, Ármin előszedte a ruhásszekrényből a legfelső trikót és pólót, és a lányának nyújtotta. Ágota fel akarta segíteni a trikót az öccsére, de az kivette a kezéből. Bánatos mozdulatokkal öltözködött.

    ‒ Fekete kell ‒ bökött a póló felé.

    Ármin szelíd mosolyt csalt elő olyan mélységekből, amelyek létezéséről mit sem sejtett, és azt mondta:

    ‒ Nem muszáj gyászba öltöznöd.

    ‒ De én akarok.

    Ármin sóhajtott. Kihúzott az egymásra hajtogatott pólók közül egy feketét, és kibontotta. Két halálfej meredt rá. Elég morbid, gondolta, és másikért nyúlt. Ezt egy rikítóan zöld, gördeszkán egyensúlyozó fiú díszítette. A harmadikon végre feliraton kívül nem talált egyéb mintát. Deszkás srácok. Ez megfelel. Odamutatta a fiának, az beleegyezően biccentett.

    Sötét nadrág hamar akadt. Csongi rendben.

    Ágotához lépett.

    ‒ Öltözz te is, szívem! ‒ Amikor a folyosóra értek hozzátette: ‒ Köszönöm!

    Lesietett a lépcsőn, egyenesen Zsófihoz.

    A lány most cseppet sem látszott végzős általános iskolásnak. Apróvá zsugorodott, ahogy könnyeit szárítgatva kuporgott az ágyon, Ármin oldalán. A férfi megkerülte az ágyat, és felnyalábolta a gyereket.

    ‒ Hamarosan itt lesz Piroska néni, hogy elvigyen benneteket magához.

    ‒ Maradni akarok!

    ‒ Nem lehet. El kell intéznem néhány dolgot. Hivatalokba megyek. Ott ki kell várnom a soromat. Akármeddig eltarthat az ügyintézés.

    ‒ Veled megyek. ‒ Zsófi hangja bizonytalanabbul csengett, mint az imént.

    ‒ Nem akarom, hogy esetleg a hidegben kelljen ácsorognod. Pirosnál mindened meglesz, és ha nem akarsz, beszélgetned sem kell.

    ‒ Anyut akarom.

    ‒ Tudom, szívem. ‒ Időközben felértek Zsófi szobájához. Ármin lerakta a lányt. ‒ Segítsek készülni vagy beküldjem Ágotát? ‒ Zsófi nemet intett. ‒ Vidd magaddal a telefonod!

    Legalább a kedvenc zenéid veled legyenek, gondolta még hozzá.

    Alig ért le a földszintre, csengettek.

    Ármin már a bejárati ajtó üvegbetétén át felismerte Piros nőies alakját.

    ‒ Ne haragudj, nem tudtam kit megkérni ‒ mentegetőzött a férfi, amikor beengedte őt. Hálásan nézte a nála alig alacsonyabb kolléganőjét, ahogy belép és a kovácsoltvas előszobafalra akasztja a vászon bevásárlószatyrát.

    ‒ Örömmel segítek ‒ felelte az, és suta mozdulattal, fél karral átölelte.

    Ármin viszonozni akarta a bátorító mozdulatot, mégsem emelte meg a karját. Vajon helyénvaló lenne megölelni őt?

    ‒ Reméltem, hogy válthatunk néhány békés mondatot, mielőtt felébrednek a srácok. Nos, legalább akkor aludtak, amikor történt.

    ‒ Ha bármire szükségetek van…

    ‒ Az, hogy ma vigyázol rájuk, hatalmas segítség. De ha nem bírsz velük…

    ‒ Reméltem, hogy a főnökömként nem kételkedsz a képességeimben.

    Ármin a nő arcát fürkészte, de az az aggodalmon kívül nem árult el más érzelmet. Fáradtan elmosolyodott.

    ‒ Ágotára számíthatsz. Hagyd is ténykedni! Az majd elvonja a figyelmét.

    ‒ Tedd csak a dolgod! Velük minden rendben lesz. Ha mégsem, felhívlak.

    Ármin azon kapta magát, hogy Piros karját simogatja. Elhúzta a kezét. Meghozták a döntést, nem kezdeményezheti a változtatást most, amikor a nő már csak szánalomból is engedne neki, hogy aztán megint ne tudják, hányadán állnak.

    ‒ Jó reggelt, tanárnő!

    Ágota útra készen állt az előszoba távolabbi végében, testvérei a lépcsőn poroszkáltak lefelé.

    ‒ Ha megvagytok, indulhatunk.

    Ármin a mondat elhangzásáig alig várta, hogy magára maradjon a tennivalóival, de most a magány ígérete megrémítette.

    ‒ Esetleg egy kávét megihatnánk. A srácok még nem is reggeliztek.

    ‒ Idefelé vettem péksüteményt meg tejet ‒ mondta Piros, és csendben kiterelte a gyerekeket az autójához.

    Ármin üres aggyal bámulta a becsukódó ajtót, aztán végigcammogott a földszinten, be a dolgozószobába, és az íróasztalhoz ült. Az egyik fiókból nagyalakú borítékot vett elő, abból kinyomtatott és kézzel írt papírokat.

    ‒ Mit csinálsz? ‒ kérdezte hónapokkal azelőtt az asztal mögött tevékenykedő Lídiát.

    Az asszony összerezzent a váratlan hangtól, aztán kedélyesen azt felelte:

    ‒ Végrendelkezem.

    Akkor ők ketten már tudták, hogy menthetetlen.

    ‒ Elvigyelek egy közjegyzőhöz?

    ‒ Ez így már hivatalos.

    ‒ Mi ez a sok papír? ‒ A férfi az asztalon heverő iratok közé túrt, és kiemelt közülük egyet. ‒ Megbízási szerződés az Örökfény temetkezési vállalathoz.

    ‒ Csak el kell faxolnod nekik. Már mindent lebeszéltem. Tudod, hogy nem szeretem a meglepetéseket.

    Lídia hamis mosolyának emlékétől Ármin szíve elszorult. Kezébe vette a papírokat, és lassan, elmerengve átolvasta valamennyit.

    2.

    Rábateszér kopár temetőkertjében akadálytalanul süvített keresztül a fagyos szél, a gyászolók türelmetlen pillantásokkal méregették hol a koporsót, hol a búcsúbeszédet tartó papot. Néha sajnálkozva végignéztek a három félárván és az elözvegyült Árminon, de az idő legnagyobb részében egymást méregették.

    A testvérek úgy érezték magukat, mintha ketrecben mutogatnák őket, de a gondolataik más-más irányt vettek.

    Ágota már anyja betegsége alatt végigszaladt a gyász fázisain. Talán emiatt, talán azért, mert évekkel korábban eltávolodtak egymástól, nem maradt űr a lelkében.

    Az első napok észrevétlenül repültek el mellette. Sokszor felriadt az éjszaka közepén, és csak feküdt a sötétben.

    Semmi dolga.

    Nem hallja szülei motoszkálását, ahogy anélkül próbálják kezelni anyja rosszullétét, hogy a kicsiket felkeltenék. Nem kell kipattannia a paplan alól, és áthúznia anyja ágyát, mire az asszony visszaér a fürdőszobából. Nem kell azon agyalnia, hogy másnap hány órára megy be felkészületlenül. Mikor is volt utoljára, hogy öt percnél tovább feküdt az ágyán anélkül, hogy elnyomta volna az álom?

    Csak lebegett ilyenkor a semmi határán, és arra gondolt, hogy végre elkezdődhet az ő élete is.

    Később bekúszott a szívébe Lídia hiánya, észrevétlenül, akár egy besurranó tolvaj, de nem vitt magával semmit, inkább csendben megült Ágota szívének peremén, mint aki még nem döntötte el, hogy meddig marad.

    A lány a gyászolókat nézte. Jól tudta, hogy sokukat most látja életében utoljára. Nagyanyja szerint elbúcsúzni jöttek Lídiától, de egyikük sem jelent meg az asszony betegágyánál. Ágota szerint kizárólag azért jöttek el, mert így lehetőségük nyílt találkozni a család nagy részével. Ha becsukta a szemét, parádézó vetési varjakat képzelt a helyükbe.

    Váratlanul méregbe gurult. Maga sem értette, miért, de bántotta a gyásznép viselkedése. Sohasem vett még részt temetésen, és eddig úgy gondolta, az embernek három nap jut, amikor minden körülötte forog: a születése, az esküvője napja és az a nap, amikor eltemetik. Úgy érezte, ezt az utolsót ellopják az anyjától. Szája megremegett, keze ökölbe szorult.

    Nem számít, anyu már úgysem látja mindezt, erőltette magára a gondolatot, és a pap felé fordult, aki befejezte Lídia méltatását.

    A három évvel fiatalabb Zsófi vörös szemmel állt mellette. Szája megduzzadt a visszafojtott sírástól, de most könnyek nélkül nézte a mélybe süllyedő koporsót. Tekintetét köd fátyolozta. Sebesre rágott körömágyát kapargatta, fásultan konstatálta, amikor körme az élő, gyulladt húsba mart.

    Zsófi sokáig bálványozta az anyját, aztán úgy egy évvel azelőtt történt valami változás. Hogy mi indította el, azt nehéz lenne megmondani. Mintha egy csapásra felnőtt volna, vagy mintha megszállta volna a tudás, mint pogányokat a térítő hit. Zavarta saját önző viselkedése, megutálta, amit eddig természetesnek vett, sőt elvárt: anyja kivételezését. Hogy Csongival engedékenyebb volt, megértette, hisz’ az öccse kicsi gyerek még. De közte és Ágota közt alig van néhány év, a nővére mégsem jutott azokhoz a kiváltságokhoz, amik neki és Csongornak kijártak.

    Megharagudott az anyjára, és a fejéhez vágta a véleményét. Röviddel ezután Lídia megbetegedett, és Zsófit azóta is gyötörte a bűntudat. Amikor a nőt napokra az ágyhoz szegezte a kór, Zsófi délutánonként mellé kuporodott, és az émelyítő, édeskés szag ellenére, amit a betegséggel küzdő szervezet produkált, hozzábújt, és szorosra zárt szemmel várt mindaddig, amíg meg nem érezte, hogy a jelenléte feszélyezi az asszonyt. Gyakran aludtak el együtt, Zsófi arra sem ébredt fel, amikor apja a saját ágyába vitte őt. Sohasem szerette annyira az anyját, mint azokon a napokon, és a koporsót nézve csak arra tudott gondolni, hogy ha egyetlen napra visszakaphatná őt, megpróbálná jóvátenni mindazt, amit valaha is elkövetett ellene.

    A két lány úgy állt egymás mellett a gyászolók gyűrűjében, mint két érett, fekete nádszál: hosszú, sötét hajuk beleolvadt gyászruhájuk sziluettjébe. Öccsük Lídia anyja mellett ült a direkt a szertartás idejére a sír mellé húzott padon.

    Csongor fokozatosan veszítette el az anyját, aki először az edzésekről maradozott el, azután a tízórai készítést hagyta másra, amikor már képtelen volt a koránkelésre. Ekkor a két kisebb gyerek a lehető legkésőbb indult iskolába, és óvatos csókjaikkal borították be a nő arcát búcsúzóul. Titkon attól féltek, hogy délután már nem találják otthon őt. Az idő előrehaladtával Lídia egyre

    Enjoying the preview?
    Page 1 of 1