Hiábavaló gazdagság

By Georges Ohnet

A puritán és jólelkű Mösslerné, akit mesés gazdagsága maitt Párizsban egyszerűen csak "Aranykirálynénak" hívnak, rajongásig szereti fogadott fiát, Valentin chéf de Coutras grófot. Az ifjúm jó megjelenésű, behizelgő modorú, arisztokrata nem szolgál rá erre a szeretetre. nagy lábon él, kártyázik, lépten-nyomon megcsalja gyönyörű, fiatal hitvesét, Henriette-t. Miközben a szép és mindezidáig erényes Céline-t ostromolja, az ő felesége mellett is felbukkan egy makacs hódoló. Párbaj lesz. Halállal fenyegető párbaj...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 17, 2017
• ISBN: 9789634741039

Book preview

Georges Ohnet

HIÁBAVALÓ GAZDAGSÁG

fordította:

Fái J. Béla

BUDAÖRS, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-103-9 EPUB

ISBN 978-963-474-104-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: L'inutile richesse

első kiadás: 1896

a borító francia szpáhi tiszt

festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A kínai selyemmel bevont kis boudoirban mely a hálószobába nyílik, Mösslerné, alacsony széken ülve, figyelmesen hallgatta a jelentést, amelyet neki Eliphas Clément a múlt heti jótékony kiadásokról felolvasott.

Egyszerű, sötét selyemruhában ült ott az aranykirályné, amint a párizsi társaságban nevezték; hatvanéves nő volt, halvány arccal, barna szemekkel, ősz hajjal, amelyet kissé hajporozni szokott, hogy elleplezze azt a néhány tincset, amely még fekete maradt. Keze. amely kicsiny és szép volt, papírvágó késsel játszadozott s mialatt a jelentékeny összegeket hallgatta, amiket „jótékonysági minisztere", amint Eliphast nevezte, elsorolt, helyeslő elégedettséggel bólogatott.

Eliphas - sovány, kissé görnyedt, szelíd, bánatos arcú ember - előtte állva, tompa, fátyolozott hangon folytatta a beszámolót, elsorolva a jótékony egyesületeknek, emberbaráti intézeteknek, mindennemű kérelmezőknek adott összegeket - hozzátéve egyúttal a beszerzett értesüléseket, mintha külön rendőrséget tartott volna a köznyomorúság ellenőrzésére.

Olykor egy-egy jegyzet a papíros szélén fölemlítette az utánajárás hiábavalóságát, a kérelmezők magukról szolgáltatott adatainak a helytelen voltát - ilyen eset sűrűn fordult elő, mikor egy-egy ál-szerencsétlen iparkodott befurakodni a jóhiszemű szegények közé, akik megérdemelték a nagylelkű asszony támogatását.

- Jártak tudakozódni Montrouge-ban, az elzüllött gyermekek menedékházának valódi szükségletei felől. Az intézet elég érdemes, és a helyzete valóban nehéz. Kiutalványoztam ötezer frankot.

- Erre a félévre - tette hozzá Mösslerné. - A jövő félévben újra utalványozzon.

Eliphas jegyzett valamit a lajstromára és folytatta:

- Az Antin utcai asszony - aki ezerötszáz frankot kért olyan adósságnak a megfizetésére, amelytől a becsülete függ - nem az igazi lakását nevezte meg. Nem lakik már az illető házban. A házmesternét bízta meg azzal, hogy a leveleit eljuttassa hozzá. Batignolles-ban lakik, egy fodrásszal, s nyilván ez írta és hozta el a folyamodványt. Nem lehet tenni semmit. A Fehér-barátok megkapták az ezer frankos havi segélyüket.

- Vajon elég lesz-e ez? Tudja, Eliphas, hogy engem különösen érdekel mindaz, ami Afrikával kapcsolatos... Szeretek neki visszaadni valamit abból, amit nekünk adott.

- Elég lesz, asszonyom. Ha majd emelni kell a segélyt, szólni fogok idejekorán.

- Jó. Folytassa.

- Az a Marius Bouscarés nevű ember, aki százezer franknyi társüzleti tőkét kért egy villámvilágítási vállalathoz, Nimes-ben megbukott, Párizsban pedig fülig eladósodott. Közönséges iparlovag. Mentsége, hogy családja van.

- Apró gyermekek?

- Igen, asszonyom, öt. Az anya pedig jóravaló asszony, aki nem boldog...

- Havi kétszáz frankot az anyának... Ami pedig Bouscarés uramat illeti, beszélni kell a fejével. Hívassa el.

- Itt van minden reggel tíz órakor és folyvást önnel kíván beszélni.

- Beszélni fogok vele, ha ezt elvégeztük...

- Fárasztani fogja az az ember.

- Csak ameddig én akarom.

Eliphas nem erősködött. Ismerte a Mösslerné nyugodt, szelíd határozottságát, és folytatta:

- Az Igazság szava című újság, amely havi támogatást kért, hogy a transvaali ügyeket szellőztesse, időközönkint megjelenő lap, amely csak zsarolásból él. Semmit sem lehet vele tenni. Ha csak az ügyészséget nem akarjuk értesíteni...

- Nem. El kell felejteni ezeket a boldogtalanokat. Nem érdemlik meg a fáradságot, hogy az ember védekezzék a kísérleteik ellen...

- Nem ártana pedig példát szolgáltatni. Légió ezeknek a száma.

- Élni csak kell. S az élet mostoha.

- Ön nagyon elnéző a cudarok iránt - dörmögött Eliphas.

Mösslerné elmosolyodott és nyugodt hangon felelt:

- Mert ismerem a derék embereket, akik jobbadán nem egyebek, mint szerencsésen járt cudarok.

Eliphas elvörösödött felháborodásában:

- Hát lehetett volna ön nem olyan derék asszony, amilyen?

- Vagy ki tudja, Eliphas!

- Ön csupa jólelkűségből rágalmazza magát. Ennyire szükségtelen elmenni.

- Édes barátom - mondta Mösslerné, anélkül, hogy egyik szót hangosabban ejtette volna, mint a másikat -, ha az én uramnak, mikor negyven évvel ezelőtt nyomorúságban voltunk, eszébe nem jutott volna, hogy kivándoroljon a Fokföldre s ott kiküzdje magának a vagyont: ki tudja, mi lett volna belőlem? Nem kell az embernek magát túlságosan fölbecsülnie s azt hinnie, hogy különös erényei vannak. Egy-egy embert csak akkor szabad a becsületesség próbájával ellátni, ha kiállta a szenvedések és kísértések próbáját. Mossier egyenes jellemű és ritka jólelkű ember volt. De ha ön azt hiszi, hogy Afrikában a saját védelmére habozott valaha elsütni a karabélyát... Harcolni kellett bizony ott, hogy megóvja az aranyát és gyémántjait a sivatag kalózai ellen. Ki mondja önnek azt, hogy Európában, a viszonytagságokkal küszködve, nem épp olyan erőszakoskodó lett volna? Transvaalban ezt úgy hívják, hogy elszántság. Itthon, Franciaországban bűntett volna a neve. Földrajzi szélesség, környezet és körülmények dolga az egész. Ha valaki olyan kalandos életen ment keresztül, mint én, holtáig elnéző marad.

Eliphas lehajtotta a fejét, meggörbítette a hátát, mint akire nagyon is súlyos teher nehezedik, és konokul felelt:

- Az elnézésnek nem kell vakságnak lennie.

Ezúttal valamelyes indulat zavarta meg Mösslerné finom és nyugodt arcának a derűjét. Elvörösödött s elfordította szemét bizalmasáról, mintha rossz néven venné tőle ezt a megjegyzést, amelynek bizonyára titkos értelme is volt. Elmerülve ütögette balkeze tenyerét a papírvágó késsel. Azután, élénk nyugtalanságtól ösztökélve, amelyet nem is palástolt, megkérdezte:

- Talán valami újabb csínyjéről hallott Valentinnek?

A jótékonysági miniszter mogorva lett s valósággal ingerült hangon válaszolta:

- Nem volt táléin elegendő a legutolsó? Négyszázezer frankot vesztett huszonnégy óra alatt a bakkarán! S hozzá még ismeretes csalókkal, egy harmadrendű kártyabarlangban...

Mösslernének elsimult, kiderült a homloka s előbbi nyugodtságával felelt:

- Épp úgy kifosztották volna valamely magasabb rendű klubban is... Ugyan, Eliphas, ne beszéljünk többet erről a haszontalanságról. Ki van fizetve, el van felejtve. Hiszen jól tudja, hogy itt, hála istennek, a pénzkérdések nem fontosak. Aztán meg, ne mondjon rosszat a fogadott fiamról, még ha megérdemli is. Rosszul esik ez nekem, mert olyan régi barátomtól, mint ön, semmit sem fogadok közönyösen.

- Legyen bátorsága ahhoz, hogy megvallja az igazat. A gróf iránt való gyöngesége sok szomorúságot okozott már önnek és sok szomorúságot fog még okozni másoknak is. De ön a mindenséget is feláldozná annak a szép szőke bajusznak és hízelgő fekete szempárnak. Pedig a grófné érdekesebb és jobb, és...

- Csak nem akarja talán azt mondani, hogy én a grófnét feláldozom? - vágott az öregúr szavába hirtelen élénkséggel Mösslerné.

- Nem, de sohasem fogja őt elegendő szeretettel kárpótolhatni azért, hogy a gróffal nőül vétette.

E pillanatban lépések hallatszottak, és mintha Eliphas ezzel az elkeseredett támadásával megidézte volna azt, akiről beszélt, minden bejelentés nélkül nyitotta be az ajtót s lépett be Valentin de Chef de Coutras gróf.

Huszonnyolc éves, szép férfi volt, szőke rózsás arcú, szelíd nézésű, baloldalt finom vonallal elválasztott hajjal, közepes, de gyönyörűen arányos termettel, és olyan harmonikus mozdulatokkal, amelyek igazi előkelőséget kölcsönöztek neki. Fehér gyapjúból készült bicikli-öltözék volt rajta; széles mellére kék selyemtrikó feszült s a nyaka alatt a keskeny fehér szegélyen a címere volt kihímezve: sisakos fejen kardot emelő kéz, ezzel a jeligével: ,,Mindig előre."

Mosolyogva, fesztelenül lépett közelebb:

- Drága anyám, bocsásson meg, hogy háborgatom; de a Champs-Elysées-n járva, nem állhattam meg, hogy be ne teljek, köszönni.

S gyöngéd kedveskedéssel, amely szemmel láthatóan meghatotta Mösslernét, csókolt kezet.

Azután Eliphas felé fordult, akit tisztelettel köszöntött:

- Reménylem, Eliphas úr meg fog bocsátani, hogy megzavartam az értekezletüket. Sokkal jobban ismerem az ő buzgóságát, semhogy azt hinném, hogy a szerencsétlenek meg fogják sínyleni azt a kis időt, amit önök most miattam veszítenek.

Annyira ügyesen keverte a szeretetreméltóságot a nyegleséggel, olyan gúnyos és egyúttal olyan nyájaskodó volt a hangja, hogy nem lehetett tudni, vajon a fiatal gróf tetszeni vagy gorombáskodni akart-e.

De Eliphasnak amúgy is meg volt már a véleménye s ő nem látszott olyan embernek, aki az ítéleteit módosítja.

Arra szorítkozott, hát csupán, hogy meghajtotta magát s félrehúzódott vagy három lépéssel, hogy szabad teret engedjen Mösslerné fogadott fiának.

- Hová mégy ilyen korán? - tudakolta Mösslerné, odavonva Valentint maga mellé egy alacsony székre.

- A Porte-Maillot-hoz, ahonnan az Omnium-klubból tizenketten a meudoni erdőbe megyünk, villásreggelire.

- A vasparipáitokon?

- Igen, anyám.

- Hát az igazi lovakat nem szereted már?

- Miért?

- Mert nem lovagolsz. Folyvást csak biciklisétákról beszélsz.

- Most az a divat. El fog múlni, mint más egyéb. De most ez a kedvelt sport. Űzik, hát űzöm én is. Jó testgyakorlat.

- Mint minden, ami a szabad levegőn folyik... De Henriette-ről nem is szólsz.

- A feleségem jól van... Vagy legalább tegnap este az operából hazajövet semmi baja sem volt... mert ma reggel még nem láttam.

- Micsoda? Elindultál hazulról anélkül, hogy megcsókoltad volna?

- Nem akartam felkölteni... Kilenc óra volt csak s ilyen korán nem háborgatom.

Mösslerné csóválta a fejét:

- Azt hiszem, nem háborgatod te őt se korán, se későn; és ezt véghetetlenül sajnálom. Tudod, hogy épp úgy szeretem őt, mint téged...

- És ő sokkal jobban is megérdemli - vágott a szavába nevetve a gróf.

- Való igaz. De vajon kit szerettek valaha az érdeme szerint?

Az idős hölgy elmerengett egy pillanatig s azután, mintha belső gondolatát folytatná, így szólt:

- Nagyon boldognak szeretném őt tudni. Súlyos felelősség terhel vele szemben. Én választottam őt ki neked. Téged ő nem is ismert és bizonyára idegen maradt volna rád nézve. Ha a kedvemben akarsz járni...

- Kétkedhetik-e benne? - kérdezte Valentin hevesen.

Vannak pillanatok, amikor kétkedem benne - mondta mélabúsan Mösslerné. - De rajtad múlik, hogy ezek a rossz benyomások eloszoljanak és soha többé ne jelentkezzenek. Légy jó Henriette-hez, légy gyöngéd, szeresd, ahogy őt szeretni kell.

- Hiszen én nagyon vonzódom hozzá, anyám - erősködött a fiatal gróf. - Panaszkodott talán?

- Óh dehogy. Ő különben is sokkal büszkébb, sokkal erősebb lelkű, semhogy panaszkodnék, még ha volna is rá oka. Csak én aggódom, bár - reménylem - ok nélkül... De sehogy sem értem azt az életmódot, amelyet te folytatsz, sem pedig a házaséletedet... Alig látnak benneteket együtt, már tudniillik téged meg a feleségedet...

- Óh, hiszen tegnap is az operában...

- Igen, színházban, társaságokban, lóversenyen, ott, ahol szórakozik, mozog, mulat mindenki. De otthon, a hajlékotokban, ott, ahol csöndes nyugodt, komoly az ember...

Valentin elhúzta az orrát:

- Nagyon szükségesnek tartja azt, anyám, hogy komoly legyen az ember?

- Hellyel-közzel, alkalomadtán - nagyon jó az.

- Mikor megvénült az ember, igen. De nem mikor fiatal.

- Gyermekem, a léha fiatalkorra szomorú vénség következik.

Valentin elsötétült arccal állt fel és száraz hangon, amely feltűnő ellentétben volt előbbi szavainak hízelkedő lágyságával, így szólt:

- Óh anyám, ön prédikációt tart nekem s mikor én boldogan és mosolyogva jövök ide, azt akarja, hogy elégedetlenül, mogorván távozzam?... Igazán mondom, nincs szerencsém s látom, hogy fölingerlik ellenem.

S azzal dühös pillantást vetett Eliphas felé. Az öregúrnak a szempillája sem rezdült meg: nyugodtan fogadta a szemrehányást, amely nyilván neki szólt. De Mösslerné nem tűrhette, hogy a barátját vádolják, anélkül, hogy ő védelmezné. Komoly hangon vágott vissza.

- Nem, gyermekem. Az én szeretetem te irántad olyan nagy, hogy - jól megjegyezd - rajtad kívül senki sem árthat neked én előttem. Csakhogy te, sajnos, nagyon is gyakran vállalkozol erre...

Valentin ezalatt visszaült nevelőanyja mellé és hízelkedő szemmel, mosolyogva, alakoskodva, amihez nagyon jól értett, amikor el akart oszlatni valami régibb neheztelést, vagy lecsillapítani valamely újabb elégedetlenséget, a legnyájasabb hangján szólt:

- Hogyan is ne iparkodnám én azon, hogy önnek kedvében járjak? Nem mindenem-e ön nekem? Amióta apámat elvesztettem, nem ön irányította-e az életemet s nem vagyok-e az ön teremtménye? Hiszen jól tudja, hogy szeretem és tisztelem. Gondolhatja hát, hogy milyen fájdalmasan esnek nekem a szemrehányásai. Súlyosan nehezednek a szívemre s ha megszidott, mint most is, jóllehet nem érdemlem: szomorú és csüggeteg vagyok egészen másnapig, amikor egy gyöngéd szava megvigasztal és új életet önt belém! Oh, kérem, ne mutassa nekem ezt az afrikai ábrázatát... Hanem mutassa a párizsi arcát... Nem a félelmetes, hajthatatlan Mösslerné asszonysághoz jöttem én most, aki vademberek fölött uralkodik tigrisek közepett; hanem a könyörületes, jó lelkű Mösslernéhez, aki a Champs-Elysées-soron lakik, kertes házban, Párizs legszebb palotájában. Ezt az arcot mutassa nekem, ezt a szeretetreméltó, kedves arcot... Ah, már mutatja is - ezt szeretem én.

És Mösslerné csakugyan mosolygott is már, és a szeme könnyes volt. Valentin egy pillanat alatt kiforgatta hízelgő beszédével, sugárzó fiatalságával. Az idős dáma tetszéssel, elégedetten nézett a fiatalemberre; Valentin pedig érezte, hogy visszanyerte a kegyét, s átengedte magát annak az örömnek, hogy újra diadalmaskodott. Kegyes akart hát lenni, s hogy eloszlassa azt a hatást, amelyet ingerült panasza Eliphasra tehetett. Odafordult az öreg úrhoz és hangsúlyozott kedvességgel mondta:

- Néhány napja már, hogy nem láttam a fiát, Eliphas úr. Egészséges? Folyvást jól megy az üzlete? És egyre olyan bájos a kis felesége?

De nem érte el azt az eredményt, amelyet kívánt. A jótékonysági miniszter fagyos maradt s csakúgy ímmel-ámmal felelt:

- Nagyon szépen köszönöm, gróf úr, az érdeklődést, melyet a családom iránt tanúsít. Az én fiam eszes és szorgalmas ember, aki ügyesen vezeti a bankházát; a menyem pedig jóravaló asszony, aki szereti a férjét.

- Nagyon jól teszi - hagyta helyben Valentin, egykedvű mozdulattal. - Egyebet nem is tehet.

Eliphas összehúzta az arcát, olyan mozdulatot tett, mintha éles riposztba akarna belefogni; de Mösslernére pillantott, s hirtelen elnémult; csak halk sziszegés hagyta el az ajkát, amit a legnagyobb elégedettségnek, vagy akár a legnagyobb rosszallásnak is lehetett magyarázni.

Odament az ablakhoz s úgy tett, mintha nagy buzgósággal szemlélné az udvar kövezetét.

- Isten önnel, drága anyám - szólt most Valentin. - Látom, hogy háborgatom. De különben is, attól tartok, hogy elkéstem; a társaim bizonyosan türelmetlenül várnak már.

- Semmi különös mondanivalód nem volt? - kérdezte fürkésző pillantással Mösslerné.

- Nem, anyám. Csak azért jöttem, hogy megcsókoljam a kezét.

Mösslerné odanyújtotta neki keskeny kezét, s ő kedveskedő tisztelettel csókolta meg. Azután odament az öregúrhoz, aki mintegy lesbe húzódva állt az ablakmélyedésben.

- A viszontlátásra, Eliphas úr... - búcsúzott udvariasan.

Azzal kinyitotta az ajtót s könnyeden távozott.

Mösslerné így szólt bizalmasához:

- Látja, végre is, nagyon kedves fiú. Nem kért tőlem semmit.

- Csodálom az okosságát. Ez valami hatalmas támadást jelent a legközelebbi napokra.

- Ne aggódjunk amiatt, ami lesz, hanem örüljünk annak, ami nem következett be.

- Amint önnek tetszik, asszonyom. Jól tudja, hogy én mindenkor itt leszek, meghallgatni a keserveit és kisegíteni önt a bajaiból.

Mösslerné nem felelt. Egyetértőén bólintott, olyasvalakinek a nyugodtságával, aki bizton számíthat a rendületlen odaadásra.

- Azt mondta ön az imént, hogy beszélni akar azzal a délvidéki emberrel. Bizonyosan itt van most is. Beszólítsam?

- Jó. Reggeli előtt még ráérek.

Eliphas kiment s pár pillanat múlva visszajött egy pohos, zsíros ruhájú, sápadt, tüskés hajú, önelégült ábrázatú emberrel, aki be sem várta, hogy megszólítsák, hanem erős délvidékies kiejtéssel azt kérdezte:

- Mösslerné asszonysághoz van szerencsém?

- Én vagyok, ha ugyan szerencse - felelt Mösslerné.

- Roppant szerencse! - kiáltott föl Bouscarés. - Egy álló hete lesem már az alkalmat, hogy bejuthassak... Csak közeledhessem - gondolám magamban - ehhez a jeles hölgyhöz, és meg van alapítva a szerencsém. Ő meg fog engem érteni.

- Hát halljuk. Miről van szó? - tudakolta Mösslerné.

- Olyan fölfedezésről, amely egészen átalakítani van hivatva a világ világítását... Kitaláltam, hogyan lehet a villamosságot minden csatornázás, minden fölszerelési költség nélkül, gyermekesen egyszerű módon továbbítani... Hihetetlen dolog, hogy már előbb nem gondoltak erre; de minden zseniális találmány a véletlennek köszönhető.

Eliphas, akit a Provence-i ember karattyolása szemmel láthatóan bosszantott, közbevágott:

- Ugyan legyen már komoly. Hiszen jól tudja, hogy ez a maga találmánya nem is létezik... A bírósággal máris volt baja szabadalom-bitorlás miatt.

- Mit hallok? - kiáltott föl Bouscares, szörnyülködő taglejtéssel. - Kicsoda? Én? Amilyen eszem nekem van, én bitoroltam volna akármit is? ... Hiszen ebbe bele lehet örülni! Így hát a makacs kétkedés mindig halomra fogja dönteni legfenségesebb terveimet is! ... De Mösslerné asszony fennkölt gondolkozású hölgy. Ő meg fog engem érteni!... Mi neki százezer frank? Százezer frank! Igen, ezzel a hitvány kis tőkével fel fogom forgatni az egész tudományos világot!

Most Mösslerné szólt rá:

- Ha az érdeklődésemet akarja fölkelteni, beszéljen nekem a feleségéről meg a gyermekeiről...

Bouscarésnek pillanat alatt megváltozott a magatartása és az arckifejezése: a legmélyebb levertség tükröződött rajta.

- Óh, asszonyom, ez az én életem keserűsége! Szenvedni látni azokat, akiket szeret az ember, oly gyötrelem, amelyet lehetetlen elviselnie annak, akinek szíve van-... Igen, az a szegény teremtés, aki osztályosa volt a küzdelmeimnek és csalódásaimnak: a bánattól lesújtva és kicsiny magzatát táplálni nem bírva, napról-napra fogyni érzi erejét... El fogom őt veszíteni, asszonyom, s fájdalommal kell szemlélnem, mint ragadja el tőlem a könyörületet nem ismerő végzet!... Mit csinálok én akkor itt e földön, ha majd őrző angyalom visszatért a mennyekbe?

Bouscarés leroskadt egy székre. Elfelejtették hellyel kínálni. Két kezébe temette az arcát és zokogott.

Mösslerné, csillapítani akarva ezt