A szirén

By Georges Ohnet

Pusztító detonáció dönti romba de Trémont tábornok villáját. A minden korábbinál hatékonyabb robbanóanyaggal kísérletező főtiszt életében kevéssel korábban felbukkan egy titokzatos nő… Pár évvel korábban Cominges százados főbe lövi magát, mert a szupertitkos mozgósítási terveket valaki elemelte a lakásából. Neki is egy asszony keresztezte az útját... Újabb tiszt, Fontenailles kapitány szintén az önkéntes halált választja, miután a rejtjelezett táviratok megoldókulcsát elorozták tőle. Nem sokkal korábban őt is egy feltánően csinos hölgy társaságában látták... A hadügyben egyetlen "szirénre" gyanakodnak, és a bajtársak megfogadják: a világ végéig is üldözni fogják a nőt, hogy megbosszulják szegény bajtársaikat...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 11, 2017
• ISBN: 9789633986998

Book preview

Georges Ohnet

A SZIRÉN

fordította

Zigány Árpád

GYULA, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-699-8 EPUB

ISBN 978-963-398-700-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a borító Giovanni Boldini (1842 - 1931) Portrait of Elisabeth Wharton Drexel

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A hadügyminiszter türelmetlenül járt föl s alá Saint-Dominique-utcai dolgozószobájában; a homlokát ráncokba szedte, s hol a bajuszát rángatta, hol idegesen babrált a monoklijával; arca még a rendesnél is pirosabb volt, s egész magatartásán meglátszott, hogy jaj annak, aki most a színe elé kerül.

Hivatalnokai kétségkívül nagyon jól tudták, hogy főnöküknek milyen zivataros kedve van, mert a szomszédos termekben halotti csönd volt és csak a szemtelen verebek csiripeltek az udvaron. Egyszerre csak a miniszter, mintha végképp elvesztette volna türelmét, hirtelen a kandallóhoz lépett és megnyomta a csengő gombját.

Az ajtónálló lélekszakadva rohant be és szinte reszketve állt meg a hatalmas úr előtt.

- Megjött már Vallenot ezredes? - rivallt rá a miniszter oly harsányan, mintha csak lovasrohamra vezényelt volna.

A szolga mélyen meghajolt, csaknem a földig, mintha a szőnyeg alá szeretett volna bújni és dadogva felelte:

- Nem hiszem, kegyelmes uram... azonnal megnézem...

A tábornok arca bíborpiros lett. Mint a bomba tört ki belőle az első káromkodás - aztán a második: a harmadik már kárba veszett. Az ajtónálló elmenekült.

- Mi az ördögöt csinál annyi ideig az az átkozott Vallenot? - dörmögte a miniszter, s dühösen folytatta sétáját. - Ah, micsoda gyalázatos fegyelem ez! Azt a megvál...

De már nem végezhette be ezt a káromkodást, mert az ajtónálló ragyogó arccal nyitotta ki az ajtót és jelentette:

- Vallenot ezredes úr.

Az ezredes, ötven év körüli, magas, kékszemű, szőke bajszú férfiú, gyorsan bejött s meghajolva főnöke előtt, bizalmasan kérdezte:

- Úgy látszik, tábornok uram, hogy türelmetlenkedtünk?... Már a minisztérium kapujában lesett rám egy tiszt, hogy siessek... De hát nem lehetett ám könnyen és hamar végezni... És esküszöm, hogy egyáltalán nem loptam az időt...

- A dologra! - vágott közbe a miniszter türelmetlenül. - Ön egyenesen Vanvesből jön?

- Onnan, tábornok.

- Egyedül?

- Nem. Magammal vittem egyik ügynökünket is, s ő szintén visszajött velem. A legügyesebb azok közt, akiket foglalkoztatunk... ön ugyan nem adott erre parancsot, de a magam eszétől kérve tanácsot, úgy gondoltam, hogy hasznomra lehet...

- Jól tette, hogy elvitte. De megbízhat-e a hűségében?

- Már amennyire emberben bízni lehet... Valamikor altiszt volt az ezredemben... Különben is neki nem mondtam meg küldetésem valódi célját... Semmit sem tud arról, ami bennünket nyugtalanít. Azt hiszi, hogy csak segédem volt abban a nyomozásban, mit a robbanás okainak földerítésére indítottunk... Felőle tehát teljesen nyugodtan alhatunk.

- No, és mi lett a nyomozás eredménye?

- Ha megengedi, tábornok, csoportosítsuk az eredményt két részre. Az egyik csoportba osszuk a kézzelfogható bizonyítékokat, a másikba a morális tényezőket... Mert a dolog sokkal szövevényesebb, mint kezdetben sejtettük, sőt azt hiszem, hogy ha mindent elmondtam, amit tudunk, az eset még titokzatosabb lesz...

- Mi a manó...

A miniszter leült asztalához, rákönyökölt, állát a tenyerébe fektette, s intett az ezredesnek, hogy üljön le a karosszékbe.

- Rajta hát - szólt izgatottan -, én hallgatom.

- A ház, amelyben de Trémont tábornok lakott, Vanves falu fölött fekszik, nem messze az erődtől. Maga az éjjeli őrség vette észre a robbanást, s az erőd csapatai voltak az elsők a szerencsétlenség színhelyén. A házból úgyszólván semmi sem maradt meg épen. A laboratóriumban fölrobbant anyagok alapjában szétvetették az egész házat, s a pusztulás képe szörnyű volt. Köveket és téglákat még két kilométernyire is találtak s a szomszédos kertek olyanok, mintha összelövöldözték volna a fákat... Ha a környéken házak lettek volna, a rombolás roppant arányokat ölthet...

A miniszter közbevágott:

- Szóval, a melinite hatása.

- Óh, szó sincs róla, tábornok! Százszorozza meg azt a hatást, amit a mi puskaporunk előidézni képes, s akkor talán némi sejtelme lesz arról a borzasztó rombolásról, melyet a de Trémont tábornok laboratóriumában fölrobbant anyag okozott...

A miniszter megütődve nézett az ezredesre; majd elgondolkozva mondta:

- Igaza lehet. Ezt állította de Trémont is, mikor legutóbb beszéltem vele a tüzérséget újjászervező bizottságban. Épp akkor dolgozott egy olyan robbanószer előállításán, amelynek birtokában ágyúink az összes idegen hatalmasságok ágyúinak hatósugarát fölülmúlhatnák... Vajon nem ezért kellett-e meghalnia?

- Tehát ön is azt hiszi, tábornok, hogy a robbanás nem puszta véletlen?

- Én nem hiszek semmit, Vallenot, de mindent gyanítok... Ha elvégezte jelentését, majd apróra megbeszélünk mindent... Most folytassa...

- Nos tehát: - mikor odaértünk, a minisztériumtól rögtön kibocsátott parancsnak megfelelően, a tábornok házát a katonai kordon már körülfogta... A kordonon kívül már összecsődült három-négyszáz környékbeli lakos, aki összevissza fecsegett; rajtuk kívül még valami húsz újságíró is volt ott, akik részint kocsin, részint kerékpáron jöttek ki, - s ezek maguk nagyobb zajt csaptak, mint a többiek valamennyien. Káromkodtak, hogy nem engedték őket oda a robbanás színhelyére, a még füstölgő üszkök közé... De a kordon élén egy kis hetvenkedő hadnagy parancsolt és katonás nyersességgel a pokolba küldött minden kíváncsi tolakodót. Az valószínű, hogy a sajtó epéskedni fog, de egyelőre nem árthatja magát a dolgunkba. S már ez is valami... A kordonon belül csak a rendőrfőnök titkára, az államügyész és a közbiztonsági felügyelő volt... Én, meg az ügynököm éppen a legjobbkor érkeztünk: akkor kezdték a nyomozást...

- Hol, a villában?

- Csak a helyén: mert a villának, háznak úgyszólván nyoma sem volt. Egyetlen nagy gödör lett az egészből, melynek fenekén nagy vörös tócsa volt: az összezúzott hordóból kiömlött bor. A kőlépcsőnek nyoma sem volt: eltűnt, elröpült: akkora darabokban szóródott szét a környéken, mint a galambtojás... Még álmomban sem hittem volna, hogy robbanószer ily irtózatos rombolást okozhasson!... És, bámulatos szeszélye a végpusztulásnak, egyetlen egy faltöredék maradt csak épen, alighanem a mosókonyha fala, melynek szűk ablakában, a vasrudak között, egy rongydarab függött. Valamennyien egyszerre tekintettünk erre a maradványra, mely kikerülte a pusztulást, s a közbiztonsági felügyelő, mindnyájunkat megelőzve, óvatosan odament a falhoz, amely már szintén düledezett. Botjával megpiszkálta azt a rongydarabot, s mikor leesett, a felügyelő borzadva kiáltott föl... Gyorsan fölkapta, odaszaladt hozzánk és elénk tartotta... Egy alsó kar volt, valamivel könyökön alul elszakítva a testtől: s rajta volt az ing és a kabát foszlánya is; az egész csupa vér és a kéz fekete, mintha megégett volna...

- Óh! ez már különös! - kiáltott föl a miniszter.

- Inkább iszonyú volt, tábornok, - felelte Vallenot ezredes. - Én már sok halottat láttam a csatatéren, sok sebesültet a tábori kórházakban... Gravelotte mellett láttam az ezredesem fejét, melyet egy ágyúgolyó elszakított, elgurulni a lábaim előtt, amint kétszer is kinyitotta a szemeit a porban... Tonkingban láttam a négyfelé vágott katonákat, amint még vonaglottak... De semmi sem borzasztott meg úgy, mint ez a véres félkar, egyetlen nyoma annak a szörnyű drámának, melyet kutattunk. Legelőször az államügyész nyerte vissza hidegvérét és azt mondta:

„íme, uraim, ez igen fontos bizonyíték... Világos, hogy ezt a kart a robbanás szakította el és dobta ide az ablakba, ahol a vasrácsban fönnakadt. De kinek a karja volt? Talán a szerencsétlen Trémont tábornoké?..."

„Kivéve, ha..."

- Ezt az én ügynököm mondta, s habozva megállt. Most szólalt meg először és szavaira mély csönd támadt. Összenéztünk: majd az államügyész odafordult az ügynökhöz és izgatottan kiáltotta:

„Nos végezze be!"

- Kivéve, ha - ismételte az ügynök vontatottan, - kivéve, ha nem azé volt, aki a robbanást okozta."

- Ah! - kiáltott föl a miniszter, - hát az a fickó is gyanakodott, hogy nem puszta véletlenről, hanem gonosztettről van szó?...

- Úgy van, tábornok! - s mialatt beszélt, letérdelt a földre, ahová a kart letették, s nagy figyelemmel vizsgálta az elszenesedett kéz ujjait. Óvatosan, gyöngéden vette szét az egyes ujjakat és... az egyikről egy gyűrűt húzott le, melyet diadalmasan tartott magasra.

„Ha ez a gyűrű a tábornoké volt, - kiáltott föl, - akkor tisztában lehetünk; s ha nem, akkor oly fontos bizonyítékra akadtunk, amely okvetlenül nyomra vezethet!"

- Gyűrű? - kiáltott föl a miniszter csodálkozva. - Amennyire emlékszem, sohasem láttam, hogy de Trémont gyűrűt viselt volna! Nem, nem: egyáltalán semmi ékszere sem volt, még órája sem: nemhogy gyűrűje... De hogy is viselhette volna, mikor reggeltől estig maró savakkal dolgozott?... S mi fajta gyűrű volt az, Vallenot?

- Vastag jegygyűrű volt, tábornok. Amint az ügynök kesztyűvel megdörzsölte, mindjárt kifénylett az arany; s amint a körmével megnyomott egy alig látható gombot, a gyűrű kettévált.

„Ide nézzenek, uraim! - kiáltott föl, - a belsejébe betűk vannak bevésve! Ez mindenesetre igen fontos bizonyíték."

- Ez az ügynök nagyon jóravaló fickó, Vallenot, - mondta a miniszter, - mindeddig egyedül csak ő vezette a nyomozást... Meg kell jutalmazni őt... Ne feledje el.

- Csak váljon, tábornok, - folytatta az ezredes, - még nincs vége. Az államügyész kezébe vette a gyűrűt és nézegette; majd nyugodtan zsebrevágta és azt mondta: - „Majd később tüzetesebben megvizsgáljuk!" - Mi pedig bosszúsan fintorgattuk az orrunkat, hogy a kíváncsiságunk kielégítetlen maradt.

- No, ez borzasztó! - dörmögött a miniszter.

- Lehet, hogy a maga szempontjából igaza volt, mikor a vizsgálat sikerének érdekében nem akarta mindjárt közhírré tenni a fontos bizonyítékot; de ha előttünk is titkolni akarta nyomozása eredményét, ez egyszer szörnyen fölsült. Az ügynök ugyanis, aki ismét letérdelt a földre a kéz mellé, óvatosan fölhajtotta a kabát és az ing foszlányait, úgy hogy a meztelen kar kilátszott. Ezúttal az államügyész nem rejthette el szemeink elől, amit az ügynök fölfedezett. A csukló és könyök közt, körülbelül az alsó kar közepén, két tetoválás látszott a bőrön: egy lánggal égő szív, s körötte fölül félkörben ez a két név: „Haris und Mina - alatta pedig ez a német szó: - „Immer: - ami annyi, hogy mindörökké.

„Uraim, - szólt az államügyész, föltéve a pápaszemét, - legmélyebb titoktartásra kérem önöket. Ha csak egy szó is kiszivárog abból, amit itt felfedeztünk, meghiúsulhat az egész nyomozás. Lehet, hogy ez a bűntény, - mert most már kétségtelen, hogy az, - anarchisták merénylete. De lehet az is, hogy nemzetközi befolyás nyomaira akadunk... Az eset váratlan fordulatot vett és fontossága kiszámíthatatlan... Több, mint bizonyos, hogy szörnyű bűntényt követtek el."

- Mi a manó! Mi a manó! - álmélkodott a miniszter. - Ez már csakugyan átkozott eset, Vallenot! Talán a miniszterelnököt is értesíteni kellene róla...

- Ez a rendőrfőnök titkárának a kötelessége, tábornok. Mihelyt a nyomozásnak ezt a váratlan fordulatát látta, rögtön kocsiba ült és egyenesen a főnökéhez hajtatott, meg sem várva, hogy mi történik tovább a helyszínen...

A miniszter izgatottan közbevágott:

- Első és legfontosabb teendőnk megakadályozni, hogy a sajtó ostobaságokat beszéljen. Ha csakugyan nemzetközi gazemberekkel van dolgunk, - ami azért valószínű, mert de Trémont kísérleteiről az összes európai nagyhatalmak tudtak, - akkor mindenáron meg kell gátolnunk, hogy ezek a részletek nyilvánosságra jussanak, mert akkor a gyilkosok megérzik a puskaporszagot és még idejében elmenekülnek.

- Mi is azonnal erre gondoltunk, tábornok, s ennek megfelelően intézkedtünk is. Föltétlenül szükséges volt, hogy a sajtót és a közvéleményt tévútra vezessük. Erre legcélszerűbbnek látszott, ha azt híreszteljük, hogy a robbanás véletlen szerencsétlenség volt. Nyomban elhatároztuk, hogy a sajtónak oly értelmű hivatalos értesítést adunk, amely szerint de Trémont tábornok szeszélyes különc volt, s ipari célokra szolgáló robbanószerek gyártásán törte a fejét, de vigyázatlansága következtében a laboratórium fölrobbant s őt magát is megölte.

- Szegény de Trémont! így megrágalmazni ezt a derék, komoly tudóst!... De ha nincs más utunk!... Az állam érdekei mindenek előtt!... És mégis fáj, hogy nem védelmezhetem őt!...

Vallenot ezredes elmosolyodott és így folytatta:

- Ne siessen a szomorkodással, tábornok úr. Ami most következik, bizonyára meglepi majd önt, s akkor nem fogja a megboldogult tábornokot oly komoly tudósnak tartani.

- Micsoda beszéd ez! - pattant föl a miniszter, összeráncolva a homlokát. - Talán csak nem szándéka megrágalmazni gyermekkori barátomat, akivel együtt harcoltam?...

- Isten őrizz, tábornok! Csupán annak a nyomozásnak az eredményeit terjesztem elő, amelyet rám bízni méltóztatott. Ha ez a jelentés véletlenül nem tetszik önnek, azért mégsem haragúd- hátik rám, mert nem én vagyok az oka: - hisz én csak tényekről számolok be...

- Mire való ez a csűrés-csavarás? Beszéljen nyíltan: az őszinteségért én még soha senkire sem haragudtam...

- Jól tudom, tábornok. Tehát, a rendőrfőnök titkára magára vállalta, hogy a megállapított hivatalos szöveggel betömi a hírlapírók száját, s egyúttal értesíti a belügyminisztert is, hogy megtehesse esetleges intézkedéseit. Alig ment el, a falu felől nagy zajt hallottunk. Egész csődület támadt, hangos sírás és jajveszékelés hallatszott felénk. A hadnagy már éppen oda akart menni, hogy megnézze, mi az, mikor egy kétségbeesett ember hirtelen áttörte a katonai kordont, s födetlen fővel, földúlt arccal, zokogva odarohant hozzánk.

A gazdám! Irgalmas Isten! Édes jó tábornokom! De hát mi történt, az Isten szerelméért? Kő kövön nem maradt a házból!

- Így jajveszékelt, a kezeit tördelve, s aztán zokogva leroskadt a törmelékre. Némán néztünk rá, mert mindnyájunkat megkapott ez a nagy fájdalom; de egyúttal megsejthettük, hogy ez az ember világosságot deríthet abba a homályba, amelyben ez az eset rejtőzött.

„Kicsoda ön barátom?" - kérdezte tőle az államügyész.

A férfi fölütötte fejét, keze fejével megtörülte szemeit és sírástól akadozó hangon felelte:

„A tábornok inasa, uram; húsz esztendő óta vagyok a szolgája... Ah! ha itthon lettem volna, talán meggátolhattam volna ezt a szerencsétlenséget! Vagy legalább vele együtt haltam volna meg!"

- A Bodouin volt! - vágott közbe a miniszter. - A derék fickó megmenekült! Ah, ez még szerencse... Tőle legalább megtudhatunk egyet-mást!

- Úgy van. tábornok, - felelte az ezredes, - de ez az „egyet-más" éppen nem világítja meg a rejtélyes esetet. Sőt ellenkezőleg!

- Micsoda? Ellenkezőleg?

- Majd mindjárt meglátja. Tegnap délután, hat óra tájban, elfáradva a napi munkában, de Trémont tábornok a kertjében sétálgatott, mikor Vanvesből egy sürgönyt hoztak neki. Elolvasta, pár percig gondolkozva járt föl s alá, majd Badouint hívta és azt mondta neki:

„Te lemégy Párizsba: sürgősen meg kell rendelned néhány szert a Sorbonne-téri vegyészeti gyárban. Levelet viszel oda, s onnan elmégy Ba- radier úrhoz, akinek átadod tiszteletemet... Párizsban ebédelhetsz, s azt is megengedem, hogy este a színházba mehess; itt van öt frank a jegyre... Holnap reggel pedig hazajössz és meghozod a megrendelt anyagokat."

- Badouin, aki már tudta, hogy ez a beszéd mit jelent, megértette, hogy a tábornok el akarja őt küldeni a háztól tizenkét órára. Bosszantotta a dolog, mert, amint mondta, nem most először történt. De máskor is mindig ugyanaz előzte meg: a távirat, amelynek megérkezése után a tábornok azonnal útnak indította őt Párizsba.

- Különös volt, hogy a tábornok sohasem küldte el ilyenkor a szakácsnőjét is; mégpedig azért, mert ez az asszony rendesen nagyon korán lefeküdt, tőle tehát nem kellett félnie, hogy meglesi. Eszerint a tábornoknak időről-időre szüksége volt rá, hogy egyedül legyen: s ilyenkor még leghűbb szolgáját sem tűrte meg maga mellett, noha benne föltétlenül megbízhatott. - De miért? - Ez a kérdés gyötörte Badouint, s a tábornok bizalmatlansága annyira bántotta, hogy az utolsó alkalommal morogva, bosszúsan engedelmeskedett.

„Nos, mi baj? - kérdezte tőle de Trémont.

- Talán az bosszant, hogy Párizsba küldelek? Igazán, sajnálni való is vagy, hogy szórakozni mégy Párizsba!"

„Én nem sokat törődtem a szórakozással, - felelte Badouin. - Én csak a kötelességemmel törődtem."

„Nos, éppen a kötelességedet teljesíted, ha parancsomra Párizsba mégy, megveszed azt, amire szükségem van és megviszed tiszteletemet Bara- dier úrnak... És aztán elég volt: értetted?... Nekem csak holnap reggel kell a te szolgálatod és nem ma este..."

„Parancsára, tábornok úr."

- De Badouin nem érte be ezzel, hanem nyugtalan kíváncsiságában bement a konyhába, s vallatni kezdte a szakácsnőt, hogy mi történt akkor este, mikor a tábornok legutóbb Párizsba küldte őt. Hogy rendes időben ebédelt-e a tábornok? Hogy lefeküdt-e, vagy a laboratóriumban dolgozott? Vagy látogatói voltak?...

- A szakácsnő azonban semmit sem tudott, semmit sem vett észre, s ezek a kérdések annyira meglepték, hogy Badouin nem is faggatta tovább, mert attól félt, hogy a szakácsnő megmondja a dolgot a tábornoknak, s ez megharagudhatnék rá. De ez a rejtély annyira fúrta az oldalát, hogy elhatározta a végére jár. Színleg készülődött az útra, elbúcsúzott gazdájától, átvette az írott megrendelést és az üzenetet Baradier számára, s azután elindult a vasúti pályaház felé.

- De nem utazott Párizsba. Egy kurta korcsmában megvacsorált, s mikor besötétedett, óvatosan visszament a tábornok villájához. A kertbe nem mert bemászni, mert félt, hogy a tábornokkal találkozhat; hanem a szomszédos konyhakertben rejtőzött el, abban a kis fabódéban, ahol a kerti szerszámokat szokták tartani. Innen mindent láthatott és hallhatott.

- Nyolc óra lehetett, mikor az országút felöl közelgő kocsi robogását hallotta. Badouin, a sövényen át, kimeresztette szemeit s látta, hogy egy kétlovas, előkelő hintó közeleg az úton. Belső ösztöne megsúgta, hogy ez a kocsi vendégeket hoz a gazdájának, s ezért, mihelyt a kocsi elhaladt mellette, rögtön utána szaladt ő is, a falkerítés mentén, hogy lehetőleg senki meg ne lássa. A kocsi csakugyan a villa kertajtaja előtt állt meg, s a következő pillanatban előbukkant a homályból a tábornok magas alakja is, aki, úgy látszott, várta már vendégeit. Ugyanekkor valaki türelmetlenül kinyitotta a hintó ajtaját, s egy mély férfihang megszólalt:

„Ah, tábornok, ön oly szíves volt, hogy még elénk is jött?"

- A tábornok pedig, felelet helyett csak azt kérdezte:

„Itt van a báróné?"

„Persze hogy itt! - felelte egy női hang, a kocsi belsejéből. - Még kérdezheti?...

- Először a férfi szállt ki; de a tábornok nem engedte, hogy segítsen társnőjének a leszállásban: ő maga ugrott oda, s a szerelmes ifjú hevességével csaknem ölbe kapva vette le a hölgyet a kocsi hágcsójáról.

„Jöjjön, jöjjön, asszonyom! - örvendezett fojtott, remegő hangon, - nincs mitől félnie; itt senki sem láthatja meg"...

A férfi hangosan fölkacagott, s aztán mély torokhangján, feltűnő idegenes kiejtéssel, így szólt;

„Én velem ne törődjenek, majd mindjárt utánuk megyek..."

- Ezzel mind a hárman eltűntek a kertben.

Badouin pedig annyira elálmélkodott, hogy eszébe sem jutott mindjárt, a már előre odakészített létrán fölmászni a falra, hogy utánuk nézzen. Mikor mégis fölmászott, már senki sem volt a kertben, csak a tábornok laboratóriumának ablakai világítottak a sötét éjszakában. Ekkor így tanakodott;

„Most mit tegyek? Bemenjek a házba? Meglessem a gazdámat? Ne teljesítsem, amit parancsolt? Ugyan miért? Hát nincs-e joga, hogy azokat lássa vendégül házánál, akiket akar? És micsoda bolondság gyanakodni az ily előkelő látogatókra? Hisz a tábornok nem is érintkeznék velük, ha nem volnának kifogástalanok! Különben is, a kocsijuk itt áll az ajtó előtt, bizonyos tehát, hogy nem sokáig maradnak itt, s rövid időn úgy is visszamennek Párizsba. Én meg itt emésztem magamat haszontalanul, s megcsalom a gazdámat. Legjobb lesz, ha engedelmeskedem s rögtön megyek Párizsba."

- Leszállt a lajtosáról, egyenesen a vasúthoz sietett és Párizsba utazott, ahol elvégezte, amit a tábornok rábízott, azzal a különbséggel, hogy a vegyészeti gyárba csak másnap délelőtt mehetett el, mert éjszaka, mikor Párizsba ért, a gyár már be volt zárva. Mikor aztán Párizsból Vanvesbe visszatért, a villának nyoma sem volt, a tábornok eltűnt, s a romokat katonai kordon vette körül.

Vallenot ezredes elhallgatott, s a szobában mély csönd lett, melyet csak a kívül csicsergő madarak zavartak meg. A miniszter, rákönyökölve íróasztalára, mélyen elgondolkozott; majd hirtelen fölsóhajtva, mondta:

- Ez valóban fölötte különös. Pedig kétségtelen, hogy itt van az egész rejtély nyitja. Mit akart a tábornoknál ez a két ismeretlen, akik közül az egyik idegenes kiejtéssel beszélt? S miért látogatták meg mindig ily titokzatosan, éjnek idején? S miért robbant föl a laboratórium, éppen az ő távozásuk után? Mi ez? Véletlen baleset? Vagy jól kieszelt, előre megfontolt bűntény?

Fölkelt, gondolkodva járt föl s alá a szobában, majd ismét leült asztalához, s azt kérdezte:

- Hát aztán, Vallenot, mi történt? Nem kutattak tovább?

- Egy csapat műszaki katonát rendeltünk ki az erődből és a rendőrség felügyelete alatt tüzetesen átkutattuk a romokat. De semmit sem találtunk; a robbanás oly pusztító volt, hogy mindent megsemmisített. Kivéve azt a düledező falat, csodálatosképpen semmi más nem maradt épen és egészben a villában. De végre, vagy két órai kutatás után, egy kis vasládikót találtak, mely egészen szét volt esve, a feneke pedig olyan volt, mint a rosta: száz meg száz apró lyuk...

- Ezt a robbanás okozta, - szólt közbe a miniszter. - ön is tudja, hogy bombáinkon is látni ezeket a lyukakat a robbanás után... És ez szintén fontos... Mert valószínű, hogy először ez a kis láda robbant föl, s ez okozta aztán a laboratórium fölrobbanását. Megvan az a láda?

- Az államügyész lefoglalta, mint bűnjelet.

- Lehet, hogy nekünk is szükségünk lesz rá; megvizsgáltatjuk, hogy micsoda anyagok robbanhattak föl benne... De fejezze be jelentését... Mi lett a kocsiból, melyen a vendégek jöttek?

- A kocsinak a robbanás előtt kellett távoznia, mert maradványainak sehol semmi nyoma sincs. Különben a vámhivatalnokok azt mondják, hogy körülbelül éjjeli tizenegy óra tájban Vanves felől egy kétfogatú úri hintó csakugyan behajtatott Párizsba. A soros fölvigyázó meg is állította, hogy kötelessége szerint megkérdezze, nincs-e benne elvámolás alá eső holmi, s azt mondja, hogy kérdésére egy hölgy felelt. Maga a robbanás, az erődbeli őrség jelentése szerint, hajnali három óra tájban történt.

- Az az idegen kiejtésű férfi tehát a villában maradt volna a kocsi távozása után is?

- Ez nagyon valószínű.

- De ön nem bizonyos benne?

- Én nem vártam meg a nyomozás végét, mert siettem, hogy elmondhassam azt, amit egyelőre megtudtunk; de otthagytam az ügynökömet, azzal a paranccsal, hogy jöjjön egyenesen a minisztériumba, mihelyt a helyszíni szemlének vége lesz.

- Hátha már meg is jött, Csöngessen!

Vallenot ezredes csöngetett, s a belépő ajtónállótól megkérdezte:

- Nincs itt még Laforet?

- E pillanatban jött meg, ezredes úr.

- Vezesse be.

Markáns léptekkel jött be az ügynök, mereven, katonásan megállt főnökei előtt és várt.

A miniszter pár pillanatig fürkészve nézett a volt altiszt marcona, nyílt arcába, s aztán így szólt:

- Vallenot ezredes mindent elmondott, ami addig Vanvesben történt, míg ő is ott volt. Most mondja el ön, mi történt azután, hogy az ezredes eltávozott. Vallenot, üljön le.

- Kegyelmes uram, - kezdte az ügynök, - először is a legfontosabbat mondom el: megtaláltuk de Trémont tábornok holttestét...

- A romok közt? - vágott közbe Vallenot ezredes hevesen.

- Nem, ezredes úr: a kertben... Eleinte mindenki csak a házzal törődött és csak a romokat túrták. De mikor a kert bokrait is átkutatták, a kis rácsos ajtó közelében megtalálták a tábornok holttestét is...

- Micsoda! Hát odáig eldobta a robbanás?

Az ügynök tagadólag rázta a fejét:

- A tábornok holttestét nem a robbanás dobta odáig. Azért volt ott, mert azon a helyen szúrták le, hátulról a baloldali lapockája alatt... Mikor a robbanás történt, a tábornok már régen halott volt, s minden bizonnyal az gyilkolta meg, aki a robbanást is okozta.

- Az az idegenes kiejtésű férfiú?

- Annak a hölgynek a társa, akit a tábornok bárónénak szólított?

Az ügynök nem felelt mindjárt főnökeinek szorongó kérdéseire; mérlegelni látszott szavait, s némi habozás után így szólt:

- Úgy van; az, akinek a karja ott maradt a romok közt... aki a vasszekrényt fölnyitotta és csodával határos módon szabadult meg a haláltól... szóval, az a Hans nevű ismeretlen.

- Miből következteti, hogy megmenekült a haláltól? - kérdezte a miniszter.

- Mert megtaláltam a nyomát a kerten kívül... amerre ment, vérnyomok jelezték az útját... Az bizonyos, hogy annak az embernek roppant lelkiereje lehetett, hogy oly iszonyúan megcsonkítva el tudott menekülni az országútig... Valószínű, hogy ott talált valami tejes- vagy zöldségeskocsit, amely behozta Párizsba... Ezt azonban már csak későbbi vizsgálat derítheti ki, ha ugyan a rendőrség rá bír akadni erre a nyomra.

- E szerint, - folytatta a miniszter, - ön azt hiszi, hogy annak a hölgynek a kísérője gyilkolta meg a tábornokot?

- Azt, kegyelmes uram: s valószínűleg akkor, mikor a tábornok kikísérte őket a kocsihoz... A gyilkosság alig két lépésnyire történt a kaputól; a homok föl van túrva, összegázolva, mintha dulakodtak volna, s a gyilkos bevonszolta a tábornok holttestét a bokrok közé; láthatók a földön vonszolt lábaktól szántott barázdák is... Lehet, hogy az a nő is segített... De akár segített, akár nem, a nő a gyilkosság után eltávozott; a férfi ellenben a villában maradt. Elvette a tábornoktól a kulcsokat, melyeket mindig a zsebében hordott, elszedte az óráját és az erszényét is, hogy a rablás gyanúját keltse, aztán visszament a villába és dolgozott a laboratóriumban... Mert a laboratóriumban volt dolga...

- Hát ezt honnan tudja?

- Badouin inas egy elejtett megjegyzéséből. Egy napon, mikor az inas törülgetett a tábornok szobájában, a tábornok hirtelen bejött s észre sem véve szolgáját, örömmel dörzsölte a kezeit és félig hangosan dünnyögte: - „Ezúttal megvan! Majd meglátjuk, mit szól hozzá Hans..."

- Ez pedig most nem régen történt, akkor, mikor a tábornoknak, egy heti lázas, éjjel-nappali munka után végre sikerült az a kísérlet, melyen már hónapok óta hiába dolgozott... Ezek a titokzatos vendégek pedig azelőtt is meglátogatták a tábornokot, mert nem most történt először, hogy Badouinnek távoznia kellett a villából.

- Jól van, - mondta a miniszter, akit az ügynök következtetései érdekeltek, - tegyük föl, hogy a férfira nézve igaza van. De hát a nőnek milyen szerepe volt a dologban?

- Óh, kegyelmes uram, ez sokkal érthetőbb, s itt már a jelek, sőt a bizonyítékok is bővében vannak. Mindenekelőtt hihető, hogy szerelmi kaland rejlett a dologban és hogy de Trémont tábornok, akinek gyöngesége a nők irányában köz- ismeretű volt, szíve végzetes gyarlóságának lett az áldozata. Én a tábornok titkait nem ismerem, azt sem tudom, hogy laboratóriumában mit dolgozott, mit keresett. De a hírlapok, időnkint, megemlékeztek kutatásairól, kísérleteiről. Tagja volt a Tudományos Akadémiának is és híre, mint tudósé, a külföldre is eljutott.

- Tegyük föl, csak úgy vaktában, hogy de Trémont tábornok oly fontos fölfedezést tett, mely az európai hadseregek jövőjére nagy hatással lehetett, s hogy valamelyik nagyhatalom meg akarta tudni ennek a fölfedezésnek valódi értékét, - sőt talán a titkát is meg akarta szerezni... Mi legjobban tudjuk, hogy nálunk mindig a nők voltak a külföldi államok legügyesebb kémjei és politikai ügynökei... A tábornok, még élemedett korában is, nagyon szerette a nőket... Tehát útjába hoztak egyet, aki szép is volt, fiatal is, eszes is. Természetesen, véletlenül találkoztak: a tábornok rögtön belészeretett. De a hölgyre vigyáznak... óvatosnak kell lennie, hogy meg ne csípjék... nem fogadhatja imádóját a házában... neki kell tehát a tábornokhoz mennie... Ekkor föllép a szolgálatkész jó barát, vagy rokon, talán testvér, aki a tudomány ürügyével közvetíti a találkákat, s mindig a hölggyel van, hogy a féltékeny féijet tévútra vezesse... Persze, ez mind csak mese, amit elhitetnek a tábornokkal, aki turbékol és ügyet sem vet arra, hogy ezalatt a férfi bűntárs mindent megfigyel, fürkész, kutat, s ügyes kérdéseivel, megnyerő modorával kierőszakolja annak bizalmát, akinek szerelmét előmozdítja...

A szerelem elaltat minden gyanút: egy-egy édes mosolygás a legvadabb ballépésre is ráveszi a gyöngéket. S egy szép éjszaka, amikor de Trémont tábornok már felfedezte, amit akart, a cinkosok meglátogatják. A hölgy ki akarja csikarni a fontos titkot, de nem sikerül. Ekkor, a végső szükségben, a férfi a tőrhöz folyamodik; a tábornok meghal, a hölgy menekül, a gyilkos visszamegy a kulcsokkal a laboratóriumba, átkutatja és föl akarja nyitni a szekrényt, melyben a becses találmány van. De a szörnyű robbanószer bosszút áll föltalálójáért, s irtózatos robbanással megsemmisíti nemcsak az összeállítás, gyártás titkát, hanem azt is, aki el akarta rabolni...

- Íme, kegyelmes uram, ily módon lehet megközelítőleg megmagyarázni a rejtélyes esetet. De nem áltatom magamat azzal, hogy mindennek így kellett történnie: ez csak puszta föltevés, amelynél biztosabbat is lehetne kitalálni, ha több bizonyítékunk volna. Bizonyos azonban az, hogy de Trémont tábornokot úgy gyilkolták meg, hogy gyilkosa a tegnap esti vendégek egyike volt, s hogy a robbanást annak az ismeretlen, Hans nevű férfinak az ügyetlensége okozta, aki maga is súlyosan megsebesült.

A miniszter és Vallenot ezredes némán összenéztek; pár pillanatnyi csönd után miniszter azt mondta az ügynöknek:

- Köszönöm a fáradtságát. Egyelőre, míg újabb parancsot nem kap, ne foglalkozzék ezzel az üggyel, mely már úgyis a polgári hatóság körébe tartozik. Ha szükségünk lesz újabb nyomozásra, hívatni fogom. Most elmehet. De senkinek egy szót se szóljon a dolog felől.

Laforet mélyen meghajolt, katonásan köszönt és kiment a miniszter szobájából.

A két katona pedig, egyedül maradván, a rejtélyes ügyet forgatta elméjében; anyagi bizonyíték elég volt; a robbanás és a gyilkosság értelmi okát azért még mindig homály födte. A két cinkos, a férfi és a nő, oly óvatosan járt el, annyira eltűntetett minden nyomot, hogy aligha lehet kideríteni kilétüket.

Csak egyetlen egy remény maradt: a sebesült, akit fél kaija elvesztése kimeríthetett, úgy hogy félholtan roskadhatott össze valahol az úton. Ha a környéken, az arra járt fuvarosoknál kérdezősködnek, lehet, hogy ennek a Hansnak nyomába jutnak. S kétségtelen, hogy a rendőrség már eddig is legjobb kópéival szimatoltatja a sebesült nyomát.

- Ördöngös de Trémont! - szólt végre a miniszter. - Azt tudja, Vallenot, hogy rangban előttem állt? Mint hadosztály-parancsnok ment nyugalomba, a saját kérelmére, hogy függetlenül és szabadon folytathassa kísérleteit, mégpedig azért, mert mindig pénzzavarban volt. Haj, az asszonyok! A világ nem is képzeli, kedvesem, micsoda Isten csapásai a nők a tisztekre nézve! Valamennyi félben maradt élet, elhibázott lépés, gyarlóság, bukás és szégyen: mind, mind az asszonyok rovására megy!

- Az asszonyok... úgy van... ez az! - hagyta helyben Vallenot ezredes is. - S ezzel oda értünk, tábornok, ahova én akartam kilyukadni, mikor jelentésem kezdetén azt mondtam, hogy a kézzelfogható bizonyítékok éppen nem derítik föl e katasztrófa erkölcsi körülményeit, értelmi rugóját. A kézzelfogható dolgok ezek: gyilkosság, rablás! szándék, sőt kísérlet s végre egy villa teljes elpusztulása... De micsoda körülmények közt, micsoda okból történt mindez?

- Ej, a manóba! Hát éppen ezt kell kutatni! Tudom, hogy ön mire gondol... Ön nemcsak az egyszerű bűntényt látja ebben a dologban, hanem egészen különös természetű, nagyon is kényes, bonyolult, sőt veszélyes darázsfészket...

- Úgy van, tábornok, mert attól félek, hogy nem is nyomozhatunk szabadon, mivel lépten-nyomon belebotlunk a diplomácia szövevényes hálójába. Ettől félek, s azt hiszem, hogy mindjárt kezdetben is csak kesztyűs kézzel nyúlhatunk a dologhoz... Később pedig végképp bele kell nyugodnunk, hogy eggyel több föl nem deríthető eset lesz a politikai gyilkosságok lajstromában... Akaija, tábornok, hogy hamarjában elmondjak vagy egy tucat ehhez hasonló esetet, amely sohasem derült ki?...

- Kémkedés?... Árulás?...

- Mind a kettő, tábornok.

- Szükségtelen. Magam is eléggé jól tudom, mi minden van a titkos levéltárban... Hány éve van ön már a minisztériumban, Vallenot?

- Tíz év óta, fölváltva a különböző osztályokban, miből le kell számítani azt az időt, melyet a csapatoknál töltöttem... Nagyon jól ismerek minden ügyosztályt. Az idegen nagyhatalmak folyton kizsákmányoltak minket, minden titkunkat megtudták, mégpedig oly ügyességgel, vakmerőséggel, hogy semmit sem tehettünk ellenük. És a legfontosabb titkokat mindig a nők csikarták ki. Ezért, mihelyt de Trémont tábornok inasa említést tett a rejtélyes éjjeli látogatásról, rögtön résen álltam...

- Miért, Vallenot?

- Mert esküdni mernék, hogy nem most először van dolgunk ezzel a rejtélyes nővel, akinek nyomában mindenütt vér és pusztulás támad, bármerre jár. Mindig egyformán cselekszik: kiveti hálóját arra a férfiúra, akitől reméli, hogy valami fontos titkot kicsikarhat, elcsábítja, őrjöngésbe hozza, míg szerencsétlen elárulja a titkot. Akkor aztán eldobja, mint a gyerek a megunt játékot. Szörnyű teremtés lehet, eddigi sikereiből ítélve: olyan szirén, akinek senki sem állhat ellent. Fokonként adja be pokoli szerelmének mérges maszlagját és nincs nemes szív, puritán jellem, férfias bátorság, mely meg ne hajolna a végzetes szenvedély viharában. Emlékszik-e a szerencsétlen Cominges századosra, aki egy este főbe lőtte magát, anélkül, hogy a közönség csak gyanította volna, miért? Egy asszony keresztezte útját: s a mozgósítás tervei elvesztek. Cominges megesküdött halála előtt, hogy az alatt lopták el tőle a terveket, mialatt ennél az asszonynál volt: betörtek a lakására. Neki csak az volt a hibája, hogy túlbuzgalomból hazavitte a terveket a lakására s otthon is dolgozott rajtuk, s hogy ezt elmondta a szeretőjének is... De jó katona volt, s egy pisztolylövéssel megfizetett a becsületében esett sérelemért...

- Mi volt annak a nőnek a neve?

- Ferranti asszony... Roppant titokzatos módon találkozgatott Cominges századossal... azt mondta azért, mert fél a családjától... De egyik ügynökünk mégis kinyomozta és ismerte... Ez azonban rövid idő múlva meghalt... Egy este az Auteuilből jövő vonaton halva találták... a feje össze volt zúzva és kilógott az ablakon... a szerencsétlen bizonyára kidugta a fejét, mikor a vonat az alagúton ment át, s úgy zúzta össze...

- Mi a manó!

- A következő évben a kis Fontenailles kapitányt - oh, hogy szerettük mindnyájan ezt a derék fiút! - elcsábította egy nő, akit bajtársai elneveztek „rejtélyes szirén"-nek, mert soha senki sem látta. A kapitány a titkos táviratok kulcsát árulta el... De átlátván szörnyű hibája súlyát, mindent bevallott főnökének, aki úgy segített a bajon,