Régi harag

By Georges Ohnet

Alig néhány órával fényes menyegzője után szökni kényszerül az ifjú pár. Ám terveiket összeesküvés keresztezi. A szép, szerelmes, fiatal feleség férje helyett mást talál a titokban előállott, lefüggönyzött hintóban. Egy húsz esztendeje esett sérelem, a szakítás, szörnyű bosszúra sarkallja a kárvallott felet...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Oct 6, 2017
• ISBN: 9789634740605

Book preview

Georges Ohnet

RÉGI HARAG

fordította:

Fái J. Béla

BUDAÖRS, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-060-5 EPUB

ISBN 978-963-474-061-2 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a borító August Macke (1887 - 1914) Abschied

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

A harangok vidáman zúgtak bele az enyhe, könnyű levegőbe, a fecskék csapatosan suhantak tova éles csicsergéssel, a júniusi nap aranysugarakat hintett keresztül a lombokon; s a hársfasorban, mely a templomtérről a Guichard kisasszony nyaralójához vezet, vígan ballagott a gyepen a násznép.

Amint a lakodalmas menet, élén az új párral, a tágra nyitott rácsos kapu elé ért, a falu valamennyi sihederje, a kertész házikója körül tömegbe verődve, olyan hangos kiáltozásra fakadt, a kocsis elsütötte a tarackokat, melyek olyan rettenetes robajjal dördültek el -, hogy a fák sűrűjében fészkelő egész madársereg ijedten rebbent szét.

Az új félj elővette zsebéből az összes aprópénzt, amelyet ez alkalomra előkészített és kezével nagy körmozdulatot téve, félfrankosokkal öntötte nyakon a kócos csürhét, amely olyan dühvel vetette le magát a porba, hogy egy pillanatig semmi egyebet nem lehetett látni, mint nadrág- ülepek, egymásba fonódott karok és lábszárak összevisszaságát.

Azután a zagyvalék szétoszlott, és - néhány ruhafoszlánnyal szegényebben, néhány kék arcfolttal gazdagabban - az egész lármás népség gyors lábbal sietett a fűszeres boltja felé.

A lakodalmas nép bevonult a kertbe, végighaladt ünnepélyesen a pázsit szélén, fölment az alacsony tornácra s betért a szalonba, mely csupa fehér virágbokrétával volt tele.

A menyasszony körül, kit hosszú fátyol borított, a hölgyek buzgó szerencsekívánatokkal tolongtak. Guichard kisasszony odaállt a kandalló elé s egy királynő méltóságával fogadta a férfivendégek üdvözletét.

Magas, szikár nő volt, sárga arccal, melyet simára lefésült koromfekete haj körített. Pompás szeme, a sűrű szemöldök alatt keskeny, makacs homlok alól villogott elő. Szája finom, hullámos metszésű, elmélkedő volt. Hegyes álla a zsarnokságig menő parancsoló természetről árulkodott.

Ebben a pillanatban Tournemine-nével, Celle-St.-Cloud polgármesterének a feleségével beszélgetett, mialatt félszemmel a fiatal párra figyelt, amely lassanként félrevonult egy ablakmélyedésbe.

- Kedves kisasszony, valóban izgalmakkal teljes napja volt önnek ez a mai, - mondta a polgármesterné. - Aubry úr bizonyára igen kedves fiatal ember, aki azonkívül, úgy látszik, a legjobb szándékkal van eltelve. Szeretni fogja önt azért a nagy boldogságért, amelyben őt bájos kis felesége részesíteni fogja... Az eddigi egyetlen szerető lény helyett most kettős gyöngédséggel fogja önt körülvenni ez a fiatal házaspár, amely nem is fogja elhagyni soha...

- Soha! - ismételte nyomatékosan Guichard kisasszony. - Aubry úr határozottan megfogadta.

- És Aubry úr - folytatta édeskésen Tournemine-né asszonyság - minden bizonnyal sokkal jobb érzésű fiatal ember, semhogy - magától - valaha arra gondolna, hogy fogadását megszegje... De hát az idő sokszor a legjobban kigondolt terveket is megváltoztatja... Az emberi természet szabadabban nyilvánul, a vonzalom gyöngül, a függetlenség vágya fölülkerekedik... Ön mindenesetre eszes és erős akaratú nő... Mindig tisztában lesz a dolgokkal és érvényesíteni fogja tudni az akaratát... De gondolni kell arra az eshetőségre is, hogy a férjnek rossz tanácsadói is lesznek...

Guichard kisasszony néhány pillanat óta nyugtalanul tipegett a helyén, mintha a padló ki- tüzesedett volna a talpa alatt. Az utolsó szavak hallatára már nem bírt magával, és erős hangon kiáltott fel:

- Rossz tanácsadói? Ugyan? Ki?

- Csillapodjék, kedves kisasszony - mondta ijedt mozdulattal a polgármesterné. - Ne magyarázza rosszra a szavaimat, melyeket csakis az az őszinte érdeklődés sugallt, amelyet én meg a féljem ön iránt érzünk...

- A férje! - vágott a szavába az indulatos aggszűz. - Mit hallott a félje? Mondja meg az igazat!

- Oh, hiszen nem tud semmi bizonyosat, csak fölteszi, mint én is, hogy Maurice úrra előbb- utóbb valami más... idegen befolyás...

- Micsoda befolyás?! Mondja ki nyíltan, amit gondol.

- De kedves kisasszony, hisz az csak oly igen természetes volna!... Roussel de Pontoumant úr...

- Ah, ki van hát végre mondva az a gyűlöletes név! - kiáltott föl Guichard kisasszony, keserű mosollyal. - Igen, Roussel úr, a Maurice gyámapja...

- És önnek unokabátyja - tette hozzá nyomatékosan a polgármesterné.

- És leghalálosabb ellenségem, igen asszonyom. Ez a veszedelem! De jó előre gondoskodtam már róla. Maurice haragban van a gyámapjával, s az a körülmény, hogy Roussel úr ilyen ünnepi alkalommal nincs jelen, elég bizonyítékául szolgálhat ön előtt annak, amit mondok. Igenis, az unokahúgom férjének, hogy ebbe a házba bejöhessen, véglegesen meg kellett szakítania az összeköttetést azzal az emberrel, aki engem gyűlöl... Választania kellett: vagy ő, vagy mi. És Maurice választott. Lehetett-e csak egy pillanatig is kétség afelől, hogy milyen lesz az a választás?

Guichard kisasszony, mialatt ezt mondta, rámutatott a fiatal férjre és feleségére, amint ott álltak a kertre nyíló üvegajtó előtt, mosolyogva, sugárzó arccal - gyönyörű egy pár.

A menyecske levette fátyolát és koszorúját, s narancsvirággal díszített fehér ruhájában, szőke hajával, rózsás arcával, örömtől csillogó szemével igazán maga volt a boldogság.

A férje, Maurice - sötétbarna fiú, hegyesre nyírott szakállal, rövidre vágott hajjal, derűs homlokkal, eleven tekintettel - kezében tartotta Hermine kezét és hévvel beszélgetett vele.

Vajon mit mondott? Guichard kisasszony nem hallotta. De Hermine kétkedő, kissé aggódó arckifejezéssel bólogatott hozzá. Kilépett a tornácra, s azután - Maurice-tól követve - lassan lement a kertbe.

Ott lenn, amint biztonságban voltak, hogy senki sem hallhatja őket, folytatták a beszélgetést, melyet a vendégsereg közepén kezdtek meg.

- Ez volt az egyetlen mód - mondta Maurice.

- De milyen veszedelmes! - sóhajtott föl Hermine.

- Ha elárultuk volna a tervünket, vége lett volna mindennek. Tehettünk-e hát másképp, mint ahogy tettünk?

- Igaz! De nekem mégis elszorul a szívem, ha elgondolom, hogy megcsalom azt, aki nekem anyám volt.

- Hiszen csak az ő nyugalma végett történt.

- Bizonyos maga abban?

- Nevelőapám készséggel békül ki vele... Csak tegnap is mondta. Irántam való szeretetből teszi meg. És te elhinnéd, hogy Guichard kisasszony kérlelhetetlenebb és gyöngédtelenebb lesz?... Lásd, számítani kell a megdöbbenésre, melyet nagynénédnek az első pillanatban a Roussel úr megjelenése okozni fog... Ő el van rá határozva, hogy kezet fog neki nyújtani, sőt meg is követi. Pedig a jó Isten rá a tanú, hogy mennyire nem tartozik neki ezzel!... Ha aztán Guichard kisasszony ily nagy előzékenységgel szemben sem teszi le a fegyvert, akkor valóban kétségbe kellene esni... De én remélek, mert imádlak, és enélkül a kibékülés nélkül a mi boldogságunk nem lehet biztosítva.

- Oh, Maurice! Nagyon vakmerő játékot űztünk, mikor a néni előtt eltitkoltuk az igazat... Talán jobb is lett volna megmondani neki mindent!

- Hogy egy negyedórával utóbb kiutasítson a házból s többé meg ne engedje, hogy lássalak?

- Talán jobban engedékenységre bírhattam volna a könyörgéseimmel. A néni igazán szeret engem... Visszariadt volna attól, hogy nekem olyan fájdalmat okozzon.

- Éppen ez volt a bizonytalan, drága Herminem, holott most a féljed vagyok, te az enyém vagy s nekem jogaim vannak. És ha azokat a jogokat valaki meg akarná támadni...

- Nos, mit csinálnál? - kérdezte bájos mosollyal Hermine.

- Erőszakos lépésre határoznám el magamat... Megszöktetnélek és távol a családi perpatvaroktól, régi haragtól, csakis neked és éretted élnék és azon iparkodnám, hogy szerelmem elfeledtesse veled az itt hagyott múló vonzalmat...

- Az hálátlanság lenne.

- Nem; csak okosság... S meglátnád, milyen hamar szent lenne a béke. Az üresség, amit magunk után hagynánk, elősegítené a megfontolást, és a megfontolás létrehozná a kibékülést. Hidd meg nekem, édes Herminem, egyesülve nagyon erősek vagyunk... És ha te engeded, hogy vezesselek, ha úgy cselekszel, amint én tanácsolom, bizonyosak lehetünk a győzelemben.

- Szükségem van rá, hogy elhiggyem...

Árnyas, lombos fasorban jártak most, messze a kíváncsi szemektől. Maurice ráfonta karját hitvesének a derekára s magához vonta. Hermine pirulva bocsátotta le hosszú szempilláit és bájos önfeledtséggel hajtotta fejét a félje vállára.

Maurice lehajolt hozzá és gyöngéd csókot lehelt az imádott nő fehér homlokára és arany hajára.

Lassú léptekkel fordultak vissza a ház felé, ahol a nyitott szalonban Guichard kisasszony egyre játszotta a háziasszony szerepét - nem is sejtve a veszedelmet, amely fenyegette.

Régi harag, azt mondotta Maurice, mikor arról a viszálykodásról beszélt, amely Roussel úr és Guichard kisasszony közt húsz év óta uralkodott. Azt is mondhatta volna, hogy szerelmi perpatvar, mert ha Hermine nagynénje olyan nagyon gyűlölte Maurice gyámapját, ez azért volt, mert nagyon is szerette. Megsavanyodott szenvedély volt ez, melynek a kovásza még most is erősen forrt a vénkisasszony szívében.

Az öreg Guichard, igen gazdag agglegény, kinek mindössze két örököse volt, az unokaöccse, Fortuné Roussel meg az unokahúga, Clementine Guichard, úgy 1867 táján azt a kedves ábrándot szőtte, hogy nem osztja ketté a vagyonát, hanem összeházasítja a két örökösét. Ezt a házasságot végrendeletének egyik sarkalatos pontjává tette, és hogy akaratának a teljesülését az érdek is elősegítse, kijelentette, hogy kitagadja két örököse közül azt, amelyik vonakodnék házasságra lépni az örökös-társával.

Fortuné és Clémentine, minekutána kellően elsiratták az elhunytat, elmentek a közjegyzőhöz, ki felvilágosítván őket néhai nagybátyjuknak a szándéka felől, olyan meglepetést okozott nekik, amely mindegyikükben más-más természetű volt. Clémentine ujjongott magában, mert mindig élénk vonzalmat érzett az unokabátyja iránt, kit környezetükben a szép Rousselnek szoktak volt nevezni; de Fortuné savanyú képet vágott, mert őt bizony igen kevéssé csábította a házasság gondolata, általában, s még kevésbé a Guichard kisasszony iránt való hajlandóság, különösen. Sőt olyan csekély lelkesedést tanúsított, hogy Clementine-t nagy bosszúság fogta el, amely nem elhidegülésben nyilvánult meg, hanem ellenkezőleg csak annál nagyobb nyájasságban.

A baj a dologban az volt, hogy a Clémentine nyájaskodásában volt valami erőszakos és önkényes, ami bántóan hatott a Fortuné idegeire, mintha csak azt mondta volna:

„Nyájas vagyok hozzád, mert az enyém vagy. Jóságom a fölötted való hatalmam következménye. Kegyellek, mint az ölebeimet, a papagájaimat vagy a cselédeimet, ha hízelegnek, mulattatnak vagy jól kiszolgálnak. De jaj neked, meg nekik is, ha mindent a kedvemre nem tennél!"

És az ördög éppen úgy akarta, hogy ez a zsarnoki gyöngédség legyen a vonzalomnak valamennyi nyilvánulása közül az az egy, amely sehogy sem tetszett Rousselnek, aki nagyon eleven, nagyon független természetű volt és legkevésbé sem hajlandó arra, hogy kormányozni hagyja magát, még szép nőtől sem. Mert Clémentine, aki a huszonharmadik évét töltötte be, kellemes lány volt, dacára bizonyos férfiasságának, amely szemöldöke vastagságában, arcéle - határozottságában, hangja nyerseségében és bizonyos heves mozdulataiban nyilatkozott meg, amelyek egy markotányosnéban tetszetősek lettek volna. Amellett magas termetű és karcsú volt, pompás szemekkel, szép fehér fogakkal, halvány arcszínnel és gyönyörű fekete hajjal.

Hogyan van az, hogy ilyen alak mellett sem voltak udvarlói és hogy máris vénleánynak indult? Fortuné erre a következő pár szóval adta meg a magyarázatot:

„Nyugtalanságot és kényelmetlenséget okoz; az ember úgy érzi magát, mintha férfinak udvarolna!"

Hanem azért - nem pénzvágyból, mert igen gyümölcsöző vállalatnak az élén állt, hanem hogy nagybátyja végső akaratának engedelmeskedjék - Roussel nem vetette el azt a gondolatot, hogy Clémentine-t nőül vegye. Elhatározta, hogy megteszi a kísérletet, ami pedig dicséretére válik, mert Clémentine nem igen volt ínyére és kedves volt neki a szabadsága.

Megállapodtak abban, hogy össze-összejárnak s azon lesznek, hogy megegyezhessenek; és Fortuné minden este elment Clémentine-hez egy csésze teára. Clémentine nagy kedveskedéssel fogadta és mikor leültette a kandalló mellé, Roussel azt mondta magában, amint a leányt a lámpa világánál nézegette:

- Igazán nem is csúnya.

És erőfeszítést tett ő is, hogy megtörje a jeget, amely természetes zátonyokká halmozódott fel közöttük. Jól is ment vagy egy óra hosszáig minden; de azután lassanként kifogyott Clémentine kedvességének a készlete és Fortuné türelmének a tartaléka: ellentmondásba, vitába keveredtek egymással, csípős szavakat váltottak és Fortuné sietve hagyta ott unokatestvérét azt mondva magában:

- Istenem, milyen kellemetlen teremtés!

Clémentine sajnálkozással látta távozását, sóhajtozott. szemrehányást tett magának veszekedős természetéért, mert nagyon jól ismerte a hibáját - és föltette magában, hogy másnap minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy a jó egyetértést meg ne bontsa.

Nem sikerült.

Különösen egy dologról szeretett beszélni, amelyre minduntalan visszatért, jóllehet éppen erre a tárgyra nézve tért el egymástól a nézetük legjobban. A Roussel nagyapját, ki az első császárság alatt tábornok volt, Napóleon az 1813-iki hadjárata után, amelyben a vitéz katona igazi hősként viselkedett, megtette bárónak. Ez a báró Roussel majorátust alapított tizennyolcezer frank évi jövedelemmel és címéhez hozzácsatolta a pontoumanti birtok nevét is. Fia, aki Lajos Fülöp alatt iparvállalatokba társult be, illendőbbnek találta, hogy egyszerűen csak Rousselnek nevezze magát, s Fortuné, aki apja vállalatait és nézeteit örökölte, feledésbe hagyta menni a báróságot meg a nemesi nevet. Semmi cikornya, semmi de, semmi Pontoumant. - Kurtán csak Roussel volt az ő neve: a szép Roussel! Sőt a bizalmasabb ismerősöknek: kis Roussel! És ő csak nevetett rajta. Szörnyűség!

Ám Clémentine nem nevetett ezen. Az a bárói cím,