Izlandi halászok

By Pierre Loti

Pierre Loti talán legnépszerűbb műve az "Izlandi halászok" című remekmű. Témája egy szomorú szerelmi történet, amely szerelem eléri ugyan a beteljesedést, ám szárba szökkenni már képtelen a halászok kőkemény sorsa és élete miatt. A kiindulás két fiatal breton megható szerelme, amely boldog házasságban teljesedik be, ám az élet és a halászsors elválasztja a szerelmeseket. A breton halászok ugyanis a megélhetést nem a csatorna kiismerhető vizein, hanem a halban gazdag, ám életveszélyes izlandi vizeken keresik. És minden halászfeleség számára a rettenet pillanata, amikor tavasszal hajóra száll az emberük, hogy elinduljon észak felé, a halban bővelkedő vizekre. És várni, csak várni, hogy majd augusztusban, esetleg szeptemberben, vagy később, vagy sohasem tér haza majd az ember, gazdag zsákmánnyal a fedélzeten... Szívszorító szerelmi történetet tart kezében az olvasó, mely az hugoi romantika és a naturalizmus eszközeiből válogatva tol bennünket a sorsszerű végkifejlet felé.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jun 8, 2017
• ISBN: 9789633988480

Book preview

Pierre Loti

IZLANDI HALÁSZOK

fordította

Hegedüs Arthúr

GYULA, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-848-0 EPUB

ISBN 978-963-398-849-7 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: Pêcheur d'Islande

első kiadás: 1886

a borító Akseli Gallen-Kallela (1838 - 1902) Miesflunssa

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első rész

I.

A sötét helyiségben, mely át volt itatva a sózott hal és a tenger szagától, öten ültek együtt boros kancsó mellett, csupa hatalmas, széles vállú fickó. A szoba túlságosan alacsony volt termetükhöz mérten és az egyik végén összeszűkült, mint egy megtisztított nagy sirály belseje. Egyhangú nyögéssel, lassan ingott ide-oda, mintegy álomba merülve.

Oda künn nyilván tenger volt és éjszaka, de idebenn nem volt ez megállapítható: az egyetlen nyílást, mely a tetőbe volt vágva, deszkaajtó zárta le és a szobácskát csak egy öreg függőlámpa világította meg reszkető fényével.

A kályhában tűz égett; a nedves ruhák gőzölögve száradtak mellette s a gőz összevegyült agyagpipáik füstjével.

A nehéz asztal betöltötte az egész helyiséget és oly híven simult annak alakjához, hogy épen csak elég hely maradt behúzódni melléje és keskenypadkákra kuporodni, melyek a tölgyfalakba voltak erősítve. Hatalmas gerendák tartották a tetőt, elég alacsonyan ahhoz, hogy majdnem beleverték fejeiket; hátuk megett pedig fülkék nyíltak, melyek úgy tűntek fel, mintha bele lennének vágva a vastag falba, mint a halottas kamrák a kriptákban.

Az egész faszerkezet durva és gyalulatlan volt, átitatva nedvességgel és sóval, de az évek során kezeik fényesre koptatták.

Csajkáikból bort és almabort iddogáltak, arcuk, mely nyílt és becsületes volt, ragyogott az életkedvtől. Vacsora végeztével még az asztal körül maradtak és breton nyelven beszélgettek asszonyokról, házasságról.

Az asztal végén, a szoba mélyén a díszhelyet egy kőből faragott szűzanya foglalta el, mely deszka-talapzatra volt erősítve.

A tengerészeknek ez a patronája meglehetősen öreg volt már, kezdetleges módon színesre festve. De a kőből való népek tovább tartanak, mint az igazi emberek, vörös-kék ruházata tehát még mindig nagyon üde valaminek látszott ennek a szegényes kis háznak sötétszürke hangulatában.

Bizonyára nem egy forró imádságot hallott már az aggodalom óráiban; lábaihoz két, csinált virágból készült csokrot és egy rózsafüzért szegeztek.

Az öt férfi egyformán volt öltözve: kék gyapjúból kötött vastag zubbony fedte mellüket, mely eltűnt a nadrágszíj alatt; fejeiken kátrányvászonból készült csákóféle ült, melyet délnyugatinak neveznek (a délnyugati szélről, mely az esőt hozza mifelénk).

Különböző korúak voltak. A kapitány negyvenéves lehetett, három másik 25-30. Az utolsó, kit Szilveszternek vagy Lurlunek neveztek, csak 17 éves volt. Termetre és erőre már kész férfi; nagyon finom és nagyon göndör fekete szakáll fedte arcát, csak gyermekszemei maradtak meg: kékesszürkék, rendkívül szelídek és teljesen ártatlanok.

Helyszűke miatt szorosan összebújtak és úgy látszott, hogy valóságos gyönyörűséget éreznek, hogy bevonulhattak komor odujokba.

... Odakünn nyilván tenger volt és éjszaka: a sötét, mély vizek végtelen kietlensége. A falon függő rézóra tizenegyet mutatott, bizonyára esti tizenegy órát; a fatetőzeten az eső kopogása hallatszott.

Nagyon vidáman beszélgettek a házasságról - de egyetlen illetlen szó sem esett.

Nem bizony, hiszen ezek a jövendő tervei voltak nekik, meg legényembereknek, vagy pedig tréfás történetek, melyek odahaza, esküvők alkalmával estek meg. Hébe-hóba szívből jövő hahotával egy-egy túlságosan nyílt célzást vetettek oda a szerelmi gyönyörökről. De hát a szerelem, ahogyan az ilyenfajta emberek értelmezik, mindig egészséges és nyersesége mellett is majdnem szűzies.

Szilveszter azonban nyugtalankodott valaki miatt, kit Jeannak hívtak (ezt a nevet a bretonok Jannak ejtik ki) és aki még mindig nem jött.

De hát hol is maradhatott ez a Jann? Még mindig odafenn a munkánál? Miért nem jön le, hogy ő is kivehesse a részét a mulatságból?

- Mindjárt itt az éjfél! - szólt a kapitány és miközben felállott, felemelte fejével a fedelet, hogy behívja Jannt. Rendkívül sajátságos fény ömlött be felülről.

- Jann! Jann! Hé! Ember!

Az ember nyers hangon felelt kívülről.

A sápadt fény, mely beözönlött az egy pillanatra felemelt fedelen át, nagyon hasonlított a napvilághoz. Mindjárt itt az éjfél! És mégis, valóban, mintha halvány napfény lett volna, az alkonyat szürkülete, melyet titokzatos tükrök nagyon messziről visszavetítenének.

Amint a nyílás bezárult, visszatért az éjszaka; a kis függőlámpa újból szétküldte sárga fényét és hallhatták, hogy jön lefelé az ember vastag facipőiben a létrán.

Mikor belépett, meg kellett hajolnia, mint valami nagy medvének; mert majdnem óriás volt. Előbb elfintorította az orrát, majd befogta az átható sósszag miatt.

Kissé erősen túlnőtt az emberi alkat szokásos mértékén, különösen ami vállainak szélességét illette. Oly egyenesek voltak ezek, mint a petrencerúd éléről nézve úgy kiugrottak vállizmai karjai felett a kék gyapjúzubbony alól, mint két golyó. Nagy, barna, igen eleven szemei voltak, kifejezésében pedig volt valami vad és ijesztő.

Szilveszter átkarolta ezt a Jannt és gyöngéden magához vonta, ahogy gyerekek szokták, Jann testvére a jegyese volt, úgy bánt tehát vele is, mintha testvérbátyja lenne. A másik úgy tűrte e gyöngédséget, mint egy szelídített oroszlán és jóságos mosollyal viszonozta, megmutatva fehér fogait.

Fogai több helyet foglaltak el nála, mint más embernél; kissé szétállottak és egészen picinyeknek látszottak. Szőke bajusza meglehetősen rövid volt, pedig sohasem nyírta, szabályos csigákba volt pödörve szép ívelésű ajkai felett és két vége a mélyen fekvő szájszögletekre bodorodott. Szakálla rövidre volt nyírva; friss, piros arca megtartotta hamvát mint a gyümölcs, melyet még senki sem érintett meg.

Mikor Jann leült, megint megtöltötték a poharakat és előhívták a hajósinast, hogy újból tömje meg és gyújtsa meg a pipákat.

Ez a rágyújtás jó alkalom volt neki, hogy dohányozhasson kissé. Kis, izmos, kerekképű fiú volt némileg rokonságban mindezekkel a tengerészekkel, kik többé-kevésbé sógorok voltak. Ha elvégezte meglehetősen kemény munkáját, ő volt a hajó becézett gyermeke. Jann megengedte, hogy igyék a pohárból, majd aludni küldték.

Ezek után visszatértek a házasság nagy kérdésére,

- És te, Jann? - kérdé Szilveszter. - A te esküvődet mikor tartjuk?

- Nem szégyenled magad - szólt a kapitány - ilyen nagy ember, mint te, már huszonhét éves és még nőtlen! Mit gondoljanak a lányok, ha rád néznek?

Jann a nőkre nézve nagyon megvető mozdulattal vonta meg a vállát és így felelt:

- Én egy éjszakára házasodom, vagy éppen csak egy órára, ahogy a kedvem tartja.

Most fejezte be ötéves katonai szolgálatát ez a Jann. Mint tüzér a flottánál, megtanult franciául és léhán beszélni. Most is elbeszélte utolsó szerelmi kalandját, mely, úgy látszik, két hétig tartott.

Nantes-ban történt, egy énekesnővel. Egy este, a tengerről jövet, kissé pityókosan állított be valami mulatóhelyre. A bejáratnál egy asszony ült, ki óriási virágcsokrokat árult, aranyért darabját. Vett ő is egyet, pedig azt sem tudta, mit kezdjen vele tulajdonképpen és rögtön beléptekor hatalmas lendülettel egyenesen az arcába hajította a nőnek, ki épen a színpadon énekelt - félig nyers szerelmi vallomás volt ez, félig gúny a kifestett baba iránt, ki túlságosan rózsás volt neki. A nő azonnal elesett; később pedig majdnem három hétig bolondja lett.

- Annyira - mondá - hogy, mikor elutaztam ezt az aranyórát adta ajándékba.

És hogy megmutassa nekik, az asztalra dobta mint valami hitvány csecsebecsét.

Nyers szavakkal és az ő sajátos virágos beszédével mesélte el a dolgot. De ez a műveit világban hétköznapi esemény mégis nagyon rosszul hangzott ezeknek az egyszerű embereknek a körében; a tenger nagy csendjében, melyet köröskörül sejteni lehetett; ebben az éjféli világosságban, mely felülről beszivárgott és a sarktenger haldokló nyarának leheletét hozta magával.

Jann-nak ez a beszéde fájt Szilveszternek és meglepte. Ő még ártatlan gyerek volt, kit a szentségek tiszteletében nevelt fel öreg nagyanyja, egy Ploubazlanec falujába való halász özvegye. Gyerekkorában minden nap imádkozott vele együtt egy rózsafüzért édes anyja sírjánál térdepelve. Ebből a sziklás partmenti temetőből messze el lehetett látnia Manche-csatorna szürke vizeire, hol apja elveszett egykoron egy hajótörés alkalmával.

Mivel szegények voltak ő, meg a nagyanyja, igen fiatalon el kellett indulnia a halászatra és gyermekkora a tengeren telt el. Minden este elmondta még imádságát és szemei megtartották vallásos tisztaságukat. Ő is szép volt és Jann után a legsudárabb termetű a hajón. Nagyon lágy hangja és gyermekes kifejezései nem igen állottak összhangban magas termetével és fekete szakállával; mivel nagyon gyorsan serdült fel, majdnem elcsodálkozott rajta, hogy egyszerre oly magas és széles vállú lett. Rövidesen össze akart házasodni a Jann nővérével, de még sohasem fogadta el egyetlen leány felkínálkozását sem.

Csak három ágyuk volt a hajón - két ember részére egy és felváltva aludtak benne, megosztozkodva az éjszakán.

Mikor lakomájukat befejezték - védszentjük Mária mennybemenetelét ünnepelték vele - valamivel éjfél után járt az idő. Hárman közülök bebújtak aludni a kis fekete fülkékbe, melyek koporsókhoz hasonlítottak, a másik három pedig visszament a fedélzetre, hogy újból felvegyék a halászatfélbemaradt nagy munkáját: ez a három Jann volt, Szilveszter és még egy földijök, kit Vilmosnak hívtak.

Odakünn nappal volt, örökös nappal.

De csak sápadt világosság volt, oly sápadt mely nem hasonlított a világon semmihez; úgy suhant el a tárgyak felett, mint valami halott nap visszfénye. Rögtön körülöttük végtelen űr kezdődött, melynek semmiféle színe sem volt, bárkájuk deszkáin túl pedig minden átlátszónak, megfoghatatlannak, földöntúlinak tetszett.

A szem alig tudta felfedezni azt, a minek a tengernek kellett lennie: a közelben valami reszketőtükörfélének a képét vette fel, melynek nem volt mit visszatükröznie; távolabb ködös síkságnak látszott lenni - még messzebb pedig nem volt semmi; nem volt láthatár, sem körvonalak.

A levegő nedves hűvössége élesebb, áthatóbb volt, mint a valódi hideg és lélegzés közben erősen érezhető volt a só íze. Teljes csend volt és nem is esett többé; a magasban az alaktalan és színtelen felhők ezt a lappangó és megmagyarázhatatlan fényt visszatartani látszottak; tisztán lehetett látni és mégis érezhető volt, hogy éjszaka van; a tárgyak sápadtságában nem volt semmiféle megnevezhető árnyalat.

Ez a három ember, kik a fedélzeten állottak, gyerekkoruk óta ezeken a hideg tengereken éltek, ezeknek a ködképeknek közepette, melyek bizonytalanok és határtalanok, mint valami látomány.

Hozzá voltak szokva, hogy játszadozni lássák ezt a váltakozó végtelenséget szűk faházuk körül és a szemük úgy hozzá volt szokva, mint a végtelenség nagy madaraié.

A bárka halkan himbálódzott, mindig ugyanazt a jajszót hallatva, mely egyhangú volt, mint valamelyik breton dal, melyet egy alvó ember álmában dúdol.

Jann és Szilveszter nagyon gyorsan előkészítették csalétkeiket és hálóikat, míg a harmadik felnyitott egy sós hordót és nagy kését élesítve mögéjük ült és várakozott.

Nem tartott sokáig. Alig vetették ki hálóikat ebbe a csendes, hideg vízbe, már húzták is ki, acélosan csillogó, szürke, nehéz halakkal.

A fickándozó tőkehalak folyton és folyton megengedték fogni magukat, gyorsan és szünet nélkül folyt ez a hallgatag halászat. Társuk nagy késével tisztogatta, laposra verte, besózta és számolta a ha-lakat és ezek, melyek visszatértükkor a vagyonukat fogják alkotni, feltornyosultak mögöttük, víztől csöpögve, frissen.

Az órák egyhangúan teltek és odakünn, a távoli nagy űrben a világosság lassacskán megváltozott; most már természetesebb lett. Ami eddig halvány alkonyat volt, a jeges tenger nyarának estszürkülete, az éjszaka átmenete nélkül olyan valami lett most, mint a hajnal, melyet a tenger összes tükrei bizonytalan, rózsaszínű csíkokban visszavertek…

- Igazán meg kellene neked házasodni, Jann - szólt hirtelen Szilveszter, ez egyszer nagyon komolyan és a vízbe bámult. (Meglátszott rajta, hogy jól ismer valakit Bretagne-ban, akit elszédítettek nagyfivérének barna szemei, de csak nagyon félénken merte érinteni ezt a komoly tárgyat.)

- Nekem! ... Valamelyik nap, igen, majd megházasodom - nevetett ez a Jann, még mindig megvetően és csak úgy csillogtak eleven szemei - de nem valami falusi leánykával, azt nem, hanem a tenger lesz a feleségem és meghívlak a bálra, melyet adni fogok, mindnyájatokat, ahányan csak vagytok itt...

Tovább halásztak, mert nem volt szabad az időt elvesztegetni fecsegéssel: végtelen haltömeg közepette voltak, egy vándorló rajban, mely már két nap óta végeszakadatlanul vonult el mellettük.

Mindnyájan átvirrasztották az előző éjszakát és harminc óra alatt ezernél több igen nagy tőkehalat fogtak; még az ő erős karjaik is elfáradtak és elbóbiskoltak. Csak a testük volt ébren és gépiesen folytatta a halászat mozdulatait, míg lelkűk pillanatokra mély álomba ringott. De a messzeség levegője, melyet beszívtak, oly szűz volt, mint a világteremtésekor és oly éltető, hogy kimerültségük mellett is mellük kitágult és arcuk kipirult.

A reggeli világosság, az igazi világosság végre megérkezett; mint a világ születésekor, elvált a sötétségtől, úgy tűnt fel, mintha a láthatár aljára kergette volna ezt és olt is maradt vastag rétegekben; most, hogy oly tisztán lehetett látni, volt csak valójában észrevehető, hogy kijöttek az éjszakából, hogy az előbbi fény határozatlan és különös volt, mint valami álombéli világítás.

Ezen a nagyon borús, nagyon sűrű égen itt-ott repedések támadtak, mint valami templomablakok és ezeken nagy, rózsás-ezüstös színű sugarak özönlöttek be.

Az alacsonyabb felhők sűrű árnyékszalagot alkottak, köröskörül ráterülve a vízre és a messzeséget bizonytalanságba és sötétbe burkolták. Lezárt térségnek, valami határnak a képzetét keltették; olyanok voltak, mint a végtelenség elé vont függöny, mint felkötött fátyol, hogy túlságosan hatalmas titkokat rejtsen el, melyek megzavarhatták volna az emberi képzelőtehetséget. Ezen a reggelen a parányi faházikó körül, mely Jannt és Szilvesztert hordozta, az őket környező, váltakozó világ óriási istentisztelet képét vette fel; oltárrá alakult és a