A Vörös szobában

By August Strindberg

A huszonhárom-huszonhat éves Strindberg (1872-1875) lelki fejlődésének történetéről számol be az önéletírásnak ez a kötete: A Vörös szobában. Az uppsalai egyetem után az érvényesülésre való törekvés első pár keserves esztendeje ez a negyedfél-esztendő: próbálkozás az újságírással, a lapkiadással, újra a színészkedéssel és az íróskodással. Kínos küzdelmek, kudarcok szakadatlan sorozata, míg végül a legnagyobb testi és lelki nyomorúság idején a züllés elől a Királyi Könyvtár nyújt Strindbergnek menedéket. Szoros kapcsolatban van ez a kötet Strindbergnek első nagy regényével, amelyet 1879-ben írt, s amellyel első nagy és döntő irodalmi sikerét aratta. Ennek a regénynek a címe: A Vörös szoba. Már a cím is utal tehát az önéletírásnak erre a kötetére, jobban mondva az önéletírás kötetének címe utal a regényre, mert hiszen az önéletírás harmadik kötetét 1886-ban írta Strindberg, tehát hét évvel később, mint a regényt. A regény a hetvenes évek svéd politikai, irodalmi, művészeti és társadalmi életének hatalmas szatírája. Háttere egy bohém társaság gyülekező helye, az úgynevezett Vörös szoba, egy stockholmi nagy kávéháznak vörös bútorzatú különszobája. Az önéletírásban erről a bohém társaságról, amelynek Strindberg is tagja volt, megtudjuk a valóságot. (Mikes Lajos)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633986516

Book preview

August Strindberg

A VÖRÖS SZOBÁBAN

- Egy lélek fejlődése III. -

fordította

Mikes Lajos

GYULA, 2016

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-651-6 EPUB

ISBN 978-963-398-652-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016

a címlapon August Strindberg portréja,

mely Edvard Munch (1863 - 1944) ceruzarajza részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

A fordító bevezető megjegyzése

A huszonhárom-huszonhat éves Strindberg (1872-1875) lelki fejlődésének történetéről számol be az önéletírásnak ez a harmadik kötete: A Vörös szobában. (A kötet svéd címe: I Röda Rummet.)

Az uppsalai egyetem után az érvényesülésre való törekvés első pár keserves esztendeje ez a negyedfél-esztendő: próbálkozás az újságírással, a lapkiadással, újra a színészkedéssel és az íróskodással. Kínos küzdelmek, kudarcok szakadatlan sorozata, míg végül a legnagyobb testi és lelki nyomorúság idején a züllés elől a Királyi Könyvtár nyújt Strindbergnek menedéket, ahová mint számfölötti segédtiszt kerül be váratlanul, királyi titkári címmel.

Az írói próbálkozás eredménye 1872-ben Strindberg legértékesebb ifjúkori drámája, az: Olof mester, amelynek eredeti címe a Hitehagyott volt. Ennek a darabnak, amely tíz évig húzódó hercehurca után csak 1881-benkerült színre Stockholmban nagy sikerrel, érdekes és jelentős kommentárját kapja az olvasó az önéletírásnak ebben a harmadik kötetében.

Szoros kapcsolatban van ez a kötet Strindbergnek még egy nevezetes munkájával, első nagy regényével, amelyet 1879-ben írt, s amellyel első nagy és döntő irodalmi sikerét aratta. Ennek a regénynek a címe: A Vörös szoba. (Svédül: Röda Rummet.) Már a cím is utal tehát az önéletírásnak erre a kötetére, jobban mondva az önéletírás kötetének címe utal a regényre, mert hiszen az önéletírás harmadik kötetét 1886-ban írta Strindberg, tehát hét évvel később, mint a regényt. A regény a hetvenes évek svéd politikai, irodalmi, művészeti és társadalmi életének hatalmas szatírája. Háttere egy bohém társaság gyülekező helye, az úgynevezett Vörös szoba, egy stockholmi nagy kávéháznak vörös bútorzatú különszobája. Az önéletírásban erről a bohém társaságról, amelynek Strindberg is tagja volt, megtudjuk a valóságot, míg a regényben a költő fantáziája úgyszólván egész Stockholmot, sőt egész Svédországot ebből a miliőből növeszti ki elénk.

Az önéletírásnak ez a harmadik kötete 1875 tavaszával zárul. Közvetlen folytatása az életrajz meséjének az ötödik kötet, a: Vallomások, amely 1875 májusától 1888 márciusáig terjed. Ebben az ötödik kötetben első házassága tragédiáját írta meg Strindberg francia nyelven, mintegy védekezésül az egész világ igaztalan felháborodásával szemben. Folytatta azonban Strindberg svéd nyelven is önéletírását: A szerző című kötetben, amely 1877-től 1886-ig terjed, tehát szintén első házasságának tíz esztendejét öleli fel. Ez a kötet,amely főleg Strindberg írói fejlődésére vet világot ezalatt az idő alatt, s amely egy évvel előbb zárul le, mint a Vallomások, negyedik kötete lesz az önéletírásnak.

A Schering-féle német Strindberg-kiadás az önéletírás harmadik és negyedik kötetét, vagyis A Vörös szobában és A szerző című két kötetet egy kötetté olvasztja össze: Die Entwicklung einer Seele (Egy lélek fejlődése)címmel.) Ezzel a merész művelettel azonban furcsa baklövés jár együtt. A szerző című kötetet Strindberg 1886-ban írta, de csak 1909-ben adta ki. Ezt meg is írta a kötet 1909 októberében kelt előszavában. A német fordító ezt az előszót a két kötetből gyártott teljes kötet elé teszi. Ily módon az olvasó azt hiszi, hogy Strindberg önéletírásának ez a része (1872-től 1886-ig) csak 1909-ben jelent meg nyomtatásban, holott első fele, az 1875-ig terjedő rész, külön kötetben (A Vörös szobában címmel) már 1887-ben megjelent. Ilyen apró tévedések és megtévesztések azonban a német fordító lelkiismeretét egyáltalán nem bántják.

Budapesten, 1920 május elején.

A fordító

A Vörös szobában.

Egy lélek fejlődéstörténete III.

(1872 - 1875)

I.

Az elégületleneknél

(1872)

János, mikor megérkezett Stockholmba, először is pénzt kért kölcsön, hogy szobát bérelhessen a Ladugordsland¹ kerületben. Minthogy a benyomások embere volt immár a végletekig, ezt a városrészt választotta, mert gyermekkorának május elsejei sétái mindig ide vezették; és különösen a Nagy-útnak volt valami ünnepi hangulata. Aztán meg a Nagy-út hamarosan beletorkollott az Állatkertbe, és ezt választotta ki János sétahelyül.

A kaszárnyáknak, ahol pergett a dob és szólt a trombita, elevenítő hatása volt s a tenger közelsége szabad távlatokkal kínálkozott. Szellős és fényes volt a világ arrafelé. János, mikor reggelenkint sétára indult, hangulata szerint választhatta meg útját. Ha bús és levert volt, az árnyas Sirishof-útra tért; ha jókedvű volt, elkanyarodott a Manilla-síkság felé, ahol a Rosendal paradicsomi tája tárult elébe kéjes gyönyörrel; ha kétségbeesett és emberkerülő volt a hangulata, kivonult a Gyakorlótér mezejére, ahol senki fia nem zavarta beszélgetésében saját magával és az Istenhez intézett imáiban. Nem egyszer, mikor háborgott a lelke, elálldogált hosszú ideig a keresztút előtt az Állatkerti-híd fölött, tépelődve, melyik utat válassza. És ilyenkor mintha több hatalom húzta volna őt, egymással viaskodva, más-más irányba.

Szobája nagyon nyomorúságos volt, híjával minden kilátásnak. Szegénységet lehelt, mint az egész ház, amelynek egyetlen rangos embere egy rendőr volt: a házfelügyelő.

János azzal kezdte meg a tevékenységét, hogy festéshez látott. Szükségét érezte annak, hogy lássa, amint szétfolyó érzései formát öltenek; talán azért is festett, hogy kézzelfogható módon fejezze ki az érzéseit, mert a sűrű apró betűk élettelenek voltak a papiroson és nem tudták oly nyíltan és oly egyszerre megmutatni őt saját magának. Esze ágában sem volt, hogy festő legyen, hogy kiállítson a Művészeti Egyesületben, hogy képeket adjon el, stb. Odaállni a festőállvány elé annyi volt csak neki, mintha énekelt volna egyet-egyet.

Felújította egyidejűleg ismeretségét szobrászbarátjával is, aki bevezette egy csomó ifjú festőnek a társaságába, akik egytől egyig elégedetlenek voltak az Akadémiával és az elavult módszerekkel, mert ezek nem elégítették ki immár őket vagy nem tudták kifejezni a kor homályos álmodozásait.

Akkoriban fordított hátat ugyanis Wahlberg² a düsseldorfi iskola idealizmusának és átpártolt a kései romanticizmus hangulatfestéséhez, amelyet Párisban Corot és Rousseau képviselt. Átmeneti állapot volt ez és voltaképpen anakronizmus, mert hiszen Corot-nak csak halála után támadt tábora, s ez visszafejlődést jelentett a valóságra törekvő iránnyal szemben.

Ezek a fiatal festők tökéletes kései romantikusok voltak, azon az egy ponton kívül, hogy igazságot kerestek a színben. Ha nem lett volna modern a technikájuk, beillettek volna Fahlcrantz tanítványainak. Ragaszkodtak még a bohém típushoz; mert a nagy hullámok csak ilyen megkésve verődtek el az Észak távoli partjaira. A hajukat hosszúra növesztették, széles karimájú kalapot és rikító nyakkendőket viseltek, s úgy éltek, mint a madarak az Isten szabad ege alatt. Byront olvasták és idézték, és oly nagytémájú óriási vásznakról álmodoztak, hogy nem volt a világon sehol akkora műterem, amelybe beleférhettek volna. Egy szobrász megállapodott egy norvéggel, hogy a Dovre-sziklából faragják ki a Dovre-hegyi szellemet. Egy festő a tengert akarta festeni, csakis a sík tengert, de akkora szemhatárral, hogy látható legyen a Föld gömbölyödése, vagyis, hogy a víz színe domború vonalban görbüljön.

Ez imponált Jánosnak. Saját belsőnket kell lefesteni, nem pedig fatörzseket és köveket másolni, amik önmagukban voltaképp jelentőség nélkül valók voltak s csak úgy juthattak formához, hogy előbb keresztülmentek az észrevevő és érző alany olvasztókemencéjén. Éppen ezért nem is végeztek a szabadban tanulmányokat, hanem odahaza festettek emlékezetből és a fantázia segítségével.

János mindig a tengert festette, parttal az előtérben; bütykös lucfenyők, egypár csupasz szírt távolabb odakünn, egy fehérre mázolt péce, jelzőrúd, pózna. A levegő többnyire borús volt, a szemhatár egyik résén bágyadt vagy erős fény hasadozott; napnyugta volt vagy holdfény; derült nappali világosság sohasem.

De ebből az álom-életből hamarosan fölébredt János; részint az éhség ébresztette föl, részint eszébe jutott a valóság, mert hiszen ezt éppen azért kereste föl, hogy szabaduljon az álmaitól.

Miképp alakult ki a svéd jelenkor valósága azoknak az éveknek a során, mialatt János Thorvaldsen kenyérgondjaival és Hellasznak macedón meghódításával foglalkozott?³ Az 1865. évi választótörvény alapján benyomult az új kamarákba a parasztság. A többség az övé volt, és külön programmal politikai párttá alakult. Akadtak, akik elég meggondolatlanul kétségbe vonták az agrárpártnak a párt jellegét, és azt hitték, hogy csökkentik az értékét azzal, ha csoportnak nevezik. A parasztság a népességnek homogén csoportja volt és csaknem a nemzetet jelentette; így hát nagyon is jogosult volt, hogy ez a természetes csoport párttá tömörült, amelynek többségi érdekei rendkívül jelentősek voltak az egész ország szempontjából.

Párttá rendszerint vagy magánérdekek egyesülnek, amelyek nemcsak hogy nem használnak az országnak a maga egészében, hanem inkább akadályozzák az ország haladását; vagy teoretizáló egy véleményű emberek társasága alakít pártot, hogy véleményét érvényesítse. Párt például és nem csoport az értelmiség pártja, amely azért dolgozik, hogy megtartsa hivatalait és hatalmi pozícióit, és megvalósítsa az ötleteit.

Az agrárpárt, mikor 1867-ben alakulóban volt, úgy lépett föl, mint demokratikus párt, és oly programmot adott, amely csak a parlamenti reform folyománya vagy végrehajtása volt. A nemesség, mint kiváltságos jogú rend, megszűnt; de a hűbéruralomnak (mert valóban volt valami efféle is Svédországban) az ősi gazdasági kiváltságai megmaradtak. Ilyen kiváltság volt a szabadbirtok adómentessége vagy mérsékelt adókötelezettsége. A parasztok, akiknek többnyire „nem-kiváltságos" földjük volt, azt akarták, hogy közteherviselés legyen, és ez nagyon méltányos kívánság volt. De erre felharsant az a kiáltás, hogy ez önzés, mintha bizony nem volna önzőminden törekvés. És ebben az esetben nem is volt nagy a veszedelem, mert a parasztok önzése jogosult önzésvolt, amennyiben a többségnek és az egész országnak használt. A kereskedőknek kellett volna legkevésbé önzést emlegetniük, mert hiszen a parasztok adóterhének csökkentése nagy tömeg vásárlót jelentett volna, és így meglett volna belőle az iparnak is a maga haszna.

Az agrárpártnak volt emellett több más demokratikus reformkövetelése is: az oktatásügy újjászervezése, a szabad kereskedelem „elvi" elismerése, takarékos állami gazdálkodás, a közigazgatás egyszerűsítése, a jogszolgáltatás megjavítása, a községi választójog kiterjesztése, stb. Akkoriban tehát az agrárpárt nem volt reakciós.

De féleredménnyel be nem érve, az „örökké elégületlenek"