A kozákok

By Tolsztoj

A kisregény a megértés végső kudarcát tárja elénk. Olenyin és vele mi is, úgy jön el a faluból, hogy még kevésbé érti ezeket az embereket, mint előtte. Vadnak, idegennek és érthetetlennek látja őket és – ahogyan lenni szokott – ezt személyes kudarcnak éli meg. Az ivás és tréfálkozás mögött folytonosan ott leselkedik a gyors, erőszakos halál, ami elfogadhatatlan „kulturált” ember számára, bár ez a lehetőség valahogyan élénkebbé, kontrasztosabbá tesz mindent, a tájat, a színeket és az embereket is. Minden természetes lesz, igazibb és a meg nem értés pedig tragikusabb. Végül, ami a mai konfliktusok magyarázatát illeti, láthatjuk, ahogyan egy háború életformává és rituálissá válik, és ezért nem érhet véget. A résztvevők számára nincs másik élet, egyszerűen ez az egy van, ez a normális. A mi és ők feszült dichotómiája önmagában tartja fent a konfliktust. A felek pedig nem akarnak békét kötni, mert el sem tudják képzelni, milyen az. Olenyin azért vall kudarcot, mert egy „jó” ember, aki nem érti a vadságot és az erőszakot, mert magában nem találja őket. És ez a mi hibánk is. Olvassuk hát a régi, poros könyveket, hátha tanulunk belőlük. (Könyvkultúra Magazin)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633984703

Book preview

Tolsztoj Leo

A KOZÁKOK

(1863)

ismeretlen szerző fordítása

GYULA, 2015

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-470-3 EPUB

ISBN 978-963-398-471-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2015

A borítón cserkesz harcos

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELŐSZÓ

Szász Károlyé, a tudós püspöké és kitűnő műfordítóé az érdem, hogy a szecesszió hivatalosan bevonult az irodalomba is. A Kisfaludy-Társaság idei nagygyűlésén ugyanis az ősz költő - bár bizonyos méla rezignációval! - de konstatálta, hogy: „a szorosan vett szépirodalomban, a színmű, valamint a regényirodalomban, sőt a lyrában is sok jelét látjuk a szecesszió nyomainak s nem ritkán annak századvégi teljes irányát." Egyúttal bizonyos büszkeséggel vegyes elégtétellel tette hozzá, hogy: „a Kisfaludy-Társaságnák sem felolvasásai, sem kiadásai körében nem látjuk feltűnő nyomait a művészetben és irodalomban elharapódzó szecessziónak."

Tehát az irodalomban elharapódzott a szecesszió - ha mindjárt a Kisfaludy-Társaság-ban nem látjuk is annak feltűnő nyomait. Ez elől tehát elzárkózni nem lehet. Ám ez a kijelentés mégis úgy hangzik, mintha a hót egyiptomi csapás egyikének konstatálásáról volna szó. Egyike ez ama kijelentéseknek, melyek mintha diszkreditálni igyekeznének a modern művészetet s ennek kapcsán a modern irodalmat is.

Nos, ennek a vállalatnak az a célja, hogy rehabilitálja a modern irodalmat, vagy - ha úgy tetszik - irodalmi szecessziót. Nem a publikumszemében; erre aligha van szükség, hiszen a világirodalom egész piacán ünnep egy-egy Zola s Tolsztoi regény, vagy Ibsen színdarab megjelenése, hanem azok szemében, kiket a könnyelműen kidobott szecesszió elnevezés megfélemlített. És bár nem tudjuk: kiket „bélyegzett meg" Szász Károly az irodalmi szecesszionisták melléknévvel, (bár sejtjük, hogy nem azokat, kik az Akadémia és Kisfaludy-Társaság kedves regényírójának: Pálffy Albertnek nyomdokain haladnak!) mégis, úgy találomra bokrétába fűzzük a modern szépirodalom óriásait, azokat,kiknek sora tán Balzac-kal kezdődött, Zolá-val győzött s most Tolsztoj és Ibsen vezérlete alatt küzd uralma fenntartásáért.

És ha Szász Károly nemcsak óhajtja, de reméli is, hogy a Kisfaludy-Társaság ezután is hatvan éves pályájának szellemében és nyomain marad, mi is reméljük, hogy ez irodalom viszont megmarad a szecessziónak ezen az utján, melyen annyi diadalt aratott. De óhajtani már inkább azt óhajtanók, hogy a magyar litteratura eddig oly féltékenyen őrzött bástyáján is mihamarabb ott lengedezzék az a zászló, melyre ez a veszedelmesen hangzó jelmondat van írva: irodalmi szecesszió!

R. M.

I.

Moszkvában kihalt az élet. Csak hébe-korba lehet hallani a kocsik zörgését, a hólepte utczákon. Az ablakok sötétek, a kihalt utczákon kialudtak a lámpák. A templomból harangszó hallatszik, átzúg a szunnyadó város felett s hirdeti a reggel közeledtét. Egy-egy keskeny talpú szán siklik át a homokos havon; megáll a legközelebbi saroknál, a kocsis meg elszundikál benne. Unja a várást. Egy öreg asszony siet a templomba, a hol a rendetlenül felállított ezüst gyertyatartókban az égő viasz-gyertyák fénye sárgás szint vet a szentképek aranykereteire. A munkások fáradtan indulnak útjukra, a hosszú téli éj után.

Az uraknál még mindig este van.

Chevalier vendéglője ablakaiból, a törvény tilalma ellenére, világos fény szűrődik ki az utczára. A bejárat előtt néhány kocsi, szán álldogál, meg egy háromfogatú postakocsi. A kapus, bundájába húzva magát, a ház valamelyik zugában bóbiskol.

- Mi az ördögöt állanak ezek itt? és éppen akkor a mikor nekem szolgálatom van, - morogja az egyik szolga. Nagyot ásít, azután visszaül az elő-szoba lóczájára, s tovább gubbaszt.

A szomszéd szobából három fiatalember beszéde hallatszik ki. Vacsoránál ülnek. Az asztalon ételmaradékok, üres palaczkok állanak össze-vissza.

Egyikök, egy sovány kis emberke, nyugodtan, szótlanul nézi az utasokat. Szemeiben valami fáradt érzés ül. A másik: egy hosszú, nyurga alak, az asztal melletti ágyon nyújtózkodik el, ujjaival az óraláncán babrál. A harmadik, prémes bundájába burkolózva fel s alá jár a szobában; időközben megáll, hogy egy-egy mandulát törjön fel vastagujjai között, mialatt folyton mosolyog. Arcza és szeme egészen kitüzesedett. Szenvedélyes hangon beszél, karjaival nyugtalanul hadonáz; látni rajta, hogy nagy megerőltetésébe kerül gondolatainak világos kifejezésére helyes szavakat találni, sehogy sincs önmagával megelégedve, a miért nem tudja mindazt kimondani, a mi a szívén fekszik.

- Nem mintha a szavaimat akarnám helyreigazítani; nem erről van most szó, csupán azt szeretném, hogy megértsél, úgy mint én gondolom, ahogy én érezem. Lásd: a világ az ilyesmit mindig kicsinyes szemmel nézi. Azt mondod, hibát követtem el, - fordult a másikhoz.

- Hidd el, csakis te vagy a hibás, - válaszolta a kis emberke. Mi közben beszólt, tekintetéből még nagyobb jólelkűség sugárzott ki.

- Jól tudom, mit akarsz ezzel mondani; a te felfogásod szerint szeretve lenni, meg szeretni egyenlő boldogság. Semmi különbség a kettő között; ha egyszer akármelyiket is elértük, beérhetjük vele egész életünkre.

- Teljesen elégséges, sőt, hogy is mondjam, egy kicsit sok is, erősítette a csúnya, kis emberke.

- De hát miért ne szeressünk mi magunk is? Szeretve lenni szerencsétlenség, valódi szerencsétlenség, ha az ember maga is nem szerelmes, nem tudja viszonozni mások szerelmét. - Kezével elutasító mozdulatot tett, mintha tiltakoznék valami ellen.

- Ha mindenben legalább egy csipetnyi okosság volna és független önmagunktól, így azonban semmi közünk az egészhez. Vagy azt gondolod, hogy kényed-kedved szerint kormányozhatod az érzelmeidet. Tévedsz barátom. Lásd: én mindig azt képzelem, hogy ezeket az érzéseket loptam valahonnan. Nos, mit szólsz hozzá! Ne is tagadd, te is így vagy vele. És hidd el, a sok ostobaság közül, a mit az életben elkövettem, egyedül ez, a melyet soha nem fogok megbánni, de nem is tudnám. Sem kezdetben, sem később nem ámítottam magam, sem őt. Utoljára azt gondoltam, hogy végre is szerelmes vagyok, pedig hazugságvolt az egész. Úgy nem lehet szeretni; megakadtam, ő meg otthagyott. Hát most mondd, hibás vagyok-e? Mit is tehettem volna?

- Most már mindennek vége van, - mondta a másik; azután cigarettára gyújtott, hogy álmát elűzze. Még csak egyet akarok mondani! Sohsem szerettél te igazán, nem is tudod, mi az a szerelem. - A másik még jobban felhúzta prémes bundáját, valamit akart mondani, de azután elhallgatta.

- Azt mondod, nem szerettem! Igazad van, sohsem szerettem, de érzem, hogy egy különös vágy van bennem; erős, szenvedélyes. A szerelem utáni vágy. És még egyszer kérdem: valóban létezik-e olyan szerelem? De minek is beszéljek erről. Sok ostobaságot követtem el életemben, de most már mindennek vége. Igazad van.

- Amennyiben ismét élűiről fogod kezdeni. - mondta a melyik az ágyon nyújtózkodott; továbbjátszott az óraláncával s úgy beszélt.

Kicsit rossz kedvű vagyok, de már nem bánom, hogy tovább utazom. Szomorú vagyok! De hogy miért; magam sem tudom.

Aztán elkezdett önmagáról beszélni, erős hévvel, mintha mindenki a legfeszültebb kíváncsisággal hallgatta volna. Az ember akkora legönzőbb, ha a beszéd heve magával ragadja. Azt képzeli, hogy semmi nem oly szép, érdekes, mint önmaga.

- Dimitri Andrejovits, a kocsisod türelmetlenkedik, - szólt be az egyik szolga. - Tizenkét óra óta vár rád s most négy óra van.

Dimitri sokáig nézte a szolgát; vastag, nemezszárú csizmáját, cipője köré kötött övét, álmos arcát. Szomorú érzés fogta el. Egy kifáradt élet, nélkülözésekkel teleszőve; a kinek egyedüli hivatottsága a nyers munka.

- Isten veletek. - Begombolta kabátját, felvette sapkáját, azután megállt a szoba közepén. Kocsisának egy pohár pálinkát adott, a mire az újra lecsendesedett. Összeölelkezett a többiekkel, megcsókolta őket háromszor, azután kifelé indult. Amelyik a szobában fel s alá járt, az asztalhoz ment, kiivott egy pohár pálinkát, megfogta a kis ember kezét, arcát a zsir futotta át.

- Mégis azt mondom… őszinte leszek… tudod, hogy szeretlek… Szereted őt… Mi? … Lásd én is azt gondoltam… Ugy-e szereted?

- Szeretem, válaszolta a másik bánatos mosollyal.

- És talán…

- Kérem oltjuk a lámpákat, - szólt az álmos pincér; hallotta a mit azok beszéltek és sehogy sem tudta megérteni, hogy lehet folyton ugyanazon tárgyról beszélni. - Kinek adjam azt a számlát? Önnek? - kérdezte a magas, nyurga vendég felé fordulva.

- Nekem. Mennyivel tartozom?

- Huszonhat rubellel, uram.

Egy darabig gondolkozott, mintha utána számlálta volna, aztán zsebébe csúsztatta a számlát. A másik kettő tovább beszélt.

- Isten áldjon meg - búcsúzott a csúnya kis ember. Könnyek gyűltek mindkettőjük szemébe. Szótlanul mentek ki a lépcsőházba.

- Majd elfeledtem, - mondta elpirulva a nagyobbikhoz fordulva, - hozd rendbe Chevalier számláját, azután ird meg: mennyit fizettél ki.

- Jó, jó. - Felhúzta a keztyüjét, még egyszer kihajolt a lépcső karfáján s odaszólt barátjához: Mennyire irigyeltek!

Beleült a szánba, jól betakarta magát a meleg téli bundával, azután átült a szán egyik oldalára, mintha a másiknak helyet akarna csinálni maga mellett s remegő hangon szólt. - Hát gyere velem!

- Isten veled Dimitri, isten áldjon! … - maga sem tudta mit akart mondani.

Egy darabig csönd volt, valaki még egyszer lekiáltott: Isten veled.

És a szán tova siklott. Lassan, nesztelenül. A kocsis vidáman csettintett nyelvével. Aztán simatalpa alatt csikorgott a hó, a mint belevágódott.

- Pompás fickó ez az Olenin, mondta - a vendéglős egyik szolgája, amint a lámpával visszamentek az udvarba. - De mi az ördögöt keresnek ezek a Kaukázusban?

A szán már jó messzire járt. Az utas szétnyitotta kabátját; melege volt. A három