Az élet fája

By András Veszelka

Úgy tűnik, itt az ideje, hogy az emberiség megvívja a harcát az igazságért és a jogaiért, hogy elsétáljon az élet fájához, és hogy felülkerekedjen a jó. Ehhez pedig mást sem kell tenni, mint harcos elszántsággal elolvasni ezt a könyvet, forradalmi hevülettel másokkal megosztani, és armageddoni tűréssel felülemelkedni a könyv tartalmi és stilisztikai hibáin. Az önkény ugyanis még mindig a megtévesztésből nyeri az erejét. Ezért ha láthatóvá válnak a tettei, a hatalma is elveszik. Ennél jobb lehetőséget az emberiség nem is kaphatott volna. A döntés az önök kezében van. For only love, Lali Puna dallamára. Ha betartják a jogszabályokat, akkor nincs szükség vezetőkre.

• Language: Magyar
• Publisher: András Veszelka
• Release date: Jun 7, 2020
• ISBN: 9786150083735

Book preview

Fülszöveg

Úgy tűnik, itt az ideje, hogy az emberiség megvívja a harcát az igazságért és a jogaiért, hogy elsétáljon az élet fájához, és hogy felülkerekedjen a jó. Ehhez pedig mást sem kell tenni, mint harcos elszántsággal elolvasni ezt a könyvet, forradalmi hevülettel másokkal megosztani, és armageddoni tűréssel felülemelkedni a könyv tartalmi és stilisztikai hibáin. Az önkény ugyanis még mindig a megtévesztésből nyeri az erejét. Ezért ha láthatóvá válnak a tettei, a hatalma is elveszik. Ennél jobb lehetőséget az emberiség nem is kaphatott volna. A döntés az önök kezében van.

For only love, Lali Puna dallamára.

Ha betartják a jogszabályokat, akkor nincs szükség vezetőkre.

Az élet fája

Veszelka András

Kiadó: Pellea Humán Kutató és Fejlesztő Bt.

Copyright Veszelka András, 2020

Minden jog fenntartva

ISBN-13: 978-615-00-8373-5

A könyv tartalma engedély nélkül nem módosítható, és regisztrált szerzői jogi védelem alatt áll.

Borítóterv: szerző

Borítókép (fa): szerző

Borítókép (szalagdarab): pipicato/Shutterstock.com

A könyv magyar nyelven rövid ideig a Szent István Társulat új Bibliafordítását vette alapul és idézte. Copyright Szent István Társulat, 2013. Utána váltott a legújabb Károli féle Bibliafordításra. Copyright Veritas Kiadó, 2016. Mindkettőt joggal tette.

A könyv leginkább három kultúrkört érint,

ezért a mottója is három:

Follow The Flow: Csak nélküled élem túl

Sara Colangelo: A tanítónő (The Kindergarten Teacher)

Dávid zsoltárai

Bónusz: Julio Torres: Kedvenc formáim

Tartalom

Előszó

Bevezetés

I. Az ördögi kör múltja

1. fejezet: Az ipari társadalmak 200 éves története

Bevezetés

A társaságok forradalma

A társaságok hatalmának konszolidációja

Egy kis vexillológia – kinek áll a zászló?

Szabadkőművesség, mint a Kelet-indiai Társaság front office-a?

Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok expanzív ipari termelése

Németország expanzív iparosodásának története a második világháborúig

Kína elmaradó iparosodásának története a második világháborúig

Japán expanzív iparosodásának története a második világháborúig

Oroszország iparosodásának története az 1942-es német offenzíváig

A második világháború alternatív története

A világ a második világháború után

A „demokrácia" aranykora

Hidegháború a szocializmus és a kapitalizmus között

II. Az ördögi kör jelene

2. fejezet: A klíma bedöntésének tudatos előkészítése

Európai Uniós környezetvédelmi megtévesztés a hidegháború alatt és után

Legalább 40 éve vesztes környezetvédelem

Fogalmi megtévesztések

Üdvözöljük köreinkben a világ vezető műanyaggyártóját, az Európai Uniót

Szép új jövő – hazudjunk még nagyobbat

A keresetlenül egyszerű igazság

Mi várható, ha nem lépünk

3. fejezet: Készülődés a diktatúrára

Általános elnyomó eszközök

Eszmei jellegű elnyomó eszközök

Aktuálpolitikai lépések a nagyobb diktatúra előkészítéséhez

A harmadik világháború előkészítése

A nyugati társadalmak ördögi köre

Az ördögi kör megkoronázása

4. fejezet: Mottó király udvartartása, avagy az ipari társadalmak eszmeisége

Az iparosodás eszmetörténete

Mottó király személyisége

Mottó király udvartartása

Mottó király hatalomátvétele

Mottó király udvari bolondja

A kultúra, mint mottó király uradalmának szabad polgársága

Eszmék, mint eszközök

Mottó király gyűrűje

5. fejezet: Mottó király eszmeiségének leszivárgása az emberi társadalomba

Mottó király, mint társadalmi norma

Mottó király, mint szervezeti struktúra

Mottó király személyes szinten

III. Az ördögi kör jövője

6. fejezet: A zsidó-keresztény társadalmak lelki-spirituális szintje

Bevezetés

Két érv kirakása a fövenyre

Mire jó, ha tudjuk, hogyan habarcsoljunk rosszul

A zsidó-keresztény vallás néhány nagy kérdése

A Föld megteremtése

Igazolás és cáfolás

A véletlenbe vetett hit

A földi élet, és vele az ember megteremtése

A bűn megjelenése a zsidó-keresztény kultúrkörben

A férfi és potenciális társa, a pocok

Használati útmutató „az igazság keresése" című játékhoz

A kígyó felgöngyölése

Jézus perének újratárgyalása

Descartes „Értekezés a módszerről" című könyvének kihallgatási jegyzőkönyve

Dávid kérdése

Hardcore pásztorkodás: bibliai nagyállat-határozó

7. fejezet: Everybody’s changing

A bárány szava

No problem

Irodalomjegyzék

Végjegyzetek

Előszó

Ezt a könyvet 8 hónapja kezdtem el írni, amikor belém hasított a felismerés, hogy a Föld egy ördögi kör hatása alá került, ami éppen a klíma bedöntését készíti elő. Írtam erről egy egyoldalas manifesztót, és megmutattam az egyik barátomnak, akinek nagyon sokat adok a véleményére. Ő azt mondta, hogy az ördögi kört szerinte jól látom, de a hátterét rendkívül felületesen mutattam be. Úgyhogy akkor inkább megírtam ezt a könyvet az ördögi kör múltjáról, jelenéről és jövőjéről.

A könyv megírása során folyamatosan úgy éreztem, hogy versenyt futok az idővel. Egyrészt szerettem volna a lehető legalaposabban, legösszeszedettebben bemutatni, hogyan élünk. Másrészt viszont csak annyira akartam késlekedni a könyv közzétételével, amennyire az feltétlen szükséges volt. Remélem, sikerült az arany középutat megtalálnom.

A készülő könyvet először 2020. január 1-jén tettem közzé a Researchgate-en. Az akkori bevezetője ma is ugyanolyan aktuális, mint 8 hónapja volt. Remélem azonban, hogy végül felül tudunk emelkedni az életünket megkeserítő dolgokon, és megtaláljuk újra azt, ami érték a számunkra.

Kelt: 2020. 4. 20.

*

Ebben a könyvben szeretném az olvasót egy kis sétára hívni a környezetvédelem háttérvidékére. Sokan ugyanis környezetvédelem helyett csak sziklafalakra vetülő árnyakkal harcolnak, amelyeket így legyőzni sem tudnak.

Sziklafalak helyett ezért mutatnék fákat és bokrokat, hősöket és áldozatokat, árnyakkal való harcokban meghalt százmilliókat, és a fák között az árnyakat vető, az érvek ércét szomjhúzó ragadozókat.

Úgyhogy igyekeztem én is minél több jól használatba vehető érvet kikalapálni. De ígéretes nyersanyaglelőhelyeket is mutatok, ha mások is hasonló tevékenységbe szeretnének kezdeni.

A könyv olvasásához néha zeneszámok teremtenek atmoszférát.

Mivel újoncként csöppentem a környezetvédelem területére, gondolom tipikus jelenség, hogy csak a könyv írása közben tűnt fel, hogy ez egy határidős munka. Ezért ezt a könyvet kezdetben csak draftként tettem közzé a ResearchGate-en. A „draft" magyarul írásműtervezetet, hajózó társaságoknál pedig a hajótest merülését jelenti [1] [2].

Ahogy a vállalatoknál mondani szokás, a határidő szent dolog.

Az Archive együttes Fuck U dallamára.

Kelt: 2020. január 1.

Bevezetés

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a környezetszennyezés mára már olyan méreteket öltött, hogy a Föld elkezdte benyújtani miatta a számlát. Öngerjesztő folyamatok indultak el egyre gyorsuló ütemben. Egyre több helyről hallom, hogy a fiatalok már nem csak rettegnek a klíma összeomlásától, hanem egyenesen „klímagyászban" élnek. Közben pedig a környezetvédelemről folytatott már több évtizedes globális egyeztetés után 2018-ban még mindig több szén-dioxidot bocsátottunk ki a légkörbe, mint bármikor korábban [3].

A túlzott környezetszennyezés elsődleges oka a túlzott ipari termelés.

Egyre több kutató figyelmeztet arra, hogy már csak rövid, adott esetben nagyon rövid időnk lehet addig, amíg a globális felmelegedés kezelhetetlenül öngerjesztővé, visszafordíthatatlanná válik. Ez pedig akkor már nem is csak az ipari termelést, hanem elsődlegesen már magát a mezőgazdaságot, túlélésünk legfontosabb zálogát sújtaná.

Az egyszerűbb termékeink, például egy faszék helyi szinten lényegében környezeti ártalom nélkül is előállíthatók. A sokszor évente cserélt elektronikai termékeink, a műanyag eszközeink, a gyors repülőgépeink, mindazok a használati tárgyaink, amelyekre az ipari társadalmakban ma a legbüszkébbek vagyunk, már nem.

A környezetszennyezés legtriviálisabb kérdése tehát az, hogy ragaszkodunk-e még pár évig ez utóbbiak hatalmas bőségéhez, hogy utána:

már vagy elég élelmünk se legyen elég, és egyúttal a használati tárgyainkról is ugyanúgy, vélhetően egyre fokozódó ütemben le kelljen mondanunk; vagy

saját magunkat kezdjük el ritkítani, hogy az életben maradó keveseknek még egy ideig elég élelme és használati tárgya legyen;

Illetve, alternatív megoldásként:

helyes gazdálkodóként a lehető legalacsonyabb szintre csökkentjük azonnal a környezetszennyezést okozó ipari termelést és más ágazatok azt kiszolgáló tevékenységeit, hogy:

minél több tartalékunk legyen, mind időben, mind erőforrásokban arra, hogy megtaláljuk a megfelelő technológiát a nem környezetszennyező, fenntartható nyersanyag-ellátottságú termeléshez; valamint hogy

továbbra is biztosítani tudjuk az élelmezésünket és a legfontosabb alapellátásokat, hogy az átállás jelentette zökkenő után a megfelelő technológiák megtalálásáig nyugodtan, békében élhessünk.

Paradoxnak tűnik, hogy egy ilyen egyszerű kérdésben az emberiség látszólag nem tud dönteni. Cselekvésképtelenségbe merevedtek az egész Földet a pusztulás szélére sodró ipari társadalmak polgárai, annak ellenére, hogy az emberi és polgári jogok legfőbb letéteményeseinek tartják magukat. De nem hallatják a hangjukat még azoknak az országoknak a politikai döntéshozói sem, amelyeket az ipari társadalmak teljesen ártatlanul rántanak majd szintén magukkal a mélybe. Elképzelhető, hogy a jelenlegi koronavírus-járvány miatt a Földön visszavágott ipari termelést már nem futtatják fel újra a korábbi mértékűre. Ez azonban bizonytalan, a döntés, és jövőbeli szabályozása teljesen átláthatatlan, és elsősorban ismét nem azok a szenvedő alanyai, akik az egész problémát okozták.

Az ipari társadalmi berendezkedés a zsidó-keresztény kultúrkör találmánya. Ezen a kultúrkörön kívül Japán, illetve Kína volt még képes jelentős, expanzív iparosításra. A könyvben a „zsidó-keresztény kifejezés helyett sokszor az egyszerűbb „nyugati kifejezést használom. Ez tehát nem földrajzi elhelyezkedésre utal. Fizikailag például Oroszország átível nyugat és kelet között, de alapvetően a zsidó-keresztény kultúrkörhöz tartozik.

Hasonlóképpen, miután a Skót és az Angol királyság 1707-ben egyesült egymással, az így létrejött Egyesült Királyság neve Írország benne betöltött szerepe miatt többször is változott. Az egyszerűség kedvéért a könyvben mindvégig az Egyesült Királyság kifejezést használom.

*

Elnézve a nyugati ipari társadalmakban a környezetvédelemről folytatott nyilvános diskurzusokat, úgy tűnik, az itt élő emberek jelentős része még azzal sincs tisztában, hogy a környezetszennyezés valójában az ipari termelést jelenti.

Arra pedig végképp kevesen gondolhatnak, hogy kimutathatóan több évtizedes politikai munka eredménye, hogy ma így gondolkoznak. E munkát a múltból a jelenig végig követve pedig az is kimutatható, hogy a jövőre nézve már annak az előkészítése zajlott, amikor a földi klíma már összeomlott.

Ennek az oka bizonyára az, hogy az emberiség az ipari környezetszennyezéssel ördögi körbe keveredett. A felelőseinek exponenciálisan egyre kisebb és kisebb áldozatot jelentett az, hogy mindenkit a klímakatasztrófába taszítsanak, mintsem hogy együtt kiugorjunk belőle, de nekik akkor fel kelljen vállalniuk előttünk a tetteiket.

A könyv első, történelmi eseményekkel foglalkozó fejezete vélhetően még ennél is megdöbbentőbb módon mutatja be, hogy a világ elmúlt 200–300 évének történelmét pusztán a nyers ipari termelés felől megközelítve mennyire gyomorforgatóan más világtörténelem rajzolódik ki annál, mint amit a nyugati ipari társadalmakban a tankönyveinkből ismerünk.

Az interneten tájékozódva a weboldalak rendre hangsúlyozzák, hogy tudománytalan, ha egy ország erejét pusztán a nyers ipari termelésén keresztül határozzuk meg, és nem például a GDP-je alapján. Ebben a könyvben számos konkrét példán keresztül mutatom majd be, hogy ez miért nem így van. Egyúttal pedig kitérek majd arra is, hogy ennek ellenére hogyan lehet, hogy mégis lényegében mindenhol ez olvasható.

Az ilyen és hasonló dolgok miatt az ebben a könyvben leírtak felfoghatók egyfajta összeesküvés-elméletnek is.

Összeesküvések és így összeesküvés-elméletek azonban mindig is voltak és lesznek. A kérdés ezért mindig az, hogy az összeesküvésekről szóló elméletek megalapozottak-e vagy sem. Ennek eldöntésében segíthet a 1. táblázat.

A melléknevek érvként való használata az első azonnal felismerhető jele annak, ha egy érvelés nem megbízható.

Az adatokkal, összefüggésekkel való érvelés melléknevek nélkül is kialakít egy képet, de ez fordítva is igaz.

Ezenfelül az érvként használt melléknevek nehezen is cáfolhatók. Hiszen azt sem tudjuk, hogy a melléknevet használó pontosan mire gondolt.

Mint a könyvben látni fogjuk, a melléknevek érvként való használata a világon már régóta a tisztességtelen kormányzati hatalomgyakorlás kedvelt eszköze, és ez alól a jelenlegi globális klímahelyzet sem kivétel.

Természetesen elkerülhetetlen, hogy az érveléseink során mellékneveket is használjunk. Sok melléknév jelentése azonban közmegegyezéses, és ezek jelentését nem kell újra és újra definiálni. Az „alma például nagyjából mindenkinek egyformán lehet csak „piros. Az „ijesztő, „nem veszélyes, „művi, „bolond, „okos, „tisztességtelen, „elhanyagolható, „fabrikált stb. már esetről esetre teljesen mást jelenthet.

Ezért ha valaki például valamilyen politikai szólamban egy olyan melléknevet hall, aminél nem tudja, hogy pontosan mit értenek alatta, és nem is tud ennek a végére járni, akkor nem szabad előfeltételeznie, hogy a melléknév mögött elfogadható ok-okozati, tényszerű összefüggés áll.

Ha az ember így kezdi el szemlélni a világot maga körül, akkor látni fogja, hogy a melléknevekkel való érvelés az egész életét átszövi, a legszemélyesebb társas kapcsolatoktól kezdve egészen a globális világpolitikáig. Az oktatásnak kellene ennek a veszélyeire felhívnia az emberek figyelmét. De pont az ellenkezője történik. A politikában ezt a nyelvi „kiskaput" tudatosan, szándékosan használják fel arra, hogy olyan összefüggéseket juttassanak be rajta keresztül az emberek tudatába, amelyek valójában nem léteznek.

Minél inkább melléknevekkel érvel egy politikai vezetés, az annál diktatórikusabb. A diktatúrák ugyanis úgy is felfoghatók, hogy a valóság érzékelését üres, ok-okozatilag és érvekkel alá nem támasztott melléknevekkel hajlítják el, és ezeket a mellékneveket aztán hatalmi eszközökkel védik. Tehát már a melléknevek megfelelő alátámasztásának az elvárásával jelentős mértékben gátolni lehetne, hogy a politikusok manipulálni tudják a közvéleményt. Ilyesmit azonban, azt hiszem, még a legdemokratikusabbaknak tartott országokban sem oktatnak az iskolákban.

Egy konkrét példa erre a mechanizmusra az, amikor 2019. szeptember végén Magyarország miniszterelnökségét vezető minisztere a sajtótájékoztatóján kitért a Fidays for Future környezetvédelmi mozgalom közelgő magyarországi tüntetésére. Ebben a szervezetben fiatalok próbáltak elkeseredetten küzdeni a saját jövőjükért a politikusok tehetetlenségét látva.

A miniszter a mozgalmat elindító, akkor már majdnem 17 éves Greta Thunberget „beteg kisgyereknek nevezte, majd néhány nap múlva bocsánatot kért a „beteg jelző miatt. Ezenfelül a miniszter kifejtette, hogy „egyesek Greta Thunberget „felhasználják a globális klímasztrájkhoz, ami egy „divat, és „Magyarország józanságát dicséri, hogy néhány tucat aktivistán kívül „igazából senkit nem érdekel az egész" [4] [5].

A miniszter tehát melléknevekkel érvelt Greta Thunberg, valamint a Fridays for Future ok-okozati érveivel szemben. A fenti, 1. táblázat alapján pedig a Magyarország józanságát kikezdő környezetvédelmi aktivistákra, illetve környezetvédelem iránt érdeklődőkre vonatkozó összeesküvés-elmélete is megalapozatlan.

A Fridays For Future egyik magyarországi aktivistája később jelezte, hogy már a korábbi tüntetésükön is 3000-en vettek részt [5]. Végül ezen az újabbon is mintegy 6000 ember jelent meg [6].

Látszólag tehát minden rendben. A miniszter legalább az egyik sértő melléknevéért bocsánatot kért, a megalapozatlan összeesküvés-elmélete pedig részleges objektív cáfolatot nyert.

Az érvként használt melléknevek hatását és veszélyeit jól mutatja azonban, hogy mindez egyáltalán nem tette semmissé, amit a miniszter mondott.

Először is, pusztán jogi szempontból, ha a miniszter az általa használt fenti mellékneveknek akár csak az egyikét is nem tudja ok-okozatilag, megbízható adatokkal alátámasztani, akkor a „beteg kisgyerek" kifejezéssel (illetve az ehhez aztán újságírói kérésre megadott konkrét diagnosztikai címkével) rágalmazást (Btk. 226 §), a Fridays For Future tüntetése iránt érdeklődőkkel szemben pedig közösség elleni uszítást (Btk. 332. §) követett el [7]. Hiszen a miniszter nem ok-okozati és tényszerű, hanem üres, és ezért a helyét kereső, vagyis szabadon generalizálódó negatív értékelésre (azaz gyűlöletre) sarkallta a hallgatóságát Greta Thunberggel, illetve a lakosság két csoportjával (a klímatüntetés iránt érdeklődőkkel, és a környezetvédelmi aktivistákkal) szemben.

A Btk. nem említi, hogy a rágalmazást vagy az uszítást semmissé tenné egy bocsánatkérés vagy annak mások általi részleges vagy teljes cáfolata, és nem véletlenül.

A miniszter szavai után ugyanis a bocsánatkérésétől függetlenül is sokan azon kezdhettek el gondolkozni a tényleges kérdések helyett, hogy Greta Thunberg valóban „beteg kisgyerek-e". A rágalmazások társadalmi hatásait enyhítheti a széles társadalmi diskurzus és a szabadon kritizáló sajtó. Magyarország diktatúrába hajló viszonyai között azonban az ilyen mellékneveket már szűkre szabott kommunikációs csatornákkal védik. Ezek a szűk csatornák pedig már csak egy olyan társadalmi diskurzusra emlékeztető dolgot mutattak, amelyben a környezetvédelem ügye helyett csak a Greta Thunbergre ragasztott diagnosztikai címkéről beszéltek [8]. Mintha csak villával ültek volna neki egy tányér levesnek.

Ezért aztán a konkrét ügy vizsgálata helyett az „egészséges felnőtt miniszter kijelentéseiről így értesülő más „egészséges felnőttek is megállapíthatták, hogy hát tényleg „beteg ez a kisgyerek. A „nem egészséges felnőtteket pedig az uszító kormányzati viselkedés és egy bűnszervezet által megrongált sajtó, mint hírközlő üzem képe ijeszthette el a szerepvállalástól. A Btk. nem írja elő, hogy az uszítással vagy rágalmazással keltett káros asszociációk létét vagy hiányát igazolni kellene a bűncselekmény megállapításához. Az adatok és ok-okozati érvek tárgyalására az országos sajtóban, úgy tűnik, nem nyílt mód. Egy fennmaradásáért küzdő, vagy legalábbis a tevékenységét nem vállalati reklámokból finanszírozó kis újságnak azonban ez mégsem volt lehetetlen [9] [10].

Amikor egy bűncselekmény elkövetéséhez egy szervezet biztosítja az ahhoz szükséges vagy azt megkönnyítő feltételeket, azt bűnszervezetnek hívják (Btk. 321 §). Ha pedig egy bűnszervezet megzavarja az alkotmányos rendet, például egy hírközlő üzem használhatatlanná tételével vagy megrongálásával, az állam elleni bűncselekmény (Btk. 257 §).

A szűk kommunikációs csatornákkal sugallt véleményegyezést és a független sajtót esetleg csak imitáló, de valójában csak a miniszternek alákérdező, a környezetvédelem ügyében csak a Greta Thunbergre ragasztható konkrét diagnosztikai címke megadását kérő újságíró [4] már nem a melléknevekkel való érvelés kategóriájába tartozik. Ez már inkább az abuzív befolyásolás súlyosabb, nehezebben észrevehető esete lehet. Amikor a valótlan információkat nem is szavakkal, hanem kontextuális, környezeti információkon keresztül „sugallják" a másik félnek.

A különféle diagnosztikai címkék társadalmi eloszlásáról nem szóltak az elemzések. És arról sem, hogy ezek a véleményalkotásoktól függetlenek. Ha valakinek a véleménye helytelen, az ok-okozati érvek miatt az, nem pedig egy diagnosztikai címke miatt.

Az ilyen kontextuális információtorzítást gázlánglobbantgatásnak („gashlightingnak") nevezik. A lakosság egyik része a fenti esetben társadalmi egyetértést és független sajtót láthatott, míg a másik részük úgy érezhette, hogy ezek megjelenítéséhez művi kereteket használtak. 

Kontextuális tudatbefolyásolásoknál valakinek vagy azért torzulhat a tudata, mert nem veszi észre a manipulációkat, vagy azért, mert gyanítja, hogy valami nem stimmel, de nem tud tenni ellene, és emiatt szorong. Ezért az, aki kontextuális tudatbefolyásolást használ a gyengébbel szemben, könnyen cél tud érni a szándékaiban. Ez is magyarázhatja, hogy miért ez a technika a pszichopaták és abuzív nárcisztikusok egyik kedvenc módszere mások tudatának a megtörésére. A könyvben sokat fogunk foglalkozni ezzel a technikával. Úgy tűnik ugyanis, hogy ezt a technikát nem csak egyes személyek használják más személyekkel szemben, hanem kisebb csoportok is szélesebb tömegek befolyásolására. A tisztességtelen tudatbefolyásolás másik jellemző vonása a minél nagyobb bizonytalanság előidézése és fenntartása. A környezetvédelemmel kapcsolatban is egyre kevésbé érnek el minket konkrét adatok. Ezért ott is egyre kevésbé értjük, hogy milyen helyzetben is vagyunk valójában.

Visszatérve kifejezetten a fenti magyar miniszter megnyilvánulására, nem minden megalapozatlan melléknévvel való kormány-zati érvelés rágalmazás vagy uszítás. De ezek mind illegitim módon sértik az emberek önrendelkezési jogát. Jelen esetben a miniszter jogtalan hátrányt okozott a klímasztrájkkal rokonszenvező, vagyis a kormányzattól határozottabb fellépést váró embereknek. Továbbá azoknak, akik ezzel kapcsolatban szívesebben vennének egy adatokon és ok-okozati összefüggéseken alapuló társadalmi egyeztetést. Ezt a jogtalan hátrányokozást pedig megkönnyítik a szűkre szabott kommunikációs csatornák.

Greta Thunberghez hasonló határozottsággal állt ki Magyarországon Nagy Blanka végzős gimnazista 2018. végén a demokráciáért és általában a tisztességes közéletért. Az ő személyiségét egy publicista és más újságírók vették célkeresztbe, szintén a szűkre szabott kommunikációs csatornák rejtekéből. Nagy Blanka hiába nyeri az őt akkor ért verbális (alá nem támasztott melléknevekkel történő) támadások miatt a pereket [11] [12], és hiába fogalmaz továbbra is precízen [13], egy ember hosszabb távon nem tud kiállni milliókért, ha ők erre saját maguktól nem képesek. Ha pedig az uszítás és a rágalmazás egy ország politikai életének a szerves részévé válik, akkor már a pereknek sincs visszatartó ereje. Hiszen a vesztes pereknek politikai súlya ilyenkor már nincs. A rágalmazás pedig addigra már rég kifejtette a hatását az áldozatával szemben. Így egy bírság egyszerű üzleti befektetés is lehet.

Mindenesetre azt gondolom, hogy nincs sok különbség a jelenlegi magyar viszonyok, és a nyugat-európai vagy egyesült államokbeli rendszerek között. A globális klímaválság önmagában is jól mutatja, hogy az úgynevezett fejlett, demokratikus országokban élő emberek ugyanolyan tehetetlenek az akaratuk érvényre juttatásában, mint magyar sorstársaik.

A Földön az emberek többsége még azzal sincs tisztában, hogy a klímaválsággal kapcsolatban már legalább 40 éve döntési helyzetben vannak. Még a döntési helyzetükről is csak a klímakatasztrófába ugrás után értesülhetnek.

*

Látjuk tehát, hogy mi történik, de nem tudjuk, hogy miért. Ez a könyv ez utóbbival foglalkozik. Ehhez azonban gyorstalpaló módon újra át kell vennünk mindent, amit az ipari társadalmainkról tudni vélünk. A történelmi folyamatoktól kezdve a szociológiai-politikai összefüggéseken át a spirituális-lelki viszonyokig. Ha ugyanis értjük, hogy mi történik, akkor fel is tudunk lépni vele szemben. Ellenkező esetben csak árnyakkal viaskodunk.

Bár ez a könyv viszonylag hosszú, és sok nehéz dologról esik majd szó benne, remélem, a végső üzenetei az olvasó számára pozitívak lesznek. Még azt is tovább tisztázzuk majd, hogy mi lehet Douglas Adams „Galaxis útikalauz stopposoknak" című könyvéből a mindent megválaszoló 42 jelentése.

I. Az ördögi kör múltja

„Ne feledd, amit kínálok, az csak az igazság, semmi több."

Morpheus, Mátrix filmtrilógia, 1. rész.

1. fejezet: Az ipari társadalmak 200 éves története

Bevezetés

A sikeres iparosodás feltételei

Mivel a környezetszennyezést alapvetően az ipar okozza, mindenekelőtt ki kell ismernünk magát az ipart, illetve azt, ahogy a társadalmakat, illetve általában az emberiséget befolyásolja.

Az első ipari forradalom a 18. század közepe körül indult Angliából. A második a 19. század közepétől, az Amerikai Egyesült Államokból [14]. Bár az iparosodás bizonyos mértékben Európa sok más országában is megjelent, négy fő ok miatt válhatott ez a két ország az ipar zászlóshajóivá.

Az iparosítás befektethető tőkét, nyersanyagot, munkaerőt és felvevőpiacot igényel. Az ipari forradalmak hajnalán egyes országokban nyersanyag nem volt elég. Másokban a rendelkezésre álló tőke hiányzott. Lehettek országok, ahol a felvevőpiac megtalálása lett volna nehézkes. A munkaerő produktivitását pedig szintén számos tényező befolyásolta. A felvilágosodást követően az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok ipara azért erősödhetett meg annyira, mert egyedülálló módon e négy tényező mindegyike bőségesen a rendelkezésükre állt.

Az ipar alapvetően gazdasági vállalkozás. Ezért a sikerét is a profittermelő képessége alapján határozzák meg:

Nyersanyagoknál a minél könnyebben kitermelhető, és minél könnyebben, minél közelebbre szállítható nyersanyag növeli leginkább a hasznot.

De az emberi munkaerő is akkor tudja a legtöbb hasznot hozni, ha azt is a lehető legjobban „kifejtik" a hatásfokát rontó humánus eszmék közül. Ha például az emberek nem fecsérlik az idejüket kultúrára.

Az ipar hamar megtanulta, hogy az emberek fenntartható módon akkor termelik a legtöbbet, ha ehhez azért biztosítanak számukra valamekkora humanitást. De már a felvilágosodás korában is eltértek az országok abban, hogy mennyire ügyeltek a vállalatok szabályozására. Vagyis arra, hogy a vállatok a nyers, profitmaximalizáló érdekeik mellett mennyire tartsák tiszteletben a humánus eszméket.

Ezenfelül az ipari termelés lehet határokon belülre irányuló, illetve határokon átívelő, expanzív jellegű. Minél nagyobb volumenű az ipari termelés, az méretgazdasági okokból annál nagyobb hasznot hozhat. Ezért az expanzív ipari termelés hordozza magában a lehetőséget a legnagyobb haszonra. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok nem csak a világ első iparosodó országai voltak. Az Egyesült Királyság gazdasága már azt megelőzően is expanzív volt, a frissen létrejött Egyesült Államok pedig azonnal így építette ki az iparát.

Egy expanzív ipari ország nem csak a termékeit értékesíti külföldre. A saját igényeit messze meghaladó termelése miatt általában külföldi munkaerőre és nyersanyagokra is szorul. Egy expanzíven iparosodott ország számára a legnagyobb hasznot tehát az hozza, ha:

Egy iparilag fejletlen, ezért jelentős profitszorzóval dolgozni nem tudó, és így szegény ország olcsó nyersanyagait az expanzív ipari ország felvásárolja, és a saját iparával dolgoztatja fel.

Ezt a feldolgozást a szegény ország így szintén olcsó, munkát találni nem tudó munkaerejével végezteti. Ehhez a 20. század elejéig elsősorban a szegény országok munkásai költöztek ki a külföldi gyárakhoz. Elsősorban az Egyesült Államokba. A második világháború után pedig jellemzően a külföldi gyárak költöztek ki a szegény munkásokhoz, a saját országaikba.)

Az így előállított termékeket az ipar, továbbra is a saját minél nagyobb hasznát szem előtt tartva, visszaértékesíti az iparilag fejletlen ország lakosainak. Ők ezekből megvásárolnak annyit, amennyit csak tudnak.

Lényegében tehát az első ránézésre teljesen racionálisan és szabályosan működő expanzív ipar a lehető legnagyobb saját haszna érdekében a lehető leginkább elveszi a szegény országok nyersanyagait, munkaerejét, és piacát, és ezekért egyedül a feldolgozási technológiáját adja cserébe, a lehető legdrágábban. Ezzel a szegény országok továbbra is a lehető legnagyobb szegénységben maradnak. Az expanzívan iparosodott országok pedig a lehető legjobban gazdagodnak. A hasznukból pedig még tovább fejleszthetik a feldolgozási technológiáikat.

Az expanzív ipari társadalmakban ezt a „piac farkastörvényeinek hívják. A sokszor bőséges, de mára már szinte teljesen kimerült természeti kincseik ellenére szegénységben maradt országokban pedig bizonyára „rablásnak.

A piac racionális törvényei ugyanis sérülhetnek ott, hogy a külföldi ipar sokszor nem nyújt akkora technológiai hozzáadott értéket, hogy azért egy szegény országnak megérné kisemmiznie a saját gazdaságát. A szegény ország bizonyára jobban járna, ha a saját, fejletlenebb technológiájával dolgozná fel a saját nyersanyagait a saját munkaerejével a saját, illetve más országok piacára. Az így megtermelt haszonból pedig saját maga fejlesztené tovább a feldolgozási technológiáját. Ezeknek a szegény országoknak a zöme nagyjából a második világháborúig gyarmat volt. Nem szólhattak bele a saját gazdaságuk irányításába. A függőségük fenntartása érdekében nem engedélyezték a területükön gyárak/üzemek létrehozását. Így ugyanis nem tudtak szert tenni olyan gazdasági erőre, amivel kivívhatták volna a függetlenségüket.

A második világháború utáni fokozott demokráciaigény égisze alatt ezek a gyarmatok azonban hirtelen mégis elnyerték a függetlenségüket (1). A frissen elnyert függetlenségük ellenére azonban sorra úgy döntöttek, hogy saját ipar kiépítése helyett elszállásolják a korábbi gyarmatosítóik és szövetségeseik hozzájuk kiköltöző gyárait. Így tehát a tényleges gazdasági erejük továbbra is azon múlott, hogy a korábbi gyarmatosítóik mennyire tették őket gazdaságilag erőssé. Azaz az ipar mekkora hasznát hagyták stratégiai okokból az adott országban. Csak „papíron" váltak tehát függetlenné. A gyakorlatban ugyanúgy gyarmatok maradtak, mint korábban.

Alapvetően az expanzív ipari társadalmak a gyáraik kiköltöztetésével csak még tovább tudták növelni a hasznukat a korábbi gyarmati országok kárára. Először is így spórolni tudtak a nyersanyagok szállítási költségein. Másrészt az olcsó munkaerőnek sem kellett a saját lakosságuknak biztosított béreket és szociális juttatásokat nyújtani. Harmadrészt az előállított termékek szállítás nélkül, regionálisan is értékesíthetővé váltak. A hadászati technológia pedig eddigre már olyan fejletté vált, hogy az ipari társadalmak a világban bárhol meg tudták védeni az érdekeltségeiket. Ezért nem kellett már a gyáraikat a saját határaikon belül tartani.

A második világháború után a gyáraik kiköltöztetésével az expanzív ipari társadalmak tehát csak nyertek. A korábbi gyarmatok pedig így csak vesztettek. Legalábbis azok, melyek felemeléséhez az expanzív ipari társadalmaknak nem fűződött érdeke. Ez utóbbiak tehát bizonyára csak kényszer hatására nyitották meg a határaikat az ipari társadalmak gyárainak. Hiszen már csak a korábbi gyarmati sorsuk miatt is tudniuk kellett, hogy mekkora jelentősége van a saját feldolgozóiparnak. Ez a kényszer a megtévesztéstől a korrupción át a belső katonai konfliktusokig számos formát ölthetett. Az ENSZ kezdeményezésére lezajlott demokratizálódás álcája mögött [15]. Akkor, amikor a nyugati világ polgárai a második világháború lezárulta után a demokrácia győzelmét ünnepelték az erőszakosan terjeszkedő Németország és Japán felett.

Ez magyarázhatja, hogy noha ma is mindössze néhány expanzív ipari ország felelős a Földön a szén-dioxid-kibocsátás mintegy 60%-áért [16], és így a klíma küszöbön álló bedöntéséért, velük együtt a szegény országok is némán beleugranak majd a szakadékba, és mindezzel kapcsolatban az ENSZ-nek sincs különösebb kifogása.

Ez a néhány ország Kína, az Egyesült Államok, az EU (elsősorban Németország), India, Oroszország és Japán. A 2000-es években az Egyesült Államok és az EU az ipari termelése jelentős részét Kínába költöztette. A kínai termelés tehát jelentős részben szintén az USA és az EU termelése. Indiával is hasonló lehet a helyzet. A könyvben később pedig az olvasót Németországgal és Japánnal kapcsolatban is érhetik majd meglepetések.

Ezenfelül a világ többi országában is vélhetően az ezekből az országokból származó társaságok, illetve pénzügyi alapok felelősek az ipari szén-dioxid kibocsátás további jelentős részéért. Elképzelhető, hogy egészen elenyésző a Földön azoknak a vállalatoknak a száma, melyek termelése a fenti néhány országtól független.

Személyes szabadság, szabad kéz, laissez faire

Az ipari forradalmakkal szervesen együtt jártak a felvilágosodás humanista eszméi és a demokratizálódás. Így az ipari forradalmakat kísérő társadalmi átalakulások során a nyugati társadalmakban a katolikus egyház korábbi normarendszerét is ezek az új normák váltották fel. Ezen belül pedig az Egyesült Államok állt ki a leginkább a Földön a személyes szabadság mellett. Ezért gondolhatnak rá még ma is sokan a szabadság legfőbb letéteményeseként.

Azonban az Egyesült Államok nem csak magánszemélyeknek, hanem az Egyesült Királysághoz hasonlóan a vállalkozásoknak is a lehető legnagyobb szabadságot adta. Mivel pedig a demokratizálódás során a korábbi uralkodók jogilag átadták a hatalmukat az országaik lakosainak (az így létrejött néphatalmaknak), a vállalatok ezekben az országokban a néphatalmakkal szemben kapták meg a lehető legnagyobb szabadságot.

Ez a „szabad kéznek hívott gazdaságpolitika lényegében ugyanúgy működik, mint a gyereknevelésben a „laissez-faire nevelési technika. Az így nevelt gyerekeknek nem magyarázzák el, hogy miért tartsák tiszteletben a másikat. Hanem hagyják, hogy lényegében azt csináljanak a másikkal, amit csak akarnak. Ezért ha saját maguktól nem fedezik fel újra az emberi eszmék értékét, akkor ezeket nem is tartják tiszteletben.

Embereknél a neveléspszichológusok ezt a nevelési technikát általában nem javasolják. Az Egyesült Királyság és az Egyesült Államok külpolitikájában pedig majd láthatjuk, hogy ez országok esetében sem javallott. És most finoman fogalmaztam. Arról pedig egy mondatból is képet lehet kapni, hogy ezeken az országokon belül milyen társadalmi viszonyok uralkodnak. Elég elképzelni, hogy ha az eszközeit egymással szemben mindkettő a legnagyobb szabadsággal használhatja, akkor melyik az erősebb: egy festőművész vagy egy iparvállalat?

Ez tehát az a személyes szabadság, aminek az Egyesült Államok mind a belpolitikájában, mind a külpolitikájában az élharcosa.

*

Az ipari forradalmak korában az Egyesült Királyságnak és az Egyesült Államoknak jelentős tőke és – legalábbis az Egyesült Királyságon keresztül – már a kora kezdetektől kiterjedt külpiac is a rendelkezésükre állt.

Az akkori műszaki feltételek mellett az Egyesült Királyság a gyarmatairól vélhetően nem tudott jelentős mennyiségű nyersanyagot, pláne nehézipari nyersanyagot a saját országába szállítani. A megszülető Egyesült Államok azonban a saját területén belül is hatalmas mennyiségű kiaknázatlan könnyű- és nehézipari nyersanyagkészlettel rendelkezett.

Összességében ezek lehettek tehát azok a fő okok, melyek miatt e két ország ipara a határaikon belül és kívül rendkívül gyorsan, rendkívül nagy előnyre tehetett szert.

*

A személyes szabadság legfőbb korlátja, hogy az nem gátolhatja más személyes szabadságát [17].

Egy festőművész számára a személyes szabadság az, hogy az önmegvalósítása céljából mit fest a vászonra. Egy gyártulajdonos számára pedig az, hogy hogyan ér el minél nagyobb profitot. Az álmai megvalósításához egy festőművész festéket és ecsetet használ. A gyárigazgató pedig nyersanyagot, gazdasági és társadalmi infrastruktúrát, valamint emberi munkaerőt és vásárlóerőt.

Bizonytalan jogi kérdés, hogy ha valaki egy sikeres állásinterjú után szabadon munkába állhat egy vállalatnál, és onnan szabadon távozhat, akkor a munkafeltételeiben számíthat-e bármi is a személyes szabadsága korlátozásának. Az ipari társadalmakban a jogfelfogás bizonyára az, hogy a jogszabályok egyébkénti betartása mellett ilyenkor nem sérül a munkavállaló személyes szabadsága. Társadalmi léptékkel mérve azonban a vállalatoknak a profitmaximalizáláshoz adott szabad kéz azt is jelenti, hogy a munkavégzés mindig csak a lehető legkevésbé lesz humánus. Hiszen a humánus, etikus vállalatok a kisebb profittermelő képességük miatt ilyen környezetben előbb-utóbb halálra vannak ítélve. Ez pedig már korlátozza a munkavállalók személyes szabadságát. Különösen, ha ez a korlátozás kimutathatóan jogellenesen következik be. Hiszen így az emberek nem tudnak olyan humánus körülmények között dolgozni, ahogy szeretnének.

Az ipari társadalmakban a gyárak erején túl ugyanilyen farkastörvénynek számíthat az is, hogy azoknak a legkevésbé érdekük, hogy megakadályozzák a klíma összeomlását, akik azért a leginkább felelősek lennének. Mivel az iparban érdekeltek rendelkeznek a legtöbb anyagi forrással, a túlélésük nekik lenne a legtovább biztosított. Ha pedig a társadalom többi szegmense megálljt tudna nekik parancsolni, akkor vélhetően jelentős mértékben csökkenne a hatalmuk is. Az ipari termelés megfelelő szabályozásával ugyanis az ipar nem tehetne szert ekkora előnyre a társadalom többi szegmenséhez képest. Ezért termeltek még 2020 elején is úgy a gyárak, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Érdekes kérdés azonban, hogy a politikusok ezzel kapcsolatos „tehetetlenségét" mi okozhatja.

Mielőtt azonban ezt is vizsgálni kezdenénk, fontos tisztázni, hogy az ipari társadalmak legfőbb szerkezeti problémája még csak nem is ez. Megfigyelhető ugyanis, hogy minden szakma valaki más számára, valaki máson keresztül valósítja meg önmagát. Egy tökéletes festmény csak akkor tökéletes, ha azt más is annak látja. Egy tökéletes óvónő csak akkor tökéletes, ha őt más is annak gondolja.

Egyedül a gazdasági szereplőknél közmegegyezés, hogy az önmegvalósításuk elsősorban a saját érdekeiket szolgálja.

Ez pedig nem véletlen. A vállalatvezetés ugyanis a közhiedelemmel ellentétben nem olyan szakma, mint a többi. A vállalatvezető a munkakoordinálási feladatán túl vagyonelosztást is végez. Ami a munka koordinálását illeti, egy vállalat átlagos vezetése nem igényel magasabb szellemi képességeket, mint egy átlagos festmény megfestése. Hiszen mindkét emberi teljesítmény, mint írtam, átlagos. Legalábbis nem tudok olyan pszichológiai vizsgálatról, mely ennek az ellenkezőjét igazolta volna. Olyanról pedig pláne nem, ami olyan szélsőséges mentális különbségeket mutatott volna ki a társadalmi szakmák között, mint amilyen a javadalmazásban megjelenik. A vagyonszerzésben megnyilvánuló markáns különbséget tehát csak az okozza, hogy a vállalatvezető a tényleges munkájától függetlenül a vállalatban dolgozó emberek által megtermelt hasznot is felügyeli. És abból is lecsípi magának, amennyit csak tud.

A vállalatvezetők tehát valójában olyan funkciót töltenek be a modern társadalmakban, mint korábban egy földesúr vagy maga a király. Lehet, hogy annak idején a királyok és a földesurak is a maximális profitra törekedtek. Azok az emberek azonban, akik a polgári forradalmak során az életüket adták az emberi és polgári jogokért, így csak csöbörből vödörbe estek. A vállalatvezetők egyetlen ok miatt érzik magukat feljogosítva arra, hogy a közösen megtermelt haszonból a lehető legtöbbet kihasíthassák. Az élet farkastörvényei miatt.

Minél iparosodottabb továbbá egy társadalom, annak annál több szegmensét iparosították. Így lehet ma már pl. zeneműiparról, meg szórakoztatóiparról is hallani. Ezért a vagyonelosztást az ilyen társadalmakban egyre inkább az „élet farkastörvényei" végzik.

Persze a vállalatok gazdasági tevékenységét elvben külső felügyeleti szervek ellenőrizik. Ezek gondoskodhatnának a kiegyensúlyozott működésükről. Ennek hatásfokát azonban jól mutatja, hogy az első óceáni nagy szemétsziget 80-as évekbeli felfedezése után [18] az ipari országok környezetvédelmi hatóságai csendesen végignézték, ahogy az óceánok mára megteltek műanyaggal.

A könyvben sokszor vizsgáljuk majd meg újra és újra, hogy a demokratikus ipari társadalmakban melyik az erősebb: a demokrácia (néphatalom) vagy az ipar. Már a fentiekből is sejthető, hogy mi lesz erre a válasz.

Itt most a megrögzött kapitalisták talán a szívükhöz kapnak, hogy ez itt akkor egy kommunista könyv lesz. Különbség van azonban a kiemelkedő munka méltányos elismerése között, és aközött, ha valaki munkájáról úgy döntünk, hogy annak egyetlen ismérve az, hogy le akarjuk belőle magunknak csippenteni a lehető legnagyobb hasznot.

Másrészt ez a könyv a kapitalista-szocialista-kommunista különbségtétel kialakulásával is részletesen foglalkozik majd. Hiszen ez a konfliktus a gyökereiben mindössze azt a kérdést feszegeti, hogy nem lehetne-e humánusabb, etikusabb az ipari termelés. De a Földön mégis már több mint egy évszázada az az uralkodó nézet, hogy itt hatalmas eszmék feszülnek feloldhatatlanul egymásnak. Olyan feloldhatatlanul, hogy az eszmékkel egyébként foglalkozó bölcsészek megkérdezése helyett a világ háromnegyedét megrengető, több évtizedes ipari termelési versenyt kellett miatta csinálni, úgynevezett „harmadik országokban" vívott háborúkkal, és egyre nagyobb rakétákkal. Próbálom majd a könyvben világossá tenni, hogy a bölcsészeti elméletalkotásnak nem ez a módja.

Társadalmi eszmék versus ipari érdekek

Az ipari forradalmakkal demokratizálódtak az abszolút monarchiák, és alkotmányos monarchiákká vagy demokráciákká váltak. Ezek az átmenetek azonban már eleve csak azért következhettek be, mert az ipar hirtelen olyan jelentős, az uralkodótól független gazdasági hatalmat tudott kiépíteni magának, amivel az uralkodók nem tudták felvenni a versenyt. Ez volt az egyetlen oka, amiért az uralkodók kénytelenek voltak lemondani a „politikai hatalmukról – mint látni fogjuk, sok szempontból még a Francia forradalomban is. Ha az ilyen átalakulások idején az uralkodó eszmei síkon jelentős tömegeket tudott megmozgatni, akkor ezt a „szimbolikus hatalmát megtarthatta.

Mivel a demokratikus átmeneteket csak az uralkodói udvaroktól független tőke tette lehetővé, belátható, hogy ez az új hatalmi struktúrákra is jelentős befolyást gyakorolhatott. Különösen, hogy a gazdasági társaságok számára a kiadásaik üzleti befektetések. Még ennek a befolyásnak a mértéke is jól érzékeltethető. Elég csak hozzá elképzelni, hogy mi történt volna egy gondolkodóval, ha pusztán az érvei erejével próbálta volna meggyőzni az uralkodót a hatalma átadásáról.

Nagyjából ennyi súlya lehetett tehát a demokratikus átmenetekben a demokratikus eszméknek. Ezért az így a létrejött új társadalmakban is nagyjából ekkora értékkel bírhattak.

Még a széles néptömegek által vallott eszméknél sem kifejezetten az ok-okozati összefüggések, hanem a nép ereje az, ami erőssé tette az adott eszmét a társadalomban. Diktatúrákban is ezért szokás üres, a valóságot meghazudtoló mellékneveket társadalmi eszmékké tenni, majd ezeket hatalmi eszközökkel védeni.

Az, hogy az uralkodók hatalmát nem a társadalmi eszmék, hanem az ezek erejét adó, ezek mögé bújt ipar vette el, előfeltételezi, hogy az ipar már a demokratikus átmenetek során is koordináltan, egységesen lépett fel. Ellenkező esetben ugyanis az uralkodó meg tudta volna az ipart osztani, és meg tudta volna őrizni a hatalmát. Ha pedig az ipar már az ún. demokratikus átmenetek során is egységesen lépett fel, akkor ez az egysége vélhetően azt követően is megmaradt.

Noha a gazdasági társaságoknál is vannak ugyanolyan hatalmi konfliktusok, mint a középkorban az uralkodók és a nemesek között voltak, ezek többségéről az átlagemberek (értsd, néphatalmak) már mit sem tudtak. Ők ehelyett élik az életüket azon eszmék keretein belül, melyeket az ipar számukra a hatalomátvételhez és a hatalomgyakorláshoz felkarolt. Ha ugyanis a demokratikus átmeneteknél az ipar nyíltan kiállt volna azzal az eszméjével a társadalom többi szegmense elé, hogy a célja a minél nagyobb profit mindenki más rovására, akkor bizonyára kevesen álltak volna a szolgálatába. És itt most azt hiszem, finoman fogalmaztam. Ezért létszükséglet az ipar számára, hogy a társadalom felé mindig felkaroljon egy olyan eszmét, amivel az emberek már azonosulni tudnak. A későbbiekben számos konkrét példát látunk majd erre.

Látni fogjuk például, hogy már a világ első demokratikus forradalmai, az angol polgári forradalmak mögött is csak a világ első nagy gazdasági társaságai, az angol gyarmatosító társaságok rendezték az egymás közötti nézeteltéréseiket. Az első világháború után a német ipar a beszorítottság és megalázottság érzéséből, valamint a német gazdaság megvédésének vágyából teremtette meg a nemzeti-szocialista eszméket. A KGST bukása után Kínában a vezető társadalmi eszme a szocializmus volt. Így ott e mögött tudta kiépíteni a nyers profitmaximalizálásra törő ipar a hatalmát.

Minél meggyőzőbbnek találja majd az olvasó a könyv konkrét példáit, annál inkább ő is arra a következtetésre juthat majd, hogy az ún. demokratikus ipari társadalmaktól valójában nem is várhatja, hogy demokratikus társadalmak legyenek. Ehelyett egyre inkább azt láthatja majd, hogy amit a múltból az uralkodókkal szemben sikeresen megvívott szabadságharcokként ismer, azok valójában csak a vállalatok szabadságharcai voltak. Az emberek a saját, illetve a szeretteik élete árán mindössze váltottak az egyik uralkodóról a másikra.

Ezért van ennek a kérdésnek a Föld megóvása szempontjából is olyan nagy jelentősége. Ha ugyanis az embereket a társadalmakban összekovácsoló eszmék alapvetően csak a vállalatok által hatalomgyakorlási célból az emberek köré tett paravánok, akkor ezek között az eszmék között mozogva nem várható, hogy a nyugati ipari társadalmak polgárai racionalizálni tudják az ipari termelésüket.

Természetesen az éppen felkarolt eszmék valamekkora befolyást azért mindig gyakorolnak az adott társadalom berendezkedésére. A második világháború után például, mint majd látni fogjuk, a történelmi folyamatok a nyugati országokban nagyobb fokú társadalmi önrendelkezést (demokráciát) igényeltek ahhoz, hogy az ipar zavartalanul megőrizhesse a hatalmát. Látni fogjuk azonban azt is, hogy napjainkra a történelmi folyamatok az ellenkező irányba fordultak.

Az ipari társadalmakban az iparral szemben a többi társadalmi szegmens csak úgy védekezhetett volna, ha nemet tud mondani a korrupcióra, és nem fogadja el az „élet farkastörvényeit" természetesnek.

A zsidó-keresztény kultúrkör azonban az ipari forradalmak korára már többszörös erkölcsi válságban volt. Nem volt tehát az emberek kezében egy olyan stabil, racionálisan védhető erkölcsi eszmerendszer, melyre támaszkodva nemet tudtak volna mondani az őket érő folyamatos társadalmi megvesztegetési kísérletekre.

Ezért a könyv utolsó harmadában beható módon foglalkozunk majd a zsidó-keresztény kultúrkör erkölcsi válságának az okaival is. Ezek ugyanis meglehetősen jól visszakereshetők és beazonosíthatók.

Erkölcsi válság

A zsidó-keresztény kultúrkör erkölcségét alapjaiban a Biblia határozta meg. Köztudott, hogy a középkorban az európai keresztény országok politikai döntéshozói a tetteikben vajmi kevésre tartották a Bibliát, és ezen belül a jézusi tanokat. Jézus nevében az egyház aktív biztatására, az általa beígért bűnbocsánatáért cserébe [19] emberek tömegeit hányták kardélre a keresztes hadjáratokban. Az egyház továbbá kínzással, máglyahalállal üldözte a másként gondolkodókat. A keresztény tanokat pedig zavaros dogmákká silányította. A könyv 6. fejezetében mindezzel részletesen is foglalkozunk majd. Noha a zsidó-keresztény kultúrkör államait sok szempontból a Biblia alapján szervezték, ezt a könyvet az emberek a saját nyelvükön a 16. századig még csak nem is olvashatták. Legfeljebb csak holt latin nyelven, amit a való életben már senki nem beszélt [20].

A keresztény kultúrkör legnagyobb ereje, amivel a jelenlegi klímaválsággal szemben is képes lehet felvenni a harcot, mégis az, hogy az emberek nagy többsége személyes szinten azonosulni tudott a Jézus által is közvetített humánus tanokkal. A saját társadalmaik „farkastörvényei" voltak azok, melyek még a vallásalapítójuk történetét is úgy tolmácsolták a számukra, hogy a jézusi értékek melletti kiállás óhatatlanul az ember megroppanását, illetve – ha kitart az elvei mellett – a pusztulását hozza. Jézus eszmeiségéhez automatikusan hozzákapcsolódott az az információ, hogy a világban (értsd: a zsidó-keresztény kultúrkörben) óhatatlanul a pénz, az erőszak az úr. Mindezt ebben a kultúrkörben mindenki mind a mai napig megtapasztalhatja. Noha a keresztény egyház azt hirdeti, hogy a jézusi tanok feloldozzák, megszabadítják az embert, az emberek ennek még ma is inkább az ellenkezőjét tapasztalják.

Mindez pedig hosszabb távon vagy a saját, őszinte érzéseinket (és ezen belül az erkölcsi aggályainkat) hiteltelenítette el saját maguk előtt, vagy az egyház által képviselt jézusi tanokat. Így amikor a felvilágosodásból kinőtt ipari forradalmak meghirdették az ész uralmát, alapvetően az sem egy önálló, gondosan felépített filozófiai elképzelés volt. Hanem csak egy ellenreakció a katolikus egyház korábbi erőszakos dogmáira. Hiszen, hogy három eltérő paradigmából fogalmazzam meg ugyanazt, az érzések és a ráció, a szív és az ész, a tudatos és a tudattalan kiegészítik egymást. Ezek egyszerre alkotják az embert, és az egészséges életvitelhez alapvetően egyensúlyban kell lenniük egymással. Ezért az olyan filozófiai irányzatok, amelyek az egyik „uralmát" hirdetik a másik felett, már önmagukban meglehetősen ingatag alapokon állnak.

Az újkori racionális forradalom alapítójának tartott filozófusnak, René Descartes-nak az „Értekezés a módszerről című könyvét olvasva például még a saját érveiből sem tudom levezetni, hogy számára miért a „gondolkodom, tehát vagyok, és miért nem a „gondolkodom és érzek, tehát vagyok" maxima következett. Olyannyira nem, hogy Descartes könyvében a kibővített maxima egyszerűen az eredeti helyére illeszthető. Az eredeti levezetés pontosan annyira támasztja alá ezt a kibővített tételt, mint az eredeti szűkebbet. Ezzel a 6. fejezetben majd szintén részletesebben is foglalkozni fogunk.

Rákeresve az interneten mégis azt látom, hogy az emberek csak