A pap

By Sierra Simone

Számtalan törvény van, melyeket egy lelkész nem szeghet meg.
Nem nősülhet meg.
Nem hagyhatja magára a gyülekezetét.
Nem fordíthat hátat Istennek.

Mindig e törvények szerint éltem.
Egészen addig, míg ő be nem lépett az életembe.
Akkor új szabályokat tanultam.

Tyler Anselm Bellnek hívnak.
Huszonkilenc éves vagyok.
Hat hónappal ezelőtt megszegtem a cölibátusi fogadalmamat, a saját templomom oltárán, és Isten látja a lelkemet, újra megtenném.

A nevem Tyler Anselm Bell, lelkész vagyok, és íme, a gyónásom.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Sep 10, 2019
• ISBN: 9786156022028

Sierra Simone

It all started with a series of tropes: just one bed, forced proximity, and a dash of enemies to lovers, and now ten years later, Julie Murphy and Sierra Simone are best friends and co-authors of the USA Today bestselling A Merry Little Meet Cute and A Holly Jolly Ever After. Sierra is the USA Today bestselling author of Priest and American Queen. When they’re not writing, Julie and Sierra enjoy forcing their families to go on vacation together and eating an array of pies while watching delightfully bad movies.

Book preview

cover.jpg

Sierra Simone

A PAP

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: Priest

Fordította: Alföldi Zsófia

Copyright © 2015. Sierra Simone, Published

by arrangement with Bookcase Literary Agency

and RF Literary Agency

Hungarian translation © Alföldi Zsófia, 2019

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019

ISBN 9786156022028

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

A lányoknak, akik kiteregetik a szennyest, és az irodalmi pletykák terjesztőinek. Nem tudom, melyikünk van rossz hatással a másikra. Maradjunk ilyenek.

Laurelinnek, az éjszakába nyúló hittudományi vitákért

és a vasárnap reggeli szentbeszédekért. Összhangban vagyunk. Megint egyszerre mondtuk.

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

Az életem nagy részét katolikus hitben éltem le, és bár már nem vagyok katolikus, még most is maximális szeretettel és tisztelettel tekintek a katolikus egyházra. Weston városa valóban létezik (és elragadó), de a St. Margaret és Bell atya csupán a képzeletem szülötte.

Ez a regény az első szótól az utolsóig kitaláció, és a célja a szórakoztatás (és igen, megjelenik benne a magánvéleményem a szex és a spiritualitás találkozásáról), de nem állt szándékomban bárkit megbántani vagy provokálni. Az elmondottak ellenére, ez a regény egy katolikus papról szól, aki szerelembe esik. Van benne szex, még több szex, és határozottan van benne némi blaszfémia.

Én szóltam.

ELŐSZÓ

Egy papnak számtalan szabályt kell betartania.

Egy katolikus lelkész nem házasodhat. Egy lelkipásztor nem hagyhatja ott a nyáját. Egy atya nem válhat méltatlanná az egyházközség által belé helyezett bizalomra.

Ezek a szabályok maguktól értődőnek tűnnek. Amikor felöltöttem a papi csuhát, az eszembe véstem ezeket a szabályokat. Felesküdtem rá, hogy ezek szerint élek, amióta felhúztam a miseruhát és eligazítottam a papi stólát.

Mindig jó voltam a szabálykövetésben.

Amíg nem jött ő.

A nevem Tyler Anselm Bell. Huszonkilenc éves vagyok. Klasszikus nyelvekből diplomáztam, és a mesterképzést teológiából végeztem. Ugyanazon a parókián éltem, amióta három évvel ezelőtt pappá szenteltek, és szerettem itt lenni.

Több hónappal ezelőtt a saját templomom oltárán szegtem meg a cölibátusi fogadalmamat, és Isten óvjon, de újra megtenném.

Pap vagyok, és ez a gyónásom.

ELSŐ FEJEZET

Nem titok, hogy a megbékélés a legkevésbé népszerű szentség. Több elméletem is van az okára: a kevélység, a kényelmetlenség, a lélek személyes szabadsága. De ebben a pillanatban az uralkodó teóriám ez a kibaszott gyóntatófülke.

Amióta megláttam, az első pillanattól utálom ezt a második vatikáni zsinat előtti időkből származó régimódi és nehézkes képződményt. Kansas Cityben nőttem föl, és az ottani templomban gyóntatószoba volt, tiszta, világos, ízléses, kényelmes székekkel, és a plébánia kertjére néző magas ablakkal.

A gyóntatófülke ennek a szobának az ellentéte volt – mesterkélt és előírásos, sötét színű fából készült, a díszléceket fölöslegesen túldíszítették. Nincs klausztrofóbiám, de ettől a fülkétől mégis rám tört. Összekulcsoltam a kezemet, és köszönetet mondtam Istennek a legutóbbi jótékonysági rendezvényünk sikeréért. Még tízezer dollár, és fel tudjuk újítani a westoni St. Margaret-templomot Missouriban, hogy modern templomhoz váljon hasonlóvá. Nem lesz több hamis faburkolat a társalgóban. Nem lesz több vörös szőnyeg, ami kétségtelenül jól elrejti a borfoltokat, de szörnyen hat a hangulatra. Lesznek ablakok, lesz fény és korszerűség. A templom… és a saját fájdalmas múltam miatt foglalkoztam a gyóntatófülkével. A továbblépéshez több kell az épület ráncfelvarrásánál, de meg akartam mutatni a nyájamnak, hogy az egyház képes a változásra. A növekedésre. Képes a jövőbe lépni.

– Vezekelnem kell, atyám?

Elkalandoztam. Elismerem, ez az egyik hibám. Naponta imádkozom, hogy sikerüljön változtatnom rajta (már ha eszembe jut).

– Szerintem erre nincs szükség – mondtam. Bár nem látok át a díszrácson, amint a gyóntatófülkébe lépett, megismertem a vezeklőt. Rowan Murphy középkorú matektanár, és a rendőrségi nyomozások rajongója. Ő volt az egyetlen megbízható gyónóm hónapokon át, és a bűnei az irigységtől (az igazgató a másik matematikatanárt véglegesítette és nem őt) a tisztátalan gondolatokig terjedtek (amelyeket a Platte City edzőterem recepciósa iránt érzett). Tisztában vagyok vele, hogy egyes papok még mindig a régi szabályok szerint róják ki a penitenciát, de én nem voltam az a „mondjon el két Üdvözlégy Máriát, és reggel hívjon" típus. Rowan vétkei a nyugtalanságából és a tétlenségéből adódtak, és nincs az a rózsafüzér-morzsolgatás, ami ezen változtatna, ha nem célozza meg a probléma gyökerét.

Tudom, mert én is átéltem.

Azon kívül igazán kedveltem Rowant. A maga csalafinta, váratlan módján vicces volt, olyan fickó, aki meghívja a stopposokat, hogy aludjanak a kanapéján, és gondoskodik róla, hogy másnap reggel a hátizsákjuk tele legyen étellel, és új takaróval távozzanak. Boldognak és nyugodtnak akartam látni. Látni akartam, hogy a sok fantasztikus tulajdonságát egy sokkal teljesebb élet megalkotására használja.

– Hagyjuk a penitenciát, viszont adnék egy aprócska házi feladatot – mondtam. – Gondolkozzon el az életén. Erős a hite, de csak sodródik. A valláson kívül milyen szenvedélye van még az életben? Miért kel fel reggel az ágyból? Milyen jelentőséggel bírnak a napi cselekedetei és gondolatai?

Rowan hallgatott, de hallottam, hogy nagy levegőt vesz. Gondolkodott.

A záróimádság és az utolsó áldás után Rowan elment, a délután hátralévő részére visszatért az iskolába. A vége felé közeledett az ebédszünete, és ugyanígy az én fogadóórám is. Ránéztem a telefonomra, hogy biztos legyek benne, aztán meglöktem az ajtót, leengedtem a kezem, és ekkor meghallottam, hogy kinyílik mellettem a gyóntatófülke. Valaki elhelyezkedett, így visszaültem, és elnyomtam egy sóhajt. Egyike lett volna ez a ritka szabad délutánjaimnak, és alig vártam. Rownanen kívül soha nem gyónt senki. Senki. És az egyetlen napon, amelyet annyira vártam, hogy korán elhúzzak, és kiélvezzem a tökéletes időt…

Koncentrálj, figyelmeztettem magamat.

Valaki megköszörülte a torkát. Egy nő.

– Én, hát… Én még soha nem csináltam ilyet. – Mély, csábos hangja a holdfényt idézte.

– Ó – mosolyodtam el. – Egy újonc.

Halk nevetés volt a válasz.

– Igen, azt hiszem, az vagyok. Még csak a moziban láttam ilyesmit. Most az kellene mondanom „Bocsáss meg, Atyám, vétkeztem"?

– Olyasmit. Először keresztet vetünk. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében… – Hallottam, hogy velem együtt ismétli a szavakat. – Most pedig mondja el, mikor gyónt utoljára, tehát…

– Soha –  fejezte be helyettem. Fiatal volt a hangja, de nem túlzottan. Korombeli lehetett, esetleg egy kicsit fiatalabb.

A hanghordozása tipikusan városias hadarás volt, hiányzott belőle a Missouri vidékén élők elnyújtott orrhangú beszéde. – Én, ööö. Az út túloldalán a pincészetből megláttam a templomot. És azt akartam… nos, zavarnak bizonyos dolgok. Nem vagyok különösebben vallásos, de gondoltam, talán… – Egy pillanatra elhallgatott, és nagy levegőt vett. – Hülyeség volt. Mennem kell. – Hallottam, hogy feláll.

– Állj! – Böktem ki saját magamat is megdöbbentve. Nem szokásom parancsolgatni. Nos, már nem.

Koncentrálj.

A nő visszaült, hallottam, hogy a táskáját babrálja.

– Nem hülyeség – mondtam immár kedvesebben. – Ez nem egy szerződés. Nem kell megígérnie, hogy ezentúl élete végéig minden hétvégén eljön a misére. Ez egy olyan pillanat, amikor valaki meghallgatja. Én… Isten… talán saját maga. Azért jött ide, mert ezt a pillanatot kereste, és én megadhatom. Úgyhogy, kérem, maradjon.

Hosszan kifújta a levegőt.

– Én csak… Nyomasztanak bizonyos dolgok, és nem tudom, elmondhatom-e bárkinek. Főképp magának.

– Mert férfi vagyok? Jobban érezné magát, ha előbb egy laikus hitoktatónővel beszélhetne?

– Nem, nem azért, mert férfi. – Hallottam a hangján a mosolyt. – Hanem mert pap.

Megpróbáltam kitalálni.

– Hívságos dolgok nyomják a vállát?

– Hívságos – halk, dallamos, gazdag kacagás tört fel belőle. Hirtelen rájöttem, hogy tudni szeretném, milyen a külseje. Vajon szőke vagy napbarnított, karcsú vagy gömbölyded, az ajka telt vagy inkább finom vonalú.

Na, nem. Muszáj összpontosítanom. És nem a hangjára, amitől egyszerre inkább férfinak, mint papnak érzem magam.

– Hívságos – ismételte. – Ez eufemizmusnak hangzik.

– Úgy fogalmazhat, ahogy csak akar. Emiatt ne érezze magát kényelmetlenül.

– A rács segít – ismerte el. – Könnyebb így, hogy beszéd közben nem látom, tudja, a köntösét meg a többit.

Most én nevettem el magam.

– Tudja, nem vagyunk mindig köntösben.

– Ó! Én úgy képzelem. Akkor mit visel?

– Hosszú ujjú fekete inget fehér gallérral. Biztos tudja, milyet. Amilyet a tévében láthat. És farmert.

– Farmert?

– Ez annyira megdöbbentő?

Hallottam, hogy nekidől a gyóntatófülke oldalának.

– Egy kicsit. Mint egy átlagember.

– Csak hétköznap, kilenc és öt között.

– Az jó. Örülök, hogy nem kell vasárnaptól vasárnapig frissen vasaltnak lennie, vagy ilyesmi.

– Próbálkoztak vele. De az túl sok volt. – Rövid hallgatás után folytattam. – Ha ez segít, általában hosszú nadrágot viselek.

– Az már sokkal paposabban hangzik. – Mindketten soká hallgattunk. – És ha… volt már itt olyan, aki igazán rossz dolgokat tett?

Igyekeztem óvatosan fogalmazni.

– Isten szemében mind vétkesek vagyunk. Még én is. A lényeg az, hogy ne érezze bűnösnek magát, vagy ne osztályozza a vétkei nagyságát, hanem…

– Ne jöjjön nekem ezzel a szemináriumi lószarral – vágott közbe élesen. – Én valódi kérdést tettem fel. Tettem valami rosszat. Igazán rosszat. És nem tudom, most mi lesz.

Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja, és a pappá szentelésem óta most először éreztem, hogy át kellene mennem a gyóntatófülke túloldalára, és a karomba kéne zárnom a vezeklőt. Ami egy ennél modernebb gyóntatószobában lehetséges, de talán riasztó és kínos lett volna ebben az antik halotti kamrában.

Igazi fájdalom, bizonytalanság és zavarodottság sugárzott a hangjából. Enyhíteni akartam rajta.

– Tudnom kell, hogy minden rendben lesz – folytatta halkan. – Hogy képes leszek együtt élni saját magammal.

Összeszorult a szívem. Milyen sokszor suttogtam el ugyanezeket a szavakat a parókián a plafont bámulva, amikor éberen hevertem az ágyamban, és az életemmel kapcsolatos kérdések emésztettek! Tudnom kell, hogy minden rendben lesz.

Nem így van ezzel mindenki? Nem a megtört lelkek kimondatlan kiáltása ez?

Amikor újra megszólaltam, nem törődtem a megszokott bátorító szavakkal vagy spirituális közhelyekkel. Inkább őszintén beszéltem.

– Nem tudom, minden rendben lesz-e. Lehet, hogy nem. Talán most azt gondolja, elérte a szakadék alját, de egy nap felnéz, és azt látja, hogy még sokkal rosszabb lett minden. – Lenéztem a kezemre, a kézre, amely elvágta a kötelet, amelyre a nővérem felakasztotta magát a szüleim garázsában. – Lehet, hogy soha nem tud ezzel a bizonyossággal felkelni reggel az ágyból. Ez a pillanat talán soha nem jön el. Nem tehet mást, meg kell találnia az új egyensúlyt, az új kezdőpontot. Találjon rá a szeretetre, ami még megmaradt az életében, és erősen kapaszkodjon bele. Egy napon a dolgok már nem leszek olyan szürkék, olyan fakók. Egy nap talán rájön, hogy újra van élete. Olyan élete, ami boldoggá teszi.

Hallottam, ahogy zihálva veszi a levegőt, mintha igyekezne, hogy ne sírja el magát.

– Én… köszönöm – mondta. – Köszönöm.

Nem volt kétségem, hogy sír. Hallottam, ahogy kihúzkodja a papír zsebkendőket a dobozból, amit pont ilyen alkalmakra készítettem oda. Inkább csak feltételeztem a mozdulatait a rácson keresztül, semmint láttam, a fényes fekete haját, a sápadt fehér arcbőrét. Egy igazán hitvány és szörnyűséges részem szerette volna tovább hallgatni a vallomását, és nem azért, hogy jobb tanáccsal és ígérettel lássam el, hanem hogy pontosan tudjam, miféle hívságos dologért kell ennek a lánynak bocsánatot kérnie. Hallani akartam, ahogy zihálva elsuttogja ezeket a dolgokat, a karomba akartam zárni, és egyesével le akartam csókolni az arcáról a könnyeket.

Istenem, mennyire szerettem volna megérinteni.

Mi a franc bajom van? Három éve nem kívántam ennyire egyetlen nőt sem. Pedig még az arcát sem láttam. Pedig még a nevét sem tudtam.

– Mennem kell – ismételte. – Köszönöm, amit mondott. Ez… nyugtalanítóan alapos volt. Köszönöm.

– Várjon! – szóltam utána, de kitárult a fülke ajtaja, és ő elment.

◆   ◆   ◆

Egész nap a titokzatos vezeklőre gondoltam. Ő járt az eszemben, miközben előkészítettem a szentbeszédet a vasárnapi misére. Rágondoltam, miközben a férfiak bibliaóráját vezettem, és miközben elmondtam az esti imát. Eszembe jutott a futó pillantás a fekete hajára, a rekedt torokhangja. Volt benne valami… hogy mi? Nem mintha érzéketlenné tett volna a papi köntös – nagyon is férfi maradtam. Férfi, aki imádott kefélni, mielőtt meghallotta a hívást.

Természetesen most is észreveszem a nőket, de gyakorlottan terelem el a gondolataimat a szexualitásról. Az utolsó néhány évben a papi cölibátus folyamatosan vita tárgya, de én mindvégig gondosan tartottam magam hozzá. Különösen annak fényében, ami a nővéremmel történt. És ami ezen a plébánián történt, mielőtt idejöttem.

Mindenekelőtt én voltam az önmegtartóztatás csúcsa. Olyan lelkész vagyok, aki bizalmat ébreszt. Ezért mind nyilvánosan, mind a magánéletemben hihetetlenül körültekintő voltam a nemiség kérdésében.

Így hiába visszhangzott a fülemben egész nap a nő rekedt nevetése, határozottan és elszántan igyekeztem elfojtani a hangja emlékét. Végeztem a dolgomat, csak az érte mondott extra rózsafüzér jelentett kivételt, amikor a kérésére gondoltam. „Tudnom kell, hogy minden rendben lesz."

Azt reméltem, bárhol legyen is, Isten vele van, és megvigasztalja, ahogy engem is oly sokszor megvigasztalt.

A rózsafüzér szemeit morzsolgatva merültem álomba, mintha valamiféle amulett lett volna, amely elhárítja a nemkívánatos gondolatokat.

Az én kis, idősödő egyházközségemben szinte minden hónapra esik egy-két temetés, évente négy vagy öt esküvő, majd minden napra jut egy mise, vasárnapra sokszor több is. Hetente háromszor bibliaórát tartok, egy este segítek az ifjúsági csoportnak, és csütörtök kivételével mindennap félfogadást tartok az egyházközség tagjainak. Minden reggel több mérföldet futok, és ötven oldalt olvasok valamiről, aminek nincs köze a templomhoz vagy a valláshoz.

Ó, és elég sok időt töltök a The Walking Dead reddites közösségi weboldalán. Tegnap éjjel kettőig egy gyíkkal arról vitatkoztam, megölhetünk-e egy zombit egy másik zombi gerincoszlopával, vagy sem.

Tekintve a csont pusztulásának szintjét a járkálók között, nyilvánvalóan nem.

A lényeg, hogy szent emberként egy álmos középnyugati kisvárosban meglehetősen elfoglalt vagyok, így megbocsátható a meglepődésem, amikor a következő héten a nő visszatért a gyóntatószékbe.

Alig ment el Rowan, és én is távozni készültem, amikor nyílt az ajtó, és valaki beosont a fülkébe. Azt hittem, talán Rowan jött vissza – nem ez lett volna az első alkalom, hogy eszébe jutott egy új, alantas vétek, amiről elfelejtett említést tenni.

De nem. A rekedtes, művelt hang volt, a hang, amely miatt a múlt héten többször ráfanyalodtam, hogy morzsolgassam a rózsafüzért.

– Megint én vagyok – kezdte a nő, és idegesen felnevetett. – Ööö, a nem katolikus…

Mélyebbről és rövidebben törtek fel a szavaim, mint szerettem volna. Ezt a hangot régóta nem használtam nőkkel.

– Emlékszem magára.

– Ó! – mondta. Kissé meglepettnek tűnt, mintha nem számított volna rá, hogy emlékszem. – Az jó. Gondolom.

Fészkelődött egy kicsit, és a rácson keresztül megpillanthattam a sötét haját, fehér bőrét, egy villanásnyit a vörös rúzsából.

Öntudatlanul én is fészkelődtem egy kicsit, a testem hirtelen mindennel tisztában volt. A rendelésre készült pantallómmal (az üzletember fivérem ajándéka), a pad kemény fájával, a gallérral, amelyet hirtelen túl szorosnak éreztem, nagyon szorosnak.

– Maga Bell atya, ugye? – érdeklődött.

– Az vagyok.

– Láttam a képét a weboldalon. A múlt hét után arra gondoltam, talán könnyebb lesz, ha tudom a nevét, és tisztában vagyok a megjelenésével. Tudja, mintha egy emberrel beszéltem volna, és nem a falnak.

– És, most könnyebb?

Habozott.

– Nem igazán. – De nem fejtette ki, én pedig nem sürgettem, mert próbáltam távol tartani magam a fejemben nyüzsgő elfogadhatatlan vágyak tömegétől.

Nem, nem kérdezheted meg a nevét.

Nem, nem nyithatod ki az ajtót, hogy megnézd, milyen.

Nem, nem kívánhatod, hogy csak a testi bűneiről beszéljen.

– Készen áll elkezdeni? – kérdeztem, és megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a konkrét témára, vagyis a gyónásra.

Kövesd a forgatókönyvet, Tyler.

– Igen – suttogta. – Igen, felkészültem.

MÁSODIK FEJEZET

POPPY

Tehát, van ez a munkám. Vagy mondhatjuk, hogy volt ez a munkám, mert most valami mást csinálok, de egy hónappal ezelőtt olyan helyen dolgoztam, amit… bűnösnek tartanak. Azt hiszem, ez a megfelelő szó, bár én soha nem éreztem bűnösnek az ottani munkámat. Talán arra gondol, hogy ezért vagyok itt, és bizonyos értelemben így is van, de inkább azért érzem, hogy gyónnom kell valakinek, mert nem érzem, hogy meg kéne gyónnom. Van ennek értelme? Mintha szörnyen kéne éreznem magam azért, amit csináltam, és azért, ahogy pénzt kerestem, csakhogy cseppet sem érzem szörnyen magam, és tudom, hogy ez nem helyes.

Nem vagyok prostituált, ha erre kíváncsi.

Tudja, miért kéne még bűntudatot éreznem? Főleg a szüleim miatt, de maga miatt is, mert nem is ismerem, mégis feltartom, és elvárom, hogy meghallgassa, milyen elcseszett vagyok, és vesztegetem az idejét, és a templom pénzét. Látja? Egy roncs vagyok, bárhová menjek is.

Az a baj, hogy van egy kis részem, amely mindig ott van velem. Nem is rész, inkább réteg, mint egy fa gyűrűje. Bárhová megyek, bármit csinálok, nem tágít mellőlem. Nem illik a régi életemhez Newportban, de az új életemhez sem illik Kansas Cityben, és most már tudom, hogy sehová sem illik. Mit jelent ez? Vajon azt jelenti, hogy sehol nem találom a helyemet? Az a sorsom, hogy magányos és megvetett legyek a hátamon ülő démonom miatt?

Az a vicc, hogy úgy érzem, mintha lenne egy másik életem, egy árnyékéletem, ahol az a démon szabadon kóricál, és én hagyom, hogy az a gyűrű, az a réteg felemésszen. De ennek a másik felem az ára. Mintha az univerzum – vagy Isten – azt mondaná, járhatom a magam útját, de ehhez fel kell adnom az önbecsülésemet és a függetlenségemet, és az elképzelésemet arról, akivé válni szeretnék. De akkor mi az ára ennek az útnak? Egy kisvárosba szöktem, olyan munkahelyen töltöm a napjaimat, ami nem érdekel, és egyedül töltöm az éjszakákat? Most van önbecsülésem, vannak jótéteményeim, de meg kell mondanom, atyám, a jótétemények nem melegítik fel éjszaka az ágyamat, és rettenetesen mardos a kétségbeesés, mert nem lehet mindkettő az enyém, pedig azt szeretném.

Jó életre vágyom, szenvedélyre és szerelemre. De míg felnőttem, láttam hogyan sorvad el az egyik, és milyen visszataszító a másik, és bármilyen keményen próbálkozom, egyre csak úgy érzem, „Poppy Danforth" a pazarlás és az irtózás szinonimája, pedig megtettem minden tőlem telhetőt hogy elmeneküljek ez elől az érzés elől…

– Talán folytathatnánk a jövő héten.

Hosszan hallgatott, el-elakadón lélegzett. Nem kellett a fülkébe látnom, hogy tudjam, alig tudja összeszedni magát. Egy modern gyóntatószobában most megfoghattam volna a kezét, vagy megérinthettem volna a vállát, vagy valami. De itt nem nyújthattam más vigaszt, csak a szavaimat, és megértettem, hogy túljutott azon a ponton, amikor valaki igényli a szavakat.

– Ó, rendben. Csak nem… túl sok idejét raboltam? Sajnálom, nem vagyok igazán tisztában a szabályokkal.

– Dehogy, egyáltalán nem – tiltakoztam lágyan. – De szerintem jobb kis lépésekkel kezdeni, igaz?

– Igen – motyogta. Hallottam, hogy szedelőzködik, és beszéd közben kinyitja az ajtót. – Igen, valószínűleg igaza van. Tehát… nincs penitencia vagy valami, amit tennem kéne? A múlt héten rákerestem a gyónásra, és azt olvastam, néha bűnbánatot kell gyakorolni, mondjuk, el kell mondani egy Üdvözlégyet vagy ilyesmi.

Tépelődve én is kiléptem a fülkéből, úgy gondoltam, könnyebb szemtől szemben elmagyaráznom a bűnbánatot és a penitenciát, mint azokon az ostoba rácsokon keresztül, de ekkor kővé dermedtem.

Szexi volt a hangja. A nevetése még szexibb. De egyiket sem lehetett egy lapon említeni vele.

Hosszú, sötét haja majdnem fekete volt, a bőre hófehér, sápadtságát még az élénkvörös rúzs is kiemelte. Finom arcvonásaihoz magas arccsont és hatalmas szem társult. Ilyen arcokat a divatmagazinok címlapján lát az ember. Mégis az ajka hengerelt le igazán. Buja ajka enyhén szétnyílt, s látni engedte két, a többihez képest kissé nagyra nőtt első fogát, de ez a tökéletlenség csak még vonzóbbá tette.

Önkéntelenül átcikázott a fejemen, hogy ebben a szájban akarom érezni a farkamat.

Azt akarom, hogy ez a száj a nevemet kiáltsa.

Azt akarom…

A templom keresztjére pillantottam.

Segíts!, imádkoztam magamban. Ez valamiféle próbatétel?

– Bell atya? – súgta.

Nagy levegőt vettem, elmormoltam magamban még egy gyors imát, hogy ne vegye észre, mennyire megbűvölt az ajka… vagy hogy a gyapjúnadrágom eleje hirtelen előredomborodott.

– Egyelőre nincs szükség penitenciára. Önmagában felér egy kisebb fajta bűnbánattal, hogy visszajött, nem gondolja?

Enyhe mosoly görbítette fel a szája szegletét, és legszívesebben addig csókoltam volna ezt a mosolyt, amíg hozzám nem simul, és nem könyörög, hogy tegyem magamévá.

Szent szar, Tyler. Mi a fasz?

Magamban elhadartam egy Üdvözlégyet, ő pedig megigazgatta a vállán a táskája pántját.

– Akkor, jövő héten?

Ökörség. Képes leszek ezt hét nap múlva újra végigcsinálni? Aztán eszembe jutottak a fájdalommal és sivár zavarodottsággal teli szavai, és újra heves vágyat éreztem, hogy megvigasztaljam. Add meg neki a békességet, egy szikrányi reményt, és vibrálást, amit magával vihet, és ami továbbsegíti egy új, teljes élet felé.

– Természetesen. Már alig várom, Poppy – Nem akartam a nevén szólítani, de megtörtént, ráadásul azon a hangon, amit már nem használok, amitől régebben a nők önként és dalolva térdre hulltak, és az övem után tapogatóztak, nekem kérnem sem kellett.

A reakciója közvetlenül hatott a férfiasságomra. Tágra nyílt a szeme, hatalmasra tágult a pupillája, a nyakán láthatóan pulzált egy ér. Nemcsak az én testem reagált rá őrülten, eddig soha nem tapasztalt hevességgel, de én is ugyanígy hatottam rá.

Ez pedig még tovább rontotta a helyzetet, mert így már csak a saját önuralmam vékony védvonala tartott vissza attól, hogy ráfektessem egy templomi padra, és elnáspángoljam azt a krémszínű, fehér seggét, mert az akaratomon kívül begerjesztett, mert csak a csalafinta ajkára tudtam gondolni az örökkévaló lelke helyett.

Megköszörültem a torkomat, csupán a három év lankadatlan fegyelem miatt tudtam uralkodni a hangomon.

– Csak tudnia kell…

– I…igen? – nézett rám telt alsó ajkába harapva.

– A gyónáshoz nem kell idáig autóznia Kansas Cityből. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik lelkész örömmel meghallgatja. A saját gyóntatóm, Brady atya igazán jó, és Kansas City belvárosában megtalálja.

Enyhén félrebillentette a fejét, akár egy madárka.

– De én már nem lakom Kansas Cityben. Itt élek, Westonban.

A francba.

◆   ◆   ◆

Keddek. Átkozott keddek.

Majdnem teljesen üres szentélyben mondtam el a kora reggeli misét – csak két kalapos, nagymamakorú idős hölgy és Rowan volt jelen –, aztán futni indultam,