Változtasd meg az életed, határ a csillagos ég és még tovább

By Marilyse Trécourt

Estelle 39 éves, és látszólag mindene megvan, hogy boldog legyen. Mégis szebb életről álmodik, melyben a férje odafigyel rá, a fia jól tanul, és a főnöke elismeri az érdemeit. Egyik éjjel, amikor a férje horkolása nem hagyja aludni, rákeres az interneten a "változtasd meg az életed" kifejezésre. A vonzás törvényét taglaló cikkben azt olvassa, hogy elég csak elképzelni és leírni, amire vágyunk. Bár egy pillanatig sem hisz benne, leírja a kívánságát: " jóképű, vonzó és figyelmes férjet szeretnék, mint Brad Pitt". Másnap reggel, amikor Brad ébred mellette, Estelle rájön, hogy akaratlanul feliratkozott egy programra, mely valóra váltja az álmokat. Belemegy a játékba, és a legkülönfélébb kívánságokkal áll elő, hogy megváltoztassa az életét. A legvadabb vágyai is teljesülnek, minden átalakul körülötte, Estelle mégsem elégedett... Így Estelle kénytelen szép lassan megtanulni, hogy a boldogság titka valami egészen más. A regényben alkalmazott módszerek segíthetnek megélni az álmainkat , megváltoztatni az életünket. A második életed akkor kezdődik, amikor megérted, hogy csak egy van c. sikerkönyv után itt az újabb önsegítő bestseller, ami boldogabbá teheti az életed.

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Sep 10, 2019
• ISBN: 9786155905551

Book preview

cover.jpg

Marilyse Trécourt

Változtasd meg az életed,

határ a csillagos ég,

és még tovább

Ulpius Baráti Kör

Budapest, 2019

A mű eredeti címe: Vise la lune e au-delá!

Fordította: Balla Katalin

Copyright © Groupe Eyrolles, 2018

Hungarian translation © Balla Katalin, 2019

© Művelt Nép Könyvkiadó, 2019

ISBN 9 786 155 905 551

Az e-book formátumot előállította:

img1.png

www.bookandwalk.hu

1.

Lucie? Itt vagy? Segítened kell! Nem tudom, hogyan, de… szükségem van az energiádra, az erődre, a bátorságodra. Megfulladok. Nem bírom tovább ezt az életet, változás kell, friss levegő. Hogyan kezdjek hozzá?

Lucie arca lefegyverző mosollyal néz rám a gyűrött fényképről. Az arca, mely annyira hasonlít az enyémre, hogy az ismeretlenek össze is kevernének.

A napnak ebben a szakaszában szokás szerint elhagyatott a park. A hinták és a csúszdák türelmesen, sztoikus nyugalommal várják az iskola végeztével rájuk zúduló hisztérikus gyerekáradatot, ha addigra eláll az eső. Csend van, csak az utcán haladó autók moraját és az esernyőmön kopogó vízcseppeket hallani.

Néha reggel, munka előtt eljövök ide. Megnyugtat. Itt nyugodtan beszélhetek, kiadhatom, ami a szívemet nyomja, és ha úgy alakul, sírhatok is. Ő pedig meghallgat, örökké mosolyog, és sosem szakít félbe. Néhány percre önmagam lehetek, és kimondhatom a félelmeimet.

– Mit csinálnál a helyemben?

Hallom a nevetését: „Ne panaszkodj, attól még soha semmi nem oldódott meg. Ha eleged van az életedből, változtasd meg!"

Én azonban nem ő vagyok. Bennem nincs meg a bátorsága.

Amennyire tudom, a nyakammal megtámasztom az esernyőt, és visszateszem a fényképét a táskámba. A jeges víz befolyik a kabátom alá. Teljesen átázott a csizmám.

Lucie szerencsés, védett helyen van. Ám nekem még így is több jutott, mint neki. Én élek. Legalábbis túlélek. Azt hiszem, ez nem is kevés.

2.

Ahogy becsukom a kocsi ajtaját, magamra öltöm a „Minden rendben Estelle bőrömet. „Estelle? Ó, ő jól van! Ezt mondanák rólam az emberek. Mosolyt erőltetek az arcomra, és indulás!

Tizenkilenc perc késéssel érkezem a bankba – a dugók miatt. Átkozott eső! Amint nyirkosra fordul az idő, feltorlódnak a kocsik, és tönkreteszik az időbeosztásomat (a hangulatommal együtt), ráadásul minden egyes hajszálam teljes egyetértésben úgy dönt, hogy eljött számára a dicsőség pillanata. Mintha a nedvesség feljogosítaná őket, hogy az esztétikummal mit sem törődve kedvük szerint tekeregjenek, és undok malacfarkakba pöndörödjenek. Gyorsan elnagyolt kontyba tűzöm a tincseim, nehogy a földre teperjen a biztonsági őr. Egy nő tartja nekem a bejárati ajtót. Susie. Már csak ő hiányzott. Két méterem van, hogy képmutató mosolyba rendezzem az arcom.

– Jó reggelt, drágám! – ad egy csattanós puszit. – Ó, de jópofa, pálmafát tornyoztál a fejedre? Így próbálsz fiatalabbnak látszani?

Na, ebből a három mondatból már láthatják, milyen nő ez a Susie. A kedveskedő köszönéssel úgy tesz, mintha a legjobb barátnőm lenne, azután azonnal hátba döf egy gyilkos megjegyzéssel, amelyet úgy fogalmaz meg, mintha a világ legjobb vicce lenne.

– Nem, csak gyorsan feltűztem az eső miatt.

Nem várom meg a választ, hátat fordítok és besietek az irodámba. Gyorsan bekapcsolom a számítógépem, még mielőtt a főnököm észrevenné, hogy elkéstem.

Ebben a pillanatban megszólal a mobilom, Lucas arca jelenik meg rajta. Sóhajtva veszem fel.

– Anya? Nem találom a kulcsom.

– Az előszobai komód felső fiókjában. Nem nyolckor kezdesz?

– De. Miért?

– Mert nyolc huszonöt van!

– Tényleg? Észre sem vettem, hogy elment az idő.

– Lucas, kapd össze magad és indulj!

Stéphane, a marketingosztály vezetője ront az irodámba. Gyorsan leteszem a telefont, de megfogadom, hogy később még beszélek a hebehurgya fiammal. Úgy teszek, mintha a képernyőbe merülnék. Stéphane közelebb lép, és kezet nyújt.

– Jó reggelt, Estelle.

– Jó reggelt! Épp a költségszámításokat nézem.

Előrehajol, és zavartan bámul a képernyőre, amelyről a férjem, a fiam, és Mojito nevű kutyám, a szénfekete és végtelenül idegesítő francia buldog néz vissza ránk. Találomra megnyitok egy oldalt, csak hogy leplezzem a zavarom. Egy kutyakekszhirdetés. Stéphane gyanakodva felvonja a szemöldökét.

– Vagyis, azokon gondolkoztam – dadogom. – Hozzak egy kávét?

– Rendben. És küldje át a beszámolót a tegnapi megbeszélésről.

Sehol egy „köszönöm, igazán kedves vagy egy „Ha belefér az idejébe a rengeteg munkája mellett, amelyet egyébként nagyra becsülök.

Kimegy az irodából. Levetem az átázott kabátom. Már megint mit fog gondolni rólam?

Ketten vagyunk a csoportjában: én, a marketingasszisztens, és Kevin, a CRM analytics manager (ne kérdezzék, én sem tudom, mit jelent). Ő a fiatal a csapatban, huszonöt éves, rokonszenves fiú. Mindig kifogástalanul öltözködik. Egymást érték a barátnők az életében, míg három héttel azelőtt úgy nem döntött, hogy feleségül veszi élete szerelmét, Joyce-t. Ahogy kedvetlenül leteszem a kávét Stéphane asztalára, Kevin széles mosollyal, egy zacskóval a kezében siet a megmentésemre.

– Jaj, csak nem?

– Mit nem? – kérdez vissza angyali mosollyal.

– Mi van a zacskóban?

– Péksütemények!

– Kevin! Miattad nézek úgy ki, mint egy igazi olasz mamma!

– Panaszkodj csak. Hála nekem pont úgy nézel ki, mint Monica Bellucci.

– Persze, gúnyolódj csak… Hogy van Joyce?

– Remekül. Tegnap este kulcsot adtam neki a lakásomhoz…

– Nahát! Máris? Vagyis, úgy értem, ez remek! Kívánom, hogy igazán boldog legyél vele. Mazsolás csigát nem hoztál?

Újra megszólal a mobilom, félbeszakítja a beszélgetést. Ez alkalommal a férjem az.

– Mi van, Richard? – sóhajtok fel.

– Hazaugrottan a mobilomért, és Lucas itthon videójáté­kozik. Szerinted ez rendben van így?

– Nem, természetesen nincs rendben! Késésben volt reggel, de mondtam neki, hogy azért menjen csak be a suliba.

Hallottam, ahogy a háttérben a fiam magyarázkodni kezd.

– Féltem, hogy elkap Hitler!

Hitler a gimnázium igazgatója: szigorával és a nevetséges kis bajuszával vívta ki a gúnynevét. Még elkeseredettebben sóhajtok fel újra, és megkérem Richard-t, hogy vigye be Lucas-t a suliba. Azután végre a munkámra koncentrálhatok.

A munkámra, amely, meg kell hagyni, nem érdekel különösebben, de legalább megvan az az előnye, hogy hamar elmegy vele a nap.

Fél hét. Végre hazamegyek. Már nem esik, de a dugók most is megbénítják az utakat. Éhesen korog a gyomrom, a munkahelyi étkezdében minden majonézben úszik, én pedig fogyókúrázom (elég sajátos módon, a hangulatingadozásaim ritmusát követve), kimerültem, és csak egyre vágyom: bebújni a takaró alá, és elfelejteni ezt a szörnyű napot. Pedig amikor belegondolok, mi vár rám otthon, szinte inkább visszamennék dolgozni. Hajtanom kell Lucas-t, hogy tanuljon, miközben ötpercenként megkérdezi, hogy „mikor eszünk már, éhen halok?", végig kell hallgatnom Richard morgását, aki nem bírja tovább azt a seggfej Durand-t (vagyis a főnökét), és helyre kell hoznom Mojito ezredik ostobaságát… A sírás elhomályosítja szemem, végtelenül tátongó mélység nyílik meg előttem.

Kemény mozdulattal letörlöm a könnyeim. Az a lényeg, hogy mind egészségesek vagyunk. A család mindennél fontosabb, és nekem remek családom van.

Hagyok magamnak egy kis időt, hogy visszataláljak a Minden rendben Estelle-hez, győzködöm magam, hogy talán kellemes meglepetéseket tartogat az este, és benyitok a lakás ajtaján.

3.

Lucas, készen vannak a leckéid?

– Ja, ja, ne aggódj! – feleli a fiam, le sem véve a tekintetét a tévéről, amelyben határozottan nagyon apró fürdőruhákat viselő fiatalok társalognak egy medence szélén. – Mit eszünk?

– Még nem tudom…

– Ehetnénk valami finomat?

– Miért? Máskor nem jó, amit csinálok?

– De, persze, de érted, mit akarok mondani… – simogatja meg az ölébe ugró Mojitót.

Igyekszem jó képet vágni.

– És te, anyuskám?

– Minden rendben, kicsim. Köszönöm.

Lucas határozottan semmirekellő, de tud imádni való és bújós is lenni (ha épp úgy akarja), örömmel beszélgetek vele a haverjairól, a lányokról, az olyan filozófiai kérdésekről, mint „ha egy hal megeszik egy másik halat, szerinted a torkán akadhat egy szálka?".

Rámosolygok, és bemegyek a fürdőszobába a mosott ruháért. Lucas tizenkét pólója, Lucas ötvenhárom zoknija, Lucas négy farmerja, Lucas tíz alsógatyája és Richard két pulóvere. Nekem semmim. Nem volt több hely a gépben.

A konyhába visszatérve kipakolom a mosogatógépből a tiszta edényt, és berámolom a piszkosat.

Hirtelen furcsa zaj hallatszik a folyosóról. Rossz előérzettől vezérelve lábujjhegyen közelebb megyek… Mojito az! Boldogan rágcsálja és szanaszét szórja a zoknikat. Az imént kiteregetett ötvenhárom zokni nyálban úszik… Ha visszateszem őket a szennyeskosárba, Lucas megint morogni fog, hogy nincs tiszta zoknija. Úgy döntök, hogy nem csinálok nagy ügyet a dologból, szépen visszaakasztom őket a ruhaszárítóra, mintha mi sem történt volna. Lefogadom, hogy Lucas észre sem fogja venni.

Megérkezik Richard, és keresztülhajítja a cipőjét és az aktatáskáját a nappalin.

– Szia, szivi! – kiabálja. – Mit eszünk?

– Még nem tudom. Nem volt időm megnézni, mi van itthon. Jó napod volt?

– Ó, ne is kérdezd! Az a seggfej Durand már megint hozta a formáját, el sem hiszed!

Nem bírom tovább hallgatni, ahogy panaszkodik a seggfej Durand-ra, aki „dilinyós célokat ír elő nekik, aki soha nem hagyja békén, és „kifacsarja, mint egy citromot. Ha elege van a munkájából, keressen másikat!

„És te, szívem, te pontosan mit is csinálsz?", bukkan fel újra Lucie. Vagy csak a lelkiismeretem, amely előszeretettel mutat rá mindenre, amit nem jól csinálok, vagy amit nincs bátorságom megtenni.

– Na, aztán megmondtam neki, hogy tudja, hova menjen a dilinyós elvárásaival!

– Tényleg megmondtad neki? – kérdezem gépiesen.

– Naná! Persze! De az a barom süket, mint az ágyú, nem is biztos, hogy meghallotta. És neked jó napod volt?

– Ma Stéphane is nagyon utálatos volt. Kétszer is újraíratta velem a beszámolót a megbeszélésről, és azt akarta, hogy nem egész huszonnégy óra alatt fejezzem be a jövő évi költségvetést! Érted?

– Ja, visszaél a munkáddal! Nem lenne szabad hagynod magad, szivi. Mit eszünk?

Irány a konyha, vacsorát kell készíteni. Szinte üres a hűtő, nem volt időm vásárolni. Carbonara spagetti és saláta, ez a legtöbb, amit ki tudok hozni a helyzetből. A fiúk szélsebesen befalják a tésztát, eszükbe sem jut, hogy finom-e egyáltalán, vagy hogy megdicsérhetnék.

– Te nem eszel? – kérdezi Richard.

– Nem vagyok igazán éhes, egy kicsit…

– Akkor megehetem a részed?

– Igen.

Fel kellene hoznom a reggeli incidenst, hogy Lucas önhatalmúlag kihagyja az iskolát, hogy nem elég érett és komoly, és azt is, mennyire tehetetlen az apja, aki egyedül is megoldhatta volna a helyzetet anélkül, hogy zavar a munkahelyemen. Kellene, de nincs hozzá erőm. Ma este nincs. Egyetlen vágyam van: egy forró fürdő és egy jó film. Mondjuk az Igazából szerelem…

Leszedem az asztalt, és Richard mellé telepszem a kanapéra, a vállára hajtom a fejem. Híradót néz.

– Le kellene vinni Mojitót.

– Hú, nekem nincs hozzá erőm, szédülök a fáradtságtól. Biztos lappang bennem valami. Képtelen vagyok rá, tényleg.

– Mindig ez van. Én is fáradt vagyok.

– Tudom, szívecském. Legközelebb én jövök, megígérem.

Mintha csak kihallgatta volna a beszélgetésünket, Mojito odajön és a térdemre fekteti nyálas pofácskáját. Könyörgő pillantással néz fel rám. Megadom magam, tudom, hogy ez a csata előre elveszett.

– Te nyertél, szőrgombóc!

Visszaveszem az esőkabátot, kapom az esernyőt és a pórázt. Kihaltak az utcák, csak a házakból kiszűrődő fények és a kocsik lámpái törik meg a sötétséget. Szeretek esténként benézni másokhoz, amikor nem veszik észre. Elképzelem, miről beszélgetnek a vacsoránál, elképzelem a vicceiket, a gyengéd mozdulataikat, a meséket, amelyeket az anyukák mondanak a gyerekeiknek, mielőtt betakargatják őket…

Ó, ha Lola hallana! Mindig azt mondogatja, hogy nem szabad csak elszenvedni az életünket. Lola a gyerekkori barátnőm. Lucie, Lola és én olyanok voltunk, mint egy kéz három ujja, bár én sokkal félénkebb és visszahúzódóbb voltam, mint ők. Lolát a legkevésbé sem érdekli, mit gondolnak mások. Mindenekelőtt saját magának akar tetszeni, jól akarja érezni magát, és ez őrülten vonzóvá teszi. Tőlem teljesen idegen ez a szemlélet.

Leülök egy vizes padra, előveszem a telefonom, és felhívom. Hátha felvidít. Üzenetrögzítő.

– Szia, Lola, Stella vagyok. Csak meg akartam kérdezni, hogy vagy. Hívj fel, ha van egy kis időd, rendben? Szia!

Lola mindig is Stellának szólított, szerinte jobban hangzik, mint az Estelle. Ő találta ki a kutyám nevét is: azt mondja, a csajos estéken az első mojito után ugyanolyan izgága leszek, mint a kutya. Ugyan már! Ma már hülyének néznének, ha Luis Marianót éneklek, vagy viccelődöm a pincérekkel.

Amikor Mojito elvégezte a dolgát, látványos büszkeséggel felém fordul. „Na, megyünk?", kérdezi a pillantásával. Feltámad a szél, kitépi a kezemből az esernyőt, és három méterre elrepíti tőlem. A buldogom úgy fut, ahogy csak rövid lábai engedik, hogy visszahozza, mintha csak játékról lenne szó. Leteszi elém, de már késő, bőrig áztam. Magam mellé teszem az ernyőt a padra, és az elsuhanó kocsikat figyelem. Rám sem hederítenek, nem érdekli őket, hogy az arcomon csorog az eső. Az eső és a könnyeim. Képtelen vagyok visszafogni őket. Átszakadt a gát. Késő.

A kutya felmászik mellém