A Kínzó: Egy gyilkosságsorozat története

By Katie Drift

Elizabeth Smith kriminálpszichológus, aki mindig arra vágyott, hogy szakmájában dolgozhasson. David Porter hadnagy gyilkossági nyomozó a rendőrség kiemelt csoportjánál. Bár kezdetben nem ismerik egymást, életük mégis összefonódik egy sorozatgyilkossági ügy kapcsán. Liz nem csupán életben maradt szemtanúja egy támadásnak, kiváló szakértelmének köszönhetően a nyomozó társa lesz. Kettőjük feladata a város fiatal nőit gyilkoló őrült megfékezése, akár az életük árán is. Az együtt töltött hónapok során Liz betekintést kap a rendőrség életébe, David a lány által más szemszögből is megtanulja látni az életet. Kéz a kézben veszik fel a harcot a bűn ellen. Harcuk sokrétű, olykor szövevényes, és csak rajtuk múlik, sikerrel veszik-e az akadályokat.
Vajon sikerül-e nekik megfékezni a normális hétköznapokban sikeres férfiként élő gyilkost? Meddig tartja rettegésben a várost, útját fiatal női áldozatokkal kikövezve? Sikerül-e Liznek belelátni a férfi elméjébe, és egy lépessel megelőzni őt? Mennyire befolyásolják a hadnagy ösztöneit a lány iránt fellángoló érzelmei?
Mindezekre a kérdésekre ad választ ez az izgalmakban bővelkedő regény egy csipetnyi humorral, egy morzsányi érzelemmel fűszerezve.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: Feb 1, 2019
• ISBN: 9786150033709

Book preview

cover.jpg

Katie Drift

A KÍNZÓ

Egy gyilkosságsorozat története

Páromnak, aki hisz bennem, barátaimnak, akik biztatnak és gyermekeimnek, akik feltétlen szeretnek. Köszönöm.

img1.pngimg1.png

Átlagos nyári este volt. Talán a szokottnál kissé sötétebb. A fekete égen nem világítottak a csillagok, a Hold is csak néha bukkant elő a szürke felhők mögül. A lány lassan bandukolt a sötét utcán. Hazafelé tartott, kiélvezve a nyári éjszaka melegét. Átlagos lány volt, átlagos élettel. És átlagos névvel: Elizabeth Smithnek hívták. Egy kis cégnél dolgozott asszisztensként. Ez azt jelentette, hogy neki jutott minden olyan munka, amit más nem akart elvégezni. Eredeti végzettsége kriminál pszichológus volt, de nem dolgozott a szakmájában. Várta a lehetőséget, hogy hivatásának élhessen, azonban ez még váratott magára. Egy kis lakásban lakott nem messze a város főterétől. Egyedül élt, apjától távol. Barátja nem volt, szórakozni nem járt. Idejét a munka és az olvasás kötötte le. Hétvégenként szívesen csatangolt a természetben, járta a várost, felfedezte az elfeledett kis utcákat.

A város túl nagy volt, megtalálható volt benne minden, amire az ott élő embereknek szüksége lehetett. Plázák, boltok, szórakozási lehetőségek, parkok. És jelen volt a XXI. századra oly jól jellemző kettősség. A belváros nyüzsgését a külváros felé haladva fokozatosan felváltotta a szegénységre és nyomorra jellemző komorság és romlottság. A város peremén éjjelente patkányok járták a sikátorokat és a csatornákat. A bűnözés is szárnyra kapott, lassan maga alá gyűrve a többi negyedet is. Ezt a környéket nem látogatták a turisták, a városban élő emberek is elkerülték. Az ott lakók éjszakára bezárkóztak házaikba, és megpróbáltak kitörni a bűn világából. Akik tehették beljebb költöztek a város szíve felé. Liz ennek ellenére, ha tehette, gyakran járta a külvárost. Figyelte az embereket. Számtalanszor találkozott szociális segélyszervezetek munkásaival, akik próbálták egyengetni a fiatalok életét. Tanulásra, munkára ösztönözték őket, szendvicset, óvszert osztottak. Ismerte a rendőröket is, fél mosollyal üdvözölték egymást. Mindig a megszokott járőrök járták a negyed utcáit.

Liz lassan hazaért. Már várta a pillanatot, hogy lakásába léphessen. Igazán szeretett a társasházban lakni. Négy családdal élt együtt az épületben. Szomszédjai csendes kedves idős emberek voltak. Liz kuckója nem volt hatalmas. A szokásos modern alaprajzra készült: háló, nappali, kicsi fürdőszoba, illetve egy apró konyha egybe nyitva a nappalival, ami így étkezőként is funkcionált. A falak világosak voltak, így tágasabb tűnt az egész. Modern berendezéssel büszkélkedett, igazán kényelmes volt. Ez volt Liz nyugalmának fő forrása. A harmónia. A déli fekvésű ablakokon át egész nap besütött a Nap, színpompásan beragyogva a nappalit. Az ablakok a kijjebb fekvő utcára néztek. A város zajai halkan szivárogtak be a lakásba.

Liz kinyitotta a bejárati ajtót, ledobta táskáját, kilépett cipőjéből lassan indulva a fürdő felé. A szobák ablakai résnyire nyitva voltak, így a lány hallotta az utcáról beszivárgó zajokat. Zuhanyozás közben halkan dudorászott, mikor sikítás rázta meg az éjszaka csöndjét. Liz ijedtében kiugrott vízpermet alól, egy törölközőt maga köré tekerve rohant az ablakhoz.

A fiatal lány sikoltása újból felhangzott, most még élesebben és kétségbeesetten. Liz megdermedt a félelemtől. A hangok a park irányából jöttek. Agyában visszhangzott a sikoly, ereiben megdermedt a vér. Lassan tért magához. Kint az utcán nem mozdult a sötétség. Mintha ő egyedül hallotta volna a lány kiáltásait. Végtagjai lassan mozdultak meg, agya kényszerítette testét a dermedtség legyőzésére. Valamit tenni kellett. Magára kapkodta pólóját, farmerját, sportcipőt húzott lábára. Nem tudta, mit fog csinálni, ha a parkhoz ér, de cselekedni kell. Futva tette meg a lépcsőket, őrültként rohant ki a kapun. Szíve egyre gyorsabban dobogott, ahogy a parkhoz közeledett. Liz megállt, próbálta lihegését visszatartani. A park sötét volt és csendes. Csupán a kabócák hangja hallatszott. Elizabeth elbizonytalanodott. Talán csak a képzelete játszott vele a tus alatt.

Csak a csövekben áramló víz zöreje volt, amit sikoltásnak vélt. Talán csak néhány macska esett egymásnak a sötétben.

Ám ekkor torokhangú hörgést hallott a bokrok közül. Liz tétován lépet egyet a hang irányába. Szíve ismét hevesen zakatolt. Kiáltásra nyitotta száját, de csak a visszafojtott levegőt préselt ki. A lány a bokrok aljában ismét sikoltott. Sikolya elhalóbb volt az eddigieknél. Liz a segélykérés mellett meghallotta a támadó lihegését, nyögését is. Teste ekkor önálló életre kelt. Mintha robot lenne, az agya kikapcsolta a hangokat, mozgásra kényszerítette. A bokrok felé vetette magát, minden energiáját az ugrásra összpontosította. Egyetlen célja volt, a lány megmentése. Az egyetemi évek alatt önvédelmi edzésekre járt, remélte, hogy néhány mozdulatra emlékszik még a teste. Liz elérte a bokrot, ahonnan a lány hangját hallotta. Teste ugrás közben megfeszült, kezei ökölbe szorultak. A lány ismét sikoltott, támadója mély hangon morgott. Liz éppen a férfi hátára érkezett. Súlya ugyan alig érte el az ötven kilogrammot, lendülete és dühe viszont elégnek bizonyult, hogy kibillentse a férfit. A földön heverő lány haldoklott. Légzése egyre szabálytalanabbá vált. Szétroncsolt mellkasa alig emelkedett. Bőre hófehéren világított a sötétben, szemei tágra nyíltak. Félig nyitott vértelen száján kapkodta a levegőt. Haja szétterült a földön, lucskos vér és föld borította. Blúza széttépett rongyokban véresen hevert teste mellett. Liz agya annyit fogott fel a látottakból, hogy a lány meg fog halni. Figyelmét a férfi felé irányította, aki lassan felemelkedett a földről. Harmincas éveiben járhatott, rövid fekete hajába ősz szálakat színeztek az évek. Magas volt, de erős. Széles vállai és izmos karjai aktív sportolásról vagy nehéz fizikai munka végzéséről árulkodtak. Arca sápadtan tükröződött a Hold fényében. Szemei keskeny, kegyetlen réssé szűkültek. Szája vékony vonallá húzódott, ahogy Liz felé vetette magát. A beszűrődő fényben megcsillant a kezében tartott kés pengéje. Fekete ruháján vöröses folttá száradt a haldokló lány vére. Kézfejét horzsolások borították. Keskeny résű szemeiben őrület csillogott. Liz tudta, hogy egyetlen cél vezérli a férfit, az ölés. A támadó a lány felé döfött a késsel. Liz sikeresen hárított, lába a férfi ágyéka felé lendült. Az akció sikeres volt, a férfi térdei megroggyantak a testét átjáró éles fájdalomtól. Ölési vágya azonban leküzdötte az égető érzést, ujjai Liz nyaka köré fonódtak. A lány kétségbeesetten próbált szabadulni, körmei a férfi arcát szántották. A szorítás engedett a torka körül, amint levegőhöz jutott ismét rúgott. Lába, keze újból és újból lesújtott, ahogy menteni próbálta az életét. A férfi öklétől robbanó fájdalmat szinte nem is érezte meg. Ütközetüket órákon át tartónak élte meg, mikor hirtelen kutyaugatást és emberi beszéd foszlányait hallotta a közelből. Csak remélni tudta, hogy nem képzelete játszik kimerült testével. A következő pillanatban a férfi nagyot taszított rajta, Liz elvesztette egyensúlyát és a hátára zuhant. A beszéd egyre közeledett. A támadó feltápászkodott a földről, gyilkos tekintettel bámult a lányra, majd villámgyorsan elfutott a park másik része felé.

– Itt van! Erre! – kiáltozták a hangok.

Liz érezte, hogy szemhéja lassan lecsukódik, csak homályosan látta a fölé hajoló fiatal férfi arcát.

– Minden rendben? Jól van? – kérdezte az arc.

A lány válaszra nyitotta a száját, de tudata elmerült a sötétségben.

Nem tudta mennyi ideig volt eszméletlen, hófehér ágyban ébredt. Karjából csövek lógtak ki, feje tompán sajgott. Egyedül feküdt a szobába, a nyári nap fénye besütött az ablakon. Dél felé járhatott az idő az árnyékok állásából ítélve. Az ágya mellett lévő géptorony ütemesen csipogott, vénájába infúzió csöpögött. A falak fehérek voltak, minden tisztán ragyogott. Liz rádöbbent, hogy kórházban van. Feje ólomnehéznek tűnt. Behunyta szemét, újra elaludt. Álmában az életéért futott, kezek fojtogatták. Arcába földdarabok záporoztak, szája, szem megtelt sáros rögökkel. Élve akarták eltemetni. Sikoltása hörgésbe fulladt, levegő után kapkodott. Kezei igyekeztek megtisztítani arcát, de a föld egyre csak ömlött felé. A következő pillanatban tudata kezdett kitisztulni, karjait kezek szorították le, fülében kellemes női hang suttogott. Görcsösen megfeszült teste lassan elernyedt. Szúrást érzett a karjában, álomtalan álomba merült. Újbóli ébredése spontán volt. Szemhéjai kipattantak, már a feje sem zsongott. Szeme hamar megszokta a fényt, már nem sütött olyan erősen a Nap, mint első eszmélésénél. Ágya mellett egy férfi ült. Csendben bámulta a lányt, mintha szuggerálta volna, hogy ébredjen fel végre. Liz lassan újra becsukta a szemét, csak a pillái alól figyelte a férfit. A harmincas évei elején járó fiatalember barna haját divatosan rövidre vágatva viselte. A hajzat alatt magas homlok uralta az arcot. Okos, tanult ember, talán orvos vagy ügyvéd. – futott át Liz agyán. A homlok alatt szép ívű szemöldök feküdt. És következett a szem, a lélek tükre. Mélybarna, nyitott tekintetű szemek. Mint egy csésze forró csoki. Egyenes, nem túl nagy orr. Cakkos, közepesen telt száj. Rövid, erős nyak. Sportos szürke póló, farmer nadrág, sportcipő. Még egyszer végigfuttatta tekintetét a szótlanul ülő férfin, majd bátortalanul kinyitotta szemét. Az ismeretlen mosolyogva szólalt meg.

– Jó reggelt, vagyis, szép délutánt. Örülök, hogy végre felébredt!

– Hol vagyok? Mármint gondolom, hogy kórházban, de melyikben?

– Eltalálta, kórházban van. A Szent Margitban.

– És maga kicsoda?

– Engedje meg, hogy bemutatkozzam. David Porter hadnagy vagyok, a rendőrség gyilkossági csoportjától.

– Gyilkossági csoport?

– Hogy érzi magát Elizabeth? Feltehetek néhány kérdést a tegnap előtti estével kapcsolatban?

– Tegnap előtti? – Liz szemei tágra nyíltak. – Ennyit aludtam volna?

– Hogy aludt, az enyhe túlzás. Altatták. Rémálmai voltak. A sérüléseit is el kellett látni. Emlékszik valamire?

– Tegnap előtti este…

– Az orvosok azt mondták, hogy a fejét nem érte ütés, így az emlékezetkiesés kizárt. Lehet, hogy tévedtek…

David hangja csalódott volt.

– Nem, nem. Emlékszem mindenre. Csak olyan közelinek tűnik. Mintha pár órája történt volna.

– Tehát a memóriája rendben van. Mire emlékszik Elizabeth? El tudja mondani a történteket? Hogy került a parkba?

Liz mély lélegzetet vett. Szemei lehunyva próbálta összeszedni gondolatait.

– Elizabeth, hé Elizabeth – hallotta a férfi hangját – ne erőltesse, ha nem megy. A doki azt mondta, haza mehet. Van valaki, aki magáért jön?

– Liz. Szólítson Liznek. És nincs senkim, egyedül élek.

– Akkor hazaviszem.

– Ne fáradjon, köszönöm, megoldom.

– Szó sem lehet róla. Öltözzön fel, kint várom az ajtó előtt.

Liz bólintott, félénken mosolyogva a férfira. David vigyorogva az ajtó felé indult. Mikor bezáródott az ajtó a hadnagy mögött, Liz öltözni kezdett. Undorodva fogta meg rongyokra emlékeztető ruháit. A tükörbe nézve látta, hogy szánalmas látványt nyújt.

Arca horzsolásokkal és kék foltokkal volt tarkítva. Szemei alatt húzódó fekete karikák még jobban kihangsúlyozták hófehér bőrét. Szája bedagadt a támadó ütéseitől.

– Pocsékul nézel ki – mondta tükörképének.

A szokásos kórházi papírok aláírása után körbenézett a szobába. Halkan csukta be maga mögött az ajtót. A hadnagy a folyosón várta. Szorosan a lány mellett lépkedett, mintha attól tartana összeesik.

Az utcán meleg volt. Emberek jöttek – mentek, senki nem figyelt a kórház kapuján kilépő párra. David előzékenyen kinyitotta a parkolóban álló autójának ajtaját. Liz köszönetet motyogva huppant az ülésre. A férfi egyenesen a lány lakásához hajtott. A kapu előtt leállította a motort, várakozóan nézett Lizre.

– Nézze Liz, nem akarom erőltetni, de fontos, hogy mielőbb elmondja mi történt a parkban. Itt a névjegyem, kérem, hívjon.

– Rendben. – bólintott a lány.

Kiszállt a kocsiból, gyors léptekkel ment be kapun. Az ajtóban megfordult, visszalépdelt a hadnagyhoz.

– Miért gyilkossági? A lány…

– Igen Liz, a lány meghalt. Ella Goldsteinnek hívták. Még csak huszonhárom éves volt. Csak maga segíthet elkapni a gyilkosát.

Liz szemébe könnycseppek gyűltek. Mielőtt kitört volna zokogása beszaladt az ajtón.

A fürdőben sírva tépte le magáról rongyait. Tántorogva állt a zuhany alatt, hagyta, hogy a vízcseppek lemossák sós könnyeit. Borzadva nézett végig zúzott testén, majd megjelent előtte a haldokló lány szétkaszabolt mellkasa. Lassan lerogyott a vízsugár alatt, térdeit átölelve sírt. Mikor úgy érezte könnycsatornái kiszáradtak, átbotladozott a hálószobába és az ágyra rogyott. Kábán bámult maga elé, képtelen volt összeszedni a gondolatait. Utolsó emléke, hogy belép a lakása ajtaján, azután elsötétült minden.

A Nap még csak kukucskált a horizonton, mikor kipattantak a szemei. Frissnek érezte magát és könnyűnek. Mintha a mázsás súly, ami eddig a vállát nyomta semmivé foszlott volna. Eltökélten itta meg kávéját, várta, hogy emberi mértékkel is reggel legyen. Elhatározta, hogy felhívja a hadnagyot, minden erejével azon lesz, hogy segítsen elkapni a lány gyilkosát. Az utolsó kortyoknál lehunyta a szemét, összeszedte gondolatait. Felrémlett előtte az akkori éjszaka minden mozzanata. Támadója arcára koncentrált, pszichológusként tudta, hogy az általa adott személyleírás nagyot lendíthet a rendőrség munkáján. Megjelent előtte a férfi. Mintha pár lépéssel előtte állt volna. Liz úgy érezte, ha kinyújtaná a kezét, akár hozzá is érhetne. A lány homlokán verejtékcseppek jelentek meg, még életében nem félt ennyire, mint most. A hófehér arc, az izzó, szűk résű szemek, a vonallá keskenyedett száj, az erőszakos áll, minden vonás retinájába égett. Mintha pár órával ezelőtt látta volna a férfit. Képzeletében ott állt előtte. Ránézett és rámutatott. Ajka vigyorra húzódott, ahogy kezét elhúzta a nyaka előtt. Tekintete az ő szemébe mélyedt. Liz rémülten nyitotta ki szemeit. A férfi őt akarja. Szemtanúja volt tettének. Meg kell halnia.

Remegő kézzel tárcsázta David Porter hadnagyot.

A hadnagy korán reggel érkezett a rendőrségre. Jó kedvűen lépett az épületbe, frissnek, kipihentnek érezte magát. Az irodájába menet belekortyolt a kezébe tartott papír pohárba. Az íróasztala közepén egy akta feküdt. A parkban meggyilkolt lány, Ella Goldstein ügye. Kávéját kortyolgatva, azon mélázott, hogy az egyedüli szemtanú, Liz Smith, mikor lesz végre elég erős ahhoz, hogy elmesélje a parkban történteket. A hulla már nem beszél, elmondott mindent, amit tudott. Hiába volt bőrfoszlány a lány körme alatt, a számítógép néma maradt. A pasas nem szerepelt a rendőrségi nyilvántartásban. David beizzította komputerét, rákeresett az Elizabeth Smith névre. A rengeteg találat között is felismerte a lányt, bár a monitoron megjelenő arc, mintha mégsem az a fiatal nő lett volna, akit a kórházban megismert. Lágy barna, középhosszú haj keresztezte a képen mosolygó Liz arcát. A zöld szemek, nem túl magas homlok alatt helyezkedtek el. Fitosnak mondható, egyenes orr választotta el az arcát. Alatta szabályos, szép formájú szájat látott David, mintha a sarkában állandóan ott bujkált volna egy pici mosoly. David őszintén remélte, hogy láthatja még ilyennek a lányt. Szórakozottan nézegette Liz egy közösségi oldalon lévő adatlapját, mikor érdekes dolgot talált. Az egyik bejegyzés szerint kriminál pszichológusként végzett, a kötelező gyakorlatot a vermonti rendőrségen töltötte le, ahol kitűnő minősítést kapott. Néhány hónap múlva a helyi Dexter Holdingnál kezdett el dolgozni, azóta is ott áll alkalmazásban.

Hirtelen egy tenyér nehezedett a vállára. Villámgyorsan pördült hátra, kezét ütésre emelte.

– Hé, nyugi, csak én vagyok! – barátja és kollégája Nick Cameron vigyorgott rá.

– Az infarktust hozod rám… – motyogta David, miközben vigyorogva kezet fogott Nickkel.

– Ki ez a nőcske? Elég csinos, csak nem az új barátnőd? – nézett az asztalra dobott fotóra.

– Melléfogtál barátom. A Goldstein gyilkosság szemtanúja.

– Aha. Ha jól tudom eléggé sokkolta a dolog. Mikor jön be vallomást tenni?

– Remélem hamarosan. Szükségem lesz a segítségére.

– Citáld be mielőbb, mert a Főnök a te seggedet rúgja szét.

– Úgy lesz Nick, ne aggódj.

– Most megyek, magamba döntök még egy kávét, aztán végére járok az ügyemnek. Úgy érzem, jó nyomon járok.

– Oké Nick, csak óvatosan. Patricia szétrúgja a hátsódat, ha valami történik veled!

Abban a pillanatban szólalt meg David mobilja. Még barátja után intett, miközben felvette a telefont.

– David Porter.

– Jó reggelt hadnagy. Elizabeth Smith vagyok. Mikor beszélhetnénk? Tudja, a parkban történtekről…

– Jó reggelt Liz, köszönöm, hogy hívott. Esetleg be tudna jönni most?

– Természetesen. Fél óra múlva ott vagyok.

– Remek. A portán mondja, hogy hozzám jött, az őr majd felkíséri.

– Rendben, viszlát.

David elégedetten tette le a telefonját. Ez könnyen ment, és, ami fontos, hamar. Remélte, hogy Liz jó személyleírást tud adni, gyorsan lezárhatja az ügyet. Sejtése szerint azonban nem lesz rövid menet. Rossz előérzete volt a gyilkossággal kapcsolatban.

A lány a megígért szerint érkezett. Mire David végzett a szokásos reggeli fejtágításon, Liz is felért a szobájához az őr kíséretében. Ma már sokkal jobban nézett ki. Hasonlított a képen lévő fiatal nőhöz.

– Üdvözlöm Liz. Köszönöm, hogy befáradt.

– Porter hadnagy…

– Kérem, fáradjon velem. Keresünk egy nyugodt helyet, ahol beszélgethetünk.

Liz bólintott. Induláskor nagyon izgult, feszültsége mostanra azonban elmúlt. A hadnagy társaságában biztonságban érezte magát. Egy apró szobába léptek be. Asztal, két szék volt az összes berendezés.

– Kér valamit? Kávé, ásványvíz? – kérdezte David.

– Nem, köszönöm.

– Akkor vágjunk bele! Kérem Liz, meséljen el részletesen mindent, ami akkor, ott a parkban történt.

Liz keményen Porter szemébe nézett, majd töviről hegyire elmesélte a történteket. A hideg tényekre hagyatkozott, de szíve hevesen vert, ahogy újra átélt mindent. Amikor végzett, várakozóan nézett a férfire. David szótlanul hallgatta végig a lányt. Liz nyersen, személytelenül beszélt, de a hadnagy érezte, hogy zaklatott. Kíváncsi tekintettel fürkészte Liz arcát.

– Ez minden hadnagy.

– Ugye maga pszichológus?

– Igen. De miért is fontos ez?

– Ugye, ha jól tudom, már pedig, jól tudom, kitűnő eredménnyel végezte el az egyetemet. Továbbá a külsős munkájával is elégedettek voltak. A régi főnöke elismerően mesélt magáról.

– Még mindig nem értem, mi köze mindennek az ügyhöz!

– Liz, maga nem csak úgy tud segíteni nekem, hogy racionálisan elmeséli a gyilkosság körülményeit. Nézze pszichológusként a történteket!

Elizabeth értetlenül nézte a férfit.

– Liz, maga az egyetlen szemtanúnk. A személyleírása nagyon sok harmincas férfire ráillik. A körme alól vett vérmintával sem mentünk semmire. Tűt keresünk a szénakazalban. Ha viszont segítene megismerni a gyilkos személyiségét, közelebb jutnák a megoldáshoz.

– Azt akarja, hogy elemezzem ki a pasast?

– Pontosan. Ezt kérem magától.

A lány nagyot sóhajtott. Régen nem csinált ilyesmit, öt éve is annak, hogy a rendőrségen dolgozott.

– Rendben, de kérem, adjon még egy kis időt. Holnap reggel, ugyanekkor jelentkezem.

– Legyen. Akkor reggel… – tárta szét kezeit a hadnagy.

– Köszönöm.

– Jöjjön, lekísérem.

Szótlanul tették meg az utat a liftig. A férfi előzékenyen maga elé engedte a lányt. A kapuig nem szóltak egymáshoz, mindketten a gondolataikba merültek. A rövid búcsú után Liz az autójához sietett. Első útja a munkahelyére vezetett. Néhány hét szabadságot kért. Miután a rendőrség nem hozta nyilvánosságra szerepét az ügyben, pocsék kinézetét egy apró balesettel magyarázta. Hazafelé betért egy kávézóba. Míg kávéját kortyolgatta, David Porteren járt az agya. Volt valami, meggyőző, valami ellenállhatatlan a férfiban. Nem tudott nemet mondani a kérésére sem. Tudta, hogy muszáj segítenie, még ha fájdalmas is lesz a visszaemlékezés. Remélte, hogy segíthet megtalálni azt az embert, aki képes ilyet elkövetni. Elhatározta, amint haza ér neki lát a munkának. Teljes személyiség képet kell összeállítani. Következtetnie kell, megcélozni a múltat, megsejtenie a jövőt. Ki kell zárnia az agyából, hogy ő aktív részese az ügynek. Nem csupán magáért kell segíteni, hanem a meggyilkolt lányért is. Kifizette a számláját, az autójához sétált a verőfényes utcán. Épp nyitotta az ajtót, amikor úgy érezte, figyelik…

David lassan ment vissza az irodájában. A lányon gondolkodott. Azon mélázott, képes e megoldani a feladatot. Hiányzott belőle az a határozottság és rátermettség, ami a képen lévő nőről sugárzott. Nem fűzött hiú reményeket a másnap reggeli találkához. Asztalához érve még egy pillantást vetett a monitorra.

– Segíts Liz, hogy elkaphassam azt a férget! – szuggerálta a képnek.

Az ügy aktája az asztalán hevert. Kivette belőle az áldozat fényképét. Csinos, fiatal lány volt Ella Goldstein. Szív alakú arcát szőke haj keretezte. Nagy kék szemei nevettek a világra, fogsora fehéren ragyogott. A gimnáziumban pompon lány lehetett. Rendezett anyagi háttérrel rendelkezett, középosztálybéli, de módos szülőkkel. Harmadéves volt az egyetemen, jogásznak tanult. Szüleivel élt, nem drogozott, nem ivott. Igazi mintagyerek. Barátjával már tizenhét éves kora óta járt együtt, még a középiskolában jöttek össze. A fiúnak volt alibije, különben is imádta a lányt. Nem voltak ellenségei, mindenki kedvelte. Zsákutca. A következő kép a halott Ellát ábrázolta. A borzalomtól tágra nyílt szempár, a véraláfutásos arca nem emlékeztette Davidet az előbb látottakra. Szája sikolyra nyílhatott halála pillanatában. Vérmocskos, zilált haja a füvön terült szét. Szétroncsolt mellkasa láttán David sóhajtva fordította el a fejét. Tény, hogy a lányt megkínozták. A gyilkos módszeresen vagdosta össze a mellkast. Az Ella fején található sérülések is a kínzás részei voltak. Nem halálos sebek, csak fájdalmasak lehettek az ököllel mért csapások. A felrepedt szemöldök erősen vérezhetett, a koponya is betört. A nyakon fojtogatás nyomai voltak láthatók. A karokon kék foltokat hagytak a gyilkos ujjai, ahogy megragadta áldozata karját és leszorította. Nemi erőszak nem történt, még próbálkozás sem. A pasas az ölésre hajtott. Az alsó végtagokon talált kék foltok arról árulkodtak, hogy a lány küzdött az életéért, de a férfi a súlyával nyomta a földre. Táskája, iratai hiánytalanul megvoltak. Fülbevalója, gyűrűje, nyaklánca sem hiányzott. Rablógyilkosság kizárt. Már ezerszer átrágta az anyagot, David mégis úgy érezte, nem lett okosabb. Semmi kapaszkodót, semmi tárgyi bizonyítékot nem talált, ami az elkövetőre utalt volna. Sóhajtva csukta be az aktát.

A férfi rosszkedvű volt. Minden nap így telt el, amióta hagyta elmenekülni a másik lányt a parkban. Pedig milyen szép lett volna kettővel végezni egyszerre. Percről percre átgondolta a történteket, még egyszer nem hibázhat. A szőke lány haláltusájáról is lemaradt. Megdolgozott érte, hogy láthassa, módszeresen, lassan kínozta, hogy minden egyes percet kiélvezhessen. Az a szuka még ezt is elvette tőle. Hogy kerülhetett a parkba? A fáknak fel kellett volna fogniuk a hangokat. Nem szabad engednie, hogy sikoltsanak! De olyan jó hallani! A következő lánynál körültekintőbbnek kell lennie. Itt úgysem állhat meg. Nem érzi azt a békét, amire a lány halálakor számított. Különben is ott van az a ringyó. Ő lesz az utolsó áldozata, vele végez utoljára. Amikor már úgy érzi nem talál élvezetet az ölésben. Amikor már tiszta lesz a lelke, és megszabadul a múlt súlyától.

Tudta milyen lányt keres. De nem csak a külső érdekelte. Szenvedélye is hajtotta. Ahogy a finom, puha bőrbe mélyeszti a kését, előbuggyan a meleg vér, lassan csordogál le a mellen. Ahogy dobálja magát, hogy megszabadulhasson terhétől. Ahogy az ütésektől kitágul a pupilla, megfeszülnek az izmok. A tűzforró bőr, amely tovább izzik az érintéstől. Az egyre elhalóbb sikolyok. A levegő után kapkodó ajkak. A végső haláltusában a torokba be nem áramló levegő, a megüvegesedő szem. Ez a látvány vonzotta, éltette. Mire haza ér ágyéka már izzik. Alig várja, hogy megszabaduljon feszítő magjaitól.

A férfi lassan elmosolyodott. A kávézó teraszán üldögélt, elmélyülten szemlélte az utcán sétálgatókat, miközben teáját kortyolgatta. Várta a következő lányt, aki talán megmentheti a lelkét.

Liz reggel pontosan érkezett a rendőrség elé. Daviddel ugyanabban a kis szobában ültek le, ahol az előző nap.

– Kér egy kávét? – kérdezte a hadnagy, miközben saját bögréjébe töltötte a gőzölgő feketét. Álmosnak és fáradtnak látszott, szeme alatt sötét karikák húzódtak.

– Igen, kérek. Csak tejjel, cukor nélkül.

– Hogy bírja így meginni? Legalább három cukrot kell beletennem.

– Így legalább érzem a kávé ízét is. Egyébként csak egy csésze fekete lötty lenne az egész.

David elmosolyodott. Úgy érezte lassan visszatér a képen látott Liz.

Elizabeth fitten ébredt. Már nem félt, minden energiájával a munkára koncentrált. Ezt szerette benne McKinley kapitány Vermontban. Semmi nem téríthette el útjáról, amikor egy ügyön dolgoztak. A terepmunkát sem utasította vissza, szívesen ment akkori társával egy – egy tetthelyre. Máig sem értette, miért jött el onnan valójában. Talán egy nagyobb városra, a nyüzsgésre vágyott. Most megkapta. Hurrá…

– Nos, hadnagy, hol kezdjük?

– Nézze Liz, nekem ez új pálya. Pszichológussal még nem dolgoztam együtt. Most maga a főnök, én csak figyelek.

– Rendben. Tehát… Sokat gondolkoztam az éjszaka. Igaz, hogy a találkozásom a férfival nem a beszélgetésre épült, így pszichológiailag nehéz egyértelmű képet felállítani a fickóról. A pszichológia alapja a