A nevem Asher Lev

By Chaim Potok

"Ha választanod kellene az esztétikai vakság és a morális vakság között, te melyiket választanád?"

Mélyen felkavaró, zseniális regény egy kivételes tehetséggel megáldott, érzékeny fiúról, aki a lélek két birodalma - a ladovi (lubavicsi) haszid közösség Isten-vezérelte világa, és a művészet ugyancsak fanatikus, magányos és felőrlő világa - közt vergődik. És mindkettő tántoríthatatlan hűséget követel tőle.

Chaim Potok az amerikai- és a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Rabbi, irodalmár, filozófus. Regényei tudás, szépség és szeretet különös ötvözetei, amelyek számos országban vezették hónapokig a bestsellerlistákat.

"A nevem Asher Lev. Az az Asher Lev, akiről az újságokban és a képeslapokban olvasnak, akiről annyi szó esik a vacsora- és koktélpartikon, a Brooklyni Feszületről elhíresült, legendás Lev. Vallásos zsidó vagyok. Igen. Hívő zsidók természetesen nem festenek feszületeket. Ami azt illeti, hívő zsidók egyáltalán nem festenek - úgy, ahogyan én. Szerfölött kemény szavakat írnak és mondanak rólam, vádakat koholnak ellenem: áruló vagyok, hitehagyott, öngyűlölő, a családom, a barátaim, a népem szégyene; másfelől, a keresztények szent és sérthetetlen eszméinek kigúnyolója, a nem zsidók által kétezer éve mélységesen tisztelt létformák istenkáromló kufárja. Nos, semmi efféle nem vagyok. Mindazonáltal teljes őszinteséggel megvallom, hogy vádlóim egészében véve nem tévednek: bizonyos szempontból csakugyan mindegyik vagyok..."

"Potok elismerten a családi élet és az amerikai zsidó érzésvilág felülmúlhatatlanul megindító krónikása" - Times Book Review

"Életigenlő... lelket tápláló... mélyen szántó könyv emberségről, vallásról, művészetről." - The Wall Street Journal

• Language: Magyar
• Publisher: Ulpius Baráti Kör
• Release date: Nov 28, 2018
• ISBN: 9786155617386

Book preview

cover.jpg

Chaim Potok

A nevem

Asher Lev

Ulpius Baráti Kör

Budapest

A mű eredeti címe: My name is Asher Lev

Fordította: Loósz Vera

Copyright © Chaim Potok, 1972

Hungarian translation © Loósz Vera, 2000

(© Művelt Nép Könyvkiadó, 2018)

ISBN

A művészet az a hazugság,

ami ráébreszt bennünket az igazságra.

PICASSO

Első könyv

EGY

A nevem Asher Lev. Az az Asher Lev, akiről az újságokban és a képeslapokban olvasnak, akiről annyi szó esik a vacsora- és koktélpar­tikon, a Brooklyni feszületről elhíresült, legendás Lev.

Vallásos zsidó vagyok. Igen. Hívő zsidók természetesen nem festenek feszületeket. Ami azt illeti, hívő zsidók egyáltalán nem festenek – úgy, ahogyan én. Így aztán szerfölött kemény szavakat írnak és mondanak rólam, vádakat koholnak ellenem: áruló vagyok, hitehagyott, öngyűlölő, a családom, a barátaim, a népem szégyene; másfelől, a keresztények számára szent eszmék kigúnyolója, a nem zsidók által kétezer éve áhítatosan tisztelt alakok és formák istenkáromló manipulátora.

Nos, semmi efféle nem vagyok. És mégis, ha teljesen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy a vádak nem teljesen igaztalanok: bizonyos szempontból csakugyan mindegyik vagyok.

A helyzet az, hogy a pletykák, híresztelések, legendák és bulvárcikkek nem megfelelő eszközök az igazság nüánsznyi árnyalatainak, azoknak a finom tónusoknak a közlésére, amelyek egy okozati láncolat sokszor valóban életbe vágó fontosságú elemei. Eljött hát a védőbeszéd, a mítoszrombolás hosszú tárgyalásának ideje. De mentegetőzni nem fogok. Abszurd dolog bocsánatot kérni egy rejtély miatt.

Hiszen mindvégig az volt – rejtély, olyasmi, amire teológusok gondolnak, amikor, mondjuk, a csoda és az áhítat fogalmáról beszélnek. Kétségkívül rejtélyként kezdődött, mivel családom történetében semmi sem utalt arra, hogy kivételes és nyugtalanító tehetséggel jöhetek világra. Apám századokra visszamenően nyomon tudta követni a családfáját, egészen az 1347-es pestisjárványig, ami Európa lakosságának csaknem a felével végzett. Apám ükapja ifjúkorában intéző volt egy tivornyázó orosz nemes hatalmas birtokain, aki ha berúgott, muzsikokat gyilkolt; egyszer féktelen részegségében felgyújtott egy falut, és ott égtek az emberek. Látod, így viselkedik egy goj, mondta mindegyre apám és anyám. A szitrá áchrá emberei viselkednek így. Gonosz lelkek, a Másik Oldalról valók. Zsidó nem viselkedik így. Apám ükapja elképesztő vagyon forrásává változtatta azokat a birtokokat – a munkaadója, no meg a maga számára. Élete derekán utazgatni kezdett. Miért utazott olyan sokat? – kérdezem sokszor. Azért, hogy jótetteket vigyen véghez, s így az Örökkévaló lakhelyévé tegye a világot, felelte apám. Azért, hogy megkeresse a szükségben szenvedőket, vigaszt és segítséget nyújtson nekik, válaszolta anyám. Oly gyakran meséltek róla kiskoromban, hogy sűrűn felbukkant álmaimban: a mesék óriásaira emlékeztető férfi, magas, fekete szakállas, testben és lélekben hatalmas; briliáns üzletember; főiskolák, egyetemek nagyvonalú támogatója; legendás utazó és az Utazások távoli országokba című, héber nyelvű könyv szerzője. Ez a nagy ember jött el hozzám álmaimban, és apám aggályos kérdéseit visszhangozta a legutóbb kidekorált csupasz falról meg a szent könyvek lapszéleiről, amelyeket aznap rajzoltam tele. Nem volt valami öröm felébredni, miután róla álmodtam. Mennydörgés íze maradt utána a számban.

Apám édesapja, kinek a nevét viselem, tudós volt, s a világtól elzárkózva, zsinagógák és akadémiák tanulótermeiben töltötte ifjúságát és élete delét. Noha sosem írták le nekem, apró termetűnek képzeltem, óriási fejjel, kialvatlanságtól duzzadt szemhéjjal, sápadt arccal, fonnyadt ajakkal, az orcáján és halántékán lüktető kék erekkel.

Fiatalon kiérdemelte az iluj, lángész nevet, amit nem egykönnyen osztogattak a kelet-európai zsidók. Húszéves korára pedig a Moziri Zseniként emlegették az orosz város után, ahol élt. Valamivel ötvenedik születésnapja előtt váratlanul és rejtélyesen elhagyta Mozirt, és Ladovba utazott a feleségével meg a gyerekeivel, ahol a ladovi Rebbe vezette orosz haszid irányzat tagja lett. A rabbi követeként keresztül-kasul beutazta a Szovjetuniót. Miért utazott olyan sokat? – kérdeztem egyszer. Azért, hogy az Örökkévaló lakhelyévé tegye a világot, felelte apám. Azért, hogy megkeresse a segítségre szorulókat, válaszolta anyám. Egy szombat este a rabbi zsinagógájából tartott hazafelé, amikor megölte egy fejszével hadonászó, részeg paraszt. Nagyapám valamiképp megfeledkezett róla, hogy húsvét előestéje volt.

Anyám egy tekintélyes Sadegerer haszid családból jött – istenfélő zsidók, a rizsini Jiszróel alapította nagy kelet-európai haszid dinasztia követői. Apai ágon egészen a berdicsevi rabbiig, az egyik legszentebb haszid vezetőig tudta nyomon követni a családját. Anyai ágon nagy tudósok követték egymást, egészen a Hmelnyickij-féle mészárlásig a tizenhetedik századi Lengyelországban, ahol vérbe és halálba vesztek.

Nos, a kis Asher Lev – 1943-ban Rivkeh és Aryeh Lev fiaként Brook­lyn Crown Heightsként ismert negyedében látta meg a napvilágot –, a kis Asher Lev volt e két rangos családi vonal érintkezési pontja, a rejtett zsidó képességekkel megáldott és zsidó kötelességekkel megterhelt háromszög csúcsa. Ámde ő egy kivételes tehetséggel is született.

Nem emlékszem, mikor kezdtem használni ezt a tehetséget. Arra viszont igen, hogy négyévesen, egy kisgyerek görcsös szorításával fogva a ceruzát, papírfecnikre, könyvek lapszélére, csupasz falakra ültettem át a körülöttem lévő világot. Emlékszem, lerajzoltam e világ körvonalait: keskeny szobámat az ággyal, a pingáld magad sublóttal, az íróasztallal meg a székekkel, a lebetonozott hátsó udvarra néző ablakokkal; lakásunk fehér falait, a rongyszőnyeggel borított padlót meg a Rebbe nagy, bekeretezett képét a nappali ablaka mellett; a széles utcát – a Brooklyn Parkway volt a maga nyolcsávos forgalmával –, a bérházak vörös tégláit és fehér köveit, a járdák szabályos cementnégyszögeit, az aszfalt gödreit; az embereket az utcákon: szakállas férfiakat, a fák alatti padokon pletykálkodó öregasszonyokat, pajeszos, kipás fiúcskákat, ifjú feleségeket hosszú ujjú ruhában és divatos parókával – közösségünkben minden férjes asszony paróka alá rejti természetes haját az erényesség miatt. Grafittól és színes krétaportól maszatosan nőttem fel. Legkedvesebb cimboráim Eberhard és Crayola voltak. Az étkezések előtti mosakodás kozmikus vállalkozásnak bizonyult.

Emlékszem, lerajzoltam anyámat. Mivel Crown Heightsben született és nevelkedett, családja pedig előkelő helyet foglalt el a ladovi arisztokráciában, kijárta a lányokra szabott ladovi iskolákat, s a középiskola elvégzése után egy héttel hozzáment apámhoz. Tizenkilenc éves volt, amikor megszülettem, s inkább látszott a nővéremnek, mintsem az anyámnak.

Emlékszem anyám arcáról készített első rajzaimra: hosszú, egyenes orr, tiszta, barna szempár, magasan ülő arccsont. Kicsi volt, törékeny; karja vékony és bársonyos, ujjai hosszúak, karcsúak, kecsesek. Sima arca szappanszagú. Szerettem, ha az arca ott volt az enyém mellett, amikor elalvás előtt elmondtam a Kriát smát.

Emlékszem életemnek e korai esztendeire, tollal, krétával, ceruzával tett első próbálkozásaim éveire. Szerfölött boldog évek voltak; anyám is, én is sokat nevettünk. Játszottunk. Hosszú sétákat tettünk. Gyöngéd nővér volt.

Lerajzoltam, ahogy sétál velem a Brooklyn Parkwayen, feltűrt kabátgallérjával az álla körül, orcája kipirul az erős őszi szélben – két élénkvörös, kerekded folt sima, finom arcbőrén. Télen lerajzoltam, amint az úttestek széles elválasztó sávját szegélyező fákat dobálja hógolyóval, karja úgy lendül, akár egy kislányé. Gyakran futkároztunk együtt a hóesésben, kalocsninkkal rugdalva a havat, s én ezt is lerajzoltam.

– Nahát, milyen szép – mondta egyszer egy őt ábrázoló rajzot nézve, amelyen épp egy hóbuckát ugrik át. – Ez tetszik nekem, Asher. Nagyon szépen megcsináltad a havat. És milyen magas. Micsoda ugrás! Tényleg így ugrottam? Szinte repülök.

Tavasszal néha evezni mentünk a Prospect Parkba; nem esett messze a lakásunktól. Anyám ügyetlenül evezett, s idegesen kacagott, valahányszor egy-egy erőteljes evezőhúzás után, amellyel csak a vízfelszínt súrolta, hátraesett, le az ülésről. Mi mégis odajártunk. Gyakran vittem magammal a krétáimat meg a rajztömböt, és lerajzoltam őt evezés közben, meg az eget és a vizet is, a bizonytalan, kapkodó evezőcsapásaitól felkavart felszínt.

– Nem szép dolog így lerajzolni az anyukádat, Asher.

– De ez akkor volt, amikor beestél a csónakba, mama.

– Nem rendes dolog. Nem illedelmes. A föveny viszont nagyon szép lett. Hogy csináltad?

– A parti homokot használtam hozzá. Látod a homokot?

Nyáron pedig könnyű, hosszú ujjú blúzaiban rajzoltam le, felső ajkán és szemöldökén apró izzadsággyöngyökkel. Valamennyi ruhája és blúza hosszú ujjú volt – közösségünk asszonyai az erényesség miatt sosem viseltek rövid ujjú ruhát –, és szörnyen verítékezett a hőségben, főleg közös sétáinkon.

– Hát az meg mi az arcomon? – kérdezte egyik nyári rajzomat nézegetve, amely a Brooklyni Botanikus Kertben ábrázolt minket séta közben.

– A foltok, mama.

– Miféle foltok, Asher?

– A nedves foltok, mama. Hőségben ott vannak a nedves foltok.

Kisvártatva azt kérdezte tőlem:

– Miért nem a szép madarakat rajzolod inkább, Asher? És a virágokat. Miért nem a virágokat rajzolod?

Még a kezdetek kezdetén, még mielőtt anyám megbetegedett, apám rengeteget utazott.

– Ma megint elmegy az apukám? – faggattam egyszer reggeli közben.

– Ottawába – mondta, és fel sem nézett a New York Timesból.

– Hol van Ottawa?

– Ottawa egy igen fontos város Kanadában.

– Kanada egy Amerikával szomszédos ország – magyarázta anyám.

– Miért utazik az apukám Ottawába?

– Hogy a kormány embereivel találkozzék – válaszolt büszkén anyám.

– Miért?

Apám felpillantott az újságból.

– A Rebbe kért meg rá, hogy odamenjek.

Apám tizennégy évesen került Amerikába az édesanyjával és a bátyjával, és huszonöt volt, amikor születtem. A brooklyni Crown Heights negyed ladovi jesivájában végzett, a Brooklyn Universityn szerzett baccalaureatusi fokozatot politikai tudományokból, a New York Universityn pedig magiszteri fokozatot ugyanebből a tárgyból. A Rebbe kérésére szerezte meg ezeket a fokozatokat.

Magas volt, és széles vállú. Élénk, nyílt tekintetű, sötét szemű. Nyíratlan szakálla, akárcsak a haja, vörös. Pajeszát a füle mögé dugta. Vörös hajam és sötét szemem apai örökségem. Finom vonásaimat és törékeny termetemet anyámtól örököltem.

Egy reggel kimentem a konyhába, apám épp narancslét készített. A maga sajátos módján csinálta: mindenki megkapta egy narancs kinyomott levét, fél pohár hideg vizet meg egy teáskanál cukrot. Minden reggel ezzel az üdítőitallal ébredtem. Néha már abból, ahogy a narancslevet készítette, meg tudtam állapítani, elutazik-e aznap vagy sem.

Azon a reggelen sietett, így aztán tudtam, hogy elutazik.

– Jó reggelt! – mondtam. – Az apukám ma utazik a Rebbének?

– Jó reggelt, Asher! Elmondtad a Móde ánit?

– Igen, papa.

– Ülj le. Elkészítem a narancslevedet.

Leültem. Anyám kukoricapelyhet tett az asztalra.

– A papád ma Washingtonba utazik – mondta.

– Mi az a Washington?

– Az a város, ahol Amerika kormánya van.

– Az apukám a Rebbének utazik Washingtonba?

– Igen – felelte anyám. Fölöttébb büszke volt apám küldetéseire a Rebbe képviseletében.

– Miért utazik az apukám a Rebbének?

Apám narancslét töltött a poharamba.

– Az én apám a Rebbe apjának képviseletében utazott, mindketten nyugodjanak békében. Én a Rebbe képviseletében utazom. Óriási megtiszteltetés, ha a Rebbe nevében utazhat az ember.

– És mit csinál az apukám, amikor a Rebbe képviseletében utazik?

– Túl sok kérdés – mondta apám. – Idd meg a narancslevedet, Asher. Ha túl sokáig hagyod állni, kimegy belőle a vitamin.

Időnként vacsora után ment el. Többnyire reggeli után szokott elmenni. Anyám meg én az ajtóig kísértük.

– Jó utat – mondta mindig anyám. Aztán még jiddisül hozzátette: – Menj egészségben, térj vissza egészségben.

Nem ölelték meg egymást. Sosem ölelték meg egymást a jelenlétemben.

Apám megcsókolt, fogta a fekete bőrkofferját meg a diplomatatáskát, és elindult. Néha a nappali ablakához futottam, s néztem, ahogy kilép a házból, és taxit fog, avagy a ladovi mozgalom másfél saroknyira levő épülete felé igyekszik. Figyeltem, mint távolodik szapora léptekkel a Brooklyn Parkway fái alatt, kezében fekete bőrkoffer és diplomatatáska, hóna alatt a New York Times – magas, széles vállú, vörös hajú, jól öltözött férfi, sötét öltönyben és kabátban, keskeny karimájú kalapban, alig észrevehetően húzza a lábát a gyermekbénulástól, amit még Szovjet-Oroszországban kapott el.

Sűrűn lerajzoltam őt azokban az első években. Lerajzoltam, ahogy esténként anyámmal üldögél, olvas vagy beszélget. Lerajzoltam, amint kávét iszogat a konyhaasztal mellett. Olykor felébredtem éjszaka, és hallottam őket a konyhában. Gyakran késő éjszakáig ücsörögtek annál az asztalnál, kávézgattak, cseverésztek. Én pedig az ágyamban fekve azon elmélkedtem, miről beszélnek.

Emlékezetből rajzoltam le apámat és magamat a zsinagógánk felé sétálva. Ő olyan magas volt, én meg olyan kicsi, hogy menet közben felém billentette a fejét. Lerajzoltam, ahogy azokon a hétköznap reggeleken, amikor valamilyen okból nem mehetett el a zsinagógába, imalepelben és tefilinnel otthon imádkozott. A nappali ablakánál állt, fejére borított imalepellel, előre-hátra hajlongva, csak vörös szakállának csücske kandikált ki a fehér-fekete csíkos sálból.

Emlékezetből rajzoltam le a zsinagógánkban imádkozva, sábeszkor, imalepelben, csupán vörös szakállát lehetett látni. Emlékezetből rajzoltam le, ahogy Jom Kipurkor könnyezve kántálja az imát, amely elbeszéli, hogyan mészárolták le a rómaiak a tíz nagy bölcset. Mindig közel álltam hozzá a fehér halotti ruhában, a tálesz alatt, és láttam a könnyeit, mintha csak a szeme előtt játszódna le a gyilkosság. Emlékezetből rajzoltam le, amint a pálmaágat és az etrogot viszi Szukkot ünnepén, hatalmas kezében eltörpült a kicsi, citromhoz hasonló gyümölcs. Emlékezetből rajzoltam le, amikor a nappali ablakpárkányán meggyújtja a chanuka gyertyákat. Elkántálta az áldásokat, meggyújtotta a gyertyákat, s anyám meg én együtt énekeltük vele a dalokat. Utána még sokáig állt az ablakban, figyelte, mint égnek a pici lángocskák, szembeszállva a hatalmas éjszakával.

Sábeszkor vagy ünnepeken mindig a nappaliban volt, Talmudot olvasott, vagy a haszidizmusról szóló könyvet tanulmányozott. Néha láttam, hogy a Szánhedrin traktátusban lévő szakaszt nézi: „Bármely férfiút, aki egyetlen zsidó lélek vesztét okozta, a Tóra úgy ítél meg, mintha egy egész világ vesztét okozta volna; és bármely férfiút, aki megmentett egy zsidó lelket, úgy, mintha egy egész világot mentett volna meg."

Egyszer megkérdeztem tőle:

– Ez csak akkor van, ha az a férfi megöl egy zsidót, papa?

– Nem, Asher. Ugyanez a szakasz máshol is megjelenik a „zsidó" szó nélkül.

– Papa, hogy lehet egy férfi, aki egyetlen embert öl meg, olyan, mint az, aki egy egész világot pusztít el?

– Mivel azokat a gyermekeket és a gyermekek gyermekeit is meggyilkolja, akik attól az illetőtől származhattak volna.

– Miért olvasod ezt olyan sokszor, papa?

Halványan elmosolyodott, ábrándos lett a tekintete.

– Az édesapám gyakran szerette olvasni, Asher.

Én pedig emlékezetből lerajzoltam, amint apám a Talmudnak ezt a traktátusát tanulmányozza.

Egy alkalommal, valamelyik rajzomra pillantva, azt mondta:

– Nem találsz magadnak jobb időtöltést, Asher? Nagyapádnak nem tetszene, hogy ennyi időt fecsérelsz el ostobaságra.

– Ez egy rajz, papa.

– Látom.

– Egy rajz nem ostobaság, papa.

Meglepetten nézett rám. De semmit sem mondott. Ötéves se lehettem akkor.

Közömbös volt a rajzaim iránt; olyasvalaminek tartotta, amivel egészen kicsi korukban foglalatoskodnak a gyerekek, aztán majd kinövik. Én ezzel szemben továbbra is rajzoltam őt, bár egy idő múlva már nem mutattam meg neki a rajzokat.

Emlékezetből lerajzoltam zemirot éneklése közben a sábeszi étkezéseken. Anyám meg én mindig együtt énekeltünk vele. Mély hangon, mégis lágyan énekelt, lehunyt szemmel s épp csak annyira hátrahajtott fejjel, hogy vörös szakálla sűrűje alatt láthattam nyakának fehér bőrét.

Emlékezetből lerajzoltam, amikor édesanyja halála után négy nappal, a sábeszi vacsorán először énekelte el apja dallamát a Já ribon ojlámra – fülbemászó dallam, fájdalmat, szenvedést, hitet és reményt hordozott magában. „Já ribon ojlám ojlám, ribon ojlám veolmájó – énekelte behunyt szemmel, lágy, remegő hangon, felsőtestével alig észrevehetően hintázott előre-hátra, a széke támlája meg az ebédlőasztal széle között. „Ant hu malka, melech, melech málchájó… Tovább hintázva szünetet tartott. Reszketve elnyújtotta a szünetet, majd folytatta: „Ovad gevurtaich…" Behunyt szeméből könny patakzott. Anyám az asztalra szegezte tekintetét. Én meredten néztem apámat. Anyám finoman megszorította a kezem.

Napokig visszhangzott fejemben a dallam. Újból és újból lerajzoltam apámat, amint az apja melódiáját énekli.

Azon a héten énekelte el újra, amikor anyámat bevitték a kórházba.

Halvány emlékeim vannak csupán arról a sötét, ködös hétről. Január volt. Épp betöltöttem a hatot. Jött egy telefonhívás. Apám kiviharzott a lakásból, majd nemsokára visszatért, arcából kifutott a vér. Aztán anyám sikoltozni kezdett. Megállás nélkül csörgött a telefon. Rokonok és barátok töltötték meg a lakást. Anyám egyre csak sikoltozott. Céltalanul ődöngtek az emberek, arcuk borzalomról, megrendülésről árulkodott. Én a szobámban voltam, résnyire nyitottam az ajtót, azon keresztül kukucskáltam kifelé. Az arcokat figyeltem, anyám sikoltozását hallgattam. Leküzdhetetlen, jeges reszketés kerített hatalmába. Történt valami az anyukámmal. Nem bírtam elviselni a sikolyait. Belém hasítottak – mint az üvegszilánk, amely megvágta a kezem, mint a járdaszegély, amely felhasította egyszer a térdemet. Téptek, szaggattak a sikolyok. Őrjöngővé, hisztérikussá váltak az emberek. Hangos zokogást hallottam. Aztán egyszer csak elhalt a zaj. Anyám abbahagyta a sikoltozást. Csak suttogás hallatszott. Kikukkantottam a folyosóra. Két sudár, fekete szakállú férfi jött végig az előszobán. Mögöttük egy középmagas férfi lépdelt, sötét öltönye fölött sötét kabátot viselt. Rövid, fekete szakálla volt, és közönséges fekete kalapja. A sudár fekete szakállúak utat nyitottak előtte a tömegben. Mögötte halkan összesúgtak az emberek. Olyan volt, mintha jelenléte fehér fénnyel árasztotta volna el a lakást. A Rebbe volt az. Két fekete szakállú, sudár férfi jött a háta mögött is. A Rebbe az én otthonomban! Biztos voltam benne, hogy meghalt az anyám. A szobám padlójára feküdtem és sírtam.

Később eszébe jutottam valakinek. Átvittek az egyik szomszédhoz. Másnap hoztak vissza. Anyám nem halt meg. Az ágyában feküdt, de nem engedtek be hozzá. Jakov bácsit baleset érte, magyarázta apám. Autóbaleset. Detroitban. Amikor a Rebbe küldöttjeként utazott.

Jakov bácsikám anyám egyetlen bátyja volt. Még három nappal ezelőtt nálunk járt. Folyton meglátogatott minket. Egyedül lakott, tőlünk két sarokra. Alacsony volt és vékonydongájú, sötét hajú, barna szemű, keskeny ajkú. Nagyon hasonlított anyámra. Történelmet és orosz államtant tanult. A Rebbe tanácsadója volt. „Na, mi újság a világban?" – ez volt a kedvenc kifejezése. Kellemes hangon beszélt, a légynek sem ártott. És most, huszonhét évesen meghalt egy autóbalesetben.

Másnap anyámat bevitték a kórházba. Azon a sábeszen apám elénekelte az apja Já ribon ojlám melódiáját. A bátyja lakásában voltunk, tőlünk néhány háztömbnyire csupán, mert a sógornője hallani sem akart róla, hogy anyám távollétében otthon tartsuk a szombatot. Körülültük azon a péntek estén az asztalt, hosszú csöndek telepedtek ránk, apám bátyja ügyetlenül próbálkozott a zemirottal. És akkor, váratlanul, apám énekelni kezdte az apja melódiáját.

Volt abban valami földöntúli, ahogyan azon az estén énekelte azt a dallamot – mintha ismeretlen világokon keresztül szárnyalt volna, hogy erőt merítsen. Szeme nyitva volt, egy pontra meredt, mégis befelé nézett. Édesség és keserűség, fájdalom és sóvárgás csendült a hangjából – lágyan, vibrálva, emelkedőn, ereszkedőn, ismét emelkedőn. Amikor pedig befejezte, hosszú csönd követte – s én abban a csöndben úgy képzeltem, távoli sikolyokat hallok, és féltem.

Aznap éjjel, nagyon későn, álmokkal teli, mély szendergésből ébredve, ismét hallottam a melódiát, s azt hittem, álmodom. Ám a dallam azután is folytatódott, miután meggyőződtem róla: valóban ébren vagyok. Apám hangja volt, a nappaliból jött. Láttam, hogy az ablak előtt áll. A felhúzott, hatalmas redőny szigorúan merőleges volt az ablakkeretek magas négyszögeire. Egyetlen kis lámpa világított halványan az ablak melletti foglalatban – sábeszkor mindig ezt hagytuk égve ebben a szobában. Gyönge árnyékot vetett a padlóra, lágy, vöröslő fényt apám arcára. Ő, az apja melódiáját dudorászva, az utcát fürkészte az ablakból. Pizsamában és bordó házikabátban volt. Haján nagy kipa. Pajesza kócosan csüngött. Attól az egyetlen, gyönge éjjeli lámpától eltekintve, sötétség telepedett a szobára. Én az ajtóban álltam, s láttam, mint tükröződik arca az ablaküvegben. Néztem a szemét, figyeltem szája mozgását. Mindkét kezével a fejét támasztotta. Ahogy ott állt a szoba sötétjében, s az éjszakai utcára néző ablakban visszatükröződtek halványan megvilágított vonásai, olyan volt, mintha lassan keresztülúszna a széles éjszakán, hogy dallamból és gyönge fényből szőtt takarójával körülölelje és betakarja.

Anyám kijött a kórházból, apám pedig felhagyott az utazással.

A Rebbe stábja számos veszteséget szenvedett el azóta, hogy a második világháború után újjászervezték Amerikában: egyik tagja nyugat-németországi küldetése során kapott szívinfarktust, egy másiknak Rómában volt súlyos autóbalesete, egy harmadikat Bukarestben vertek össze. És voltak mások is. Ám anyám bátyja volt az első, aki meghalt.

Anyám és a bátyja különleges kapcsolatban voltak egymással, s anyám majd belepusztult az elvesztésébe.

Mindig is vékony volt; csontsoványan jött haza a kórházból. Először meg sem ismertem. Arra gondoltam, tévedés történt, és ki tudja, miért, valaki mást küldtek vissza helyette.

Az első néhány nap ágyban maradt. Aztán kijött, kísértetként mozgott a lakásban hálóingében, szemei sötét, fénytelen tócsák, rövid, fekete haja kócos, még parókát sem tett fel. Egyetlen szót sem szólt senkihez. Azt hittem, elvesztette a hangját, mígnem egy késő délután meghallottam, hogy a nappaliban beszél, és rájöttem, hogy önmagával társalog.

– Muszáj volt elmenned? – mondta. – Igen? Miért kellett elmenned? Hogy fogok most átmenni az utcán?

Kirázott a hideg, miközben hallgattam. Aznap este, amikor lefektetett, azt kérdeztem apámtól:

– Meg fog halni az anyukám?

Felsóhajtott.

– Nem, Asher. Nem. Nem fog meghalni az anyukád.

– Nagyon beteg az anyukám?

– Igen.

– És meggyógyul az anyukám?

– Igen, ha Isten is megsegít.

– Én azt akarom, hogy meggyógyuljon az anyukám. Szép rajzokat akarok csinálni neki.

Apám magához ölelt. Szakálla súrolta az arcomat.

– Most menj szépen aludni, Asher. És hadd haljam a Kriát smát.

Anyámnál könnyen eltörött a mécses. Hamar elfáradt. Egyáltalán nem törődött a lakással, az ennivalóval, azokkal a dolgokkal, amelyeket muszáj elvégeznie az embernek, ha élni akar.

Mindennap eljött hozzánk egy asszony, hogy kitakarítson és megfőzzön. Mrs. Sheindl Rackover, így hívták. Özvegy volt, alacsony, kövér, szigorú, tetterős és megszállottan vallásos. A gyerekei már kirepültek. Kizárólag jiddisül beszélt. Anyám kerülte őt. Anyám kerülte a barátokat és a rokonokat. Került engem. Kerülte az apámat. Mintha rejtőzködne mások jelenlétében.

Egy napon magányosan üldögélt a nappaliban, s egyszer csak énekelni kezdett. Bár haszid dallam volt, nem ismertem fel. Furcsán, lágy hangot imitálva énekelt.

– Miért énekel úgy az anyukám? – faggattam aznap este apámat.

– Hogyan?

– Jakov bácsi hangján.

Apám segített belebújni a pizsamámba. Remegett a keze.

– Édesanyád a bátyjára emlékezik, nyugodjék békében.

– Te is emlékezel Jakov bácsira, papa?

– Igen.

– De te nem énekelsz úgy.

Egy pillanatra elfordította a fejét, majd így szólt:

– Most aludj szépen. Hadd halljam a Kriát smádat.

Anyám egy hete jöhetett haza a kórházból, amikor egy délután egyedül találtam a nappaliban.

– Jobban vagy, mama? – kérdeztem.

Rám pillantott, de mintha nem is látott volna. Aztán láttam, hogy felcsillan a fény a szemében.

– Asher?

– Mama?

– Szép dolgokat rajzolsz, Asher? Jó és szép dolgokat?

Nem rajzoltam szép dolgokat. Torzított idomokat, örvénylő formákat rajzoltam, feketét, pirosat, szürkét. Nem feleltem.

– Madarakat, virágokat és szép dolgokat rajzolsz, Asher?

– Rajzolhatok neked madarakat és virágokat, mama.

– Szép dolgokat kell rajzolnod, Asher.

– Rajzoljak neked egy madarat?

– Széppé kell varázsolnod a világot, kicsim. Tedd széppé és barátságossá. Jó élni, ha szép világ vesz körül.

– Szép virágokat és madarakat rajzolok neked, mama. Most rögtön megrajzolom.

– Nem fontos! – mondta élesen. Kinézett az ablakon. – Úgysem teljes. Változtathat az valamin is? Mondd meg, miként.

És megint olyan élettelen, üveges lett a szeme.

Látszólag gyűlölte a konyhát, mert amint végzett az evéssel, kimenekült onnan. A szobámba pedig be se tette a lábát. Az ágyában feküdt, aludt, vagy a plafont nézte, avagy a nappaliban üldögélt a szófán, és kibámult az utcára.

Rákapott a dohányzásra. Füstbe burkolódzva ült a nappaliban, a kis asztalon mindig dugig voltak csikkel a hamutartók. Mrs. Rackover zsörtölődve tisztogatta a hamutartókat, de csak magában morgott, anyámnak egy szót sem szólt. Mindenütt szürke kis hamuhengereket fedeztem fel a padlón.

Mintegy két héttel azután, hogy kijött a kórházból, egyik délelőtt bementem a szüleim hálószobájába, s az ágyban találtam anyámat. Hatalmas franciaágy volt. Anyám a zöld paplan alatt feküdt, töpörödöttnek tűnt. Arca betegesen sápadt. Hálóinge ujjából kinyúlt csontos keze. Élettelennek látszott, amikor beléptem, aztán megrebbent a szemhéja, felemelte fejét a párnáról, és rám nézett. Beszélni kezdett, majd elhallgatott és visszafeküdt. Egy pillanatig a plafonra meredt, aztán becsukta a szemét. Sápadt kis halmokként dudorodtak ki a két, szürkéskék üregből.

Sokáig ácsorogtam ott. Furcsa, rossz szag terjengett a levegőben.

Azért mentem be, hogy megmutassam, amit még reggel rajzoltam. Két madarat ábrázolt a rajz. Egyikük a fészkében kuksolt, a másik kiterjesztett, verdeső szárnyakkal épp leereszkedett a fészekre. A fészek halványsárga volt, narancsszínűek és sötétkékek a madarak, körös-körül zöld levelek és piros virágok. Halványkékre színeztem a fehér felhőkkel tarkított eget, és pici madarak látszottak a távolban. A fészekben ülő madárnak óriási, fekete szemei voltak.

Az ágy mellett állva figyeltem anyám lassú lélegzését.

– Mama! – mondtam.

Alig észrevehetően megrebbent a szeme, de csukva maradt.

– Mama! – próbálkoztam ismét.

Akkor megmozdult a keze, felém fordította a fejét, és kinyitotta a szemét.

Feltartottam a rajzot. Üres tekintettel pillantott rá.

– Itt vannak a madarak és a virágok, mama.

Pislogott.

– Széppé varázsoltam a világot, mama.

Elfordította a fejét, és lehunyta a szemét.

– Mama, beteg vagy?

Nem mozdult.

– De én széppé varázsoltam a világot, mama.

Erre sem moccant.

– Még ennél is több madarat és virágot fogok rajzolni neked.

Valaki besietett a szobába. Egy kéz nehezedett a vállamra.

– Mit keresel itt? – suttogta indulatosan jiddisül Mrs. Rackover.

– Rajzoltam egy képet az anyukámnak. Meggyógyítom az anyukámat.

– Gyere innét! – Húsos arca megrándult. Mintha attól félt volna, hogy felébreszti anyámat.

– Az anyukám kérte, hogy rajzoljak neki.

– Azt mondtam, gyere. – Keményen megpenderített a tengelyem körül, aztán kifelé tuszkolt a szobából. – Miféle fiú zavarja a beteg mamáját? Csodálkozom rajtad. Jó kisfiú nem tesz ilyet. –

A szobámba küldött.

Az ágyamon ültem, és a rajzot néztem. Sötét, dideregtető félelem kerített hatalmába, egy addig ismeretlen rettegés. Az asztalomhoz mentem. Jóval később, amikor Mrs. Rackover ebédelni hívott, egy rajz előtt találtam magam: fekete és vörös örvények, szürke szemek, halott madarak.

Rokonok és barátok jöttek el meglátogatni anyámat. Többnyire látni se akarta őket. Ám néha apámnak sikerült rábeszélnie, hogy csatlakozzék a nappaliban lévő vendégekhez. Akkor az egyik karosszékben ült, törékenynek, gyöngének látszott, s egyetlen szót sem szólt. Olyankor kínos csönd volt, beszélgetésre tett tétova kísérletek, és megint csönd. Anyám hazajáró léleknek tűnt azokban a pillanatokban, élettelennek, mint akiből elszállni készül az élet.

Egyik nap megjelent a nővére. Alacsony, robusztus, harmincas asszony, Bostonban élt a férjével meg a négy gyerekével. A nappaliban ültek anyámmal.

– Férjed van és gyereked, Rivkeh. Hogyan hanyagolhatod el őket? Kötelességeid vannak.

Apám is ott volt akkor. És más rokonok is, de hogy kik, arra már nem emlékszem.

– Nézz a fiadra! – mondta anyám nővére. – Nézd csak meg. Csupa maszat. Hogy engedheted meg neki, hogy ilyen