Faro

By Leslie Kona

Rendhagyó mese életről és halálról, magányról és egymásra találásról, de mindenekelőtt egy nem mindennapi utazásról, amely alapjaiban változtatja meg három ember életét. Mert mekkora esély van arra, hogy a kilátástalan helyzete elől menekülő magyar férfi, és a családja által kitagadott siketnéma spanyol lány sorsa végérvényesen egymásba fonódik, valahol Galícia nyugati partjainál? Különösen úgy, hogy a végzet fonalát egy hatéves kislány bogozza össze figyelemreméltó elszántsággal? És azért, hogy hőseink útjai ebben a lebilincselő történetben ugyanolyan kifürkészhetetlenek legyenek, akár az életben, a cselekmény szálai is úgy fonódnak össze, akár a hosszú szőke tincsek annak a bizonyos hatéves kislánynak a hajában.

• Language: Magyar
• Publisher: Underground Kiadó és Terjesztő Kft.
• Release date: May 7, 2018
• ISBN: 9786150012209

Book preview

cover.jpg

Leslie Kona

FARO

2017

Lillának,

akiről Concepción alakját mintáztam.

Előszó

A világítótorony rendeltetése, hogy utat mutasson a hajósoknak, hazasegítse őket ködben, viharban, éjszakai sötétségben. Időnként mindenkinek szüksége lehet egy útjelzőre, amely megmutatja számára a helyes irányt. Mert valamennyien eltévedünk olykor, és reménytelennek látjuk a helyzetünket, pedig a megoldás talán ott van az orrunk előtt. Hiszen az életben bármi szolgálhat világítótoronyként. Egy utazás, egy találkozás, egyetlen szó… vagy akár mi magunk.

1. fejezet

Gyönyörű nyári reggel volt, a nap lassan kúszott elő a hegyek mögül, hosszú árnyékokat rajzolva a szélvájta tengerparti sziklák közé. Éjszaka esett. A fű még mindenhol nedvesen csillogott, és a tenger is olyan sötétkék volt, mint általában vihar után, de a kora reggeli napsütésben percről-percre melegedett a levegő, hogy néhány óra múlva már forrón vibráljon a parti fövenybe süllyedt lapos kőóriások fölött. A szél szokás szerint jellegzetes gyantás-sós illatot hozott a délre húzódó törpefenyőkkel szegélyezett bozótos felől, néha azonban kesernyésen fűszeres áramlat suhant alá az észak-nyugati tölgyesek között megbúvó hegyi legelőkről.

A sziklaorom meredeken ugrott ki a hullámok fölé, és majd harmincméternyit emelkedett függőlegesen addig a széles kőpárkányig, ahonnan be lehetett látni az egész vidéket. Csendes, eldugott hely volt ez, távol a hegygerincen futó gyalogúttól, de még a kecskék taposta kacskaringós kis ösvénytől is, amely szeszélyesen kanyargott a sziklás-bozótos fennsíkon. A halászkikötő csak két kilométerre volt innen északra, de a széles ívben kanyarodó sziklafal eltakarta az öbölben ringatózó apró hajókat. Csupán a kiugró földnyelven álló világítótorony csúcsa látszott ki a partvonal takarásából.

Ha valaki vette volna a fáradságot, hogy az útról letérve átvágjon a szúrós bozóton, végig bukdácsoljon a bogánccsal benőtt sziklás talajon, egészen a meredeken lejtő sziklaperemig, és az esővíz vájta keskeny kis hasadékban óvatosan leereszkedjen a kőteraszig, amely természet alkotta kilátóként magasodott a tízemeletnyi mélységben tajtékzó hullámok fölé, valóban a világ végén érezhette volna magát. Innen már csak az Atlanti-óceán végtelen kékjét lehetett látni, egészen a széles ívben hajló horizontig.

A férfi csukott szemmel feküdt a fölé hajló tüskés bokrok takarásában. Az árnyékban még kellemesen hűvös volt, de tudta, hogy délután – akárcsak az elmúlt két napban – forró katlanná változik a kőterasz, és az okkersárga sziklafal tövében negyven fok fölé emelkedik a hőmérséklet. Ha most nem szánja el magát, hogy az oldalába hasító fájdalom, és élesen lüktető bokája ellenére elvonszolja magát a meredély széléig, később már nem lesz hozzá ereje. Az éjszakai eső sáros kis tócsában gyűlt össze a sziklamélyedésben, ahol feküdt, és ivott belőle, amennyit csak tudott, de a két nap, amit ebben a sivár kőkemencében töltött, szinte minden erejét kiszívta.

– Milyen ironikus – gondolta. Azért jött ide, erre a csendes, elhagyatott helyre, hogy eljátsszon a halál gondolatával, és úgy tűnik a halált épp játékos kedvében találta. Most ő játszik el vele egy kicsit, mielőtt megmutatná komorabbik arcát. Amikor fentről meglátta a kiugró sziklapárkány szegélyét, és elkezdett leereszkedni a meredek, köves hegyoldalon, maga is úgy érezte, hogy elért az út végére. A harmincméternyi mélység, a vízből kiemelkedő fekete sziklákhoz csapódó óriási hullámok, a végtelenbe vesző hatalmas víztömeg látványának lenyűgöző szépsége egy pillanatra elterelte a figyelmét arról, hova lép. Még hallotta az ínszalag tompa pattanását, ahogy elszakadt, miközben ő a sziklamélyedésbe szorult lábbal, fejjel előre bukfencezett. Négy-öt métert gurulhatott lefelé a meredek sziklás talajon, mielőtt majdnem három métert zuhanva az oldalára érkezett a kemény kőteraszon. Ha egy kicsit magasabbról zuhan le, a lendülettől pont átgördült volna a sziklapárkány peremén, ezzel tragikomikus, de gyors véget érve, de úgy tűnik, vannak emberek, akiknek nem csak élni, de meghalni sem könnyű. Így megúszta néhány törött bordával, és egy szakadt ínszalaggal, ami nem is tűnt olyan komoly problémának mindaddig, amíg rá nem jött, hogy ebben az állapotban nem tud felkapaszkodni a sziklafal melletti meredek vízmosásban.

Az elmúlt két napban többször is megpróbált felmászni a kőfalon lefolyó esővíz vájta keskeny hasadékban, de sérült lábával és törött bordáival csak reménytelen kínlódás volt minden mozdulat. Tegnap dél óta már csak feküdt a fal tövében levő sekély mélyedésben és arra gondolt, hogyan is került ide. Az éhségtől, és a minden lélegzetvételre az oldalába hasító fájdalomtól nem tudott aludni, így az elmúlt pár órában bőven volt ideje átgondolni, milyen hosszú utat tett meg azért, hogy végül itt haljon meg akarva-akaratlanul, ezen az isten háta mögötti kies tengerparton, valahol Észak-Spanyolország nyugati határán.

Több, mint ezer kilométert gyalogolt Budapesttől Santiago de Composteláig, bízva benne, hogy az El Camino számára is meghozza azt a változást, amiről oly sokat olvasott elindulása előtt azokban az útleírásokban, melyeket az interneten talált. Egyedül indult el, és magányosan tette meg a hosszú utat, várva a megvilágosodásra. Soha nem volt vallásos, az utat sem spirituális értelemben tekintette megtisztulásnak, ezért nem is nagyon állt szóba azokkal a zarándokokkal, akikkel útközben, vagy a szállásokon találkozott. Szinte sosem járt korábban külföldön, életében nem ült még repülőgépen, sőt még saját szülőhazáját is leginkább könyvekből ismerte. Nem vonzották az idegen kultúrák, néhány rövid külföldi útja során, melyeket a szomszédos országokban tett, nem járta végig a csodás templomokat, az impozáns múzeumokat, vagy a történelmi belvárosokat. A természeti szépségek nyűgözték le, a csendes, elhagyatott helyeket kedvelte, ahol nem jöttek szembe hangosan diskuráló német nyugdíjasok, vagy fényképezőgépeiket lelkesen kattogtató japán turistacsoportok. A zarándoklat alatt is csak egyszer csatlakozott hozzá egy barátságos fiatal pár, akikkel valamelyik éjszakai szálláson találkozott. Honfitársként kötelességüknek érezték, hogy megosszák vele tapasztalataikat, és mivel másodszor tették meg ezt az utat, rengeteg bölcs tanáccsal és vidám anekdotával próbálták szórakoztatóvá tenni a szerintük monoton és unalmas közös gyaloglást. Végül két napig olyan tempót kellett diktálnia Franciaországban, mintha valamelyik távgyalogló bajnokságra készülne, hogy lerázza őket, de úgy érezte képtelen lenne meghallgatni még egy tréfás történetet a különböző nemzetiségű zarándokok szokásairól.

Ahogy az út végéhez közeledett, egyre inkább elhatalmasodott rajta valamiféle érthetetlen szorongás. Bár nem bízott benne, hogy a Caminonak köszönhetően egy csapásra megváltozik az élete, de reménykedett benne, hogy a hosszú zarándoklat ismeretlen országokon keresztül, és eddigi életének alapos átgondolása kizökkenti abból a mély depresszióból, amibe évek alatt lassan belesüllyedt. Egy lökésre lett volna szüksége. Valamire, ami kirángatja az önsajnálatból, és elég erőt ad neki, hogy mindent elölről kezdjen. Még fiatal volt, alig múlt harmincöt éves, de meg volt győződve róla, hogy elpocsékolta ezt a három és fél évtizedet. Eddigi életén is úgy haladt végig, ahogy ezen a zarándoklaton. Magányosan, céltalanul, bízva valami szerencsés véletlenben, ami a megfelelő pillanatban a helyes irányba tereli, és végre megmutatja, mi is az értelme az életének. És akárcsak az életben, az út során sem akart bekövetkezni a várva-várt deus ex machina, az isteni beavatkozás.

Mire megérkezett Santiago de Compostelába, már tudta, hogy nem fog hazatérni. A zarándoklat végére összeállt a sok ismeretlenes egyenlet. Minden elemet a helyére illesztett, minden kudarcát, korábbi tévedését és gyengeségét belekalkulálta a számításba. Sorra vette mindazt, amit addig elért, és a végeredmény nulla lett. Közeledve a negyedik ikszhez kénytelen volt belátni, hogy igaza volt annak a csinos, húsz év körüli lánynak, aki pár éve egy házibulin, vodka-narancs szította őszinteséggel a hangjában, kissé lebiggyesztett szájjal azt mondta neki:

– Aki harminc éves korában még villamossal jár, és a szüleinél lakik, abból már nem lesz semmi. Az örök vesztes marad.

Ott ült fáradtan, porosan, a lábához támasztott hátizsákkal egy spanyol város nyüzsgő, élettel teli főterén, és egyetlen dolog volt, amit mindennél erősebben érzett, ami napról-napra erősödött benne, és kétségbeesett elhatározássá fokozódott, mire az út végére ért: nem fog hazatérni, és ott folytatni, ahol két hónappal azelőtt abbahagyta. A halálnál is rémisztőbbnek érezte a lehetőséget, hogy negyven évesen még mindig bolti eladóként dolgozzon, és az anyjával éljen egy fedél alatt. Számtalan helyen dolgozott már azelőtt, de sehol sem érezte igazán jól magát. Sosem volt jó tanuló, a középiskolában a legnagyobb jóindulattal is csak közepesnek számított. Eszébe sem jutott továbbtanulni, az ambíciónak még a szikrája is hiányzott belőle, így tizennyolc évesen azonnal elkezdett dolgozni. Volt biztosítási ügynök, bolti eladó,