1942 November: A háború fordulópontja

By Peter Englund

Könyvünk a második világháború egyetlen hónapjának – túlzás nélkül állíthatóan nemcsak a háború, hanem a 20. századi világtörténelem legfontosabb, sorsdöntő hónapjának – mikrotörténete napról napra, óráról órára, percről percre.  Az eseményeket a történelem legkisebb alkotóeleme, a részt vevő egyén szemszögéből rekonstruálja. Vannak köztük katonák: Sztálingrádnál harcoló szovjet gyalogos, Guadalcanalnál szolgáló amerikai pilóta, olasz teherautó-sofőr az észak-afrikai sivatagból, partizán a belarusz erdőségekből; de vannak civilek is: tizenkét éves menekült kislány Sanghajból, háziasszony Long Islandről, egyetemi hallgató Párizsból, hajótörött kínai matróz, sonderkommandós Treblinkából, koreai szexrabszolga a Mandalajban felállított tábori bordélyházból. Többnyire ismeretlen emberek a ranglétrák alsó fokairól, bár akad köztük néhány olyan ismerős név is, mint Sophie Scholl, Ernst Jünger, Albert Camus, Vaszilij Grosszman. Nem történelmi távolságból, nem mai tudásunk magaslatairól, hanem az ő szemszögükből élhetjük át azokat a napokat, amikor az egész világ jövője forgott kockán.  „Mit jelentenek ezek a szavak? Manszur Abdulin körbesétál társai között, megkérdezi őket. »Gott mit uns?« Minden német katona övcsatján ez áll. Azok az övek nagyon tartósnak tűnnek, igazi bőrből készültek. Sokszor megállt már egy-egy elesett német előtt, és arra gondolt, hogy leveszi róla az övet, saját használatra. De előbb tudni akarja, mit jelentenek ezek a szavak. Balszerencsét is hozhat.  Sejlik neki egy szabályszerűség: az a katona, aki például elveszi egy halott német óráját, általában hamarosan maga is meghal, néha órákon belül. Egyik barátja felkapott egy német pisztolyt, és véletlenül azonnal kézen lőtte magát vele – ami szigorú értelemben öncsonkításnak minősül, és helyben ki is végezhetik érte az embert. Azonkívül úgy véli, van egy hatodik érzéke, amivel megérzi, ki fog legközelebb elesni: általában túlzottan félni kezdenek, elveszítik az önuralmukat, vagy visszahúzódnak, illetve nyakatekert, de átlátszó módon igyekeznek megemberelni magukat. Vannak jelei.”  

• Language: Magyar
• Publisher: Corvina Kiadó
• Release date: Jul 3, 2023
• ISBN: 9789631369335

Book preview

Borító

Peter Englund

1942 November

A háború fordulópontja

Corvina

Copyright © Peter Englund, 2022

A könyv eredeti címe: Onda nätters drömmar – November 1942 och andra världskrigets vändpunkt i 360 korta kapitel

Natur & Kultur, Stockholm, 2022

Published by agreement with Hedlund Agency

Hungarian translation © Papolczy Péter, 2023

A kiadó köszönetet mond a fordítás támogatásáért a Svéd Művészeti Tanácsnak

dekor

Borító- és könyvterv: Karcagi Klára: Karcagi Klára

Kiadja 2023-ban a Corvina Kiadó Kft., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

ISBN 978 963 13 6933 5

Elektronikus változat:

eKönyv Magyarország Kft.

www.ekonyv.hu

Készítette Ambrose Montanus

Józef Lewandowski emlékének

és mindenkiének,

akikkel az évek során találkoztam azok közül,

akik ebben részt vettek.

Tartalom

Az olvasónak

Szereplők

NOVEMBER 1–8. Nagy és kis tervek

NOVEMBER 9–15. Biztató hírek

NOVEMBER 16–22. Nevezhető fordulópontnak

NOVEMBER 23–30. Ezúttal győzünk

Mi lett velük?

Források és irodalom

Név- és helynévmutató

Képmelléklet

Jegyzetek

Az olvasónak

Ez a könyv 1942 novemberéről szól, a hónapról, amely elhozta a második világháború fordulópontját; a hónap elején sokan még mindig a tengelyhatalmak győzelmében hittek; a végére világossá vált, csak idő kérdése, de veszíteni fognak. Ez a mű ugyanakkor nem a háború mibenlétét kívánja leírni ebben a négy sorsdöntő hétben – a körülményeit, a terveket, a lefolyását, a következményeit –, hanem arról szeretne elmondani valamit, milyen élmény volt.

Egy olyan jelenség, mint a második világháború, bizonyos értelemben megragadhatatlan. Ez nagyrészt már pusztán a méretéből adódik. Egy ilyen hosszú ideig tartó, a világ nagy részét behálózó, ennyi pusztítást okozó és ennyi emberéletet követelő konfliktust nyilvánvalóan lehetetlen a maga teljességében visszaadni. Azonkívül részben megismerhetetlen, mivel a rettenetek feldolgozásához felfogóképességünk, értékítéletünk, sőt szavaink is csak botorkálnak, elégtelennek bizonyulnak. És ehhez járul még egy komplikáció. Primo Levi írja, hogy „akik látták a Gorgó arcát, vagy ottmaradtak, vagy megnémulva tértek vissza". Miután az évek során sok szemtanúval találkoztam, az a benyomásom alakult ki, hogy mindannyian titkokat hordoztak, elfojtott vagy elhallgatott titkokat, és ezeket magukkal vitték a sírba.

A próbálkozás hiányát azonban nem mentheti, hogy a történtekhez nehéz hozzáférni. Épp ellenkezőleg. Szükséges az igyekezet, mind magunk, mind azok miatt, akiket elvesztettünk ebben a tragédiában. Ez a könyv egy ilyen kísérlet. A létezését azzal tudom igazolni, hogy újfajta módon áll a kérdéshez. Mellőzi az átfogó keretet, próbálja elkerülni a Paul Fussell által kalandtörténetinek nevezett modellt, amely „világos és általában nemes szándékot és célt tulajdonít véletlen vagy lealacsonyító eseményeknek". A forma az életrajzok szövevénye, akárcsak korábbi munkámé az első világháborúról. És a középpontban itt is az egyén áll, az ő élményei és – nem utolsósorban – érzései, mindaz, ami talán lábjegyzetbe kerül, vagy csak felvillanó színfoltként jelenik meg egy nagy elbeszélés nehéz sodrában, de többnyire teljesen láthatatlan marad. És ha felmerül a kérdés, mit tettem én hozzá ezekhez a nem ritkán részletekbe menő ábrázolásokhoz, a válasz egyszerű: semmit. A források, amiket használtam, kellően gazdagok.

A történelemírás kategóriájában ez egy kísérleti forma, de abból a meglátásból táplálkozik, hogy az események komplexitása a legvilágosabban az egyén szintjén mutatkozik meg. Van itt egy sötét paradoxon. Az első világháborúban részt vevők közül sokakat egy olyan idealizmus hajtott, amely nem a valóságban gyökerezett: illúziókért harcoltak. A második világháborúban javarészt hiányzott ez az idealizmus, pedig ezúttal mérhetetlenül több forgott kockán. Ez különös feszültséget teremtett a háború célkitűzése és megélése között, a magasztos eszméi és a valóság között, mert az utóbbi sokszor volt „eszelős kupleráj", ahogy azt a Nobel-díjas John Steinbeck írta, amikor később összefoglalta saját élményeit.

Ugyanakkor persze nem írható le ennyivel az egész. Tudjuk, hogy valójában a barbarizmus harcolt a civilizációval, és hogy 1942 novemberében ez a küzdelem a tetőfokára hágott; ezt alighanem az érintettek nagyrésze is felfogta. Nyilvánvaló, hogy ez miféle áldozatokat követelt. Hiba készpénznek venni a harc kimenetelét, nemcsak azért, mert akkor az áldozatokat amolyan történelmi formaságnak tekintjük, hanem azért is, mert akkor a bizonytalan, megjósolhatatlan és kiszámíthatatlan emberi katasztrófából egy izgalmas, de alapvetően tét nélküli eposzt faragunk. Ami táptalaja lehet annak a veszélyes illúziónak, hogy ez ma nem ismétlődhet meg, ráadásul pont ellentétes eredménnyel.

Uppsala, egy felhős reggel 2022. március elején

PE

Szereplők

foto

Manszur Abdulin, gyalogos közlegény Sztálingrád mellett, 19 éves

foto

John Amery, fasiszta és disszidens Berlinben, 30 éves

foto

Hélène Berr, 21 éves párizsi egyetemista

foto

Ursula Blomberg, menekült Sanghajban, 12 éves*

foto

Vera Brittain, író és pacifista Londonban, 48 éves

foto

John Bushby, géppuskás egy Lancaster bombázón, 22 éves*

foto

Paolo Caccia Dominioni ejtőernyős őrnagy Észak-Afrikában, 46 éves

foto

Albert Camus, Algériából származó író, most Le Panelier-ben, 29 éves

foto

Keith Douglas, páncélos hadnagy Észak-Afrikában, 22 éves

foto

Edward „Weary" Dunlop, katonaorvos és hadifogoly Jáván, 35 éves

foto

Danuta Fijalkowska, menekült és egygyermekes anya Międzyrzec Podlaskiban, 20 éves*

foto

Lidija Ginzburg, egyetemi tanár Leningrádban, 40 éves

foto

Vaszilij Grosszman, a sztálingrádi Krasznaja Zvezda riportere, 36 éves

foto

Hara Tameicsi, egy romboló parancsnoka Guadalcanalnál, 42 éves

foto

Adelbert Holl, gyalogos hadnagy Sztálingrádban, 23 éves

foto

Vera Inber költő és újságíró Leningrádban, 52 éves

foto

Ernst Jünger, százados és irodalmár, úton a keleti frontra, 47 éves

foto

Ursula von Kardorff, újságíró Berlinben, 31 éves

foto

Nella Last, háziasszony Barrow-in-Furnessben, 53 éves

foto

John McEniry, zuhanóbombázó pilóta Guadalcanalon, 24 éves

foto

Mun Okcsu, szexrabszolga egy mandalaji japán bordélyházban, 18 éves

foto

Nyikolaj Obrijnba, belarusz partizán, 29 éves

foto

John Parris, az algériai partraszállásról tudósító újságíró, 28 éves

foto

Poon Lim, másodtiszt egy brit kereskedelmi hajón, 24 éves

foto

Jechiel „Chil" Rajchman, a treblinkai haláltábor foglya, 28 éves*

foto

Willy Peter Reese, gyalogos közlegény a keleti fronton, 21 éves

foto

Dorothy Robinson, háziasszony Long Islanden, 40 éves

foto

Ned Russell, a tunéziai harcokról tudósító újságíró, 26 éves

foto

Sophie Scholl, Münchenben tanuló, Ulmban élő egyetemista, 21 éves

foto

Jelena Szkrjabina, menekült és kétgyermekes anya Pjatyigorszkban, 36 éves

foto

Anne Somerhausen, brüsszeli irodai dolgozó és háromgyermekes anya, 41 éves

foto

Leonard Thomas, gépész egy jeges-tengeri konvoj egyik hajóján, 20 éves

foto

Bede Thongs, gyalogsági őrmester Új-Guineában, 22 éves

foto

Vittorio Vallicella, teherautó-sofőr Észak-Afrikában, 24 éves

foto

Vakabajasi Tohicsi, gyalogsági hadnagy Guadalcanalon, 30 éves

foto

Charles Walker, gyalogsági zászlós Guadalcanalon, 22 éves

foto

Kurt West, közlegény, gyalogos a Szvir-fronton, 19 éves

foto

Leona Woods, fizika doktorandusz Chicagóban, 23 éves

foto

Csang Csonglou, köztisztviselő ellenőrző körúton Honanban, életkora ismeretlen

*A háború után készült fényképek.

Álmodtunk vad éjszakákon

Vad, megemészthetetlen álmokat,

Lélekkel és testtel megálmodottakat:

Hazatérni; enni; mesélni,

Míg meg nem szólalt röviden, hajthatatlanul

A hajnali parancs:

„Wstawać"

És meghasadt a szívünk.

Most ismét megtaláltuk az otthont,

Bendőnk teletömve,

Befejeztük a mesélést.

Üt az óra. Hamarosan újra halljuk

Az idegen parancsot:

„Wstawać"

Primo Levi1

NOVEMBER 1–8.

Nagy és kis tervek

„Bármennyire észszerűtlen, az együttérzés és a kegyetlenség olykor megtalálható ugyanabban az egyénben, ugyanabban a pillanatban."

„A halált éppen azért lehet sikeresen elfojtani, mert megélni nem lehet."

„Egy héttel ezelőtt egy zászlóalj megsemmisítése fél napba telt volna, most egész ezredeket semmisítettek meg háromnegyed nap alatt."

Erős szél fúj a Kelet-kínai-tenger és a Huangpu folyó felől, megtépázza a kikötőben lévő dzsunkákat, gőzhajókat és vitorlásokat, a széles kikötői sétányon hemzsegő embereket, állatokat és járműveket, a riksákat, szekereket, és kerékpárosokat, a tömérdek kerékpárost, a zsúfolt villamosokat, a fagáz meghajtású buszokat és katonai teherautókat, elsüvít a Bund Street magas házsorai mellett, az impozáns nyugati stílusú épületek – „The Million Dollar Mile" – és ezek oszlopai, kupolái, párkányai, korlátjai és tornyai mellett, meglátogatja az alattuk tanyázó, soha el nem apadó kolduscsoportokat, a Pudong-fokon keresztül behúzódik a szűk utcákba és Hongkou alacsony házaiba, amelyek közül nem is kevesen már öt év óta romokban hevernek, a régi kínai város falai és a rengeteg fából készült, csenevész háztető között haladva fúj tovább Csabej felé, el az üres lóversenypálya fölött, tízemeletes tornyával és néma, elhagyatott emeletes lelátóival, be a város nemzetközi részébe, végig az emberektől hemzsegő egyenes utcákon és fákkal szegélyezett sugárutakon (Gordon Road, Bubbling Well Road, avenue Foch, avenue Joffre, avenue Petain stb.), el templomok és katedrálisok, kórházak és egyetemi épületek, áruházak és színházak, úttorlaszok és szögesdrót akadályok, kávézók, bárok és bordélyházak mellett, fel a parkokon keresztül, ahol a fák egyre feketébben és pőrébben ragyognak, ahogy a hideg szél elsöpri a meleg színű leveleket, és végül kelet felé, a Jangce folyó felé, a környező vidék, a kisvárosok, falvak és rizsföldek, a távoli Dzsiangszu, Anhuj és Honan felé távozik. Késő ősz van Sanghajban.

A szürke őszi felhők alatt, a Francia koncessziós terület déli részén él egy Ursula Blomberg nevű lány. Most töltötte be a tizenkettedik életévét, és a szüleivel él egy kőfallal körülvett ház földszintjén a kis Place de Fleurs-ön, a rue de Kaufman közvetlen közelében. A Németországból menekült család egy orosz nőtől bérel egy szoba-konyhát. Az emeleten lakik még néhány lipcsei menekült, az udvarra néző szoba pedig két berlini férfié, de ők ritkán vannak otthon. Ursula és a szülei szerencsésnek érzik magukat: a környék biztonságos, az utca csendes, a szoba világos és tágas, a tiszta konyha két főzőlappal és egy jégszekrénnyel is fel van szerelve. Még egy kék csempével burkolt fürdőszobába is bejárásuk van, és néhány rézpénzért cserébe forró fürdőt vehetnek. (Ég és föld azokhoz a hongkoui menekülttelepekhez képest, ahol sokan azok közül, akikkel egy hajón érkeztek, még mindig élnek bűzben, mocsokban, rendetlenségben, nagy zsúfoltságban, fellógatott függönyök mögött, érdes betonpadlón.)

A család több millió más családdal egyetemben néhány felakasztott térképen követi a háború menetét. Ők újságokból tépték ki az övéket, egy darab fehér pamutszövetre vannak felragasztva az előszobában. Ursula kis eltérő színű papírzászlókat készített gombostűkből, ezekkel jelezték a különböző felek előrenyomulását vagy visszavonulását – Nagy-Britannia piros, az USA kék, Hollandia zöld, Japán sárga, és így tovább. (A jóval később írt emlékirataiban nem említi, milyen színűek voltak a német zászlók, úgyhogy találgassunk. Fekete?) Az elmúlt évben újra és újra megmozdultak ezek a zászlók a „letaglózó" hírek nyomán, ahogyan a naplójában írja. (Többször használja ezt a jelzőt annak leírására, milyen hatással vannak rá a háborús események.) Meg kellett keresnie szigeteket, amelyeknek a létezéséről sem tudott, helyeket, amelyeknek a nevét rendesen kiejteni sem tudta. Corregidor. Rabaul. Kokoda. Alam el Halfa. Majkop. Sztálingrád. Guadalcanal. A zöld zászlók eltűntek.

A papírtérképeken lévő apró lyukak vonalainak tanúsága szerint a tengelyhatalmak ellenőrzése alatt álló terület egyre csak nőtt. A menekültek között arról beszélnek, vajon Ausztráliát fogják-e legközelebb megszállni. Három zászlócsoport különösen rémisztő: az észak-afrikai, amelyik keletre, Egyiptom felé tart, a kaukázusi, amelyik lefelé, Perzsia és a tengelybarát Irak2 felé húzódik, és a burmai, amelyik nyugatra, Indiába mutat – ha a tengelyhatalmak további sikereket érnek el, ezek a zászlósorok valahol összefutnak, de vajon hol? Afganisztánban? Nyugat-Indiában?3

„Féltünk. Elképzelhető, hogy egy olyan apró ország, mint Japán vagy Németország, a maga nagyra nőtt egójával […] megnyerjen egy háborút az egész nyugati világgal szemben? Amerikát is beleértve?"

Nem tűnik rózsásnak a helyzet. Az élet a messzi Sanghajban „álomszerű élmény Ursula számára. Nyomasztó elszigeteltségben, a világtól elzárva élnek a hold túlsó oldalán, csak a gondosan cenzúrázott újságok, a japán rádió, és a szóbeszédek alapján tudnak tájékozódni. Ezért sokáig lehetett azzal a gondolattal vigasztalódni, hogy a sok rémes hír csak a propaganda által terjesztett túlzás és dezinformáció. De egy barátjának a barátja elrejtett egy rádiót, és recsegés, zaj és torzított, sivító hangok falán át néha fogja a BBC híreit. „Ezek már nem pletykák voltak, a lesújtó háborús hírek közül sok igaz volt, a jövő mindannyiunkat megrémisztett.4

*

A nyirkosság mindenhova beeszi magát. A nadrágja és a kabátja éppoly nedves, mint a kenyere, a penész egyformán veszélyezteti mindet. Minden egyes lépéssel elsüllyed a csizmája, amikor a többiekkel „sortáncot" járva támolyog a sártól ragacsos lövészárokban. A neve Willy Peter Reese, és saját szavai szerint:

A lövészárkok elmocsarasodtak, gyakran elöntötte őket a víz. Víz csöpögött a rögtönzött bunkerekbe és primitív sáncokba, a lovak összeestek az utakon. Egy ló értékesebb volt egy katonánál, de mi beletörődtünk a sorsunkba, az emlékeinkben éltünk, és álmodoztunk a hazatérésről. Hamarosan újra hozzászoktunk, mintha semmi nem változott volna a tavalyi esős évszak óta.

Reese a többiekkel együtt egy kiszélesített lövészgödörben él, amelynek sátorponyva alkotja az ajtaját, a mennyezet földből és víztől csöpögő fagerendákból áll, a meleget egy öntöttvas kályha adja, az élelmet egy távoli szurdokban elrejtett tábori konyhából küldik, oda kell az ételt beszerzőknek az este leple alatt elszaladniuk. Nincs mód a mosdásra, még a vizes csizmáját és zokniját sem tudja lecserélni. A napsütéses pillanatokat újabb felhőszakadás váltja fel. Az erdős táj egyre inkább kiürül, egyre kopárabb, egyre vizesebb, a színei fakók, olyan akár egy elmosódott akvarell. A felpuhult utakon végigfolyik az esővíz. A magas fű elhajolt, mint ami várja a fagyot és a havat.

Reese és a többiek napközben ásnak a lucskos lövészárokban, vagy tisztítják a kézifegyvereket, a lőszert vagy valamelyik géppuskát, vagy azt az alacsony páncéltörőt, amiért a csoportjuk felel. Éjszaka körülbelül egy órán át őrt áll, aztán úgy három órát pihenhet. Főleg ezzel tölti az idejét. Őrt áll, „holtfáradt, fázik, vágyakozó, erőtlen". Az éjszakák így töredékessé válnak, és az alváshiány rátesz egy lapáttal a testét és lelkét zsibbasztó kábulatra. Mindazt, ami tavaly ilyenkor majdnem halálra rémisztette, ma már szinte fel sem veszi.

Egyfajta áldott közöny vert benne inkább gyökeret. Reese nem tudja, hogy az érzés „fatalizmusból vagy istenfélelemből" fakad-e. A halálos veszély mindennapossá vált. Ahogy a halál is.

Willy Peter Reese huszonegy éves, a német hadsereg 95. gyalogos hadosztályánák közlegénye, 279. ezred, 14. század. Nyurga fiú, keret nélküli szemüveget visel, ami még jámborabbá teszi a külsejét. (Azonkívül sokat olvas, vagy ír, és mivel mindkettőhöz fényre van szükség, gyakran kiváltja társai panaszát, akik jobb szeretnék, ha leoltaná a lámpát, mert aludni akarnak. Reese néha egy cigaretta fényénél olvas vagy ír.) Mind a sisak, mind az egyenruha kissé bő hatást kelt vékony testén. Még mindig vannak kamaszos pattanásai. A tekintete szigorú és éber, jóval érettebb az arcánál.

Mintegy háromszáz méterrel arrébb, egy széles mélyedés túloldalán, a szögesdrótok örvényei mögött, lucfenyők és kopár égerligetek között húzódnak a szovjet vonalak. A helyet Tabakovónak hívják a mögöttük nem messze fekvő, elpusztult falu után, amiből a kéményekkel koronázott kormos fakupacokon és az elfagyott, elfonnyadt zöldségekkel teli kerteken túl nem nagyon maradt más.

*

Ha Willy Peter Reese-nek el kell másoknak magyaráznia, hol vannak, azt mondja „Rzsevnél"5. Jelenleg csend van, azaz nincsenek szovjet rohamok, de szinte állandóan lövik őket a mesterlövészek és a könnyű aknavetők.

Nappal nem használhatják a kályhát, mert a nedves fa füstje azonnal felkelti az ellenséges tüzérségi megfigyelők érdeklődését. És az árokban nincs védelem a ferdén bezuhanó lövedékek ellen, ha elég közel hullanak. Reese egyszer többedmagával megkereste egy bajtársukat, aki az éjszaka folyamán elszenvedett egy ilyen közvetlen találatot, az árkot fagyott belsőségek, ruha-, agy- és húsdarabok borították, a halott teljesen felismerhetetlen volt.

Egy újabb éjszaka, amikor a Reese által „álomistennek nevezett lény ideiglenesen és csalfán hazavitte őt, messzire innen. (Könnyű elképzelni az ébredést.) A sötétség átadja a helyét a másnapnak. Egy újabb hajnal a senkiföldje fölött, kiserdők, mocsarak és fonnyadt, barnássárga nyári fű fölött. Csend van. Reese azt írja: „Ezeknek az óráknak a szépsége megéri a rettegéssel és robotolással töltött éjszakák hosszú sorát.

*

Vissza Ursula Blomberghez. A szüleivel persze csak ideiglenesen él Sanghajban, de nincs nagyon más választásuk, amíg várják, hogy beköszöntsön a béke, és utazhassanak tovább végső úti céljukig, az Egyesült Államokba. Semmi rejtélyes nincs abban, hogy Sanghajban kötöttek ki. Amikor a család 1939 tavaszán útnak indult a tengeren túlra, ez a kozmopolita világváros volt gyakorlatilag az egyetlen kikötő a világon, ahol még mindig fenntartások nélkül fogadták a Németországból érkező zsidó menekülteket. A város züllött, bűnös, kaotikus és veszélyes híre akkoriban sokat nem számított: az elmúlt években mintegy tizennyolcezren érkeztek.

Néha sötét gondolatok törnek rá; például amikor eszébe jutnak az eltűnt brit, amerikai, holland és francia civilek, akiket a japánok egy nagy táborba internáltak Vuzong környékén; vagy amikor a Németországban maradt rokonaira gondol – vajon mi van velük? Amikor jóval később, felnőttkorában visszatekintett erre az időszakra, egyértelmű volt, hogy „az életünk egy ideig külső zavaró tényezők nélkül folyt, és önző módon az elégedettség hamis érzésébe ringattuk magunkat". Szerencsére itt teljes a béke, és a japán katonák tisztelettel, sőt udvariasan bánnak velük – elvégre németek, szövetségesek.

De az aggodalom ott lapul a felszín alatt.

Ursulára mindeközben váratlanul és paradox módon rátör a szabadság. Nem zavarja a késő ősz; örül, hogy elmúlt a nyár nehéz, párás melege. Az apja új festőcége jól megy, az anyja pedig otthon vállal varrást. Ő maga azzal keres egy kis zsebpénzt, hogy megpróbál angolt tanítani három fiatal, gyönyörű, vihogó ázsiai nőnek, egy gazdag kínai férfi húgainak – helyesebben „húgainak: Ursulának egy idő után világossá válik, hogy a nők a férfi ágyasai. Amikor az időjárás engedi, krokettezik és pingpongozik a „húgokkal; hidegben vagy esős időben, mint most a hónap elején, kártyáznak.

*

Zenés közjáték: kezd hűvösre fordulni, és ők ott állnak a ferdén beeső sivatagi napsugarakban, és zsoltárokat énekelnek, szokatlan módon szaxofon kíséri őket. Gyakorlatlan, bizonytalan énekhangok, a dal elhalkul, és felcsendülnek az ismerős zajok: a motorok dübörgése, a fémek csattanása egymáson, a távoli robbanások halk puffogásai. Az istentisztelet a végéhez közeledik. A sovány, gondosan artikuláló pap felemeli a kezét, és az Úr áldását közvetíti. A fejek meghajlanak. A férfi látja, hogy az ezredparancsnok időközben odasettenkedett, és figyeli a felettesét, feltehetően lopva. A parancsnoknak szokás szerint kifogástalan az öltözéke, fényesre csiszolt gombok, rangjelzések és az egység jelzése a zubbonyán, lovaglóbot a hóna alatt, kikent-kifent bajusz. Mintha az ezredparancsnok is fejet hajtana, de alighanem valójában a szarvasbőrből készült sivatagi bakancsát nézi, ami olyan pontosan van megkötve, hogy a cipőfűző a lábfej mindkét oldalán egyforma hosszúságban lóg le.

A férfi, aki ilyen alapossággal tanulmányozza a parancsnokát, egy sötét hajú, sasorrú, huszonkét éves hadnagy, a mosolya félénk, a szemüvege vastag. A neve Keith Douglas. Okkal nézelődik kíváncsian, hiszen új fiú az egységnél, csak néhány napja érkezett. Tulajdonképpen a több mint harminc kilométerre táborozó vezérkar tagja, de nem bírta tovább a semmittevést, a merev katonai bürokráciát és az értelmetlen aktatologatást, a szégyent, hogy nem vesz részt a harcokban, különösen most, amikor nagy csata vette kezdetét. „Harctéri tapasztalatokra van szükségem." Három nappal korábban tehát engedély nélkül elhagyta a posztját, frissen mosott egyenruhába öltözött, felszállt egy teherautóra, és most itt van, miután többé-kevésbé blöffölve megszerezte egy két harckocsiból álló szakasz parancsnoki posztját6. Nem is bizonyult túl nehéznek, mivel az ezred már sok alacsony rangú tisztet veszített, amióta ez az egész elkezdődött kilenc nappal ezelőtt.

Az ezredparancsnok beszélni kezd:

Holnap kezdődik az alameini csata második fázisa. Az első fázis, az ellenség kiszorítása az állásából a teljes harcvonal mentén, befejeződött. Az első fázisban ez a hadosztály, ez a dandár ragyogóan szerepelt. A hadosztálytábornok és a dandártábornok nagyon elégedettek.

Érezhető, hogy gyakorlott szónok. (Egyébként parlamenti képviselő. A konzervatívoké.) Kiválasztott egyéneknek szóló megjegyzéseket is fűz a beszédbe.

És mit érez Douglas a parancsnoka iránt? A csodálat és az irigység, a büszkeség és a bosszúság ellentmondásos elegyét. Az ezredparancsnok megtestesíti mindazt, ami neki nem adatott meg: pénz, hagyomány, jó család, magániskolák, krikettmeccsek és rókavadászat vörös kabátban, és nem utolsósorban a báj és a magabiztosság, ami az elitbe született emberek sajátja. Az ezredparancsnok híresen bátor ember.

Az ezredparancsnok ugyanakkor megtestesíti a brit hadsereg minden anakronizmusát, maradiságát és elavultságát is, amik a leginkább hozzájárultak ahhoz, hogy 1940 óta mást sem csináltak, mint veszítettek, újra és újra és újra, igaz, sokszor hősiesen és stílusosan, de attól még veszítettek. Amikor az egység alig több mint két évvel korábban a Közel-Keletre érkezett, még mindig lovasezred volt, és az ezred tisztikarában sokan továbbra is ragaszkodnak a hagyományokhoz, ami többek között a túlzásba vitt technikai szakértelem iránti bősz megvetésben nyilvánul meg. Ez Douglas életét az első naptól fogva megnehezítette, amikor egy évvel ezelőtt a Közel-Keletre helyezték az egységhez. Akkoriban ő már képzett páncélostiszt volt, míg az egység többi tagja alig látott harckocsit, aminek következtében – nem alaptalanul – elviselhetetlen okostojásnak bélyegezték. A szerény háttérrel bíró Douglas nemcsak a sznobizmust és a felsőbb osztálybeli modort viseli nehezen, gyakran makacs is, és nehezére esik a hallgatás.

Douglas kicsit különc is. Modernista verseket ír, és az eligazításokon többször rajtakapták már rajzolgatáson, amikor figyelnie kellett volna.

Az ezredparancsnok a beszéde végéhez közeledik:

Ezúttal, a második fázisban már kevesebb dolgunk lesz, mások… ööö… ugranak be helyettünk. Montgomery tábornok az ellenséges erőket kis szeletekre osztja. Ma este az új-zélandiak támadnak, őket követi a 9. páncélosdandár és egyéb páncélosalakulatok. Amikor Montgomery tábornok készen áll, mögéjük vonulunk, és megadjuk a kegyelemdöfést a német páncélosoknak. A maguk érdeme, hogy ezt a dandárt éri ez a hatalmas megtiszteltetés. Miután megsemmisítettük az ellenség páncélosait, és megfutamítottuk a seregeit, visszatérünk Kairóba és… ööö… megfürdünk, és a többi nyomorultra hagyjuk, hogy helyettünk is végezzék a hajtóvadászatot.

A legénység és a tisztek jól fogadják a beszédet. Még Douglast is feldobja kissé, szkepszise ellenére.

Az emberek szétszélednek a gyorsan beálló alkonyban. Sok munkát kell még elvégezniük reggelig, hogy készen álljanak a támadásra. Minden harckocsit fel kell tölteni benzinnel, olajjal, vízzel, lőszerrel, élelemmel. Mi sem jelzi jobban, hogy komolyra fordultak a dolgok, mint hogy a szállásmester semmilyen nyomtatványon nem kér aláírást, amikor kiosztja a zoknikat, kabátokat és egyéb egyenruhadarabokat. Megint tiszta, csillagos az éj.

*

A kérdés az, Douglas vajon bizonyos szempontból nem ugyanolyan anakronisztikus-e, mint az ezredparancsnok, csak másképp? Ennek a háborúnak számos pszichológiai kiindulópontját a múltbeli események teremtették meg, erre példa többek között az előző konfliktus gyönyörű, de hírhedt illúzióitól való elborzadás. A huszonkét éves hadnagy azonban sok tekintetben inkább 1914 fiatalembereire hasonlít, semmint kortársaira. Vágyik a harcra, ezt az élményt meg kell tapasztalnia, ezt a próbát ki kell állnia. És a háború részben esztétikai jelenség a számára, ami a háborút megelőző irodalmi és költői képekből nyer értelmet. Világosan átlátja a háború abszurditását, de összetett természetének köszönhetően fogékony a kétértelműségére is, ami úgy húsz évvel korábban sokkal megszokottabb volt, mint most, ebben a messze kiábrándultabb korban.7

Douglas a következőt írja:

Izgalmas és megdöbbentő látni emberek ezreit, akiknek többnyire fogalmuk sincs, miért harcolnak, akik mind viselik a megpróbáltatásokat, akik egy természetellenes, veszélyes, de nem velejéig romlott világban élnek, akiket arra kényszerítenek, hogy öljenek és megölessenek, ugyanakkor időnként bajtársias érzéssel viseltetnek az őket megölők és az általuk megöltek iránt, elvégre ők is ugyanazt viselik el és élik át. Ebben semmi logika nincs – az írott szöveg nem tudja közvetíteni ezt az érzést, hogy beléptünk egy tükörbe, amiben szembejön egy harcba induló ember.

*

Ugyanez a vasárnap Berlinben viszonylag meleg, de esős őszi nap volt. Már beesteledett, és a Rankestraße 21. szám negyedik emeletén ismét bulit tartanak. A neoromantikus épület bejáratánál márvány kariatidák állnak, egyik-másik falat tükrök fedik. A városközpontban áll, mindössze néhány saroknyira az állatkerttől és a szédítően magas Vilmos császár emléktemplomtól. Maga a lakás is gyönyörű, fényesre csiszolt parketta, masszív bútorok, aranykeretes portrék és rengeteg könyv. Megtelt emberekkel, legalább ötvenen vannak, és a félhomályban és a cigarettafüstben nevetés és csevegés vegyül vidám gramofonzenével. A nagy szalonban az étkezőasztalt oldalra tolták, hogy legyen hely táncolni. Szeret táncolni, imádja a bulikat.

A neve Ursula von Kardorff, harmincegy éves. Két testvére is eljött, az öccse, Jürgen, és a bátyja, Klaus, mindketten katonatiszti egyenruhában. A bulin megjelent fiatalemberek közül sokan szintén egyenruhát viselnek, hatan lábadoznak. Az egyiknek a fél karját vállból amputálták, egy másik mankóval jár, egy harmadik csak nehezen tud ülni, és akkor is csak felfújható párnán, egy negyedik még nem épült fel teljesen, súlyos fagyási sérülések után amputáltak nagy darabokat mindkét lábfejéből, mégis megpróbál táncolni.

De nemcsak az egyenruhák és a mankók idézik meg a háborút, hanem a buli formája is. Ahogy az manapság már megszokott, a háziasszony – jelen esetben Ursula – csak a poharakat biztosítja. A vendégek gondoskodnak az italokról. És van bőven palack. Egy másik apróság: az összes ablakot kartonlapokkal és függönyökkel fedték le. Az elsötétítés 17:30-kor kezdődik és reggel 6:29-ig tart.8 Ha egy vendég kinéz a gondosan elsötétített Rankenstraßéra, nem sok mindent lát, kivéve a ritkán felbukkanó járókelők zseblámpáinak apró, ringó fénypontjait és az arra zötyögő villamosok kísérteties kékeszöld fényét.

A nagy gonddal eltakart ablakok nemcsak arra emlékeztetnek, ami Európában és a világban történik, hanem egyfajta hozzáállásról is árulkodnak. Sok némettel egyetemben Ursula von Kardorff is inkább távolságot tart a háborútól és a politikától. Nem vesz tudomást róluk, visszavonul a magánéletbe. Újabb vidám bulira készül, távol a világ gondjaitól.

A hangulat azonban csak nem akar megjönni. Csalódottan állapítja meg, hogy sokan távol maradnak a táncparkettől. Inkább visszavonulnak valamelyik szobába beszélgetni. Sok témában ezek a fiatal tisztek adják meg a hangot, és a hang újszerűen és nyíltabban kiábrándult és kritikus. Ami általánosságban is elmondható. Alig két évvel ezelőtt, a nyugati győzelem után az egyenruhás fiatalemberek közül sokan még bizonyára lelkesedtek. A gyors és brutális siker megerősítette a Führerbe, Németországba és a végső győzelembe vetett hitüket, mint sok más emberét az ő helyzetükben. (És, gondolhatnánk, sok nemzedéktársuk, akik kimaradtak belőle, irigyelte őket, és már kezdtek rettegni, hogy a háborúnak vége lesz, még mielőtt ők is megkapnák az esélyt.)

Talán elképzelhető, hogy ezeknek a fiatal tiszteknek, akárcsak legtöbb honfitársuknak, némileg aláásta a Führerbe vetett bizalmát, hogy a Szovjetuniót 1941-ben nem sikerült gyorsan leigázni, ahogy azt a Führer kétségeket kizáróan és nyilvánosan megjósolta, de ezt a bizalmat ideiglenesen helyreállította a híres márciusi beszéd, amelyben a Führer erre a nyárra ígérte a győzelmet. A Führernek eddig ugyanis mindig igaza volt. De a nyár már rég elmúlt, közeleg a tél, és a bizonytalanság egyre csak nő.9 Bár természetesen nem az igazhitűek körében – számukra a képzelet mindig erősebb a valóságnál.

Míg az Ursula von Kardorffhoz hasonló civilek egy olyan városban laknak, ahol a lebombázott házak még mindig ritkaságszámba mennek, és továbbra is el tudnak menekülni a magánéletbe és az élvezetekbe, addig az egyenruhás fiatalemberek mást élnek meg. És nemcsak az alkohol és a tapasztalataik teszik őket hajlamossá, hogy kritikusabban szóljanak. Még ezt is megtehetik, mert némi védelmet nyújtanak számukra a hegeik, a kitüntetéseik és a frontharcos10 mivoltuk. A keserűségük láthatóan megrázza Ursulát. Eddig fordított volt a helyzet: a hazatérő katonákat éltette a magabiztosság, míg a civilek dédelgették a kételyeket. Mi van itt készülőben?

*

Hans Schwarz van Berk becsönget, és ezzel az eddig is csalódást okozó buli kész katasztrófává válik. A férfi von Kardorff egy régi ismerőse. Együtt dolgoztak a Der Angriff nevű náci újságnál, és Schwarz van Berk olyan valaki, akit von Kardorff tisztel és nagyra tart. A negyvenéves férfi régóta Goebbels embere, elismert, tehetséges újságíró, de meggyőződéses náci és a Waffen-SS tagja. Az egyik szobában kisvártatva egyre hevesebb szóváltásra kerül sor az SS tagja és néhány fiatal tiszt között. Valaki azt mondja: – Mind olyanok vagyunk, mint a patkányok a süllyedő hajón, azzal a különbséggel, hogy mi már nem tudjuk elhagyni. – Schwarz van Berk felpaprikázódik, de tesz egy kísérletet a higgadt társalgásra, uralkodik magán. Amikor valaki azt mondja, hogy – A magukfajták mindent elkövetnek, hogy elhallgassák az igazságot – már elege lesz, dühösen feláll, és indul az ajtó felé. Ursula és a bátyja, Klaus, utána szaladnak, próbálnak elnézést kérni, elsimítani a történteket. És sikerrel is járnak, de nem megy könnyen.

Később ez az amúgy magabiztos nő kicsit megijed. „Az effajta beszélgetések minden érintett számára veszélyt jelenthetnek." És csalódik is.

Folytatja: „Az este folyamán a vendégek érkezése előtt mulattam a legjobban, amikor felváltva táncoltam a két testvéremmel az üres ebédlőben".

Schwarz van Berk másnap felhívja Ursula édesanyját, Inát – aki régóta a rezsim hűséges és meggyőződéses támogatója –, egy kis panaszkodásra.

Azt mondja, „undorodva hallgatta a sok defetista szöveget".

*

Senki sem szereti a győzelem szagát reggel. Különösen, ha a győzelem fináléja négy napja lement, és éjjel-nappal trópusi hőség van.

A japán katonák három éjszakán át támadtak, és minden éjjel visszaverték őket. Senki nem tudja pontosan, hány halott japán katona fekszik szétszórva előttük kicsavart testtel. Egyesek több mint ezerre teszik. Charles Walker, akit mindig mindenki Chucknak hív, egy magas, szemüveges zászlós az amerikai hadseregben, 164. gyalogezred 2. zászlóaljának, H százada. Hallotta már a 3500-as becslést is, de senki nem tudja vagy akarja megszámolni a hullákat. Itt-ott halomban hevernek, hármasával, négyesével egymásra hányva. A testek a hőségben puffadásnak indultak, feszítették az egyenruhájukat, elszíneződtek, elfeketedtek, minden testnyílásukból világosszürke férgek bújtak elő, arcvonásaik pedig groteszk maszkokba torzultak. A hely rászolgált a nevére: Bloody Ridge.

*

Walker és a zászlóalja október 13-a óta Guadalcanalon tartózkodik. Mindannyiuk számára új világ ez, ismeretlen, különös, félelmetes. A zászlóalj zöme észak-dakotai, és van nem kevés minnesotai – sok skandináv név szerepel a névsorokban –, sokan közülük bányászok, favágók, cowboyok, ácsok, szerelők, földművesek. Magas, erős, fiatal férfiak, és amikor tavaly egy hideg februári éjszakán Fargóban felszálltak a vonatra, ami egy louisianai kiképzőtáborba vitte őket, hogy ott a Nemzeti Gárda katonáiból harcoló egységet faragjanak, havazott. Most meg egy trópusi esőerdővel fedett szigeten találják magukat a Csendes-óceán déli részén. Mintha egy másik bolygón kötöttek volna ki.

Az érzékeik szinte nem is tudtak lépést tartani az új ingerekkel. Nem utolsósorban a szagokkal. Az esőerdőből árad a forró pára, a nyirkos növényzet, a pangó algazöld víz, a penész és a rothadás bűze. Gyorsan megtanulták, hogy a túlélés érdekében új módokon kell használniuk az érzékszerveiket; a szemüket és a fülüket nyilván, de az orrukat is. Mert ha koromsötét az éjszaka, vagy szokatlanul sűrű a haragos zöld gyapjúsás, néha ki lehetett szimatolni a közeledő japán katonákat, mert szép, új bőrfelszerelésükből furcsa, kissé édeskés szag párolog.11 Az élő japán katonáknak a testszaga pedig eltér az amerikai katonákétól – ezt már megtanulták. Nem világos, hogy a helyzetnek vagy a félelemnek köszönhetően-e, de a szűk lövészárkokba zsúfolódva néhány hét után sokan már felismerték bajtársaik egyedi testszagát is. Ami olykor az élet és halál közötti különbséget jelentheti.

Most azonban az elesettek tömény, undorító, édes bűze minden más szagot kiszorít. A csatamező megtisztítása már megkezdődött. Walker és a társai nem bírják tovább. A holttesteket el kell földelni. A Walker százada által is tartott állás előtt – amely valószínűleg ekkor kapja a „Koporsószeglet" becenevet – különösen sok halott hever.

*

Igen, három éjszakán12 át egymást érték a japán rohamok, kiáltoztak, sikoltoztak, üvöltöttek, ordítottak, szuronyokkal rontottak rájuk, a tisztek kivont karddal támadtak, és egyszerű falétrákat cipeltek, hogy átjussanak a szögesdróton, mert eltökélték, hogy áttörnek és elfoglalják az újonnan kialakított repülőteret13 valamivel a frontvonal mögött, ez a reptér mindennek az oka, ezért vannak itt mind.

Két tényező együttes hatásának köszönhetően lett ekkora mészárlás az eredmény. Azok a tulajdonságok, melyektől a japán gyalogság rettenthetetlen, ha védekezni kell – fegyelem, kitartás, halálmegvető bátorság –, támadás során a pusztulásukhoz vezethet. Így a veszteségektől függetlenül özönlöttek tovább, hajtotta őket a bátorság, a vakmerőség, az elkeseredettek hősiessége; mintha a testükkel akarták volna bizonyítani, hogy a szellem győzedelmeskedik az anyag felett.14 Ugyanakkor vadonatúj katonákkal álltak szemben, akik még soha nem láttak ütközetet, mint említettük, a Nemzeti Gárda tagjai voltak, azaz amatőrök.15

Az ekkor Nagy-Britanniába, Észak-Afrikába vagy a Csendes-óceánra tartó, újonnan felállított amerikai katonai egységek zöme hasonló háttérrel rendelkezik, túl gyors kiképzésük és túl tapasztalatlan parancsnokaik hozzájárulnak a kocakatona hatáshoz. (És ezért drágán megfizetnek.) A 164. gyalogezred talán képzettebb az átlagosnál, de Walker egykori zászlóaljparancsnoka állandóan részeg volt, és csökkentette az éles lőszeres kiképzés mennyiségét, hogy bespájzolhasson lőszerből – legyen mit mutogatni a feletteseinek.16

A korábbi tisztek közül sokan a politikai kapcsolataiknak köszönhetően töltötték be pozíciójukat, és tapasztalatlanok vagy alkalmatlanok voltak, vagy is-is. Mielőtt elérték volna Guadalcanalt, sok mindenkit leváltottak. A korábbi ezredparancsnok civilben bankár volt, most hivatásos tisztre cserélték; az imént említett iszákos zászlóaljparancsnok helyére gyorsan az egyik századparancsnokot ültették; a korábbi századparancsnok egy inkompetens, brutális zsarnok volt, de miután összeverekedett a saját embereivel, és fellázadtak ellene, lefokozták, és egy újonnan érkezett századost tettek a helyére. A végső rostára akkor került sor, amikor kiderült, hogy mennek a szigetre: ekkor tizenegy tiszt hirtelen ráeszmélt, hogy különböző súlyos betegségekben szenved, és azonnal kiíratták magukat – köztük a már említett zászlóaljparancsnok és annak helyettese is. Ez a fokú gyávaság és inkompetencia a tisztek körében már demoralizáló volt.

Walker zászlóalja azonban jól fel van szerelve: mielőtt elindulnak a szigetre, kapnak plusz tizenkét nehéz géppuskát, plusz két aknavetőt és számos plusz kézifegyvert, amelyek kifejezetten alkalmasak a közelharcra a dzsungelben, például golyószórókat és pumpás sörétes puskákat. És a katonák mind – ellentétben a hegygerincen tőlük jobbra elhelyezkedő tengerészgyalogosokkal – az új, félautomata M1-es puskával vannak felfegyverkezve.17 (És a katonák nagy része civilben is kiváló lövész.) Ráadásul egy jól kiépített, jól, sőt példásan átgondolt tüzelőállást kellett átvenniük, széles, nagyjából hatvanméteres szögesdrót sáv húzódott előttük.

Az ádáz japánok18 tehát többször is belerohantak a folyamatos, oldalirányú golyózáporba, ami már az előző háborúban is szinte lehetetlenné tette a támadásokat. És az automata és félautomata fegyverek keltette, eddig példátlan vihar, valamint a kézigránátok, a könnyű tüzérségi kartácsok és a különböző kaliberű aknavetők lövedékeinek zápora bebizonyította, hogy az anyagi valóság mindig felülkerekedik a szellemen, legyen az bármilyen erős – a szellem vesztét néha pont az ereje okozza.

De kétségtelenül kemény küzdelem volt, a sötétben és a zűrzavarban japán katonák elszórt csoportjai átverekedték magukat a vonalakon, és az egyetlen, keskeny terepjáró ösvényen keresztül, amely közvetlenül Walkerék állása mögött futott, eljutottak egészen a repülőtérig. A reggel ott érte őket, miután további parancsok hiányában és a teljes kimerültség okán lefeküdtek aludni. Egyiket-másikat álmában ölték meg. Időnként újabb elkóborolt japán katona tűnik fel. Nyulakként levadásszák, és minden különösebb felhajtás nélkül agyonlövik őket.

Most már vége. Már csak a bűz maradt.

Abban a tömegsírban, amit Charles Walker zászlóaljának katonái vájtak ki a „Koporsószeglet" előtti kemény agyagos talajban, bő százötven holttest fér el. Nem sokáig elég. További tömegsírokra van szükség.

Ezen a napon egy hatalmas krátert robbantanak ki innen nem messze keletre. Walker és a többiek már túlságosan undorodnak attól, hogy a nemrég még hús-vér emberek bomló tetemeit hurcolják. Ezért aztán a feladatot megkapják a koreai rabszolgamunkások, akiket a japánok hoztak a szigetre, hogy az új repülőteret megépítsék – az amerikai partraszállás után meg sorsukra hagyták őket.19

Igen, vége. Walker tudja, mert megjelennek az ellátó hadosztály szuvenírvadászai és a nézelődő magas rangú tisztek, sokan fényképezőgéppel felszerelve.20

*

A wytoni légi támaszpont a nyugat-angliai Huntingdonshire-ben fekszik, tizenöt kilométerre Cambridge-től északi irányban, és amilyen gyakran csak lehetőségük adódik, bebuszoznak a gyönyörű egyetemi városba, hogy bulizzanak és lányokat hajkurásszanak. Amikor vidáman, alaposan berúgva és talán még szexuálisan is kielégülve visszatérnek, mindig a segítségükre siet valami simlis taxisofőr. Drága a fuvar, mert a feketepiacon szerzik be a benzint, de megéri. Senki nem mondja ki fennhangon, de holnap már mind halottak lehetnek. De senki sem használja ezt a szót. A hivatalos kifejezés – „eltűnt. Ők maguk is eufemizmusokat használnak, ha valaki meghal vagy nem tér vissza: „bekapta, „megvette a parcellát, „eltolta a biciklit, „kivette a szabit, „megmihálylott stb.

John Bushby a Királyi Légierő Bombázó Parancsnoksága 83. repülőszázadának huszonkét éves géppuskása. Gyermekkora óta rajongott a repülésért, civilben gépíróként dolgozott, először ejtőernyőket csomagolt a hadsereg számára, de komoly kitartással áthelyeztette magát fegyveres szolgálatra: Egy bombázó géppuskáját kezelte. Már akkor is tisztában volt a veszélyekkel. (Ahogy mindannyian, az összes önkéntes.) Az ő szavaival: „Valószínűleg abban a percben21 sajátítottam el az elmeállapotot, ami minden harcost megvéd saját halálának gondolatától: »Persze, előfordul, de nem velem.«"

Eddig minden terv szerint haladt. Bushby alig tíz hónappal korábban vett részt első repülős bevetésén. A szerencse már többször az ő pártját fogta. Nemcsak ami a rakoncátlan motorokat, a kedvezőtlen időjárást, egy kényszerleszállást, a kellemetlenül közel felrobbanó légvédelmi lövedékeket vagy egy csupán néhány méterre elsuhanó német éjszakai vadászgépet illeti, hanem szó szerint is: egyszer ő és egy másik lövész pénzfeldobással döntötték el, melyikük menjen egy bizonyos bevetésre, amiben mindketten részt akartak venni. Bushby veszített, a bombázó nélküle szállt fel. A gépet lelőtték, mindenki meghalt. (Az érmét megőrizte.) Vagy amikor májusban továbbképzésre küldték, és bosszúságára lemaradt a két „ezerbombázós légitámadásról" Köln és Essen ellen, aztán három héttel később a támaszpontra visszatérve megtudta, hogy a bombázót, amivel általában repült, lelőtték, senki nem élte túl.

John Bushbyról mindez lepergett, hiszen fiatal volt, de azért is, mert ez az elvárás. Éppúgy hozzátartozik a Bombázó Parancsnokság kultúrájához, mint az ivászat, a tréfálkozás, az illetlen nóták, az alkalmi szex – a fegyveres erők közül senkit nem sújt annyira a nemi betegség, mint a bombázók legénységét22 –, hogy soha nem hencegnek a kitüntetésekkel, soha nem kérdőjelezik meg a parancsot, soha nem mutatják, ha félnek.

Bushby tehát repült, látszólag gondtalanul, többnyire aggódva, sokszor félve, de ezt soha nem mutatta ki, és nem is tépelődött rajta. Ez a fajta létezés szürreálisnak tűnhet a szélsőségei miatt: az egyik éjszaka részeg, jókedvű kurjongatással telik, a másik halálos veszélyben, majd a hazatérés után ismét teljes biztonságban egy buliban vagy egy meztelen lány ölelésében.

*

A valóság nemrég fejbe kólintotta. Éppen eligazításon vett részt egy újabb éjszakai bevetés előtt, egy németországi célpontot készültek bombázni. Körülnézett a teremben, végignézett az arcokon, számolni kezdett, és ráébredt, hogy a 83-as század pilótái és repülősei közül, akikkel januárban együtt kezdte a szolgálatot, mostanra… ketten maradtak. Az egyik az ő pilótája volt, Bill Williams, egy Bushbyval egyidős fiatalember, aki gyorsan feltűnt az embernek ápolt, kikent bajusza miatt, a másik meg ő maga. Bushby szavaival:

Soha nem taglózott le még ilyen erővel ez az érzés, és szinte pánik fogott el, hogy csapdába kerültem, fojtogat valami, ami egyre jobban körém fonódik, és ez ellen nem tehetek semmit. Ennek egyszer vége lesz.

Itt vagyok, az ereimben vér csörgedezik, az érzékeim működnek, a szöveteim, az izmaim és az agyam sértetlenek. Élek, sok más társammal ellentétben. Ennek egyszer vége lesz. Az esélyeim minimálisak.23 Miért pont én maradnék életben? Miért én, amikor oly sok magamfajta útra kelt, és nem tért vissza.

Megingott? Talán. Repült tovább? Naná. Még tizenöt plusz bevetésre is jelentkezett önként.

Most november eleje van. Pár napja pocsék az időjárás. Kiadós esőzés, erős szél, valamennyi mennydörgés. Így aztán a nagy, négymotoros bombázók a feketére festett aljukkal a három hangárban és a hosszú kifutópálya mentén várakoznak, vizesen csillognak az esőben, mint szunnyadó őslények. Bushby és a többiek talán megint kihasználják az időt mulatozásra egy füstös kocsmában valamelyik faluban a támaszponthoz közel. St Ivesben vagy Huntingdonban, vagy egy cambridge-i táncos szórakozóhelyen? Talán kártyáznak, vagy alszanak abban az otthonukként szolgáló, hétágyas kis fából épült barakkban, mert amikor már semmi más nem segít, mindig ott van az álom önkívülete. John Bushby tudja, hogy amint kitisztul az idő, megint menni kell.

*

Itt, az el-alameini fronton, az olasz sereg több módon is fel tudja mérni a helyzet súlyosságát. A harctéri turizmus visszaszorulása egyértelmű árulkodó jel. Mindenki, beleértve az otthon maradtakat is, ismeri a jelenséget: a fasiszta főnökök, kicsik és nagyok egyaránt, hajlamosak nehezen körülírható frontszolgálatra érkezni, ha a győzelem szaga érződik a levegőben, majd egy ideig mindent szemügyre vesznek új, makulátlan egyenruhájukban, és miután az újságírók hősies pózokban megörökítették őket, és zavaros okokból megkapták az egóra és karrierre jótékony hatású kitüntetést, gyorsan összepakolnak és hazamennek. Most már nyomuk sincs. Ennyire rossz hát a helyzet, gondolja kuncogva.

A kuncogó férfi Paolo Caccia Dominioni, egy ösztövér, negyvenhat éves őrnagy, akinek annak ellenére, hogy hivatalosan egy ejtőernyősegységhez, a „Folgore" elit hadosztályhoz tartozik, mindig tollas, csúcsos alpesi vadászkalap van a fején. Gyakran pipázik. A brit offenzíva október 23-i kezdete óta a déli frontvonalon a 31. utászzászlóaljra a Folgore-hadosztály többi részével egyetemben nagy nyomás nehezedik, óriási nyomás.

Caccia Dominioni, akárcsak mindkét hadviselő fél összes főtisztje, az 1914–1918 időszak veteránja – méghozzá kitüntetett veteránja, aki többször megsebesült, ráadásul a legrettegettebb csataterek egyikén, Isonzónál –, és bizonyára sok minden emlékezteti őt el-Alameinnél az előző háború legrútabb pillanataira: a mozdulatlan állóháború, a szögesdrót, a lövészárkok, és a mindezt még inkább mozdulatlanságba dermesztő aknák százezrei, sőt milliói, amiket mindkét fél a vonalaik védelmére tett rafinált kísérletek során hintett szét. És végül, amikor kezdetét vette a csata: 1918 óta nem látott a világ ilyen rettenetes és összpontosított tűzcsapásokat, gránátesőt, acélvihart, és végül a porpalástot viselő acélkolosszusok által megtámogatott gyalogságot.

Eddig meglepően jól tartották az állásaikat, egy elnyúló hegygerincen ásták be magukat. A támadó gyalogságot lelövöldözték, megint csak inkább az előző, mint a mostani háborút idéző modorban. A nehézfegyverzet fájdalmas hiánya ellenére is sikerült távol tartaniuk maguktól a tankokat – elsősorban Molotov-koktélokkal, lángszórókkal, aknákkal és német tüzérekkel. De megfizették az árát. Még a 31. utászzászlóalj is komoly veszteségeket szenvedett. (Három elesett társa maradt meg benne különösen: Rota Rossi, a nagy kutyás zászlós, aki egyedül halt meg egy rendkívül veszélyes küldetésen egy aknamezőn a senkiföldjén; Santino Tuvo, a szakállas tizedes, aki bár súlyosan megsebesült a torkán és a hasán, több mint egy kilométeren át vonszolta egy társát, akinek mindkét lábát levitte egy robbanás; Carlo Biagioli, a szállásmester, aki az újabb légitámadás idején valami érthetetlen okból kiugrott a fedezékből, és kis géppisztolyával lőni kezdett egy közeledő vadászgépet, és természetesen azonnal halálát lelte a golyózáporban, „felegyenesedve és büszkén, dacosan ajka közé szorított cigarettával". )

Caccia Dominioni látott már ilyet. Ez egy anyagháború, ki bírja tovább, kinek merülnek ki előbb a forrásai. Semmi rafinéria, semmi cselszövés. Csak arról szól, hogy el kell kalapálni a másikat. Ki marad állva?

Pillanatnyilag azonban egész nyugodt a helyzet itt délen. Eddig minden támadást visszavertek. Mi a következő lépés? Talán már győztek is? Caccia Dominioni a hegygerincről a senkiföldje felé néz, a lenyugvó nap töredezett sugaraiban a brit harckocsik roncsainak aranyló csillogását látja.

*

Ez egy másik világ: sötét, szűk, zárt, klausztrofób. Ezt a világot két érzékszerv uralja, a szaglás és a hallás. A szaglás, mert a levegőben vágni lehet a mosdatlan testek, az izzadság és a konyhai tevékenység bűzét, ebbe keveredik a gázolaj ragacsos, zsíros szaga. A hallás, mert egy víz alá