A démon

By Gerhart Hauptmann

Démon többféle van. Ebben a lélektani drámában mindjárt háromféle: a féltékenység, az alkohol és a fémme fatale. A rendkívül tehetséges, de rendszeresen visszatérő alkoholproblémákkal küszködő szobrász, Paul Haake végérvényesen belehabarodik a szépséges Wandába. A nő olyan, mint egy örvény: bekapja, majd kidobja és ismét elragadja a férfit, miközben az egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az alkohol mámorába és a féltékenység  bugyraiba. A történet úgy rohan a végzet felé, ahogy Paul Haake égeti életét és sodródik egyre mélyebbre, olyan mélyre, ahonnan nincs már visszaút. A megsemmisülő ember orvosi szikével metszett pontosságú lelki és testi életútját látjuk, miközben érezzük a kitérőket: azokat a pontokat, ahonnan még van (lett volna...) visszaút Haake szobrász számára, ám a démon mindig karon ragadja és lerántja magával...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Jul 22, 2019
• ISBN: 9789634740186

Book preview

Gerhart Hauptmann

A DÉMON

fordította

Dormándi László

GYULA, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-018-6 EPUB

ISBN 978-963-474-019-3 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: Wanda

első kiadás: 1928, Berlin

a borító múlt század eleji cirkuszi plakát

részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

1.

Haake Pál a sziléziai születésű Toberentz szobrász művész szolgálatában állott és amikor a mester meghalt, ő fejezte be a Görlitz városa számára készülő hatalmas díszkutat. Ezidőtájt huszonnyolc éves volt. Eleinte a kőfaragó szakmában dolgozott, de művészi hivatottságot érzett, elvégezte a művészeti és ipari iskolákat és végül annyira vitte, hogy felállíthatta Görlitzben a díszkutat és mint annak megalkotója nemcsak hírnévre tett szert, hanem szépen keresett is ezzel a munkájával.

Május 28-ika volt. Valamelyik Görlitz környéki falucska árokmenti mérföldkövén egy ember üldögélt és egy apró, legfeljebb négy esztendős parasztlánykával beszélgetett.

Még a vak is láthatta, hogy ez az ember részeg, habár nem imbolygott és nem is dadogott. Részegsége feltartóztathatatlan beszédáradatban nyilvánult meg. Külsején nem volt semmi ijesztő, különben az a taknyos kisgyerek bizonyára nem hallgatta volna, ujjával a szájában, olyan mélységes áhítattal. Az ember hetet-havat összebeszélt, útszéli szavakat keverve finomkodó mondattöredékeibe. Ruháján meglátszott, hogy sokáig bolyongott porban, sárban, esőben, napsütésben, kánikulában és fagyban.

- Rendben van kislányom, tehát Huldának hívnak, - beszélt a gyerekhez. - Ennek igazán nagyon örülök. Be kell látnod, Hulda, hogy igazam van. Okvetlenül be kell látnod, hogy igazam van. De nem, dehogyis! Szót se többet! Már nem is beszélek tovább! Vagy belátod, vagy pedig nem szólok egy szót se. Ezt jegyezd meg, jegyezd meg jól fiacskám és ne tágíts, akármit mondanak is az emberek. Jegyezd meg, Hulda, hogy igazam van!

Hulda egy ideig mereven bámulta a szájából kihúzott ujját, azután töprengve piszkálni kezdte az orrát.

- Ha tudsz egy kis időt szakítani részemre Hulda, akkor elmondom, pontosan, szóról szóra elmesélem, hogy miképpen történt a dolog. Anyám sírjára esküszöm, hogy így volt, érted Hulda? - A gyerekre pislogott és két ujját esküre emelte: - Az utcán szedtem fel, Hulda. Az ujjai vörösek voltak és fagyottak. Csak valami nedves rongy volt köréje csavarva, ócska, kopott kávésabroszból szabott szoknya. Csak úgy hemzsegett rajta a sok tetű. Hosszú, kékesfekete hajszálai olyanok voltak, mint megannyi gyöngysor. Valóságos tojáskereskedést nyithattam volna, annyi tetűtojás tapadt minden hajszálán, úgy bizony, Hulda! Ilyen mocskos volt és én mégis hazavittem a lakásomba.

- És tudod, hogy mi volt ez a lány? Meg- cáfolhatatlanul, kétségen kívül, tudod-e, hogy mi volt? Egészen közönséges utcalány volt, fiacskám, úgy bizony, esküszöm, az volt.

- Olyan ártatlanul nézett, mint a jó isten angyalkája. Te talán még soha nem láttál angyalt? Én se láttam! De vakuljak meg, ha nem olyan volt, mint valami angyal. Angyal, aki véletlenségből lepottyant a földre, mint ahogy a csupasz stiglicfióka kipottyan a fészekből.

- Lefektettem az ágyba. Forró teát és rumot töltöttem beléje. Megmosdattam, tetőtől talpig megtisztogattam ezt az… izé, isten angyalát, hogy így mondjam. És nem nyúltam hozzá egy ujjal sem, nem és ezerszer nem, az ördögbe is, hidd el, Hulda. Még csak tisztátlan pillantással sem illettem.

- Később a modellem lett.

- Azután… hát tudod, Hulda, az ember nincsen fából… hát én is megfizettettem magamnak. De kipótoltam bőségesen. Visszafizettem, azután fizettem, fizettem és megint csak fizettem rogyásig. Addig fizettem ezért a rongyért, amíg végül semmim nem maradt, csak egy zsák adósságom. De nem sajnálom, isten látja lelkemet, nem bántam meg. A legkisebb gondolatot, ami megbánásra akar kényszeríteni, lesöpröm magamról a sárba, akár ezt a kalapot itt ni ... és széjjeltaposom irgalmatlanul, akár a kalapomat látod? ... - Felállt és megmutatta.

Azután, miközben kalapját, úgy mocskosán, megint a fejébe csapta, zavartalanul folytatta: - És tudod, Hulda, mi lett a nóta vége? Ez a földön járó angyal szépen elpusztított engemet. Ez lett a vége, a pointja, a befejezése. Hahaha, a nóta vége, vége, vége… kacagott részegen. - Kiszipolyozott, kifosztott, mint valami nadály, pióca, vámpír… forró szájával kiszívta ereimből a vért, csontjaimból a velőt. Azután kitekerte a nyakamat, mint valami fiatal galambfiókának… hahaha, mintha valami hegyes kis kakaska volnék. Megmérgezett, leszúrt, fejbekólintott, úgy bizony, Hulda, száz és ezerféleképen gyilkolt, addig, amíg igazán jó alaposan elcsendesített. Vagy te talán másképpen tudod, Hulda? Másképpen gondolod?

Újból feltápászkodott és összekeresgélte holmiját, zsebkését, botját, miegymást, amit szertedobált maga körül. Azután nagyot nyújtózott és odébb állt. Utolsó szavai ezek voltak: - Megszökött egy csirkefogóval, valami lovászfiúval…

Negyedórával későbben a dudorászó, botorkáló embert felvette egy kétlovas, csukott kocsi. A bent ülő kereskedő az imbolygó alakban felismerte Haakét, a szobrászt, ugyanazt a Haake Pált, aki Toberentz mester kútcsoporzatát befejezte. Művészetkedvelő búzában többször megfordult a művész. Most is magához vitte, nehogy a világ nyelvére kerüljön a dolog, és lefektette, hogy kialhassa mámorát.

2.

Mindaz, amit a részeg művész a kis parasztlánynak elmondott, színtiszta igazság volt. Csakugyan magához vett az utcáról egy tizenhét éves Wanda nevű lányt, modellnek használta és feleségül akarta venni. De Wanda megszökött.

A dolog Breslauban történt, a lány egy szép reggelen útnak indult a műteremből, hogy szokása szerint bevásárolja az ebédrevalót és nem tért többé vissza.

A szobrász mindenütt kérdezősködött utána, felkutatott minden lebujt, sőt egy ismerős rendőrtisztviselő segélyével még a rendőrséget is nyomába uszította, de sajnos, minden nyomozás hiábavalónak bizonyult.

Kilátása volt, hogy a görlitzi kútcsoportozat befejezése után megkapja tanári kinevezését a breslaui művészeti akadémiára. Ezt akarta bevárni mielőtt megházasodik. Istenien szép bronzszobrocskákat mintázott Wandáról. A lány okos volt és könnyen nevelhető anyagnak bizonyult a művész kezében. Remélte, hogy talál valami megfelelő lakást, háztartást alapít a kicsivel, lesz egy elragadó felesége és az egész világ irigykedve fogja nézni boldogságát.

És most kicsúszott a talaj jövendő tervei alól.

Nem aludt és nem tudott dolgozni sem. Ivásnak adta magát és egyre mélyebbre süllyedt. A görlitzi megbízás befejezéséig még csak tartotta magát valahogy, de azután teljesen összeroppant.

Másnap reggel, amikor mámorát kialudva, kilépett a kereskedő villájából, nekiindult vándorútjának. Megkönnyebbült már attól a gondolattól is, hogy Wanda keresésére indul. Egyedüli hivatásának tekintette, hogy a lány nyomát kutassa. Mit törődött most a tanári állással és azzal, hogy mindössze körülbelül háromszáz márka volt a zsebében? És ez az összeg is tízszeresen a hitelezőké volt már. Nos, kutassanak azok is ő utána, mint ahogyan neki is kutatnia kell Wanda után.

Wanda azelőtt valami műlovar tanítványa volt. S miután ez az ember, mint valami kutyát, több veréssel, mint cukros kenyérrel, naponta néhány órán át idomította, megugrott tőle. Vagy talán egyéb oka is volt még? Biztos, hogy ez az egész dolog nem volt valami kieszelt hazugság?

Hiszen a lány, hogy így mondjuk, úgy hazudott, mint ahogy a madár énekel. De nem, Haake gyanúja egy bizonyos irányba terelődött és egy vándorcirkusz-társaság meg jelenéséhez fűződött.

Haake Pál rendkívül lehetséges proletárgyerek volt. Sorsa a Toberentz-féle kútcsoportozat sikeres befejeztével veti kedvező fordulatot. Odáig egy vasúti kalauz feleségénél bérelt éjjeli szállást. A kalauz csak minden harmad, negyednapon járt haza, s így az ő üres ágyát használta.

A külvárosi bérkaszárnya szomszédságában üres telek terült el, itt telepedett le egy szép napon a vándorcirkusz. Rákövetkező estére hirdették az első előadást.

A társaság két rozoga kocsiban tanyázott. Néhány zörgő csontú gebe húzta a kocsikat. A felvonulás meglehetősen siralmas látványt nyújtott, az előadás már kevésbé. Becsületes munkát végeztek. Természetesen vadonatúj műsor. A Flunkert-cirkusz büszkén hirdette, hogy szívesen kiáll a Renz- vagy Busch-cirkuszokkal, de még magával a híres Barnummal is.

Az idősebbik Flunkert úr, az ősi dicsőség hordozója, valószínűleg nemrég költözött el az élők sorából. Erre vallott legalább is az, hogy két mázsánál súlyosabb özvegye, aki a pénztárban ült, még mindig gyászszalagot viselt a karján. Művészi vezetőként az ifjabb Flunkert, egy harminc év körüli hosszú férfiú szerepelt, ügy látszik, ö volt az örökös. Ez a fiatal Flunkert… hogy az ördög vitte volna el... ez volt az oka mindennek.

Honnan a pokolból került elő ez az ember. Alapjában véve csinos fickó, hosszú lábait mint valami sebesült párduc húzza maga után, tekintete kemény és merész. Szívesen betörne akár egy királytigrist is, ha valaki fogadást ajánlana neki, elég magasat, hogy a kapzsiságát ingerelje, ősei valószínűleg a Flunkert-ház törvényes keretein kívül volnának feltalálhatok. A helybeli gárdavértesek tisztikarában akadnak hozzája hasonló jelenségek.

Flunkert úr az első pillanattól kezdve szálka volt a szobrász szemében. Ez a kellemetlen érzés még fokozódott, mikor este a lánnyal kikönyökölt az ablakon - az előadás szabad ég alatt folyt s az igazgató rettenetesen hosszú ostorával állandóan Wanda orra alatt pattogott. Wandát ez egyenesen megbolondította. Most már napnál világosabban kiderült, hogy mielőtt hozzája került, ő is valami cirkuszban dolgozott. De Flunkert nemcsak lovászmesteri minőségben mutatkozott be, hanem végül maga is fellendült a trapézre és olyan hajmeresztő mutatványokat végzett, hogy akármelyik elsőrangú varietészínpadon is megállta volna a helyét. A szobrász nem tagadhatta, hogy ebben a társaságban igazán ifjabb Flunkert úr a legkülönb. Ö volt istállójában a legkiválóbb paripa. Egyébként utódairól is gondoskodva volt már, mint feleségének, a kissé hegyes térdű kötéltáncosnőnek állapota bizonyította.

Wanda égre-földre esküdözött, hogy senkivel, de igazán egy lélekkel sem beszélt a társaság tagjai közül. De amikor eltűnt, Haake megesküdött volna, hogy Wandát is megtalálja, ha rábukkan a cirkuszra.

Hogy azután mi lesz? ... az egészen mindegy, legszívesebben nem is gondolt rá.

3.

A lehető legkétségbeesettebb lelkiállapotban botorkált az országúton. Most, miután bevégezte feladatát, elveszítette az utolsó szalmaszálat is, amibe ezidáig kapaszkodott s teljes erővel elfogta az a halálos bizonytalanság, amibe szerelmesének eltűnte taszította. Zsebében az ismerős rendőrtiszt levelét őrizte. Barátja megírta, hogy a Flunkert-társulat, minden valószínűség szerint merre vette az útját.

Minden falucskánál újból kezdődött a tudakozódás. Nem annyira az ivásért, mint inkább a kérdezősködésért és önmaga elkábításáért tért be minden útszéli kocsmába. Hát persze, igen, a cirkusz tegnap erre vonult. Néhány majom, kutyák és lovak. És ha Haake elegendő pálinkát fizetett, kiderült, hogy csakugyan a Flunkert-féle cirkusz járt arra két rozoga kocsiján és annak a hosszú embernek a vezetése alatt, aki úgy vonszolta maga után a lábát, mint valami sebesült párduc.

Végül Wandára terelődött a szó és csak egy-egy pohárkával kellett felfrissítenie az elbeszélő emlékezőtehetségét, hogy pontos, hajszálpontos leírást kapjon a megszökött lányról.

Napok óta tartó vándorlás után, egyszer, amint csuromvizesen és dideregve egy kocsmába lépett, azt a felvilágosítást kapta, hogy a falu másik végén egy cirkusz tanyázik. Csak gyakorlott szem különböztethette meg ekkor már a vérbeli csavargótól. Útjában sok ilyennel találkozott és lázas zavarodottságában időnként csatlakozott hozzájuk. Hiszen az a tolvajnyelv, amit beszéllek, előtte sem volt teljesen idegen. Ismerte még vándorló mesterlegény korából. Apja ugyanis azt az elavult nézetet vallotta, hogy az igazi iparos életéhez hozzátartozik a vándorút és őt is útra kényszerítette.

Haake nem is gondolhatott arra, hogy azonnal továbbindul a falu túlsó vége felé. Előbb le kellett ülnie. Fagytól vörös kezeire hajtotta fejét úgy elfullasztotta a szívdobogás. - Mit tudják azt az emberek? - gondolta. - De én… én megdöglöm, felfordulok tőle. Belepusztulok! ... No de rajta... - Úgy fellobbant egyszerre, mint valami szénaboglya, amibe tüzes fáklyát dug az ördög.

Mikor a falu végét elérte, megpillantotta a tovagördülő kocsikat. Jó ezer lépésnyire onnét, mint valami megvert kutya behúzódott egy fa mögé. Átkozta a kocsmárost és a pincérlányt, akik fecsegésükkel feltartóztatták és elrabolták boldogságát. Halálosan gyűlölte őket.

Három nappal később egy másik község határában csakugyan beérte a Flunkert-cirkuszt. Szinte már nem is gondolt rá, amikor egyszer csak felbukkant előtte. Már tudniillik a valóságos Flunkert-cirkuszra nem gondolt, annyira tele volt a feje egy másik fantázia-cirkusz képével. Ez az elképzelt cirkusz egy pillanatig sem nyugodott. A lovak körbe száguldoztak, egy kislány abroncsokon ugrált keresztül, két bohóc szemtelenül vigyorgott a szemébe, és az igazgató, az az átkozott Flunkert, a trapézon himbálta testét, vagy hosszú ostorával pattogott. De ott... ott fent a drótkötélen nem a hegyes térdű igazgatónő táncolt, ... törékeny tizenhét esztendős lány lebegett a magasban, feketehajú, égőszemű, arca és teste sápadt, mint a halál.

A valódi Flunkert-cirkusz táján nyugalom honolt. A pázsiton egymás mellett pihent a két jól ismert, kiszolgált lakókocsi, kéményeikből füstöt eregetve. A bódék falain kívül a társaság tagjai közül csak a lovak és a fehér kutya voltak láthatók.

Hosszú ideig tartott, míg Haake valóban elhitte szemének, hogy a kocsik hosszabbik oldalán ez a felírás áll: „Flunkert-cirkusz". Azután hirtelen felvillant benne valami világosság, mint amikor az éles nyári napfény fájón belenyilaz az ébredő tágra nyíló szembe.

Ettől a ráeszméléstől egyszerre szilárdabban állt a lábán. Valami állati ösztön, a sakál, az emberi lakhelyek közelében zsákmányára ólálkodó koszos hiéna ösztöne arra késztette, hogy résen legyen. Ha rá akart jönni valamire és ezt a felfedezését ki is akarta használni, vigyáznia kellett, nehogy időnek előtte felfedezzék. Óvatosan tovább lopódzott tehát.

De csakhamar mást határozott.

Megfordult és még túlozva a fáradt, csavargó külsejét, - azt hitte szegény, hogy szüksége van erre - elrejtőzött egy félig üres szénásszekér mögé. Talán ilyen módon megszerezheti a sorsára döntő fontosságú bizonyosságot. Szíve vadul feldobogott a torkába, amikor az egyik lakókocsi vékony deszkái mögül kihallatszott az első emberi hang, valami csecsemő síró vinnyogása.

De ezzel a felfedezéssel nem tudott, mihez kezdeni. Olyan feladatok várnak rá, amelyek elvégzéséhez emberfeletti erőre van szüksége. És ki tudja lesz-e elég ereje hozzá? De ha meg akarja próbálni, nem szabad ilyen céltalanul álldogálni s nem szabad engednie, hogy bármilyen esemény így megbénítsa és felőrölje erejét.

Éjszakára tehát megszállt a fogadóban, miután a kocsmárosnak, aki gyanakodva nézegette, egy ötmárkás bankjegyet nyomott a markába előlegképen. És miután megmutatta, hogy van a tárcájában még több is, a fogadós hajlandónak mutatkozott tüzet rakatni a vendégszoba hatalmas cserépkályhájába. Vándorútjának kezdete óta először került le testéről a ruha. Ö maga csodálkozott legjobban, hogy mostanáig kibírta. De érezte, hogy itt ebben a faluban van az a valami, ami újból emberré teszi. Bebújt az ágyba, magára húzta a vastag, vörös-kockás takarót és nehéz, mély álomba merült.

Kétségbeesésének legfeldúltabb pillanataiban, az alkohol lobogásának mámorában, kábultságában is mindeddig szilárdan kitartott elhatározása mellett és pénzének egy részét minden eshetőségre számítva, félretette. Megbizonyosodott róla, hogy ezt a pénzt még nem vesztette el. Megszárított és kitisztogatott ruhában ment le az ivóba. Vasárnap lévén, a cirkusz három órára hirdette első előadását. Két tágas körben padokat helyeztek el, ezek között volt, kötéllel elkerítve, az állóhely. A porondon, kutyák és verebek viaskodtak, tyúkok és galambok kapirgáltak. Az ifjúság lármázott. A környékbeliek szép számmal gyülekeztek. Legtöbben állóhelyet váltottak. Haake is inkább közéjük keveredett, így jobban eltűnhetett. - Jöjjön, aminek jönni kell, - gondolta, - életem kockáztatásával, minden elképzelhető eszközzel megpróbálom visszaszerezni jogos tulajdonomat. És ha nem sikerül, addig semmi esetre sem távozom ebből az árnyékvilágból, amíg magam előtt nem küldök a pokolba egy szálláscsinálót. Hogy az ki lesz? ... majd kialakul.

Ekkor hirtelen megszólalt az egyik paraszt: - No csak, mi lesz? - és rábámult az izgő-mozgó Haakéra, aki vadul belecsípett a karjába. A