A lecke vége

By Bozzay Margit

Szeretném a Lecke vége című könyvet édesapám néhai Bozzay Dezső, szent emlékére ajánlani. Életében, az elmúlt évtizedek alatt, nagyon vágyott arra, hogy valamikor kiadásra kerülhessenek az indexre tett könyvek édesanyja élettörténete a 15 éves feleség, a Kenyér és szerelem és e könyv, mely befejezője az életregénynek. Boldog vagyok, hogy a nagyobbik fiú Emil nagybátyám segítségemre volt, hogy megvalósuljon a kiadás és a mai ember számára e rohanó, elhidegülő világba, néhány csodálatos, tanulságos órát adjon a könyv olvasójának. Ebben a kötetben a trilógia záróművében az írónő nem kesereg, nem zokog a kátyúba jutott, vagy még inkább az elsüllyedt házasság és szerelem romjai felett, hanem megírja a csalódások, a kudarcok, a napok és percek tragédiájának gyógyszerét. Így válik a könyv kicsit optimista regénnyé, melynek gondolatokban és mondanivalóban gazdag tartalma, sok-sok tudással szinte egy életre szóló bölcsességgel ajándékozza meg az olvasót.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Apr 6, 2018
• ISBN: 9789634742395

Book preview

Bozzay Margit

A LECKE VÉGE

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-239-5 EPUB

ISBN 978-963-474-240-1 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

első kiadás: 1939

a borító Alfred Stevens (1823 - 1906) Tengerparton

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

I.

Magunknál kevesebbet érővel házasságban élni: szégyen,

szerelemben élni: érthetetlen.

A nő, ha a férfi elhidegül tőle, négy változáson megy át. Az első: mikor a dolgot észreveszi, a második: amikor látja, hogy minden hiába, a harmadik: midőn az esze kinyílik és a negyedik: mikor elalszik a szíve... Az elsőnél: sír, öltözködik, szép akar lenni, mert vissza akarja szerezni, akit elvesztett, a másodiknál: kétségbeesik, mert ráébred az egyedüllétre, a harmadiknál: látja, hogy sorsa, nem mint eddig hitte, egyedülálló, hanem közös asszonysors, és a negyediknél: kezdi nem érteni, hogy szenvedni tudott azért... aki elhagyta.

Pár hónappal a római út után Mária is itt tartott. Kezdte nem érteni magát... Nemcsak az eszével kezdte nem érteni, hanem a szívével sem. Mert azelőtt, hónapokon keresztül ez a két hatalom folyton birkózott benne. Az esze ezer érvet hozott fel a férfi ellen, a szíve ezret dobott el... Semmi volt neki, hogy a férfi szellemileg messze volt tőle, semmi, hogy sohasem is érte volna utol, semmi, hogy a házasság nem jelentett volna számára szemernyivel sem gondtalanabb, könnyebb életet, semmi, hogy a férfi társadalmilag is kevesebb volt, mint amire joggal igényt tarthatott, semmi kispolgári szokásai, csiszolatlanságai, bárdolatlanságai, amelyek pedig minden adott alkalommal végtelenül bántották, nagyon kínosan érintették. Eddig... minden semmi volt... Most azonban mintha a szívének is szeme nőtt volna, a szíve is kezdte meglátni a hibákat, töréseket. És a meglátással... kezdte nem érteni önmagát.

Ez persze nem ment könnyen, mert az eszének azért néha most is elő kellett vennie a bunkót és jól rá kellett húznia a szívére, ha az alkudozni vagy érzékenykedni próbált. Például az operában, hangversenyeken, színházakban, ha hirtelen rádöbbent, hogy nem mint nyolc esztendeig a férfival, hanem... egyedül... van itt. Vagy az utcán egyes üzletek előtt, ahol vásárolni szoktak. Vagy a bazilikában, ahova mindig együtt jártak, vagy egyes ruháinál, amelyeket a férfi különösebben szeretett. Vagy egyes kedves tárgyainál, amelyeket tőle kapott.

Eleinte arra gondolt: nem megy operába, színházba, hangversenyre, nem vásárol azokban az üzletekben, kerüli a bazilikát és eladja a kérdéses tárgyakat. De azután nem tette. Sőt... az ellenkezőjét tette... Elég sokat járt nyilvános helyekre, nemcsak hogy megszokja az egyedüljárást, hanem azért is, hogy megszokja az ismerősök, ál jó barátok, rosszul álcázott kárörvendő érdeklődését, akik nem győztek egyedüllétén csodálkozni.

Igaz, mikor először felelt ilyen érdeklődésre, torkában még gombóccá gyűrődött a keserűség, megalázottság és csak a legnagyobb erőfeszítés árán tudott könnyednek látszó feleletet adni. De becsületére vált, hogy őszintét adott. - Vége közöttünk mindennek - mondta... - Pedig mondhatott volna mást is. Azt, hogy azért van egyedül, mert a férfi vidéken szolgál. Vagy más ilyenfélét. Könnyű lett volna, mert közben értesült, hogy a férfit valahova a határra helyezték és sem ideje, sem pénze nem lesz ahhoz, hogy sűrűn jöjjön Pestre. De nem tette. Utálta az ilyen hazugságot és az utóbbi hónapokban a férfi jóvoltából úgyis éppen elég hazugság volt az életében. Vállalta inkább az igazságot, amellyel pedig az asszony életének legnehezebb szerepét vállalta. A szerelmi vereség beismerését.

De mindegy volt neki. Mint ahogyan mindig mindegy volt és soha semmiről sem kérdezte: nehéz-e vagy könnyű, amit vállalnia kellett, amit el kellett végeznie. Különben is ez a vállalás minden nap könnyebb lett. Nagy szerepe volt ebben a két fiúnak is, akik egészen férfiak voltak már és akik úgy állottak mellette, mint két hűséges barát, vagy megértő testvér.

Akik tele voltak kirobbanó fiatalsággal és akik minden étkezésnél ezer ötlettel, tréfával, csacsisággal szórakoztatták. Akik be-bejöttek hozzá, elcsábították az íróasztaltól, leültek vele teázni, feketézni, vagy kihívták a szobájukba, ahol délután, este mindig volt néhány fiú, akiknek jókedvétől hangos volt a lakás.

A fiúkon kívül igazán mellette volt Lázár is, aki nem tudott, csak sejtett valamit és aki, mint a tékozló, öntötte kifogyhatatlan, kimeríthetetlen szellemének kincseit Mária elé. Néha vég nélküli vitákba bonyolódtak, úgyhogy Mária úgy kelt fel az ilyen viták után, mint a gyengébb vívó, aki végkimerüléssel hagyja erősebb ellenfelét a küzdőtéren.

Az asszony ilyenkor elkeseredett volt, Lázár meg friss és vidám. Mondhatatlanul élvezte, hogy Mária nem engedte könnyen leverni magát, hogy küzdött, érvelt és nem egy téren egészen jó ellenfélnek bizonyult.

Sőt egy ilyen alkalommal az is megtörtént, hogy Mária szorította sarokba Lázárt. Az prüszkölt, érvelt, hadakozott, támadott és védekezett, amíg a végén... beadta a derekát. De mert a vereséget is személyes sikernek könyvelte el - hiszen ő volt Mária első mestere -, nevetve így intézte el a dolgot: - hát vitatkozni, azt tud... De nem csodálom... tőlem tanulta.

És ott volt a legnagyobb segítő, a legbiztosabb temető... a munka... Minden nap jobban rájött a munka ízére, mindig gyorsabban, könnyebben dolgozott és mindig kiegyensúlyozottabban, megelégedettebben hagyta úgy éjfél vagy egy óra tájban ott az íróasztalát, hogy aludni menjen.

Ezek a hosszú őszi, téli esték, amelyeken egy lélegzetre négy-öt-hat órát is dolgozott, lassanként várt és legszebb részei lettek a napnak. A leeresztett redőnyökön ilyenkor alig szűrődött be a villamos és az autó lármája. Az íróasztal, az ernyős lámpa fénye, a pálmák, az üde, friss növények, körülötte a könyvektől tarkálló könyvtár, a nagy, kényelmes puha bútorok, a sok színes, asszonyos, kedves apróság, mindjobban az egész világot kezdte jelenteni neki.

Annyira, hogy nem egyszer mondott le vacsorát, estélyt, mert úgy érezte, jobb, ha otthon marad és dolgozik. Sokáig írt ilyenkor és szinte kéjes örömmel nézte, milyen gyorsan szaporodik új regényének kézirata. Már túl volt a kétszáz oldalon és ha így halad, öt-hat hét alatt készen lesz vele. És nagyon jó, hogy készen lesz, mert utána elkezdi a következőt, az újabbat. Az agyában már tökéletesen készen volt a témája, sőt rengeteg jegyzete is volt hozzá. Az utóbbi időben már egyszerre kettőn dolgozott, jegyzett, gondolkozott, tanult, úgyhogy nem egyszer kérdezte magától: vajon melyikkel csalom a másikat?

Az újjáépítődés, a testi-lelki elcsitulás, a tökéletes gyógyulás tehát megkezdődött... Minden perce be volt osztva, minden perce ki volt használva, úgy, hogyha akarta volna is, legfeljebb csak pillanatai maradtak a céltalan szomorkodásra, meddő tépelődésre.

De nem is akarta! Nem volt a siránkozó, nyavalygó nők fajtájából való. Ha rájött, hogy valaminek nincs értelme: nem csinálta. Addig, amíg minden fogyatékossága, gyöngesége ellenére is a férfit méltónak találta rá: egész szívével, minden gondolatával, minden idegével szerette. De mikor rájött, hogy az a szerelemre végleg méltatlan, azzal, hogy rájött, már az első lépést is megtette a gyógyulás felé és önkéntelenül, ösztönszerűen testének-lelkének összes erőit a gyógyulás szolgálatába állította.

Nagy szerepet kapott ebben a zavartalan éjszakai álom is. Bámulatosan jó alvó volt és bármilyen gondja, baja, keserűsége is volt, attól a perctől kezdve, hogy a fejét lehajtotta: minden megszűnt... Úgy aludt, mint a narkotizált. Túl az álmon, sőt túl az életen is. Úgyhogy reggel, mikor fölébredt, sokszor percek kellettek, amíg a való életbe vissza tudta rángatni magát és eszébe jutottak dolgok, amelyekkel foglalkozni kell, amelyek fájnak, vagy amelyeknek örülni lehet.

Ilyenformán a természet volt az, amely az okosságon kívül a legtökéletesebb erőforrást, a nyugodt, mély, hosszú, újrateremtő álmot is biztosította neki.

II.

Az észnél, a tapasztaltságnál csak egy van,

ami többet ér: a tapasztalatlan fiatalság.

- Édes Csöppöm, volna részemre ideje?

Ezzel a kérdéssel Emil állított be egyik este, amikor Mária a földön ült és a lexikonban bogarászott. Ez is egyik szenvedélye volt. Olyan, mint a térképnézegetés. Ha a lexikonból szüksége volt valamire, miután a kérdéses címszót elolvasta, sohasem tette le mindjárt a könyvet, hanem forgatta tovább. Itt is, ott is talált valamit, ami érdekelte és egyik érdekes dolog rendszerint másikat vont maga után. így néha órákat töltött a könyvtár mellett a földön és sokszor csak akkor vette észre, hogy ott ül, amikor a háta belésajdult.

- Természetesen, szívem. - És felállt.

Hozzá volt szokva ezekhez a kihallgatásokhoz. Nemcsak most. Mindig. A két gyereknek mindig ő volt a belső titkos tanácsosa és legfelsőbb fóruma, mert míg együtt is élt az urával, ritka idő volt, hogy a gyerekek még a legkisebb belső kérdésekben is megnyilatkoztak az apjuk előtt. Az megtörtént néha, hogy szerették, hiszen a jó időkben nem egyszer elhalmozta őket ajándékkal, de általában féltek tőle és sohasem voltak őszinték hozzá.

- Hova akarod, hogy üljünk, szívem?

- Ide a kályha mellé.

Mária felgyújtotta a pamlag két oldalán égő falikart és eloltotta a csillárt. Azután leült a gyerek mellé.

A gyerek arca, szép, rózsás, lányos, húszesztendős arca zavart volt és tépelődő. Nem nézett az anyjára, ahogy máskor mindig tette volt, hanem a tekintete bizonytalanul, nyugtalanul röpködött a bútorok között és akadt fenn, mint szögön vagy kampón a levegőben.

Mária várt. De a gyerek még mindig nem beszélt és mert látszott rajta, kis bátorítás jól esne neki, kezébe vette a kezét és csendesen megkérdezte:

- Ilyen nehéz a mondanivalód?

A gyerek fölemelte fejét, futó pillantással az anyjára nézett, aztán ismét a levegőbe.

- Nagyon nehéz - mondta akadozva.

- Szerelmes vagy?

- Igen.

- Nagyon?

- Nagyon.

- Kibe?

- Ilonkába.

Ilonka a földszinten lakott. Özvegy nyelvmesternőnek volt a lánya. Hivatalba járt. Legalább hat-nyolc évvel volt idősebb a gyereknél, kedves arcú, okos, művelt, egyébként jelentéktelen kis teremtés és zsidó vallású.

Nem volt hát csoda, hogy Mária elmosolyodott. De természetesen nem kifelé. Isten őrizz... Kifelé komoly volt. Olyan komoly, amilyent a gyerek szerint a helyzet megkövetelt. De belülről csupa derű és amíg a fia rózsás, gödrös arcát nézte, a jó ég tudja hogyan, egy régen látott színdarab jutott eszébe. A nagymama... Blahánéval. Ott is így ült, igaz, hogy nem a mama, de a nagymama és mellette a tizennyolc éves fiú. Az unoka-Nagymama, ha nem vehetem elmondta izgatottan a fiú -, főbe lövöm magamat! A nagymama hosszan, édes derűvel - az mutatni is merte a derűt, nem úgy mint ő - nézte unokájának az ő fiáéhoz annyira hasonló gödröcskés, égő szemű arcát és angyali fölénnyel megkérdezte:

- mikor...? te...!

Szerette volna, ha mellette is most nem a fia, hanem az unokája ül. Akkor ő is fölényeskedhetne, felülről kezelhetné az ügyet, míg így komolyan kell vennie és bele kell mennie a gyerekkel a dolog megvitatásába. Mert azt látta, hogy bele kell mennie, hiszen a gyerek olyan riadt tehetetlenséggel ül mellette, amilyen riadtan nem ült még soha. Volt már néhány szerelme. Mária tudott is a legtöbbjéről. Sőt egyik-másik kislányt ismerte is. De azok valahogyan mind mások voltak. Azokról nem kellett így... komolyan beszélni. Azokat csak tudomásul kellett venni. Úgy, mint a napsütést, vagy az esőt. De a fiú szerint erről, kell... Hát jó... beszéljünk róla.

- És miért mondod meg nekem, hogy szerelmes vagy? Eddig sohasem mondtad. Mindig én vettem észre. Ez a te privát ügyed.

- Ez... Csöppé is... - mondta a gyerek még mindig fennakadt szemmel, bizonytalan, félénk hangon -, mert Ilonkát, ha Csöpp megengedi... de csak akkor, ha megengedi... ha végeztem, majd feleségül veszem.

Igen, most már végleg a nagymama-eset - gondolta Mária -, de valahogy még a belső derű is elszállt belőle. Úgy látszik, csak a nagymamák vannak olyan fent, hogy fölénnyel kezelhetik az unokáiknak gyerekfejjel tett házassági kijelentéseit. A mama, különösen az, aki korban olyan közel esik a gyerekéhez és aki annyira a gyereke életét éli, nem tud fölényes lenni és akármennyire is lehetetlen az egész dolog, mégis... kicsit megretten tőle... De persze, mint ahogy az előbb a derűt nem mutatta, nem mutatta a megrettenést sem. Csak komolyabb lett. Sokkal. És nagyon határozott.

- Kicsikém... - és megrázta a fejét - én ezt nem engedem meg... Soha... Értsd meg! Soha...!

A gyerek most ránézett. Az arca sápadt volt és a szemében az előbbinél is sokkal nagyobb riadalom.

- Miért?

- Mindenért, ami a dologban és a dolog körül van. Mert azzal tisztában vagy ugye, hogy ez az ügy rád nézve csak hátránnyal járna. Hogy nincs benne egyetlenegy... nemhogy nem előnyös... de még csak elfogadható pont sem.

- Igen... - és most a szőnyegre nézett. - Ezzel tisztában vagyok.

- Hát akkor?

- Szeretem Ilonkát.

- Annit is szeretted. Három évig udvaroltál neki. És elmentél katonának és nem is egy év alatt az egészet elfújta a szél. Azután szerettél még egy párat. Azoknak is végük lett. így lesz ezzel is.

- Gondolja Csöpp? - és várakozás meg megkönnyebbülés volt a hangjában.

- Ha rám hallgatsz, igen.

- Mit csináljak?

- Tanulj!... Add minden percedet a munkának, a kötelességnek. Végezd el úgy, ahogy megígérted volt, öt esztendő alatt a műegyetemet. Szerezd meg a diplomádat. - Megsimogatta, nem is annyira a kezével, mint inkább a lelkével, a szívével simogatta meg az arcát. - Kisfiam... Én nem magamért beszélek. Érted beszélek. A jövődért... az egész életedért. Hogy ne hibázd el... Hogy tégy meg érte mindent... Úgy, ahogy én megtettem... Dolgozz érte. Úgy, ahogyan én dolgoztam... Értsd meg. Nem én vagyok a fontos. A saját életed szempontjából csak te vagy fontos. De te annyira fontos vagy, hogy miattad nem engedhetek hibát elkövetni. Mert az ilyen hibák sohasem hozhatók helyre. A házasság még akkor is nagyon nehéz, akkor is a legnehezebb dolog, ha minden vagy a legtöbb dolog egyezik benne. Hát még akkor... ha semmi sem egyezik. Ha a születéstől a társadalmi állásig, a neveléstől az életfelfogásig, a vallástól a korig minden, minden homlokegyenest ellenkezik benne. Mert mi az alapja akkor? A szerelem? Édes angyalom, az a legingóbb alap. A legkönnyebben összedűlő alap... Mert a szerelem is csak akkor tartós és biztos valamennyire, ha ezer mindenféle támasztja alá. Maga az érzés: kevés. Maga az érzés: pár hét, hónap, legjobb esetben év után: kihűl... És mi marad akkor, ha már azelőtt sem volt semmi? Ha anyagi gondok vannak, lemondások vannak, kor, vallási, életnézeti, társadalmi, nevelési, nívókülönbségek vannak. Hogyan lehet úgy élni? Hogyan lehet úgy dolgozni? Hogyan lehet úgy élni egészen fiatalon azzal a tudattal, hogy ez... most már mindig... mindig így lesz... Hogy össze vagyunk zárva, össze vagyunk kötve valakivel, aki nem lehet egy életre szóló társ. Akivel keresztet vettünk magunkra, aki meggátol ezer mindenben. Aki elsősorban terhet jelent és nem könnyebbséget. Akitől nagyon keveset kaphatunk azért, amit neki adunk. Mert ezekkel számolni kell! Ezek a dolgok jobban vannak, igazabban élnek, mint a szerelem, amely elszáll, mert ezek... megmaradnak... És a megmaradásukkal megmérgezik az életet. Drágám. Én érted beszélek, a te nyugodt, szép, színes, minden szépre, jóra jogosító jövődért. Hogy ne rontsd el, hogy vigyázz rá, hogy ne tedd szegénnyé, sivárrá, kilátástalanná. Nekem nem kell tőletek semmi. Ha Isten egészséget ad, én mindig meg tudom keresni azt, amire szükségem lesz. De szeretnélek minél jobb körülmények között tudni benneteket. Kisfiam - és maga felé fordította a gyereknek most lángoló arcát -, tudod, hogy rajtatok kívül senkim sincs. Senkim... Ettől a megerősítő szótól, pedig egész esztendő ékelődött a szakítás és e közé a nap közé, mégis... valami összefacsarodott ott a szíve helyén. - Szeretnék hát duplán örülni nektek. Mert mégis... valami öröm kell, hogy legyen az ember életében. Valami kis öröm, amely miatt... igen... el lehet bírni a terhet. - Most még jobban összefacsarodott ott belül az a valami és érezte, hogy könny futja be a szemét. Nyelt hát egyet. Nagyot. Lenyelte a könnyeket. - És hogyan lenne benne öröm, ha látnám, hogy elrontottad az életedet. Mert hogy elrontanád, azt tudod, ugye?

- Igen.

- Na látod... Ne forgasd hát ezt a tervet. Általában, ne forgass semmiféle házassági tervet. Tanulj. Négy éved van még. Ha meglesz a diplomád, egy évre külföldre mégy. Világot és embereket látni. Ismerni és tökéletesíteni azt, amit tanultál. És ha visszajössz, dolgozni fogsz. Arra körülbelül Cincó is végez és akkor... hárman dolgozunk majd. - Mosolygott. - Tudod, milyen remek dolog lesz hárman dolgozni? Milyen sokat keresünk majd. Rengeteget! És hogyan takarékoskodunk. Megnézünk és félreteszünk minden fillért, amit csak lehet. És ha lesz pár ezer pengőnk - az pedig nagyon hamar lesz -, veszünk egy telket és lakbértörlesztésre építünk kis villát. Egyelőre olyant, ami hármunknak kell, de már számítva arra, hogy mind a ketten megházasodtok. Hogy akkor is együtt maradhassunk. Nem egy lakásban, de egy házban. Mert egyedül lenni... nem akarok, szívem... És nem is tudnék... Ti jobban hozzám tartoztok, mint a lábam vagy a kezem és a világot annyira csak ti jelentitek, hogy ha elhagynátok... mondhatatlanul szerencsétlen lennék.

És a fájdalom újra a torkában volt és érezte, hogy könnyé válva nyomul, szökik fel a szeme felé.

Ugyanígy volt a gyerek is. Annak a kék szemében is ott ült a könny, sőt nagy, tiszta cseppekben végig is gurult az arcán.

- Ne tessék sírni, Csöpp... Ne tessék... - susogta könyörögve. - Minden úgy lesz, ahogyan Csöpp akarja. Én sohasem teszek olyant, amivel fájdalmat okozhatnék, de mindent megteszek, aminek örülhet. Együtt fogunk dolgozni, takarékoskodni és megépítjük majd a villát. Hogy Csöppnek legyen sok levegője, napja, virágja és kint dolgozhasson a kertben. És csak akkor fogok megházasodni, ha majd jónak tartja.

- Nem akkor, szívem. Ha majd megértél kicsit. Ha megállapodott az ítéleted, kialakult az ízlésed, ha a szíved és az érzékeid mellett helyet és szót kapott az eszed is. Mert egész életre szóló társat csak akkor és csak úgy lehet valamennyire jól kiválasztani. Ma? Te kis csacsi! - és újra mosolygott. - Mit tudsz te arról, hogy mi és ki leszel csak huszonöt éves korodban is. Pedig huszonöt év... már egyharmada az életnek.

- Jó... - mosolygott a fiú. - Akkor hát, hogy igazán érett legyek, majd harmincéves koromban házasodom.

- Rendben van. - És hosszan megcsókolta.

- De ne tessék ám előbb megengedni. Még akkor se tessék, ha kérni fogom. - Hallgatott pár pillanatig - mert... mert nem akarom elrontani az életemet.

Azután még beszélgettek hajnalig. Ültek a pamlagon, fogták egymás kezét és terveket csináltak. Terveket arra az időre, amikor majd hárman dolgoznak és félreraknak minden fillért. Osztottak, szoroztak, számítottak, megbeszélték a helyet, ahol a telket veszik és megállapodtak, hogy szép, kúriaszerű földszintes épületet építenek. Barokk stílusban. Olyant, mint a régi sárga ház volt, amely játszva megbírja majd nemcsak az egy, de a két emeletet is.

III.

Az életen mindig a jelen uralkodik,

de a jövő... mindig a jelenbe ereszti gyökerét.

- Miért olyan gondterhes? - kérdezte Máriát Lázár Tibor, két nappal az éjszakai beszélgetés után. - Anyagi dolgok miatt?

- Nem. Bár ha kissé jajgatós és gyáva természetű volnék, amiatt is volna okom. Nagyon erősen érint az ismételt fizetésredukció. Pont egyharmadát vágták le a fizetésemnek, ami most, amikor a két gyerek kétszázhúsz pengős második félévi tandíja is esedékes, nyugodtan elemi csapásszámba mehet. De nem ez bánt. A tandíjat majd kifizetem részletekben. Már számadást is csináltam, hogy a kétszázhúsz pengőért tizenhat cikket kell írnom. A tizenhatból nyolcat havonta itt-ott elhelyezek. Ilyenformán a tandíj két hónap alatt letörlesztődik. - Felsóhajtott. - Nehéz négy esztendő áll még előttem.

- Bizony nehéz, fiam. De majd csak lemorzsolódik. Ám, ha lemorzsolódik, jön a szép idő. A könnyebb. A könnyű idő... Amikor a gyerekek majd leveszik a maga válláról a terhet és viszik maga helyett... A magáét is.

- Szeretném hinni, hogy így lesz. Hogy csak felére is így lesz. De... - és lassan kevergette a feketét - nem merem hinni.

- Miért nem meri? Mind a két gyerek rendes, megbízható, nagyon szeretik magát és... ami nagyon fontos, tudják mivel tartoznak magának. Tudják, hogy maga nélkül, a maga lankadatlan szorgalma, szüntelen erőfeszítése, lehetetlenséget nem ismerő áldozatkészsége nélkül a jó Isten tudja hol volnának... mik volnának... Miért vannak hát kétségei?

- Mert ezer példa áll előttem, amikor hasonló lankadatlan szorgalmú és lehetetlenséget nem ismerő anyák egyedül maradtak. Olyan egyedül, mint az ujjam. Ez az egyik ok. A másik: hogy szinte végzetszerűen, de csalódnom kell abban, amire az életemet építem.

- Olyan sokszor építette valamire az életét?

- Nem sokszor... csak kétszer... De mind a kettő halálos kudarccal végződött. Miért higgyem hát, hogy ez a gyerekeknél másként lehet?

- Az elsőről tudok... A házasság.

- A másodikról fog tudni... A szerelem.

A nagyon okos pillantású, szürke-kék szemek fenekén mély érdeklődés lobbant. Azután mint mindig, ha nagyon gondolkodott, hosszú, hallgató szippantásokkal szívni kezdte a méregerős, majdnem fekete szivart. Lassan, szabályos időközökben fújta ki az ezüstszínű karikákat és nézte, amint a karikák úsznak, szállnak mindig ritkábbra, nagyobbra bomlanak, gomolyognak a levegőben.

Mikor vagy húsz ilyen ezüstkarika felbomlását végignézte és a szivar csonkig égett nikotinos, rövid ujjai között, felhajtotta a harmadik csésze feketét és megkérdezte:

- Dezső?

Máriának már nem fájt a név... Csak az üresség, a szakadék fájt, amely a név nyomában támadt. Olyan volt mint a beteg, akinek amputálták a lábát. A láb már régen nincs a helyén,