Álarc nélkül

By Bozzay Margit

A dunántúli kastélyban, egy csendes téli délutánon, tizennégy asszony, miközben férjeik, barátaik vadászaton távol vannak, a háziasszony által megteremtett csodálatos hangulatnak engedve, életük egy olyan epizódjáról lebbentik fel a fátylat, mely féltve őrzött titkuk. Álarc nélkül a megtörtént élmény boldog, vagy szomorú perceiről mesélnek egymásnak. Ezen a délutánon életükből a legszebbet, a legdrágábbat visszaálmodják. Egy-egy történet szinte novellaszerű megjelenítése a későbbiekben regényként jelenik meg. E mű felejthetetlen élményt jelent nőnek és férfinek egyaránt, mert egymáshoz kapcsolódó életük titkait mutatja meg művészi kifejezőerejével a legigazibb mester. (Bozzay Margit)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Feb 1, 2018
• ISBN: 9789634741879

Book preview

Bozzay Margit

ÁLARC NÉLKÜL

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-187-9 EPUB

ISBN 978-963-474-188-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

első kiadás: 1929

a borító Édouard Bisson (1856 - 1939)

festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Valahol egy dunántúli kastélyban…

Amikor a fehérbóbitás szobalány az utolsó vendéget is bebocsátotta s a puha, illatos kis szalon ajtaján leeresztette a halványsárga selyemfüggönyöket, a háziasszony - egy gyönyörű, hófehérhajú dáma - mosolyogva nézett végig a szép, viruló fiatalasszonyokon.

- Örülök, hogy eljöttek - kezdte. - Már nagyon vártam ezt a napot. Ezt, hogy így együtt legyünk, a férjeink, a jóbarátaink nélkül magunkba, magunknak. S mert szeretném, ha ez a délután semmiképpen sem hasonlítana a többi együtt töltött és együtt töltendő délutánjainkhoz, arra kérlek benneteket, hallgassátok meg a mondanivalómat.

- Halljuk... halljuk...

Mi asszonyok - folytatta tovább a háziasszony - már a természetünknél, a nevelésünknél, a társadalom által reánk kényszerített törvényeknél fogva örökösen el vagyunk zárva az őszinteségnek még a lehetőségétől is. Gyermekkorunktól kezdődőleg mindennap százszor és százszor belebotlunk azokba a korlátokba, amelyeket először a szüléink, azután a férjeink és a gyermekeink építenek körénk. Nem lehetünk őszinték a hangulatainkban - mert tekintettel kell lennünk a környezetünkre, - az érzéseinkben - mert az esetleg érdekeket sért, - a mondanivalónkban - mert talán az általános felfogásba ütközik.

- Ezek között a korlátok, törvények, megkötöttségek között élve, nem csoda azután, ha végleg elfelejtünk őszintének lenni s ha a lelkünk felett egy örökös fátyollal járunk az emberek között.

- Igen... ez igaz... - mondták lehajtott fejjel a többiek.

A háziasszony körülnézett köztük.

- Ma egyedül vagyunk - mondta csendesen - és a délután a mienk. Hosszú évek óta ismerjük egymást, egyforma a könnyünk és az örömünk... S mert asszonyok vagyunk valamennyien, nincs okunk rá, hogy egymás előtt is fátyolba burkolódzunk és elrejtsük azt, ami éppen annyira tartozéka az énünknek, mint a kezünk vagy a szívünk.

Szeretném, ha megértenétek engem s ha érdemesnek tartanátok arra, hogy itt nálam tegyétek le a lelketekről a ruhát és mutassátok meg olyannak, amilyennek csak magatok láttátok eddig. Gondoskodom róla, hogy senki se zavarjon bennünket s ígérem, hogy mire az urak a vadászatról késő este hazatérnek, mi újra beburkolózunk és újra azok leszünk, akik lenni szoktunk. Azután odaállt az ablakhoz, félrehúzta a függönyöket, kimutatott a puha, vastag hólepel alatt alvó kertre és meleg, belülről, mélyről jövő hangon folytatta tovább.

- Nézzétek... álmodik a világ... Visszaálmodja a tavaszt, a napsugarat, a madárdalt, a szerelmet... Próbáljuk meg, álmodjunk mi is... Álmodjunk vissza egy igaz mesét az életünkből... A legszebbet, a legdrágábbat... Álmodjuk vissza és mondjuk el egymásnak az álmainkat...

Az asszonyok összenéztek... A szép, csillogó szempárok nézése egybeolvadt és szokatlan láng gyulladt bennük. Kicsit megdöbbentek. A szívük felzakatolt és tiltakozó nemet küldött az ajkuk felé. De pár pillanattal később, mikor elhalt a nem, az őszinteség vágya lett úrrá a szívük felett.

Igen... ez gyönyörű volna... Őszintének, igaznak lenni... Elmondani valamit, ami mélyen benn van, ami a miénk, ami az, amik vagyunk... Megmutatni a lelkünket egészen... Ha csak egyszer, egy délutánra is, ha csak egy csókon, egy virágszálon keresztül is. Nem tagadni el semmit, még a hangoknak, a szavaknak a muzsikáját sem.

Az arcuk kigyúlt és az ajkukon a szokatlanság izgalma remegett végig.

Ez szép lesz... - mondta végre az egyik. - Elmondani valamit, ami szép volt, ami elmúlt s amit eltettünk magunknak későbbre, a hosszú őszre, melegítő tavasznak, világító emlékezésnek. Ledobni a lelkünkről a terhet, a konvenciókat, elfelejteni a belénk nevelt társadalmi törvényeket és nem lenni semmi... csak asszony... Asszony... aki él... asszony... aki szeret...

Elhallgatott és lehajtotta fejét.

Halk, mély, ünnepi szótlanság borult a szoba fölé. Mindegyik asszony a lelkébe nézett, mindegyik saját magával, a saját gondolatával volt elfoglalt és mindegyik azt szerette volna, ha a másik kezdi a mesét.

Végre a háziasszony megtörte a csendet.

- Kár a pillanatokért és kár a hangulatért, amely az első érintésre így megfogta a lelketeket. Nem kell gondolkozni, nem kell szavakat keresni, csak bele kell nyúlni a lelkűnkbe és kivenni onnan, mint az ékszertokból az ékszert, az életünk legdrágább, legféltettebb, legjobban eltakart eseményét... Én nem szavakat akarok, én érzéseket akarok... Érzéseket, amelyek visszatükröződnek az arcon s amelyektől a mindennapira erőszakolt arcok felett felragyog a múlt öröme, vagy a múlt szomorúsága... Fotográfiákat akarok, amelyek nincsenek retusirozva s amelyek mint a pillanatfelvételek, a maguk eredeti, őszinte emberi kifejezésével ragadják meg a képzeletünket...

Azután átölelte a vidék legszebb és legdédelgetettebb özvegyasszonyát, egy szép, finom angolszász típusú földbirtokosnőt, akinek az egyéniségén világosan érezni lehetett, hogy két fajnak a szerencsés keveredése hozta létre. A haja vörösesbe játszó barna és csodálatosan dús volt, a szeme mély, szürke, az arca finoman hamvas, az alakja magas és karcsú testét a legtermészetesebb, legmagátólértetődőbb egyszerűséggel hordta.

Beleültette egy karosszékbe, a hátát megtámasztotta egy puha, tarka selyempárnával és összehúzta az ablakfüggönyöket.

A bronzos barnahajú asszony nem tiltakozott. A feje mélyen meghajolt a sugárzó lámpa meleg világosságában s fehér kezei a szék támlájára kulcsolódtak.

Pár pillanatig hallgatott, azután végigsimított a homlokán, hátradobta az arcába hulló hajfürtjeit és egyszerűen, csendesen, elkezdte a mesét.

I.

A dunántúli kaszinóbálok egyik legfényesebbjén ismerkedtem meg Tömörkényi ezredessel.

Túl volt már a fiatalságon, de gyönyörű, ezüstszürke feje dacos és diadalmas élni akarással emelkedett az emberek feje fölé és az asszonyok vágyó, szerelmes pillantással kísérték minden mozdulatát.

Mikor bemutatkozott s mikor aranysarkantyús lakkcipőjét keményen összevágta a tükörsima parketten, az előbbi táncosom, egy sápadt, hirtelenszőke, német főhadnagy a fülemhez hajolt és elkeseredetten súgta.

- Takaródét fúvok, asszonyom.

Ettől a pillanattól kezdve Tömörkényi ezredes nem mozdult mellőlem... Sem a bálon, sem azután... Minden időt, amit az illendőség keretein belül velem tölthetett, velem töltött el s árnyékul szegődött a lépteim mögé. Nekem tetszett a dolog és nem tettem ellene semmit. Az uram nem törődött velem, neki drágább volt a kártya, a pezsgő, meg az idegen nők pénzen- szerzett hamis mosolya s így jogot adott rá, hogy Tömörkényivel töltsem az időt s az ő társaságában keressek kárpótlást a házaséletem halálos sivárságért. Én éltem ezzel a joggal, bár igaz, hogy közben egyetlen hajszállal sem léptem túl a legszűkebbre szabott kereteket sem. Nem kacérkodtam, nem bizalmaskodtam s tisztára jópajtásként kezeltem az ezredest. És a vallomás mégsem maradt el...

- Asszonyom... - kezdte egy hideg téli délután, - nem hallgathatok tovább... Szeretem... őrülten szeretem magát... és a dacos, büszke feje lezuhant a kezem fölé.

Tréfával akartam elütni a választ.

- Ugyan - mosolyogtam. - Ez nem lehet komoly. Ez csak olyan bárányhimlő-féle lehet...

A szempillája összerándult. Felemelte a fejét.

- Félek, hogy nálam fekete himlővé nőtte ki magát...

- Ennek is van orvossága... A pezsgő... a cigány...

A sarkantyúja összepengett... elment...

Azután mulatott egy hétig, húzatta magának, s mikor az egy hét eltelte után is józan maradt, kirúgta maga alól a széket és elment haza ... Lefeküdt, aludt egyet, azután újra beállított hozzám.

- Nem vált be az orvossága, asszonyom... Most is szeretem...

- Utazzon el... S hogy még biztosabban kigyógyuljon, keressen a kúrához egy specialistát.

Szót fogadott... Kiment Párizsba... Hat hét után azonban onnan is eredmény nélkül jött haza.

Ezalatt az idő alatt én is tisztába jöttem