Gorgyejev Foma

By Makszim Gorkij

A fiatal Gorkij „mezítlábas” hőseivel világsikert aratott. Elbeszélései s hősei, a szabályos élettel szakító, a kispolgári életfelfogás elleni lázadásukban annyira rokonszenves figurái már a századfordulón ismertek Magyarországon. De az íróban egyre inkább érik az az igény, hogy Oroszország társadalmának alapvető osztályairól is valljon. Az átfogóbb kép átfogóbb műfajt is igényel, így születik meg, mintegy az író első korszakának lezárásaképpen 1899-ben első regénye, a Foma Gorgyejev, amelyet magyarul első ízben 1901-ben adtak ki. (moly.hu)

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Mar 5, 2018
• ISBN: 9789634742012

Book preview

Makszim Gorkij

GORGYEJEV FOMA

fordította:

Kiss Dezső

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-201-2 EPUB

ISBN 978-963-474-202-9 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

a mű eredeti címe:

Gorgyejev Foma

első kiadás: 1899

a borító Ilja Rjepin (1844 - 1930) gonosz szemű paraszt

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Első fejezet

Hetven esztendővel ezelőtt, amikor még a Volga mentén mesebeli gyorsasággal lehetett milliós vagyonokat szerezni, Gorgyejev Ignác felügyelője volt egy Szajev nevű gazdag kereskedő teherhajóinak.

Szép szál ember volt, hatalmas, izmos, ostoba sem volt és azok közé az emberek közé tartozott, akiknek a kezében minden arannyá válik. Nem azért, mintha különösen tehetségesek, vagy munkástermészetűek volnának, hanem, mert óriási energiájuk a sikerhez vezető úton lélekzetvételhez sem engedi őket jutni, úgy, hogy meg sem válogathatják eszközeiket és nem ismerhetnek más törvényt a saját akaratukon kívül. Néha ugyan félénken emlegetik a saját lelkiismeretüket, gyakran becsületesen harcolnak is vele - de a gyenge ember nem tud megbirkózni a saját lelkiismeretével, az erős gyorsan lerázza magáról és a saját céljainak a szolgálatába állítja. Legfeljebb néhány álmatlan éjszakát köszönhet neki s ha egyszer alaposan meg is markolja a lelkét, uralma alatt sohasem roskad össze, hanem ép olyan erőteljes ütemben éli tovább a maga életét, mint azelőtt.

Mikor Gorgyejev Ignác negyvenedik esztendejét betöltötte, három gőzöse volt már és tíz teher- hajója. A Volga mentén végig nagyon megbecsülték, okos és gazdag embernek tartották, de a mellékneve mindenki szájában az volt, hogy Sálüj, az eszeveszett, mert az élete nem hömpölygött olyan egyenletes ütemben, mint a fajtájabeli többi emberé, hanem néha habzó és tajtékzó hullámok viharosan döntötték, letért a pénzkeresés kitaposott ösvényéről, ami élete tulajdonképpeni célja volt. Mintha három különböző Gorgyejev volna a világon, három lélek lakott Ignác keblében. Az egyik a leghatalmasabb, csupa kapzsiság volt és hogyha Ignác ennek a léleknek a parancsszavára hallgatott, akkor fékezhetetlen tett vágy buzgott benne. Ez a szenvedély forrongott lelkében nappal és éjszaka, úgyszólván kopárra égette s ha jobb kezében a rubelek százait, bal kezével ezreit tömte a zsebébe, akkor úgy látszott, mintha nem tudna sohase betelni a pénz zizegésével és csengésével. Végigrohant a Volgán északnak és délnek, mindenhol kivetette a hálóit, amelyekkel aranyat halászott. A falvakban összevásárolta a gabonát, amit hajóin Rübinszkbe szállított, becsapta az embereket néha, anélkül, hogy maga is észrevette volna, néha azonban tudatosan, mert büszke volt az ügyességére. Az ostobákat nyíltan kinevette és a pénzvágy szédületé költői ihletté lobbant benne. De akármennyit áldozott is erőiből a rubel vadászatára, a szó tulajdonképpeni értelmében még sem volt kapzsi és elég gyakran előfordult, hogy egész őszintén megmutatta, milyen közönyös neki a pénz.

így például egyszer, jégzajlás idején, éppen a Volga partján állott és végignézte, amint a jég legújabb, nagy teherbárkáját odaszorította a meredek parthoz, mire fogai között sziszegte :

- Rendben van ez így! No, még egyszer, no, még egyszer! Még erősebben, no, még egyszer!

- De Ignác, - kérdezte őt a komája, Majakin, - hát nem látod, hogy a jégzajlás legalább tízezer rubellel tesz szegényebbé?

- Nyicsevo! Hát akkor nem marad egyéb hátra, mint, hogy százezret keressek a helyébe! Odanézz csak, hogy dolgozik a Volga! Hát nem érdemes az ilyesmit végignézni? Volga anyánk mindent fel tud forgatni ezen a földön, semmi se tud erejének ellenállni. Odanézz! Előbb itt volt az én szép hajóm a Bojarin! Most már csak víz van a helyén. Gyere, igyuk meg legalább a halotti tort!

A hajó teljesen darabokra zúzódott. Ignác a komájával a partmenti korcsmába telepedett, vutkit ittak és az ablakon keresztül figyelték, hogy a jégtáblák hogyan sodorják magukkal a Bojarin roncsait.

- Hát nem sajnálod a szép hajódat? - kérdezte Majakin.

- Hát ha sajnálom, segítek rajta ? A Volga adta, a Volga vette el. A két egészséges karomat úgy se veheti el tőlem.

- De mégis!

- Mi az, hogy mégis? Legalább az a hasznom meg van belőle, hogy a saját szememmel láttam, hogyan pusztul el az ilyesmi. Tanulság lesz ezentúl a szemem előtt. De amikor a nagy hajóm, a «Volgán elégett, sajnálom, hogy nem láthattam. Az Istenit, de szép lehetett, amikor sötét éjszakában a víz színén, nagy lángokban elég az ilyen nagy hajó! Nem igaz? Hatalmas jószág volt az a gőzös.

- Hát azért se fájt a szíved?

- A gőzösért?' Hát persze, hogy fájt. Természetes, hogy fájt... De ez mind csak ostoba beszéd, hogy fájt-e. Hát mit használ az, hogy fájt? Ha jól esik, bőghet az ember, de a könnyeivel nem oltja el a tüzet. Had égjenek el a gőzösök! Miattam valamennyi eléghet, fene törődik vele. Csak itt benn égjen mindig - a munka szeretete, nem igaz?

No, ja, - felelte Majakin és nevetett. - Könnyen potyog a szádból a nagyhangú beszéd. De, aki így beszél, az mindig meggazdagszik, még akkor is, ha az utolsó ingét húzzák le a testéről.

Ignác értett ahhoz, hogyan kell bölcs nyugalommal elviselni százezrekre rúgó veszteséget, mert értett ahhoz is, hogyan becsülje meg az ember a fillért. Koldusember ritkán kapott tőle alamizsnát, de ha már adott is, csak annak, aki valósággal munkaképtelen volt. Ha félig-meddig épkézláb ember kéregetett tőle, akkor szigorúan rászólt és ezt mondta:

- Pusztulj előlem! Még tudsz dolgozni, menj hátra az udvarba és segíts a háziszolgának eltakarítani a szemetet. Akkor majd kapsz valamit!

Olyankor, amikor erőt vett rajta a munka láza, kemény volt és könyörtelen az emberekhez. Magának sem engedett pihenőt a rubel utáni vad hajszában, Aztán hirtelen - legtöbbnyire tavasszal - amikor olyan elvarázsolóan szép a föld színe és a világos égboltról szemrehányóan gyengéd érzés oson az emberek lelkébe, hirtelen olyan érzés fogta el Ignácot, mintha nem volna ura a munkájának, hanem nyomorult rabszolgája. Ilyenkor el-elgondolkozott, sűrű, setét szemöldökei alól vizsgálódva nézett maga körül, rosszkedvűen és komoran járt-kelt naphosszat, mintha kérdés lebegne a nyelve hegyén, de nem merné hangosan kimondani. Ilyenkor felébredt benne második lelke, az éhség hajtotta állat vad és sóvárgó lelke. Ilyenkor kihívó lett a beszéde, cinikus, ivásra adta a fejét, naphosszat tivornyázott, másokat is magával csábított, hirtelen dührohamai voltak és a lelkében, mintha iszap-vulkán bugyborékolt volna.

Az ember úgy látta, mintha saját maga kovácsolta láncait rángatná, anélkül, hogy annyi ereje volna, hogy elszakítsa őket. A nagy, erős ember, lomposan, piszkosan, dagadt arccal és a mámor nyomaitól elrútítva, kidagadó szemmel, rekedt ordítozással járkált a városban egyik lebujból a másikba, számlálatlanul hajigálva a pénzt, nyöszörögve hallgatta végig a sok érzelgős nótát, vad táncokat járt és végigverte az embereket, akik körülötte voltak, de mindez nem szerzett neki megnyugvást.

Nekivadult tivornyáiról hihetetlen dolgokat beszéltek a városban és nagyon keményen meg is szólták miattuk, de olyan ember nem akadt, aki, ha ezekre az orgiákra meghívta, a meghívást visszautasította volna.

Így ment ez hétszámra. Aztán egészen váratlanul, hirtelen otthon termett. Még a lebujok szaga szállott körülötte, de már csendes volt és magába zárkózott. Alázatosan lesütött szemmel, amelyből égő szégyenét lehetett most már kiolvasni, szótlanul hallgatta végig felesége szemrehányásait, bután és békésen, mint a birka, aztán bezárkózott a saját szobájába. Óraszám térdelt bűnbánóan a szentképek előtt, fejét a mellére horgásztattá, gyámoltalanul csüngött le a két karja és alázatosan meggörbült a háta. De az ajka néma maradt, mintha nem mert volna imádkozni. A felesége lábujjhegyen lopakodott az ajtaja elé és úgy hallgatózott. Belülről sűrű sóhajtás hallatszott, mintha fáradt, beteg igavonó állat nyögött volna.

- Látod, Uram, - súgta maga elé Ignác s halkan és erőszakosan verte tenyerével széles mellét.

Bűnbánó napjaiban kizárólag kenyéren és vízen élt. A felesége minden reggel nagy kancsó vizet, másfél font kenyeret és sót tett az ajtaja elé. Kinyitotta Ignác az ajtót, bevette az eledelét, aztán megint bezárkózott. Ilyenkor senki se merte őt magányosságában megzavarni, mindenki óvakodott attól, hogy a szeme elé kerüljön.

Néhány nap múlva megint megjelent a tőzsdén, vidám, tréfás kedvében, nagyokat nevetett, nagy gabonaszállítmányokat vállalt, a tapasztalt pénzkereső éles pillantásával mozgott az emberek között, minden üzleti ravaszságnak, minden hájjal megkent ismerője.

De akármilyen lelki állapotában volt is, egy szenvedélyes kívánsága sohasem hagyta el Ignácot. A kívánság, hogy fia szülessen. És minél öregebb lett, annál hevesebben vágyott utána. Ezen gyakran tűzött össze a feleségével. Reggel, a tea mellett, vagy délben ebéd, közben komoran nézett végig erősen táplált, kövér feleségén, vörös arcán és álmos szemén s megkérdezte tőle:

- Hát még mindig nem érzel semmit?

Az asszony pontosan tudta, hogy a férje mire céloz, de mindannyiszor azt felelte:

- Persze, hogy érzek! Az ökleidet, azokat érzem, - hiszen olyanok, mintha vasból lennének!

- A hasadról beszélek, ostoba fehércselédje!

- Amikor az embert úgy püfölöd, mint a lovat, hogy legyen akkor az ember...

- Nem azért nincsen gyermeked, mert néha elverlek, hanem azért, mert túlsókat zabálsz! Teletömöd a hasadat mindenféle jóval - nem marad abba helye a gyereknek.

- Hiszen volt már gyermekem!

- Csupa leány! - felelte Ignác megvető hangon. - De én fiút akarok. Érted? Fiút, örököst! Kié legyen majd a pénzem, ha meghalok? Ki imádkozzék bűneim bocsánatáért? Hát a kolostorra hagyjam minden pénzemet? Van azoknak pénzük elég. Vagy talán terád testáljam? Na, te ugyan szépen imádkoznál értem. Néked még a templomban is csak a zabáláson jár az eszed. Ha pedig meghalok, férjhez találsz másodszor is menni s aztán valami ostoba fráter találja kézbe kapni a pénzemet. Azt hiszed, hogy én az ilyenekért dolgoztam? A fene, a...

S komor, bosszús hangulatba merült. Érezte, hogy élete céltalan mindaddig, amíg fia nincsen, aki munkáját folytassa.

Kilenc esztendeig tartó házaséletük alatt, felesége négy leánnyal ajándékozta meg, akik valamennyien meghaltak. Remegve várta Ignác mindannyiszor a vajúdás óráját - de a kis leánykák halálát nem igen vette a szívére - nem volt rájuk szüksége. Már a házasságuk második esztendejében ütlegelni kezdte a feleségét, eleinte csupán részeg fővel verte meg, régi közmondáshoz tartva magát: «Szeresd a feleségedet, mint a saját lelkedet, de rázd meg néha, mint a körtefát!» De mikor minden lebetegedése újabb csalódást jelentett számára, akkor gyűlölni kezdte és keményen verni, mintha komoly szükségletét elégítené ki ezzel, mert nem szült neki fiút.

Egy ízben üzleti ügyekben a szamarai kormányzóságban járt, amikor hozzátartozói megsürgönyözték neki, hogy a felesége meghalt, Ignác keresztet vetett, egy percig elgondolkozott, azután azt írta komájának, Majakinnak:

^Temessétek el nélkülem, te meg vigyázz, hogy a házamban semminek lába ne keljen».

Azután elment a templomba, halotti misét mondatott, imádkozott az Istenben boldogult Akulina lelki üdvéért és elhatározta, hogy olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, megházasodik.

Negyvenhárom esztendős volt akkor. Magas termetű, széles vállú férfi, a hangja olyan mély, mint egy óhitű kántoré, nagy szeme bátran és okosan villogott sötét szemöldöke mögül, sűrű, fekete szakáiból övezett arcán s egész erőteljes alakján, igaz, tőről metszett, egészséges orosz szépség virult, meggondolt keze járása és óvatos lépése, erejének tudatáról tett bizonyságot. Az asszonyok szerették és Ignác nem is kerülte őket.

Nem múlt el még fél esztendeje sem, hogy felesége meghalt, amikor már megkérte a kezét egy óhitű, uráli kozák leányának, akit üzleti ügyben ismert meg. Bár Ignácról az Urálban is tudták, hogy veszekedett természetű ember, a leány apja még sem tagadta meg beleegyezését. Natália magas termetű, szép növésű leány volt. Nagy, kék szeme és hosszú, sötétszőke haja volt, igen szép párja ennek a szép embernek. Ignác büszke volt a feleségére és egészséges férfiszerelemmel szerette. De csakhamar gondolkodó és figyelő szemmel nézte.

A fiatalasszony tojásdad, szigorúan szabályos vonalú arcán ritkán csillant meg a mosoly, mindig gondolkozó volt és nyugodt, hideg, kék szemében gyakran villant meg valami riadt sötét érzés. Ha házbéli munkával nem volt elfoglalva, rendesen a ház legnagyobb szobájának ablaka mellé telepedett és itt üldögélt mozdulatlanul és némán, néha két-három óra hosszat. Tekintetét az utcára szegezte, de a pillantása annyira elmerült volt, mintha egyáltalában nem érdekelné őt semmi, ami odakint történik és ugyanakkor olyan mélyen magába zárkózott, mintha önmagában, a saját lelkében figyelne valamit. Különösen a járása volt furcsa e fiatal asszonynak. Házának tágas termein olyan lassan és óvatosan lépkedett végig, mintha szabad mozgását valami láthatatlan akadály gátolná. A ház berendezése nehézkes volt és durván kiáltó fényűzésről tett tanúságot, minden csillogott a falai között és tulajdonosának vagyonát kürtölte világgá. De ez a kozák nő a drága karosszékek és az ezüsttel tömött üvegszekrények előtt aggódva suhant el, mintha attól félne, hogy mind e tárgyak megtalálják ragadni és fojtogatni. A nagyúri háznak zajos élete nem érdekelte a fiatal asszonyt és ha férjével kikocsizott, akkor szemét egy pillanatra sem vette le a bakon ülő kocsis hátáról. Ha az ura valahová látogatóba vitte magával, akkor elment vele és a vendéglátó házában épp oly csendes volt, mint odahaza. Ha férjének vendégei voltak, akkor kötelességtudó háziasszony volt, de nem mutatta, mintha az, amiről a beszéd folyt, érdekelte volna és senkit különös figyelemmel ki nem tüntetett.

Egyedül csak Majakin, aki okos és tréfás beszédű ember volt, tudott az arcára néha-néha mosolyt varázsolni, amely olyan gyorsan elillant, mint az árnyék. Majakin ezt szokta róla mondani:

- Nem rendes asszony ez. Olyan, mintha fából volna. De hát Uram Istenem, az élet olyan, mint egy lángoló tűz, amely soha el nem alszik. Ez a Krisztus menyasszonya tüzet fog még egyszer. Csak meg kell várni. Majd meglátjuk akkor, milyen, gyümölcsöt hoz ez a fácska!

- Óh, te lassú víz, szokott Ignác a feleségével tréfálkozni. - Ugyan min jár az eszed? Talán a fatornyos hazádba vágyódsz vissza? Légy már egy kissé vidámabb!

Az asszony nem felelt, csak nyugodtan ránézett.

- Túlságosan sűrűn jársz te a templomba... Ráérsz még, nem kell úgy sietni a bűnbocsánattal. Nincsen olyan sok bűnöd, hogy kegyelmet ne kapnál. Először el is kell követni a bűnöket. Hiszen tudod, aki nem vétkezik, az nem tesz bűnbocsánatot és aki nem tesz bűnbocsánatot, az nem kerül a mennyek országába. Azért vétkezz, amíg fiatal vagy. No, gyere, kikocsizunk.

- Igazán nincs kedvem.

Ignác odaült mellé, átfogta a derekát s az asszony gyengéden hozzásimult, bár hűvösen és tartózkodón. Ignác ránézett és megkérdezte tőle:

- Natália, miért vagy olyan rosszkedvű? Talán unatkozol nálam?

- Nem, - felelte röviden az asszony.

- Akkor mi a bajod? Talán hazavágyol?

- Nem, nem... dehogy, csak úgy rám jött a rossz kedv!

- Hát akkor min jár folyton az eszed?

- Semmin.

- És mi a bajod?

- Semmi.

Csak egyetlen egyszer válaszolt az asszony valamivel bővebben, több szóval:

- Valami zavaros mozog a szívemben. De nemcsak a szívemben, hanem a szemem előtt is. Úgy érzem egyre, mintha körülöttem mindez nem volna valóság...

A kezével a falakra és a bútorokra mutogatott, a többi szobára.

Ignác nem gondolkozott hosszasan ezen a válaszon, hanem nevetve felelte:

- Ugyan, ne beszélj bolondokat. Éppen ellenkezőleg, mindez nagyon is valóságos itt. Minden drága és nehéz. De ha akarod, akkor ezt az egész bútort elégetem, eladom, vagy elajándékozom és új dolgokat vásárolok. Akarod?

- Minek? - felelte nyugodtan az asszony.

Ignác csodálkozott, hogy ez a fiatal, egészséges nő, úgy tud élni mellette, mintha álmában járna, minden kívánság nélkül. Nem járt sehová, csak a templomba és kerülte az embereket. Ignác hiába igyekezett felvidítani.

- Majd másképp lesz, megállj csak! Mihelyt megjön a mi fiúnk, akkor mindjárt más lesz a te életed is. Csak azért vagy mostan rosszkedvű, mert még nincsen igazi gondod. Majd meghozza magával a gyerek! Mit gondolsz, fiú lesz-e?

- Ahogy Isten akarja, - felelte az asszony és lehorgasztotta a fejét.

Ignác gyakran bosszankodott, hirtelen változó hangulatain.

- Tulajdonképpen, miért horgásztad le mindig a bóbitádat? Úgy jársz-kelsz, mintha üvegen lépkednél és olyan képeket vágsz, mintha meggyilkoltál volna valakit. Pedig derék nőszemély vagy, csak buta, hogy semmiben se leled a kedvedet.

Egyszer italos fővel jött haza és meg akarta a feleségét ölelgetni, de az asszony nem engedte. Ignácot elöntötte a méreg és ordítani kezdett:

- Natália, kikérem magamnak az ilyen ostobaságot!

Az asszony arccal feléje fordult s nyugodtan megkérdezte:

- No és aztán?

Az asszony kérdése és merész pillantása a férfit dühre fakasztotta.

- Micsoda?! - ordította és nekiugrott.

- Talán meg akarsz ütni? - kérdezte az asszony, anélkül, hogy a szempillája megrebbent volna.

Ignác megszokta azt, hogy haragja előtt mindenki remegett s az asszony nyugalma felbőszítette.

- Nesze! - ordította és ráemelte a kezét.

Az asszony nyugodtan, de még idejében kitért az ütés elől, aztán elkapta a férfi kezét, eltaszította és anélkül, hogy a hangja remegett volna, ezt mondta neki:

- Ha hozzám nyúlsz, soha többé a közelembe nem engedlek!

Az asszony nagy szemének éles és metsző pillantása, amely megkeskenyült szempillák közül tűzött reá, egy csapásra kijózanította Ignácot. Feleségének arcáról leolvasta, hogy az asszonyban is erős állat lakozik. És ha egyszer elhatározta, ez az asszony nem engedi többé a közelébe, még akkor se, ha félholtra veri.

Ezúttal ugyan meghátrált az asszony elől, de még egyszer nem tette volna meg. Nem tűrhette, hogy egy asszony, még hozzá a saját felesége, ne hajoljon meg akarata előtt, úgy érezte, hogy ezzel megalázkodnék előtte.

Most már érezte, hogy felesége soha, semmiben sem fog neki engedni és hogy igen kemény küzdelemre kerül közöttük a sor.

No, jó, hiszen majd meglátjuk, melyikünk lesz az úr a házban, gondolta másnap reggel, amikor sötét kíváncsisággal figyelte az asszonyt, de lelkében már mozgolódott a viharos vágy, hogy megkezdje a harcot és annál hamarább örvendhessen a győzelemnek. Négy nappal ezután Fomisnyina Natália bevallotta az urának, hogy anyának érzi magát.

Ignác remegett örömében, keményen karjai közé szorította és halkan ezt súgta az asszony fülébe:

- Natasa... ha... ha fiú lesz... ha fiú lesz, aranyba foglaltatlak! De nemcsak, hogy aranyba foglaltatlak, esküszöm az Istenre, hogy szolgád leszek, a lábad előtt fogok heverni és a testemen tiporhatsz, ha jól esik!

- Isten kezében vagyunk, - felelte halkan és áhítatosan az asszony.

- Persze, hogy Isten kezében vagyunk! - kiáltotta Ignác keserű hangon és szomorúan lehorgasztotta a fejét. E pillanattól kezdve úgy ápolta az asszonyt, mintha kicsi gyerek lett volna.

- Miért ülsz mindig az ablaknál? Nem látod, hogy oldalt ér a huzat? Még bele találsz betegedni, - szólt rá szigorúan, de becéző hangon. - Mit ugrálsz annyit a lépcsőn? Még bajt találsz szerezni... Aztán miért nem eszel többet? Annyit egyél, hogy kettőnek is elég legyen, hogy a fiú is jóllakjék.

Áldott állapotának idejében Natália még zárkózottabb lett, még hallgatagabb. Egészen magába vonult és minden gondolata az új életé volt, amely szíve alatt mozgott. De az ajka vidámabban mosolygott, a szemében néha valami friss érzés csillant meg, gyengén és szerényen, mint a hajnal első sugara.

Mikor elérkezett a nehéz órája - kora őszi reggel történt - Ignác feleségének első vajúdó sikoltására elsápadt, valamit akart neki mondani, de nem tudott egyebet, csak legyintett a kezével és kiment a hálószobából, ahol az asszony görcseiben fetrengett és lement a földszintre, abba a kis kamarába, ahol megboldogult édesanyjának imazsámolya állott. Votkát hozatott magának, leült az asztal mellé, komor képpel kezdett inni s figyelő füllel leste a ház minden apró zörejét. A szoba sarkában a kis mécses lángjától megvilágítva elmosódottan látszottak csak a szentek orcái, komor és közönyös arcok. Fent a feje felett lépteket hallott, kopogást, mintha valami nehezet cipelnének végig a padlón, edény zörgött, szorgos lábak futottak fel s alá a lépcsőn. Gyorsan pergett mindez, sietősen, csak az idő múlott lassan... Ignác fülét elmosódott hangok ütötték meg.

- Ez így nem megy tovább! A templomba kell küldeni, hogy nyissák ki a nagy oltár kétszárnyú kapuját.

A szomszéd szobában Vaszuska, aki kegyelemkenyéren élt a házban, hangos szóval kezdett imádkozni:

- Urunk, Megváltónk, aki a mennyekből szálltál a földre és akit a szent Szűz Anya hozott a világra, te, aki ismered az emberi természet minden gyengéit, bocsáss meg szolgálódnak...

Hirtelen, nem emberi, szinte állati ordítás tört ki, amely elnyelt minden más hangot és kettéhasította az ember lelkét, utána, mintha hosszan elnyújtott sóhajtás lengene végig a szobákon s a sarokban halna el, ahová már az esti szürkület betelepedett. Ignác komor pillantással fordult a szentképek felé, mélyen felsóhajtott és magában ezt gondolta:

- Hátha megint leány lesz?

Néha-néha felállott, némán keresztet vetett, mélyen meghajolt a szentképek előtt, aztán visszaült az asztal mellé, pálinkát ivott, amely ebben az órában nem tudta elhódítani, álmodozott... és így töltötte el az estét, az éjszakát és a másnap reggelt - egészen délig.

Ekkor jött le végre nagy sietősen a bába az emeletről és sipító hangján, örömében remegve kiáltotta már messziről:

- Matvejevics Ignác, sok szerencsét a fiához!

- Ugyan, ne bolondozz!

- De bátyuska, hogy mondhatsz ilyet?

Ignác tágult tüdővel nagyot lélekzett, hirtelen zuhanással térdre rogyott, mindkét kezét keményen mellére szorítva, remegő hangon mormogta:

- Dicsőség néked, Uram! Így hát még sem akartad, hogy családom elpusztuljon! Nem fogok közbenjáró nélkül vétkeim ítéltetése végett színed előtt megjelenni. Hála légyen néked Uram, Istenem!

Aztán talpon termett és messzi hangzó szóval kezdte osztogatni a parancsokat:

- Valaki rögtön fusson a szent Nikoláj-templomba és hívja el a papot. Mondja meg neki, hogy Matvejevics Ignác kéreti, legyen olyan szíves és mondjon könyörgő imát a fiatal anya egészségéért.

A szobába cselédleány nyitott be és aggódó hangon mondta:

- Matvejevics Ignác legyen szíves és menjen fel Fominyisna Natáliához, mert nagyon rosszul érzi magát!

- Már miért érezné magát rosszul? Majd elmúlik! kiáltott Ignác a leányra, örömtől sugárzó szemmel. - Mond meg neki hogy rögtön jövök. Azt üzenem, hogy derék asszony. Mond meg neki ajándékot is hozok neki és mindjárt ott leszek. Megállj csak te. Készítsetek valami ennivalót a papnak és hívassátok át Majakin komámat!

Hatalmas termete, mintha még jobban megnyúlt volna, örömtől mámorosán futkosott a szobákban fel s alá, kezét dörzsölte, elérzékenyült pillantásokat vetett a szentképekre és széles lendülettel hányta a keresztet. Végül mégis csak felment a feleségéhez. Először csak egy kicsi vörös testecskét látott, amit a bábaasszony éppen fürösztött a teknyőben. Mikor Ignác megpillantotta, lábujjhegyre állott, összefonta a hátán a kezeit és óvatosan a közelébe ment és furcsa módon össze- csucsorította a száját. A kis élőlény lassan mozgatta és rángatta tagjait a vízben, mezítelen, gyenge, gyámoltalan és megható kis figura.

- Légy szíves és csak óvatosan nyúlj hozzá, hiszen még alig van szegénykének csontja, - szólt Ignác halkan és kérő hangon a bábához.

Az asszony elnevette magát, ellátottá fogatlan száját és a gyereket egyik tenyeréből a másikba dobálta.

- Jobb lesz, ha odamégy a feleségedhez.

Ignác engedelmesen fordult az ágy felé és még mielőtt odaért volna, megkérdezte.

- Hogy vagy Natáliám?

Aztán közelebb ment, elvonta a függönyt, amely beárnyékolta az ágyat.

- Nem élem túl, - susogta feléje halk és rekedt asszonyi hang.

Ignác hallgatott és feszült figyelemmel nézte, feleségének az arcát, amely szinte eltűnt a fehér párnák között s rajta hajának sötét fonatai úgy hevertek, mint halott kígyók. Az arca sárga volt, élettelen, nagy és tágra nyitott szeme körül fekete foltok. Idegen volt neki ez az arc. És e szörnyű szemek pillantását sem ismerte Ignác, e szemekét, amelyek mereven, szinte keresztül látva a falakon a távol messzeséget figyelték. Komor sejtelem markolta meg a férj szívét, amelynek boldog dobogása egyre jobban meglassúdott.

- Ugyan, ne beszélj ilyeneket. Mindig így szokott ez lenni, - szólt halkan Ignác és lehajolt, hogy megcsókolja a feleségét. De az asszony a föléje hajolt férjnek még egyszer odasúgta:

- Nem élem túl!

Ajka szürke volt és hideg, s a mikor rászorította ajkát, megérezte hogy a halál rátette a kezét már erre a nőre.

- Uram Istenem, susogta Ignác rémülten és érezte, hogy a rémület hogyan fojtja el a lélekzetét.

- De Natasám, mi lesz akkor belőlünk? Hiszen szoptatni kell a gyereket! Hogy képzelsz el ilyesmit?

Szinte ráordított az asszonyára. Háta mögött a bábaasszony sürgött-forgott, meglóbálta a levegőben a síró gyereket, buzgón beszélt a kicsikének, de Ignác nem hallotta egy szavát sem és nem tudta a szemét levenni feleségének szörnyű arcáról. Az asszony ajkai mozogtak még, halk szavakat hallott Ignác, de már nem értette meg őket. Odaült az ágy szélére .és fakó, riadt hangon így beszélt:

- Jusson eszedbe, hogy nem tud megélni nélküled a gyerek, hiszen még egészen picike a szegény! Csak szedd össze a bátorságodat és ne járjon az eszed ilyen csúnya dolgokon.

Amíg beszélt, maga is érezte, hogy a beszédje egészen hasztalan. Forró könnyek fakadtak szeméből, érezte, hogy a mellére valami súlyos teher nehezedik, olyan mint egy nagy hideg kő, mint egy iromba nagy jégtömb.

- Bocsáss meg nékem! Isten veled! Vigyázz rá, légy óvatos és ne igyál, - súgta Natália elhaló hangon.

Megérkezett a pap, valamit ráterített az asszony arcára, mélyen felsóhajtott, azután a halotti ima szavait mondotta el az asszony fölött.

- Urunk, Parancsolónk, mindenható Istenünk, te aki minden nyavalyát meggyógyítasz, gyógyítsd meg őt is, aki ma hozta gyermekét a világra, szolgálódat Natáliát, engedd, hogy betegágyáról, amelyen íme fekszik, felkelhessen... mert miként Dávid próféta mondja, bűnben fogantatunk és bűnösek vagyunk mindannyian a Te színed előtt...

Az öreg ember hangja megcsuklott, szigorú volt keskeny arca és köntöséből a tömjén szaga áradt.... Újonnan született gyermekét óvd meg a pokol hatalmaitól... Minden kegyetlenségtől… Minden vihartól, vagy gonosz szellemektől, nappal és éjszaka egyaránt...

Ignác némán sírdogált. Nagy és forró könnyei felesége lecsüngő kezére hullottak. De ez a kéz úgy látszik nem érezte már a ráhulló könnyet, mozdulatlan maradt és halovány bőre nem rándult meg alattuk. Miután elimádkozták fölötte az imát, Natália elvesztette öntudatát és másnap meghalt, a nélkül, hogy még egy szót szólt volna. Éppen olyan csöndesen halt meg, mint ahogyan élt. Ignác a feleségének pompás temetést rendezett, fiát Foma (Tamás) névre kereszteltette és aztán nehéz szívvel a keresztapjának Majakinnak a családjába adta, akinek a felesége nem sokkal előbb leánygyermeknek adott életet. Feleségének halála Ignác sűrű fekete szakállában jó néhány szálat festett csillogó ezüst színre, de szemének a fényében valami új jelent meg, valami puha és gyengéd vonás.

Második fejezet

Majakin tágas, kétemeletes házban lakott, s a ház előtt nagy kert terült el, amelyet hatalmas öreg hársfák lombja árnyékolt be. A sűrű gályák sötét levéltakarójukkal úgy elborították az ablakokat, mintha szűkszemű csipke borult volna rájuk és a nap csak nagy nehezen, tört sugarakkal tudott a függönyökön keresztül a kis szobákba behatolni, amelyek sűrűn tele voltak állítva mindenféle bútorral és nagy vasalt ládákkal, úgy hogy a házban állandóan szigorú félhomály uralkodott. Majakin családja nagyon jámbor volt, a ház mindig tele volt a viasz, a tömjén és az örökmécsesek olajának szagával, a levegőben sóhajtások, bűnbánó imák és könyörgések lebegtek. A vallás minden parancsát roppant szigorúan és nagy gyönyörűséggel tartották be, a ház lakóinak minden felesleges energiája ide menekült. A komor, sötét és nehéz levegőben szinte nesztelenül mozogtak női alakok a szobákban, sötét ruha volt rajtuk, arcukon állandóan az üdvözölt bűnbánat kifejezése pihent és lábukon mindig puhatalpú nemez cipőt hordtak.

Majakin Jakab családja a családfőből, a feleségéből, a leányából és öt nőrokonából állott, akik között a legfiatalabb is elmúlt harmincnégy éves. Valamennyien egyformán jámborak voltak, személytelenek és valamennyien alázatos hívei Ivanovna Antonyinának, a ház úrnőjének, aki magas szikár, sötét arcú nő volt, világosszürke volt a szeme, amelyből öntudat és okosság világított. Majakinnak volt egy fia is, Tárász, de ennek a fiúnak a nevét a családban soha ki nem ejtették. A városban tudták, hogy Jakab kitagadta a fiát, amióta tizenkilenc esztendős korában elment Moszkvába az egyetemre és ott három évvel később apja akarata ellenére megnősült. Azóta Tárász eltűnt. Azt mondták, hogy valami homályos ügy miatt Szibériába száműzték...

Majakin maga kicsiny, sovány, mozgékony emberke volt, lángvörös volt a kecskeszakálla és a zöldes fényben csillogó szeme folyton maga körül járt, mintha mindenkinek ezt akarná mondani:

- Nincs semmi baj kedves uram, legyen egészen nyugodt. Én ugyan belelátok a lelke mélyébe, de ha nem követ el semmi rosszat, akkor nem fogom elárulni.

A feje tojás formájú volt és visszataszítóan nagy. Magas, ráncos homloka egybefolyt a kopasz fejével és azt az érzést ébresztette, mintha ennek az embernek két arca volna. Az egyik az átható szemű, okos és porcogós orrú, amelyet mindenki látott és fölötte a másik arca, szemnélküli, csupa ránc, amelyek mögött Majakin a másik szemét és a száját rejtegette - egyelőre - amíg rá nem kerül a sor,