A nők ura

By Ujhelyi Nándor

No ez az a mű, amiért szerzőjét az 1920-as években itt, Budapesten fél év börtönre ítélték istenkáromlásért és szeméremsértésért. Manapság, amikor a pucérkodás, a szexuális aktus mindenhonnan dől, különösen érdekes azt elolvasni, hogy a 90 évvel ezelőtti Budapest mitől "akadt ki"? És ha lézbe vesszük Ujhelyit, akkor megértjük: nem értették, s ami művészi eszköz, azt cél nélküli paráznasádnak látták. Ujhelyi hatalmas műveltségű és buja világban alkotó író. Érdekes világa magával ragadó, s noha ma már nem vet botrányt maga körül, de íráskészsége és egyedi látásmódja méltán emeli a XXI. században is magasra.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Mar 5, 2018
• ISBN: 9789634742173

Book preview

Ujhelyi Nándor

A NŐK URA

BUDAÖRS, 2018

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-217-3 EPUB

ISBN 978-963-474-218-0 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018

első kiadás: 1923

a borító Ernst Ludwig Kirchner (1880 - 1938) Paar im Zimmer

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

?

Ő a hős. A kérdőjel. Úgy illendő az, hogy aki kalandor, az titokzatos is legyen és minden lépése, tette, gondolata után a titok fura uszálya húzódjon. Nem kell tudni egyelőre honnan jön, mi az a polgári név, melyen elanyakönyvelték az emberi barmok születéseinek nyilvántartójában. Nincs már neve. Új nevet fog kapni a történetben, legyen neve: Szfinx Hamlet. Mint ember: szfinx. Minden ember az, ha kalandor. És minden ember kalandor, ha kiszakította magát a polgárok karámjából, nem tartozik ama csordához, melyet a szabatos, rendes, gonosz és buta polgárok alkotnak, ha nem „lakos" valahol, ha mindenütt átutazó vendég csupán, ha mindenhol külföldi, ha az egész földön Ő soha nem más: mint idegen. Neve tehát e történetben legyen Szfinx. És a másik neve, mert nem pápa, király, nem világtörténelmi gazfickó ö, mert minden hús és vérvalóság dacára, mégis csak légies lény, legyen: Hamlet, mert úgy illendő az, hogy aki vezeték nevén Szfinx, az keresztnéven Hamlet legyen: töprengő.

Életkora? Tudjuk-e vajon, hogy minő idős egy ember? Életét évezredek vagy nagy pillanatok mértékével állapíthatjuk meg helyesen. Higyjük el azt, hogy Szfinx Hamlet harminckilenc éves, mert hogy az a test, melyben létezik, mint piszkos, vörös, élő, de még nyeszlett gyümölcs harminckilenc esztendővel ezelőtt hullott bele a földi életbe egy anyai ölből. Vallása? Nincs. Felekezetnélküli hivatalosan. Elég bátor nem hinni a hihetetlenben, nem fizetni erkölcsi meghajlással sem a naivaknak, sem a gazembereknek. Ő már közel jutott Istenhez, mert a szeretet és fájdalom lajtorjája segítségével átmászott a mindenféle papok rozsdás vaskerítésén, amely elválasztja az embert az Istentől.

Fajtája? Latin, germán, sémi, szláv - minden. Ember, európai ember. Nem nézi egyoldalú, megfordított látcsövén a világot, hogy minden így, kicsinnyé, elérhetetlen távolságúvá váljon a számára. Nem tartozik egy fajtához sem. Nem katonaköteles tehát sehol, ami annyit jelent, hogy nem köteles embert ölni, sem idegent, sem a magafajtáját sem, nincs tehát rabszolgajárom a lelkén. Kozmopolita ember, nem, maradjunk a régies névnél: világpolgár. A világ polgára Szfinx Hamlet valóban, nem európai, nem földi polgár, de az egész világ, minden ismert és ismeretlen naprendszer bolygóinak polgára. Elmondhatja bátran, diadalmasan ütve a szívére: a mindenség polgára vagyok, ember, nincs semmi tehát, ami idegen volna számomra, még ha az emberfölötti is.

Foglalkozása? Már nincs. Talán volt valamikor, midőn még nem hívták Szfinx Hamletnek. Ámde ez a foglalkozás nem bélyegezte meg őt. Nem vált egy mesterség igavonó barmává, egy pálya kényszerzubbonya nem került iá lelkére akkor sem. Nem volt pap, kalmár, katona, ki a fenséges Goethe szerint egy kutya számba mennek. Nem volt oly foglalkozása, mely végeredményben abban áll, hogy megölje más emberek testét vagy lelkét, kiszívja más emberek energiáját, bitét, munkaképességét azért, hogy viszonzatul ezért meg a más emberek tisztelete, pénze, meghunyászkodó kiszolgálása legyen érte a fizetség. Ő - azelőtt - szórakoztatta vagy tanította az embereket. Művész, orvos, tudós - mindegy, a bohóc és a bölcs két véglete közt volt a foglalkozása, az egyetlen tiszteletreméltó ágban, hol az ember nem lesz hajszolt barom vagy dölyfös hajcsár és mégis élhet, sőt megélhet.

Vagyona? Önmaga és vágyai - talán csak látszólagosan ugyan - tökéletes egyensúlyban voltak egymással eddig. Megvolt neki mindaz, amit akart, vagy talán még inkább: azt akarta, amije megvolt - ez végeredményben mindegy, mert így birtokában volt a legerősebb, legelpusztíthatatlanabb vagyonnak: nem volt szüksége vagyonra, nem fájt neki a meg nem levő vagyon, sőt egyáltalán nem is akart vagyont gyűjteni. Ez volt a helyzete eddig. Ámde most, hogy a történet kezdődik - és talán éppen ezért vált lehetővé, hogy megkezdődjék - Szfinx Hamletnek már volt vagyona. Valóságos, reális, arany húsából és véréből való vagyona, mely lehetővé tette a számára azt, hogy mindentől és mindenkitől függetlenül élhessen több esztendeig. És így azok a bilincsek - vagy gyökerek - melyek eddig lekötötték a föld egy helyére egy foglalkozásba, most feloldódtak: a növény átalakult állattá.

!

A felkiáltójel: a diadal, a felfedezés örök jele. Heuréka! Megvan! Enyém! Ezt, mindezt jelenti ez a vonalba formált sikoly. Az egyhangú emberi élet számtalan vesszője, pontja, kínzóvesszője, zárópontja után maga a paradicsom, a változatosság, a nagyszerűség birodalmának felnyílt sorompója ez a felkiáltójel.

Szfinx Hamlet egy város házának egy lakásában élt, - mit: éldegélt - évek, sőt évtizedek óta. Amit ezalatt tett, gondolt, érzett, örült és szenvedett az végeredményben összesűrűsítve nem volt más, minthogy dolgozott önmaga felszabadításán. Az előítéletek, más emberek előtt való meghajlás beidegzett szokása, hazug törvényekbe való hit, ostoba célok után esengő ambíció, monomániás remény, zsákutcába vezető nézetek: mind, mind az életbe való elinduláskor ránehezednek az ember szívére, agyára, idegeire. Ezeket dobálta le magáról Szfinx Hamlet harminckilenc esztendős koráig. És ez sikerült is neki, annyira, amennyire ez legalább korunkban egy embernek csak sikerülhet.

Ámde ennek dacára élete végeredményben zsákutcának tűnt fel előtte. Helyhez, röghöz kötött jobbágya volt az életnek. Ezer szál fűzte mégis eddig - reális, sőt lelki fonál - a fajtához, a városhoz, a lakáshoz, a foglalkozáshoz, az emberekhez. Érezte, - a negyvenedik év küszöbén, - hogy ennek nem szabad így többé lennie, kell, hogy legyen változás. Be kell, hogy következzék a nagy Metamorfózis. És ekkor belátta azt, hogy egy rettenetes tömlőében él minden ember, aki nem - kalandor.

Kalandornak lenni az ő értelmezésében annyit jelentett, mint függetlennek lenni, a lehető legteljesebb módon. Nem szabad, hogy az ember - ha kalandor akar lenni - le legyen kötve egy városhoz, egy foglalkozáshoz, egy lakáshoz, egy ambícióhoz, egy világnézethez, egy vágyhoz, egy reményhez. A kalandor: az szabad ember. Elmegy oda, ahova akar, azt teszi, amit akar, úgy él, ahogy akar. A kalandor: a madár, a vándormadár. Nem növény, mint a legtöbb emberi lény, a proletárok százmilliói, nem egy dzsungel fenevadja, mint az országok, az ipar, a tőke hatalmasai, nem háziállat, jámbor tehén, akit fejnek, birka, akit nyírnak, papagáj, akin mulatnak, macska, akivel játszanak, kutya, akivel őriztetnek: nem középosztálybeli intellektuel vagy miféle szerencsétlen szelíd barom, de madár, vándormadár, független, földhöz nem kötött szabad madár, aki repülni tud. Jön a tavasszal, megy az ősszel. Szabad. Kalandot!

Két dolog van, ami leigázza az embert leginkább, amely megakadályozhatja, hogy kalandor lehessen. A pénz és a nő. A pénz, ami nincs, vagy pedig, ami van, de felfalja az imádóját, mint a bálvány a hívőt. A nő, ami nincs, vagy pedig ami van, de felfalja az imádóját, mint a bálvány a hívőt. Akié a pénz, de nem rabja annak, akié a nő, de nem rabja annak, az szabad ember lehet, az lehet bátran merész kalandor, ki éli az életét szabadon, csapongva, helyhez, vágyhoz, szükséglethez nem kötötten. Hatalom a nő felett, hatalom a pénz felett.

Legyen az embernek - igényeihez mérten - bankszámlája, hitellevele, eh, mit, egy csekk-könyve, mely lehetővé teszi, hogy legyen a világ minden nagyvárosában, gócpontján egy pénztárnok nevezetű ember, aki egy aláírásával - Szfinx Hamlet aláírásával - ellátott papír- rongyra adjon annyi más tarka-barka papírrongyot vagy sárgaszínű érmet, amelynek ellenében lakhat, ehet, öltözhet, egyszóval élhet az ember. Ez kell a kalandorsághoz. Mert máskülönben az ember dolgozó páriává, pénzimádó tőkéssé süllyed le. Az a pénz, mely több vagy kevesebb az elégnél, egyaránt bálvánnyá válik, Mammon lesz, a világ, sőt a lélek ura.

A nő. Legyen az embernek hatalma arra, hogyha megkíván egy nőt - ha szívvel, aggyal teljesen megkíván egy nőt - akkor bírhassa is azt, legyen az cseléd, királykisasszony, akárki, ha nő. Mert akkor független lesz, a nő néni lesz számára megközelíthetetlen istenség, - sem hitvány pénzért vásárolt szerelmi gépezet, nem fog sem az imádat, sem a megvetés nyomorékévá válni. Kell, hogy legyen az embernek egy szava, egy tekintete, mely lehetővé teszi, hogy bárhol, bármikor a megkívánt nő odaadja magát neki.

És midőn mindezt már tudta Szfinx Hamlet, akkor, igen, már akkor, meg is történt a csoda. Övé lett az a pénz, ami kell az élethez, amely imaginárius voltával vagy töméntelen mennyiségével nem nyűgöz le. Hogyan is történt? Nem fontos: véletlen, predesztináció, sors, csoda - mindegy, a végzet mondotta azt, hogy „legyen és lett". Talán feltalált valami játékot valamikor, azelőtt, Szfinx Hamlet és az most divatba jött az amerikai felnőtt gyermekek közt, talán örökölt, talán gyémántokkal telt zacskót talált az utcán? - Eh, ki is tudhatja ezt. A pénz születése, mint minden születés a homályba vész el, - minden megfogamzás kábult titok A lényeg, a valóság az, hogy az a bizonyos csekk-könyv valóban Szfinx. Hamlet tulajdona lett. Heuréka! A sorompó felnyílt!!!

Óh a másik dolog egyszerűbb és mégis különösebb volt: az a bizonyos hatalom a nő felett. Az az egy szó, egy tekintet, mely megszédíti, sőt megszelídíti őket: a megértés szava, a vágy tekintete. Ezt is megkapta Szfinx Hamlet, bele lett vésve agyába, szemébe a nő, a nézés. Hogyan történt ez? Nem árulhatjuk el egyelőre, de be fog következni az idő, midőn e történet eseményeinek rendjén úgyis nyilvánvalóvá lesz. Egyelőre nyugodjunk bele - és örömmel - hogy megvan és Szfinx Hamlet személyében e varázslatos erő következtében egy új és merész dompteur lép az élet cirkuszának a porondjára. Birtokában volt, megtalálta vagy megkapta, múltja vagy jövője árán: mindegy, a nagy talizmánt, a lényeg, a valóság ez volt. Heuréka!

Füttyszó

A vonatvezető felemeli a karját, éles füttyszó hallatszik, a Góliát-mozdony nekilendül, a kocsik megmozdulnak, hajrá, megindul az expressz. Mennyi küzdelem, nekikészülődés és elhatározás kell ahhoz, hogy ez a végső, felszabadító füttyszó elhangozzék.

De egyszer elhangzik mindig és mindenki számára is, ha máskor nem, úgy az utolsó pillanatban; a tüdő, az utolsó lélegzésével adja meg ezt a jelt a halálba indulás percében. Szfinx Hamlet íme szerencsésebb volt, mert az ő füttyszava egyszersmind egy expressz elindítását is jelentette egyúttal. Reális füttyszó is volt ez; valóságos sípból valóságos vonatvezető adta meg ama város nyugati pályaudvarában, amely városnak vegetáló növénye volt Szfinx Hamlet harminckilenc éves koráig - mindaddig, míg a felszabadító felkiáltójel meg nem váltotta őt.

Behúzódott magányosan egy Pullmann-kocsi félfülkéjének a sarkába, midőn a vonat elindult. Nem intett felé búcsút egy kiáltó száj sem, kéz nem lobogtatott utána könnyeket váró fehér kendőt. Nem hagyott ott senkit és semmit, ahonnan elindult és tudta, hogy ahova megy, ott sem várja még senki és semmi. Tökéletesen felszabadult, úgy, akárha egy léggömbtartó kötelékeit, mely a földhöz lenyűgöz, mind elvágják és azután is még a kosárból kihajítanak minden homokzsákot, mely megakadályozza a gömb merész röptét.

Eldobta régi nevét, melyben benne volt mégis fajtájának szaga és színe, mely körül foglalkozásának, hírének, környezetének valaminő patinás rétege, sajátos jellege támadt. Búcsútlanul hagyta ott mindenféle barátait, ismerőseit, nőket és férfiakat, mindenkit egyaránt, kikkel ölelkezés, beszélgetés, üzlet révén kéjt, gondolatot, alkotást csereberélt, akikből, akikkel, akiknek eddig élt. Megölte még a múltját és emlékeit is. Szétszórta minden darab bútorát, könyvét, megőrzött levelét, emlékeit, megszokott ruhadarabjait, kalmárok és kandalló tüze hamvasztottak el mindent, tökéletes fehér lapot csinált és most, hogy elragadta szörnyű vágtatással erről a helyről is őt ez az expressz, boldogan mosolygott Újjászületett. Megölte az öregedést. Elment

Óh, hányszor, életének utolsó éveiben mily tömérdekszer érezte magában a vágyat, hogy elmenjen. Hová! Mindegy, mindenhová. Felszabadítsa magát az öregedés, az elmúlás vagy ami ugyanezt jelenti: a megszokottság, a változatlanság jármából. Egy helyen élni, ugyanazon foglalkozás kertjét ásni és kapálni, ugyanazon emberek között vegetálni: ez a halál, ez a megöregedés. Hisz mi magunk örökké ifjak és halhatatlanok vagyunk, a halál és megöregedés semmi más, mint meghalása és megöregedése egy ruhának, egy környezetnek, egy végig csinált életformának. Színészek vagyunk, kik évezredek hosszú során át játsszuk szerepeinket, mi a mindenség halhatatlan hisztrioi. És szerepek váltakoznak, búsak és vígak és szürkék, taps harsan