A fekete szirén

By P. C. Wren

Ebben a végig fordulatos, sodró lendületű kalandregényben három kontinensen át zajlanak a kalandok a Brit Birodalom tisztjeivel. Ám mindegyik kaland mögött felbukkan egy titokzatos asszony, az ellenállhatatlan szépségű, dús fekete hajkoronájú, szikrázó fogú és férfiakat lábukról leverő mosolyú fekete szirén. De ki ez titokzatos nő, aki minden férfi szívét és életét teszi tönkre? Az izgalmas regényben Indiában, a tengeren, Afrikában, sőt, még Európában is felbukkan a rejtélyes fekete szirén. Mindenhol, ahol a Brit Birodalomnak gazdasági-politikai érdekeltségei vannak...

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Aug 11, 2017
• ISBN: 9789634740209

Book preview

Percival C. Wren

A FEKETE SZIRÉN

fordította

dr. Endre Dénes

GYULA, 2017

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-474-020-9 EPUB

ISBN 978-963-474-021-6 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017

a mű eredeti címe: Beggars' Horses

első kiadás: 1934

a borító N. C. Wyeth (1882 - 1945) The Black Arrow

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

ELSŐ RÉSZ

I. fejezet

Ormesby ezredes, az indiai titkosszolgálat főnöke mélyen elgondolkozva, távolba meredő szemmel nézett végig hivatali helyiségének verandájáról az előtte elterülő vadregényes, gyönyörű simlai tájon. Ezúttal i, mint már annyiszor, az a kínzó gondolat foglalkoztatta, hogy vajon mi oka lehet a régebben annyira bevált szolgálat egyre nyilvánvalóbb eredménytelen működésének, s hogy újabban egymás után érik a kellemetlen kudarcok ezt a kiváló szervezetet, amely nélkül az angolok indiai uralmát akárhányszor komoly veszedelmek fenyegették volna?... Mert újabban nemcsak kívülről jövő erők döngették egyre nagyobb Tővel az itteni angol fennhatóság sziklaszilárd épületét, hanem az áruló megszámlálhatatlan serege igyekezett azt belülről is romlásba taszítani. A legújabban beérkezett jelentések szerint pedig kétségtelenül megint felhő jelentkezett a politikai szemhatáron, ha egyelőre talán nem is nagyobb egy tenyérnyinél. - De vajon ki kezeskedhetnék róla, hogy ez a tenyérnyi felhőcske rövidesen nem növi-e ki magát akkorára, hogy az egész eget beborítja és elsötétíti?...

Rosszkedvűen és homlokát ráncolva ment be szobájába, de még mielőtt leült asztalához, kopogtattak az ajtaján.

- Tessék! - szólt az ezredes hangosan.

Az ajtó kinyílt, és a szolgálatkész chuorassi, az ajtónálló Marcus Harrington-Spens őrnagyot, a titkosszolgálat helyettes főnökét bocsátotta be.

- Nos hát, barátom - mondta Ormesby ezrede félórai beszélgetés után, s újra összecsavarta az előtti kiterített hatalmas térképet -, azt hiszem, ezek utál ön előtt is tisztán áll, hogy az elgondolásom helyes Ilyenformán rövidesen meg fogjuk tudni, miről van itt szó tulajdonképpen. Tisztán csak vallási alapja van-e a dolognak, avagy politikai?... Én megbízom Al Mahbubban... de csak bizonyos mértékig. S igaza adok neki abban, hogy a szóban forgó ember csak ugyan rendkívüli jelenség, és feltétlenül számba veendő hatalmat jelent az országban. Vagy legalább is az országnak abban a részében, amely mindenképpen valami Messiás-félét akar látni benne. Nem tu dóm ugyan, hogy csakugyan képes lenne-e komoly felkelést támasztani az angol haderő ellenében, és van-e elég követője ahhoz, hogy elzárják a szorosokat, elvágják a közlekedési útvonalakat kőgátakkal vág) valami más módon. Annyi azonban bizonyos, hogy ha a lakosság hajlanék a lázító szóra, komoly veszedelemmel kerülhetnénk szembe. A jelentések szerint ugyanis a „szent ember" szava ma az országnak ebben a részében: törvény!... Mindenáron meg kell tehát tudnunk, hogy olyan mozgalomról van-e szó, mint a Mahdié volt Egyiptomban, vagy Mad Mullahé a Szomáliföldön, vagy pedig, amint sejtem, az egész nem más, mint tisztán szellemi és erkölcsi megújhodást kívánó nemes forradalom, amely azonban mégis összetörte a hatalmas Római Birodalmat annak idején.

Harrington-Spens őrnagy bólintott.

- Nos - folytatta tovább az ezredes -, ez a hindu szent... igen könnyen meglehet: talán azt forgatja a fejében, hogy felborítja az indiai brit uralmat. Viszont az sem lehetetlen, hogy ez a derék „szent ember egyáltalán nem törődik a nagy politikával, s visszahúzódva valami hegy tetejére, csupán békés szemlélődéssel kívánja eltölteni az életét, s az általa alkotott Jó Törvény kihirdetése volt egész életcélja.

- Ne vigyem magammal Mahbub Alit is? - kérdezte az őrnagy.

- Semmi esetre sem. Őt már az ország nagy részéjen ismerik, aztán meg, amint már említettem...

Az őrnagy elmosolyodott.

- Értem... - felelte hirtelen. - Ami biztos, az biztos... Hm... Azt hiszem, legcélszerűbb lesz, ha vadásztársaságnak öltözünk, és úgy igyekszünk megközelíteni a „szent embert"!

Ormesby ezredes bólintott.

- Nagyon jó gondolat! Vigyen magával teodolitot meg néhány térképet, s ne felejtsen el, látszólag véletlenül, néhány orosz szót elejteni, hogy senki ne is sejtse, hogy angolok. Ganesht ellenben okvetlen vigye magával. Ő jól ismeri a népet is meg a nyelvüket is.

- Ganesh Hazelriggre én is gondoltam már - felelte az őrnagy. - Kedves és ügyes fiú. S ami a fő, nem ijed meg a maga árnyékától.

- Aztán jó lesz Shere Khan is. Jelenleg Simlában van, éppen most érkezett vissza Bokharából, miután végigjárta egész Pendzsdehet, Heratot meg Kabult...

- Nagyszerű! Igen jófejű embernek ismerem!

- Az is - felelte az ezredes. - Rajtuk kívül is akad majd még egy-két megfelelő úriember, hogy kiegészítse a „vadásztársaságot". Most aztán már csak az a fontos, hogy mennél előbb útra keljenek. Mit gondol, mikor tudnának indulni?...

A kis vadásztársaság a háromezer méter magas fennsík egyik legszebb pontján ütött tábort, s abban egyeztek meg, hogy Marcus Harrington-Spens őrnagy meg Bartholomew Hazelrigg kapitány észak felé tesznek két- vagy háromnapos kirándulást, Anthony

Moresby Wallingford őrnagy és Geoffrey Hennessy Wogan kapitány kelet felé, s a másik két tiszt, Stacey Burleston kapitány és testi-lelki jó barátja, Aubrey Easterwood hadnagy pedig nyugati irányban rándulnak ki.

Az indulást másnapra tervezték. Aznap este - amint számították - visszaérkezett a tereptanulmányozás céljából előre kiküldött bennszülött Shere Khan is, akit rongyos és piszkos ruhájában aligha ismertek volna fel, ha útra kelése előtt nem beszéltek volna vele.

- Mi jó újságot hozott, Shere Khan? - kérdezte Harrington-Spens, mikor a vezető a sátrába lépett, és mély meghajlással köszöntötte.

- Haber jók, sahib! - felelte az vállat vonva. - Semmi különösebb újságot nem tudok. A falvakban mindenütt csend és nyugalom. Amióta az a szőrös arcú fehér ember kíséretével visszament észak felé, egyetlen idegen sem járt arra... egyet kivéve, az pedig csak Ali Mahbub lehetett.

- Hm... S a „szent emberiről mit hallott?

- Róla mindenki a legmélyebb tisztelettel beszél, ha egyáltalán beszél... Mintha félnének róla akármit is mondani. Ami nem is lep meg az ilyen bálványimádó népség részéről - felelte a vezető azzal a megvető hangsúllyal, amit minden igazhívő használ, ha más vallásúakról van szó.

- Szóval egyetlen faluban sem tapasztalt semmi rendkívülit?

- Semmit, sahib! Nem érdeklődnek ezek az emberek semmi iránt sem. Az a fontos, hogy megtölthessék a hasukat, meg hogy a feleségeik elvégezzék a napi munkát.

- Azt sem sikerült megtudnia, vajon barátja-e az angoloknak vagy ellensége?

- Nem. Csak azt tudom, hogy valóságos Istennek tekintik mindenfelé.

- S azokról a „szőrös arcú" idegenekről sem hallott semmi újabbat?

- Nem. De bizonyos vagyok benne, hogy csak oroszok lehettek. Először, mert északról jöttek. Aztán a teájukat oroszosán készítették, oroszos volt a ruhájuk, meg főleg a csizmájuk és a beszédjük is. A falu bírája még most is emlékszik egy-két orosz szóra, amit többször hallott tőlük. Aztán meg itt van ez is...

És darabka gyűrött újságpapirost vett elő a zsebéből.

- Ezt a papirost ott találták a sátruk helyén. Azt hiszem, orosz betűk...

- Kétségtelen - felelte Harrington-Spens őrnagy, rápillantva a papirosra. - Mégiscsak jó munkát végzett, Shere Khan! De vajon miért fordultak innen vissza?

- Azért, mert nem tudtak továbbmenni. A „szent ember" kijelentette nekik, hogy nem engedi őket tovább.

- Ugyan?!... A „szent ember" kibújt barlangjából, és megtiltotta nekik?... Hihetetlen! Ha nekem ilyes- valamit mondott volna, úgy fölrúgtam volna, hogy visszarepült volna barlangja fenekére!

- Nem is egészen úgy gondoltam én, hogy megtiltotta nekik a továbbmenést, sahib - válaszolta a bennszülött. - Ehelyett egyszerűen megbízta a cheláját, a szolgáját és tanítványát, hogy értesítsék a falvak bíráit. Így aztán sehol semmiféle eleséget nem bírván szerezni, az oroszok szolgái és kulijai mind megszökdöstek, s végül nekik maguknak sem maradt más választásuk, mint vagy éhen halni, vagy visszafordulni.

- De hiszen ha visszafelé tudtak menni, éppúgy mehettek volna előre is!

- Nem, sahib! Megpróbálták ugyan, de aztán mindenféle különös dolgok történtek velük, úgyhogy hamarosan elhatározták, hogy visszafordulnak. S alig indultak meg visszafelé, egyszerre megváltozott a helyzet. Teherhordóik, favágóik s valamennyi sikari szolgájuk mind visszatértek hozzájuk, élelmet felszólítás nélkül is vittek elébük a falvakból, s az egész lakosság nagy igyekezettel könnyítette meg a visszavonulásukat mindaddig, amíg el nem hagyták az ország területét.

- S mi hallatszik, mi lett velük azután?

- Nem tudnak róluk semmi bizonyosat. Valószínűnek tartják, hogy elvesztek... A szorosokat ugyanis közvetlenül a havazások előtt érték el, úgyhogy ha ott lepte őket a hó, semmi esetre sem menekülhettek.

- Nem mesélte a „szent ember chelája, hogy miért kellett a fehér embereknek visszafordulniuk? Talán haragudott rájuk a „szent ember valamiért?

- Azt mondja, nem. De hát purdeshisek, idegenek voltak... Az országnak pedig semmi szüksége sincs idegenekre.

- Nem fizettek talán az élelmiszerekért, és durván bántak velük vagy az asszonyaikkal?

- A chela nem említett semmi ehhez hasonlót, sahib. Csak a következő üzenetet hordta szét a falvakban: „Idegenek közelednek, és Khabakdirban akarnak táborozni. Nem akarom, hogy továbbjussanak. Nem szabad őket bántani, se megrabolni, vagy bármiképp is erőszakoskodni velük, de szigorúan megtiltom, hogy a segítségükre legyetek akármiben is, bármennyi pénzt ajánlanának is fel érte."

- S a nép engedelmeskedett ennek a felszólításnak?

- Vakon, sahib. Mintha csak valamennyien hithű muzulmánok lettek volna, a „szent ember" meg Allah...

- Hm. S maga azt hiszi, hogy a „szent ember" egyáltalán nem politikai felforgató?

- Azt. Az Istenen és a valláson kívül nem törődik semmivel.

- S nem azért űzte ki az országból az idegeneket, mert oroszok voltak?

- Nem, sahib. Ugyanígy cselekedett volna a turkománokkal, afgánokkal, perzsákkal, németekkel vagy bármilyen más nemzetiségű emberekkel is, ha fegyverrel a kezükben jöttek volna be az országba térképezni, vadászni vagy kémlelődni, ami után rendszerint a háború szokott következni.

- A „szent ember" tehát nem valami lázadásszító forradalmár?

A vezető mosolygott.

- Nem, nem, sahib... O nem a Powindah Mullah nyomdokain halad. De nem is csak prédikál, hanem vezeti a népet! Politikája nincs... ha csak a háborítatlan béke nem az...

- S a nép hisz benne, és engedelmeskedik neki?

- A „szent ember" szava olyan előttük, mint az Isten szava. Előttük az a törvény, amit ő mond.

- S gondolja, hogy velünk is úgy fog elbánni, mint azokkal az oroszokkal?

- Föltétlenül.

- Mit sem törődve azzal, hogy mi a hatalmas brit birodalom emberei vagyunk?

- Úgy, ahogy mondja, sahib!

- Nos, jól van. Kerítse elő ezt a chelát, és hozza ide. Szeretnék vele beszélni... aztán meg magával a „szent ember"-rel is. Úgy látom, igen érdekes kis tárgyalás lesz!

II. fejezet

- Az egész dolog rettentően ostoba! - jelentette ki Geoffrey Wogan kapitány, aki rőt hajú, szeplős arcú, széles vállú fiatalember volt, s amíg beszélt, összehúzott szemöldöke alatt bosszús fényben csillant meg halványkék szeme. - Egyszerűen nevetséges! Okvetlenül, sürgősen intézkednünk kell... Csak nem fogjuk hagyni magunkat tökéletesen kifosztani, s elrontani az egész kitűnően indult vadászkirándulást azért, mert valami szélhámos vén fakír megfélemlíti itt az embereket... Még hogy „szent ember! Ördög és pokol!... Azért, hogy valaki hamut hint a fejére, meg zsebkendő az egész ruhája, s a teste fél éve már, hogy nem látott vizet, még egyáltalán nem lesz szent! Ez csak élősködik ezeken a szerencsétlen koldusszegény embereken... Nagy kedvem volna mentői hamarább a szemébe nézni, s egy-két alapos pofonnal és rúgással csakugyan „fölszentelni a szemtelen csirkefogót… Mi lehet egyéb az ilyen félállat hindu szent, mint szélhámos gazember?

- Ezt nem merném ilyen határozottan állítani - jegyezte meg Marcus Harrington-Spens őrnagy, aki magas, karcsú, de izmos férfi volt, bár fekete hajába és bajuszába itt-ott már ősz szálak vegyültek. Szeretetre méltó, nyájas modora és őszinte udvariassága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy társai mind osztatlan ragaszkodással szerették és tisztelték.

- Korántsem akarnám ugyan vitatni - folytatta az őrnagy -, hogy a fakírok és sanyasisok nagy többsége csakugyan csaló és szélhámos... De azért vannak köztük csakugyan érdemes „szent emberek" is! Ezek közül némelyek, az igazi jógik, sokszor szinte elképesztően műveltek, és rengeteg sokat tudnak, olyan dolgokat is, aminek mibenlétéről a mi nyugati tudósainknak sejtelmük sincs, s ami szinte már természetfölötti csodával határos.

- Aha! Hogy a jövőbe látnak, s megmondják azt, ami messze távolban történt vagy történik... s ehhez hasonlókat? - szólt mosolyogva Bartholomew Hazelrigg kapitány, testes, nehézkes, lassú beszédű férfiú, nagy, vastag bajusszal, akit a „Ganesh" (elefántisten) becéző néven szerettek szólítani. - Én magam is tudok olyan hiteles esetről, amikor egy ilyen fakírt vagy jógit elevenen eltemettek rendes sírba, szabályszerű koporsóba. S amikor negyven nap múltával megint kiásták a föld alól, még élt!... Pedig nemcsak hogy semmi eleséget és vizet nem kaphatott negyven napig, hanem a levegőnek is híjával volt. Az is rég tudott dolog, hogy ezek a jógik száz- meg ezermérföldnyi távolságban tartózkodó kollégáikkal is könnyűszerrel érintkeznek. Mintha titokzatos dróttalan rádiókészülékeket használnának... A Himalája egyik csúcsán üldögélő fickó könnyen értesíteni tudja akármelyik burmai vagy ceyloni apátságot, hogy ebben vagy abban a lámakolostorban ez vagy amaz a társuk elköltözött a nirvánába. Hogy miképpen... ez az ő titkuk!

- Ugyan, ne higgy az ilyen ostobaságokban! - szakította félbe az élénk, fürge kis Anthony Moresbyt Wallingford őrnagy. - Mindnyájan hallottunk már ilyen csodatévő fickókról, de még soha egyikünk sem volt olyan szerencsés, hogy a saját szemével látott volna tőlük kétségtelenül természetfölötti dolgot. Tiszta szemfényvesztés, csalás és szélhámosság az egész... S ha sokszor meglepő is a „megjósolt" dolgok bekövetkezése - folytatta Moresby Wallingford -, ez szerintem csupán csak a véletlen játéka. Ugyanezen az alapon hihetnénk az ugandai varázslómesterek és esőcsinálók tudományában is. Ha én három különböző alkalommal kijelentem, hogy holnap esni fog, s aztán csakugyan esik is, ez még egyáltalán nem bizonyíték amellett, hogy természetfölötti hatalmam van!

- Két évvel ezelőtt - szólt Harrington-Spens őrnagy - negyedmagammal: három fiatal tiszttel vadászkiránduláson voltam, s egy jógival találkoztunk, akit ez a három fiatalember előbb rettenetesen kigúnyolt, s végül bántalmazták is. Ajógi szótlanul tűrte a sértésekét, de mielőtt továbbmentünk, megjósolta, hogy mind a három fiatalember még abban az esztendőben meg fog halni... Egészen közönséges, piszkos vén fakírnak látszott, azok közül való, akik tíz évig is egy helyben ülve elmélkednek a világ folyásán...

- S mi lett a tisztekkel? - kérdezte Hazelrigg.

- Meghalt csakugyan mind a három, még abban az esztendőben.

- Különös eset! - jegyezte meg Aubrey Easterwood elgondolkozva. - Csakugyan, mintha én is hallottam volna már róla...

- Igen... az egyik már harmadnap elköltözött az élők sorából. Medvét hajszolt az erdőben, s amikor az állat lőtávolságba került, rásütötte fegyverét. A bal cső csütörtököt mondott, a jobb cső golyója pedig csak horzsolta a medve fejét. Ez rárohant, és végzett vele. A másik kettő visszajött velem együtt a helyőrségbe, de még egy hónap sem múlt el egészen, s az egyikük krokodil áldozata lett. A harmadik félelmében áthelyezését kérte India túlsó felére, de két hónap múlva betörők jártak a lakásán, s az egyik leszúrta.

- Teringette! - dörmögte Aubrey Easterwood. - A történet kissé hátborzongató.

- Eh, tiszta véletlen az egész! - legyintett Hennessy Wogan kapitány.

- Ilyen véletlenekben nehezen hisz az ember! - jegyezte meg Harrington-Spens őrnagy.

- Nos jó! Mondjuk, hogy nem véletlen... valami más! De vajon mi?... - kérdezte Ganesh Hazelrigg. - Föltegyük talán, hogy az a fakir vagy sanyasi csakugyan a jövőbe látott, és tudta, hogy az a három fiatal tiszt csakugyan meg fog halni?... Vagy meggyanúsítsuk azzal, hogy ő idézte elő valamiképpen a halálukat? Meggyilkolta volna őket azért, mert kigúnyolták és bántalmazták?

- Csinos kis bosszú lenne egy-két rúgásért vagy botütésért! - jegyezte meg Stacey Burleston kapitány.

- Én úgy képzelem - szólt Harrington őrnagy hogy az a fakir vagy micsoda tulajdonképpen nem is a személyén, hanem a vallásán esett sérelmet akarta megtorolni. S ha erre volt valami eszköze, semmiképpen sem habozott, hogy azt fölhasználja.

- S ön azt hiszi, őrnagy, hogy annak a fakírnak megvolt a hatalma a büntetéshez? - kérdezte Aubrey Easterwood.

- Tudom is én!... Nem lepne meg túlságosan, ha csakugyan volna is ilyen hatalma. Ez a föltevés talán még tetszetősebb, mint a jövőbe látás tudománya. Viszont éppúgy vitathatná valaki az ellenkezőt is. Hogy tudniillik a jógi tudta, hogy azok az emberek hamarosan meg fognak halni, s úgy tüntette föl a dolgot, mintha ő büntette volna őket. Esetleg csak azzal, hogy tudtukra adta közeli elmúlásukat.

- Szóval valami olyan természetfölöttinek látszó hatalma volt, mint akármelyik jövendőmondónak vagy tenyérjósnak a Bond Streeten? - kérdezte Hennessy Wogan kapitány.

- Lehetséges - szólt Harrington-Spens vállat vonva. - Egy azonban bizonyos. A fiatalemberek megsértették a fakírt, ez pedig kijelentette nekik, hogy még abban az évben meg fognak halni. S ez meg is történt... Megvallom - tette aztán hozzá -, én magam nem nagyon igyekszem a fejemet törni ilyen értelmetlennek látszó dolgokon. Fakírokat és a „rokon szakmában dolgozó „szenteket azonban semmi esetre sem szoktam bántalmazni, éppúgy, mint senki mást, aki arra rá nem szolgált. Legenyhébben szólva ízléstelennek tartom a dolgot.

- Nos... mindezzel még korántsem jutottunk egy lépéssel sem előbbre! - fakadt ki hirtelen Hennessy Wogan. - Az a kérdés: mit szándékozunk tenni ez ellen a bosszantó kiközösítés ellen, ami most a nyakunkba szakadt? Forduljunk-e szégyenszemre vissza csak azért, mert ez az... esőcsináló elcsábította a kulijainkat, s megtiltotta a falvak lakosságának, hogy velünk érintkezzék? Én nagyon szeretnék a szemébe nézni ennek a meztelen gentlemannek, hogy néhány szót válthassak vele.

- Én is! - helyeselte Anthony Moresby Wallingford. - S ha talán nekem is azzal kellemetlenkednék, hogy a „jövőmet" feszegeti, én leplezetlenül föltárom előtte mindazt, ami tüstént meg fog vele történni!... Igen, igen, okvetlenül szót kell értenünk az atyafival!

- Természetes! - bólintott Harrington-Spens őrnagy. - Én már beszéltem is egyik chelájával, s megtudtam tőle, hogy „őszentsége mindennap bármely időpontban „fogad...

- Nagyon jó lesz! - morgott Hennessy Wogan. - Legalább alkalmam lesz rá, hogy kipróbáljam rajta az öklömet!

- Oh, ezt semmi esetre sem