Napsütésben

By Guy de Maupassant

Ha ennek a műnek a szerzőjét nem tekintenénk, akkor témája alapján az útleírások közt lenne a helye. Ám mégis, mivel a világirodalom egyik legjobb novellistája írta, nem helyezhetjük a klasszikus útleírások közé. Túlzottan kimagasodna azon könyvek közül. Maupassant művét így hát ide, a világirodalom remekei közé helyeztük. S ez a bevezető jelzi, hogy nem klasszikus Maupassant-i novellákat olvashatunk itt. A remekíró ezúttal Észak-Afrikába, a tengerpartra, sivatagba kalauzol bennünket, lenyűgöző tudással és írói erővel elénk tárva mindazt, ami az 1830-as években megfigyelhető, leírható volt. Mindenképpen javasoljuk, ajánljuk mindazoknak, akik Észak-Afrikába készülnek pihenni. Ennél jobb elő- és felkészítést észak-Afrikáról sem egy régies bédekker, sem a Lonely Planet nem adhat... A kötetet Király György klasszikus fordításában ajánljuk olvasásra.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633649527

Book preview

NAPSÜTÉSBEN

ÚTIRAJZOK ÉSZAK-AFRIKÁBÓL

ÍRTA

GUY DE MAUPASSANT

FORDÍTOTTA

KIRÁLY GYÖRGY

(1924)

GYULA, 2014

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-952-7 EPUB

ISBN 978-963-364-953-4 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2014

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

ELŐSZÓ.

A TENGEREN.

ALGER.

AZ ORÁNI TARTOMÁNY.

BOU-AMAMA.

AZ ALGERI TARTOMÁNY.

A ZAR’EZ.

KABYLIA. - BOUGIE.

CONSTANTINE.

Jegyzetek

ELŐSZÓ.

Pol Arnault-nak.

Az élet, ez a rövid és mégis hosszú élet, néha valósággal tűrhetetlenné válik. Egyre hömpölygeti egyforma habjait, míg a halálba nem torkollik. Nem lehet megállítani, sem megváltoztatni, sem megérteni. Néha méltatlankodásunkban szeretnénk fellázadni, hogy minden erőfeszítésünk ilyen hiábavaló! Bármit tegyünk, meg kell halnunk! Bármit higgyünk, bármit gondoljunk, bármit próbáljunk, meg kell halnunk! És ha holnap halunk meg, anélkül hogy bármit is megismertünk volna, máris kiábrándultunk mindenből, amit megismertünk. Ilyenkor lesújt bennünket a »mindenség nyomorúságának«, az emberi tehetetlenségnek és az emberi tettek egyhangúságának az érzése.

Felkelünk, sétálunk egyet a szobában, kikönyökölünk az ablakon. Szemben az emberek ebédelnek, amint tegnap is ebédeltek, amint holnap is ebédelni fognak: az apa, az anya, négy gyermek. Három évvel ezelőtt a nagyanya is köztük volt. Ő már nincs többé. Az apa nagyon megváltozott, amióta szomszédok vagyunk. De ő ezt alig veszi észre, elégedettnek látszik, boldognak látszik. Az ostoba!

Házasságról beszélnek, azután egy halálesetről, azután a csirkéről, melynek gyenge a húsa, azután a szobalányról, kiben nem lehet megbízni. Ezer jelentéktelen semmiség nyugtalanítja őket. Az ostobák!

Ha látom a szobájukat, melyben tizennyolc év óta laknak, eltölt az útálat és a méltatlankodás. Ime az élet! Négy fal, két ajtó, egy ablak, székek, egy asztal, ennyi az egész! Börtön! Börtön! Minden szoba, melyben hosszú ideig lakunk, börtönné válik! Ó! Futni, menekülni! Menekülni az ismert helyekről, kerülni az embereket, az egyforma mozdulatokat és az egyforma gondolatokat főként!

Ha már minden fáraszt, ha fáraszt sírni reggeltől estig, ha fáraszt az erőfeszítés felkelni egy pohár vízért, ha fáraszt barátaid arca, mely egyformaságával végül is felingerel, ha fáraszt a gyűlöletes és ártalmatlan szomszédság, a mindennapi, egyhangú robot, a ház, az ucca, a szobalány, aki éppen azt kérdi tőled: »Mit óhajt a nagyságos úr vacsorára?« és amikor távozik, minden lépténél kilátszik félretaposott cipője, piszkos szoknyájának rojtos szegélye, - ha fáraszt tűrhetetlenül hűséges kutyád, a kárpitok változatlan színezése, az étkezések szabályos sorrendje, az alvás ugyanabban az ágyban, a sok, naponként megismétlődő mozdulat, ha fáraszt a saját lényed, a saját hangod, minden ami szakadatlanul ismétlődik, gondolataid szűk köre, ha fáraszt látni képedet a tükörben, az arcfintorokat, melyeket borotválkozás, fésülés közben vágsz, - akkor nincsen más mód, mint elutazni, kezdeni egy új és változatos életet. Az utazás olyan kapu, melyen keresztül ki lehet menekülni az ismert valóságból és behatolni egy még fel nem kutatott valóságba, amely álomnak látszik.

A pályaudvar! A kikötő! A fütyülő mozdony, amint hányni kezdi gőztajtékját! A hatalmas postahajó, mely elhalad a part mellett, lassan, óvatosan, de gyomrában liheg a türelmetlenség és nemsokára repül új horizónok, új országok felél! Ki tudja ezt elnézni anélkül, hogy ne remegne az izgalomtól, hogy ne érezné ébredni lelkében a borzongató vágyat, hosszú utazásokat tenni?

Mindenki valami kedves országról álmodik, az egyik Svédországról, a másik Indiáról, ez Görögországról, az Japánról. Engem ellenállhatatlan erővel Afrika vonz, valami nosztalgia az ismeretlen sivatag iránt, mintha előre éreznék egy szenvedélyt, amely kitörni készül.

1881 július 6.-án hagytam el Párizst. Szerettem volna látni a napnak és homoknak a földjét a nyár kellős közepén, a fojtó hőségben, a fény vakító dühében.

Mindenki ismeri Leconte de Lisle-nek, a kiváló költőnek, nagyszerű versét:

Midi, roi des étés, épandu sur la plaine,

Tombe, en nappes d’argent, des hauteurs du ciel bleu.

Tout se tait, l’air flamboie et brûle sans haleine,

La terre est assoupie en sa robe de feu.

Igen, ez az igazi dél, a sivatag dele, a végtelen és mozdulatlan homoktenger fölött elterpeszkedő dél, amely elcsábított engem a Szajna virágos partjairól, miket megénekelt Mme Deshoulières; s ott hagytam érte a hajnali friss fürdőket és a liget zöld árnyait, hogy felcseréljem a perzselő pusztasággal.

Volt egy másik ok is, amely ebben az időben különösen fölkeltette az érdeklődést Algéria iránt. A legyőzhetetlen Bou-Amama ekkor viselte azt a fantasztikus hadjáratot, amelyről annyit beszéltek és írtak és amelyért annyi ostobaságot követtek el. Azt is állították, hogy a muzulmán nép általános felkelést tervez és egy utolsó erőfeszítést akar megkísérelni; mihelyt vége lesz a ramazán-ünnepnek, egyetlen jelre ki fog törni a háború egész Algériában. Rendkívül kíváncsi voltam látni az arabokat ebben az időben, szerettem volna megérteni a lelküket, amellyel egyáltalában nem törődnek a gyarmatosítók.

Flaubert mondotta néha: »El lehet képzelni a sivatagot, a piramisokat, a Szfinxet, mielőtt az ember látta volna; de amit nem lehet elképzelni, az egy török borbély feje, amint a boltja küszöbén gubbaszt.«

Vajjon nem volna-e még érdekesebb megismerni azt, ami ebben a fejben történik?

A TENGEREN.

Marseille piheg a nyári nap vidám verőfényében. Mintha mosolyogna ponyvasátoros nagy kávéházaival, szalmakalapos, maskarás lovaival, lármás és sürgő-forgó embereivel. Mintha mámoros volna beszédmódjának különös hangsúlyával, amely dalol az uccákon s úgy csendül meg mindenkinek az ajkán, mintha kihívás volna. Egyébként a marseillei ember igen mulatságos és szinte idegennek tetszik, aki kerékbetöri a francia nyelvet. Ha az ember itt Marseille-ben az összes lakosokat beszélni hallja, akkor ez a hangsúlyozás olyan túlzásnak látszik, mintha valamennyien komédiát játszanának. Hogy mindenki így beszéljen, aztán meg a folytonos káromkodások, a kutyafáját! Marseille izzad a napfényben, mint egy szép leány, aki elhanyagolja magát, rongyokban jár és fokhagymaszagú s azonfelül sok minden egyébtől bűzlik. Érezni rajta a kimondhatatlan ételek szagát, amiket csámcsognak a négerek, a törökök, a görögök, az olaszok, a máltaiak, a spanyolok, az angolok, a korzikaiak és maguk a marseilleiek is, az áldóját! amint ott heverésznek, üldögélnek, hancúroznak, hemperegnek a kőpartokon.

A Joliette medencéjében hatalmas postahajók, orrukkal a kikötő bejárata felé fordulva, fűtik kazánjaikat, emberek nyüzsögnek rajtuk, megrakják csomagokkal és árukkal.

Az egyik, az Abd-el Kader, hirtelen süvölteni kezd, mert a fütyülés nincs többé, helyette valami állati üvöltés van divatban, valami rettenetes bőgés, amely felhangzik a szörnyeteg füstölgő gyomrából.

A hatalmas gőzös leválik a kikötőhídról, lassan elsuhan még mozdulatlan testvérei mellett, elhagyja a kikötőt, és miután a kapitány rávetve magát a hívócsőre kiadta a parancsot a hajó mélységeibe: »Teljes gőzzel!«, nekiiramodik és vadul belehasít a tengerbe, hosszú barázdát hagyva maga mögött, mialatt eltünnek mögötte a partok és Marseille egybeolvad a láthatárral.

Vacsora ideje van a hajón. Kevés az utas. Júliusban senki sem szeret Afrikába utazni. Az asztal végénél ül egy ezredes, egy mérnök, egy orvos, két algeri polgár a feleségével.

Beszélgetnek az országról, ahová utaznak, s arról, milyen közigazgatásra volna szüksége.

Az ezredes erélyes katonai kormányzatot követel, beszél a sivatagban követendő taktikáról és kijelenti, hogy a távírónak semmi hasznát nem lehet venni a háborúban, sőt egyenesen veszélyes. A derék katonatisztnek, úgy látszik, valami kellemetlensége lehetett a háború folyamán a távíró hibájából.

A mérnök inkább szeretné rábízni a gyarmatot egy közlekedési főbiztosra, aki csatornákat, zsilipeket, utakat és ezer egyéb dolgot építene.

A hajóskapitány szellemesen megjegyzi, hogy egy tengerész még jobban megfelelne, mivelhogy Algériát nem lehet máshonnan megközelíteni, mint a tenger felől.

A két polgár szóvá teszi a kormányzó otromba baklövéseit, mindketten nevetnek és csodálkoznak rajta, hogyan lehet valaki ilyen ügyetlen.

Azután felmegyünk a fedélzetre. Nem látszik egyéb, mint a tenger, a nyugalmas tenger, melyet nem fodorít semmi fuvallat és vizét megaranyozza a holdfény. A nehézkes gőzös mintha a habok fölött suhanna, hosszú, sistergő barázdát hagyva maga mögött, melyen a felkavart víz folyékony tűznek látszik.

Az ég kifeszíti fejünk felett csillaghímes, kékesfekete kárpitját, melyet elhomályosít olyankor egy-egy hatalmas, a kéményből kiáradó füstfelleg. A kis jelzőlámpa az árboc tetején olyan mint egy hatalmas csillag, amely végigrohan a többiek között. Nem hallani mást, mint a csavar zúgását a hajó belsejében. Milyen kellemesek az est csöndes órái egy futó hajónak