A fekete nyíl

By Robert Louis Stevenson

A Rózsák háborújában, azaz a York és Leicester-házak közti majd' három évtizeden át dúló hadakozás sötét évtizedeiben játszódik történetünk, melyben Sir Daniel Kettley hol a Yorkok, hol a Leicesterek oldalán harcol - ahogy épp pillanatnyi érdekei diktálják. Magánál tartja gyámfiát is, Dick Sheltont, de nem azért, hogy nevelje, sokkal inkább azért, hogy megkaparintsa az ifjú tetemes vagyonát. És azt is beszélik Sir Danieről, hogy része volt a Shelton-fiú apjának meggyilkolásában... Az izgalmas történetvezetésre, remek párbeszédekre garancia a szerző: Robert Louis Stevenson, a Kincses sziget, és a romantikus kalandregény nagymestere. Most a történelmi regény műfajában remekel, a XX. századi feudális Angliában. A kötetet Házsongárdy Gábor fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633985908

Book preview

Robert Louis Stevenson

A FEKETE NYÍL

fordította

Házsongárdy Gábor

GYULA, 2016

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-398-590-8 EPUB

ISBN 978-963-398-591-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016

a borító Newell Convers Wyeth (1882 - 1945) Legends of Charlemagne

című festménye részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

Prológus

John Amend-All

Tavaszutó egyik délutánján egész szokatlan időben szólalt meg a csengő Tunstall Moat House fölött. Közel és távol, erdőn és mezőn, a folyó mentén abbahagyták az emberek a munkát és a város felé siettek. Tunstallban egy csoport falusi ember álldogált és csodálkozott a hívó szózaton.

Abban az időben, a 15. század közepén, az öreg VI. Henrik király uralkodása alatt, éppen olyan volt Tunstall, mint manapság. Egynéhány tölgyfával körített ház állott szétszórtan a folyóparti, hosszú zöld völgyben. A hegy lábánál hídon vitt át az út, majd beleveszett a túlsó oldalon emelkedő erdőségbe, Moat House és a távolabb fekvő Hollywood-apátság felé. Az út közepén állott a templom, taxusfák között. Minden oldalról zöld jegenyék és lombos tölgyfák koszorúzták a lejtőt és zárták el a kilátást.

Közvetlenül a híd mellett kőkereszt állott, itt gyűlt össze a csoport - vagy hat asszony, meg egy hórihorgas, barna zubbonyos legény -, és ott beszélték meg, mit jelenthet a harangszó. Egy gyorsfutár ment egy félórával azelőtt végig a falun és egy korsó sört ivott a nyergesnél, nem is mert leszállni nagy sietségében, neki magának azonban sejtelme sem volt arról, milyen hírt visz, csak éppen annyit tudott, hogy Sir Daniel Brackley lepecsételt levelét juttatja el Sir Oliver Oatshoz, a paphoz, aki Moat House-ban gazdálkodott a gazda távollétében.

De most lódobogás is hallatszott, és csakhamar felbukkant a fiatal Richard Shelton lovas alakja a hídon. Sir Daniel kastélyának őre volt a daliás lovas, talán ő tud már valamit. Megállították és kérték, magyarázná meg az eseményeket. Az ifjú, alig tizennyolc éves, napbarnított, szürke szemű katona, fekete bársonygalléros őzbőrkabátjában, zöld kalappal és acél íjjal hátán, nagy biztonsággal ült a nyeregben. Kisült, hogy a futár nagy újságot hozott. Háború van készülőben. Sir Daniel elküldött minden férfiért, aki csak íjat feszíteni vagy bárdot emelni tudott, hogy siessen - kegyvesztettség terhe alatt - az első postakocsival Kettleybe, de hogy kiért harcolnak, vagy hol lesz a háború, arról Dick semmit sem tudott. Sir Oliver is eljön rövidesen, Bennet Hatchis fegyverkezik, mert ő fogja vezetni a csapatot.

- Tönkreteszik ezt a drága földet - mondta egy asszony. - Ha a földesúr háborúba megy, a nép gyökeret eszik.

- Ej, dehogy - mondta Dick -, mindenki, aki velünk jön, hat pennyt kap egy napra, a nyilasok tizenkettőt.

- Ha ugyan életben maradnak - nyelvelt az asszony-, akkor nagyon jó lesz minden, de mi lesz, jó uram, ha meghalnak?

- Nem halhatnak szebb halált, mintha természetes gazdáikért halnak meg! - vélte Dick.

Az én természetes gazdám! - kiáltott fel a bekecses -, én a Walsinghamokhoz tartoztam, míg két évvel ezelőtt ide nem jött Candlemas. És most Brackleyhez kell csatlakoznom. A törvény rendelte így. Ezt természetesnek nevezed? De hogy mi lesz Sir Daniellel és Sir Oliverral, azt a jó Isten tudja. Nekem nincs más természetes parancsolom, mint szegény hatodik Harry király, az Isten is áldja meg!, a szegény ártatlan, akinek a jobb keze nem tudja, mit tesz a bal.

- Rosszul beszélsz, barátom - mondta Dick -, hogy egy mondatban gúnyolod ki jó gazdádat és uramat, a királyt. De Harry király - dicsértessenek az összes szentek - ismét régi fényében csillog, és minden a leg-jobb rendben lesz. De nem akarok pletykahordó lenni; elégedjetek meg ennyivel.

- Nem mondok én semmi rosszat, Richard mester - mondta a paraszt. - Maga még fiatal, majd ha férfi lesz magából, meglátja, hogy üres maradt a zsebe. Nem mondok többet; a szentek segítsék Sir Daniel szomszédjait és a Szent Szűz oltalmazza várát.

- Clipsby - mondta Richard -, te úgy beszélsz, hogy nem hallgathatom meg tisztességgel. Sir Daniel az én jó gazdám és oltalmazom.

- Nos, rajta! Fejtsen meg egy rejtvényt - nevetett Clipsby -, ki mellett van Sir Daniel?

- Azt nem tudom - mondta Dick kissé elpirulva. Oltalmazója ugyanis folytonosan pártot változtatott a zavaros időkben, és minden változtatás egy-egy arasznyi gazdagodást jelentett számára.

- Ej! - vágott vissza Clipsby, - nem tudja azt sem maga, sem más. Mert olyan ember az,, hogy mint Lancaster fekszik le és mint York kel föl.

Éppen akkor lópatkódobogás alatt remegett meg a híd, és amint a csoport hátranézett, Bennet Hatchot pillantották meg. Vágtatva közeledett feléjük egy barna arcú, őszbe vegyült ember, súlyos kezű, zord arcú, kard és dárda volt fegyvere, fején acélsisak, bőrkabát a vállán. Nagy ember volt ezen a vidéken. Sir Daniel jobb keze békében és háborúban, és akkoriban éppen százak főbírája.

- Clipsby - kiáltott fel Moat House-ba! És küldd a többi legényt is a kapuhoz. Bowyer majd ad buzogányt és sisakot. El kell indulnunk még az esti harangszó előtt. Tartsd szem előtt, hogy aki utolsónak érkezik a kapuhoz, azt Sir Daniel jutalmazza meg! Gondold meg! Tudom, hogy dörmögős ember vagy. Nance - fordult aztán az egyik asszonyhoz -, a városban van-e az öreg Appleyard?

- Bizonyosan tudom, hogy a földjén van - felelt az asszony.

A csoport ezzel széjjeloszlott, és míg Clipsby kényelmes léptekkel ment át a hídon, Bennet meg a fiatal Shelton együtt lovagoltak az úton, a falun keresztül, a templom felé.

- Meglátod, az a vén dörmögő annyi időt fog eltölteni morgással és azzal, hogy ötödik Henrikről fecseg - mondta Bennet -, hogy azalatt akár egy lovat is meg lehetne patkolni. És mindezt csak azért, mert részt vett a francia háborúban.

A ház, amely felé igyekeztek, az utolsó volt a faluban, magányosan állott orgonabokrok között, és mögötte, három oldalról mező húzódott az erdő széléig.

Hatch leszállóit lováról, a kerítésre dobta a gyeplőjét, és gyalog ment befelé a mezőn. Egész közel ment Dick-kel oda, ahol az öreg katona térdig ásott a káposztásföldjén, miközben néha-néha repedtfazék hangon dudorászott egy-egy daltöredéket.

Egészen bőrbe volt öltözve az öreg, csak kalapja és gallérja volt bíborvörössel szegélyezett posztó. Arca olyan ráncos és barna volt, mint a dió héja, de öreg, szürke szeme még elég tiszta és tekintete éles. Lehet, hogy süket volt, lehet, hogy nem tartotta egy öreg Agincourt-i íjászhoz¹ méltónak, hogy ügyet is vessen mindenféle zavaró hangra, de sem a riadóharang átható zenéje, sem Bennet meg az ifjú közeledő léptei nem voltak rá semmi hatással, és tovább ásott rendületlenül, közben pipázott és vékony, reszkető hangon énekelt:

Kedves Lady, ha úgy akarja tán

Könyörüljön, kérem, barátján.

- Nick Appleyard - szólalt meg Hatch -, Sir Oliver üdvözletét küldi, és azt parancsolja, hogy még ebben az órában jöjjön Moat House-ba, átvenni a vezényletet.

Az öreg felnézett.

- Isten oltalmazza gazdámat - mondta vigyorogva-, és hova megy Hatch mester?

- Hatch mester Kettleybe készül, minden emberrel, akit lóra tudunk ültetni - felelt Bennet. - Úgy látszik, harc van arrafelé és lordunk erősítést visz.

- Ej, igazán! - mondta Appleyard. - Osztég millyes garnizont ád néköm?

- Hat jó embert adok és Sir Olivert ráadásul - felelt Hatch.

- Nem lesz a' jó - mondta Appleyard -, nem elég a' abbó. Embör legyen a talpán, aki jól megcsinyája.

- Hát éppen azért jöttünk hozzád, vén dörmögő - felelt a másik -, ki lenne más, mint te, aki bemerészkedik egy ilyen házba, olyan csapattal?

- Ej, ha fáj a lábad, eszödbe jut ám a régi cipő - dörmögött. Nick. - Nincs má' köztetek egy ember, aki mögülné a lovat vagy kézbe fogná a buzogányt! Hát még az íjászok! Szent Mihály! Ha az öreg ötödik Harry visszagyünne, odaállna, oszt lövetne titeket, egy fél pennyért egy lövést.

- Nem úgy, Nick! Akad még, aki jól feszítse az íjat - mondta Bennet.

- Jól feszítse az íjat! - kiáltott Appleyard. - De ki löviki jól nékem? Szem is kell oda, meg fej legyék a válla közt. Hát osztán mit nevezel hosszú lövésnek, Bennet Hatch?

- Hát - mondta Bennet és körülnézett -, innen az erdőig hosszú lövés volna.

- Hm, elég hosszú volna - mondta az öreg és hátra-fordult, aztán szeme fölé tartotta kezét és elnézett a messziségbe.

- Nos, mit nézel? - kérdezte Bennet nevetve. - Talán ötödik Henriket látod?

Az öreg katona csak tovább nézett szótlanul a hegyek felé. A nap vidáman sütött a lejtős mezőre, néhány fehér bárány lépegetett legelészve, csönd ült a tájon, csak távolból szűrődött át a harang zúgása.

- Mi az, Appleyard? - kérdezte Dick.

- Hát azok a madarak ott - mondta Appleyard.

És valóban, az erdő fölött, ott, ahol egy hosszú nyelvben nyúlt le a mezőig és néhány szál jegenyében végződött, egy nyíllövésnyire a földtől, ahol állottak, egy csapat madár röpködött ide-oda, rendetlen rajban.

- Mi van azokkal a madarakkal? - mondta Bennet.

- Hát - felelt Appleyard -, te bölcs ember vagy, mehetsz háborúba, Bennet mester. A madár jó célpont, erdős helyen ott vannak az első raj vonalban. Hát nézz ide, ha amíg mi itt táborozunk, íjászok lennének ott, akik ránk leselkednek, hogy meglessenek minket, és te volnál köztünk a legbölcsebb, mit tennél?

- Ugyan, öreg - mondta Hatch -, nincs más ember a közelünkben, mint Sir Daniel Kettleyben. Olyan biztonságban vagy itt, mint Londonban a Towerban, és te itt madárijesztőket embereknek nézel.

- Hallják csak! - dörmögött Appleyard. - Hány gézengúz adná oda két ép fülét, ha lelőhetné egyikünket? Szent Mihály, hiszen az emberek úgy utálnak minket, mint a fekete macskát. Hát annyi bizonyos, hogy gyűlölik Sir Danielt - mondta Hatch egy kicsit lehangoltan.

- Biz' a gyűlölik Sir Danielt és mindenkit, aki szolgálatában van - mondta Appleyard -, és legelsősorban gyűlölik Bennet Hatchot, meg az öreg Nickolast. Látod, ha ott az erdő szélen valami tagbaszakadt fickó volna, és te meg én, mi ketten ott állnánk előtte és - Szent Györgyre mondom, előtte is állunk, mit gondolsz, melyiket választaná kettőnk közül?

- Téged, fogadni mernék - vélte Hatch.

- Áll a fogadás, felteszem a köpenyemet egy bőröv ellenében, hogy mégis téged választana - kiáltott fel az öreg nyilász. - Te felégetted Grimstone-t, Bennet, ezt sohasem bocsátják meg neked, mester. És én, hát én hamarosan jó helyen leszek Isten segedelmével, ahová nem ér nyílvessző, sem ágyúlövés. Én már öreg ember vagyok. Gyorsan haladok az örök haza felé, már készen vár ott az ágy. De te, Bennet, itt maradsz a veszedelemben, és ha fel nem akasztanak és megéred az én koromat, akkorra a derék, becsületes angol lélek már kihal.

- Te vagy a legkörmönfontabb gazfickó egész Tunstallban - vágott vissza Hatch sértődötten. - Kapd fel a fegyvered, mielőtt megjön Sir Oliver, és egyelőre hagyd abba a fecsegést. Ha annyit locsogtál volna ötödik Henriknek, a füle gazdagabb lett volna, mint a zsebe.

Ekkor egy nyíl sivított a levegőben, mint valami hatalmas tülkölés, az öreg Appleyardot éppen vállon találta és egyenesen átszúrta. Az öreg előrebukott a káposzta közé. Hatch elfojtott kiáltással ugrott a levegőbe, aztán befutott a házba menedéket keresni. És közben Dick Shelton megbújt az orgonabokrok mögött, megfeszítette íját és vállához emelte.

Egyetlen levél sem mozdult. A juhok békésen legeltek. Az öregember ott feküdt hátában a nyíllal, Hatch az eresz alatt gubbasztott, Dick pedig készenlétben ült az orgonabokrok mögött.

- Látsz valamit? - kiáltott Hatch.

- Egyetlen fűszál sem mozdul - mondta Dick.

- Szégyen mégis, hogy itt hagyjuk feküdni - szólalt meg Bennet, és előbbre lépett óvatos, lassú léptekkel, halálsápadtan. - Tartsd jól szemmel az erdőt, Shelton mester, tartsd csak szemmel. Ez ugyan jó lövés volt!

Bennet felültette az öreg íjászt. Még nem halt meg. Arcában élet volt, szeme lecsukódott, felnyílott, mint valami gépezet, és rettenetes kínszenvedés tükröződött rajta.

- Hallod, amit mondok, öregem? - kérdezte Hatch. - Van valami utolsó kívánságod, mielőtt eltávozol, bátyám?

- Húzd ki a nyilat, és hadd menjek el Mária nevében - nyögött Appleyard. - Én már végeztem az öreg Angliával. Húzd ki.

- Dick mester -, szólt Bennet - jöjj ide és ránts egyet jó erősen a nyílon. Szeretne már átmenni a másvilágra, szegény bűnös.

Dick letette íját, jót rántott a nyílon és kihúzta. Vérbuggyant nyomában, az öreg íjász félig talpra ugrott, Isten nevét kiáltotta egyszer, aztán holtan esett le. Hatch előtte térdelt a káposzta között és buzgón imádkozott az elköltözött lélekért. De látszott rajta, hogy miközben imádkozik, el-elkalandoznak gondolatai, és szeme egyre ott függött az erdő sarkán, ahonnan a lövés jött. Mikor elvégezte imáját, ismét felállott, levette egyik kezéről vashálóból készült páncélkesztyűjét, és megtörülte kezével félelemtől verejtékes arcát.

- Ej, legközelebb rajtam a sor - mondta.

- Ki tehette ezt? - kérdezte Richard, még mindig kezében a nyíllal.

- Tudják a szentek - mondta Hatch. - Jó néhány derék keresztény lelket kergettünk ki a házából ő meg én. O, szegény ördög, már elvette a bérét a lövésekért, és nem tart már soká, én is megkapom az én fizetségemet. Sir Daniel igen vadul hajt.

- Különös nyíl ez itt - szólalt meg Dick és ide-oda forgatta kezében a nyilat.

- Hitemre fekete, fekete tollal - kiáltott fel Bennet. - Gonosz nyíl ez, mert azt mondják, a fekete temetést jelent. És írva is van itt valami. Töröld le a vért. Mit olvasol ki?

- John Amend-All tulajdona - betűzte ki Shelton. - Mit jelentsen ez?

- Ezt aztán igazán nem szeretem - mondta Bennet fejcsóválva. - John Amend-All! Gazfickó az, aki ezt a nevet viseli. De mit állunk itt céltáblának? Fogd meg az öreget a lábánál, Shelton mester, én megfogom a vállát és vigyük be a házba. Nagy csapás lesz ez Sir Olivernek, olyan vörös lesz tőle, mint a paprika, és úgy fog kerepelni, mint egy szélmalom.

Megfogták az öreg íjászt és bevitték a házba, ahol egyes-egyedül élt. Ott lefektették a földre, hogy kíméljék a matracot, és amennyi tőlük kitelt, igyekeztek kinyújtani és összetenni a lábait.

Appleyard háza tiszta volt és egyszerű. Egy kék terítővel letakart ágy, egy tálas, egy nagy szekrény, két összehajtható szék, egy politúros asztal a kályha mellett volt minden bútor, s a falon az öreg katona fegyverei, íjai. Hatch kutató pillantásokat vetett maga körül.

- Nicknek volt pénze - mondta. - Lehetett félretéve vagy háromszáz fontja. Szeretnék ráakadni. Mert tudod, Richard mester, ha az ember elveszít egy öreg barátot, legjobb vigasz az öröksége. Nézd ezt a szekrényt! Fogadni mernék, hogy van benne egy erszény arany. Kemény marokkal szedte össze a pénzt és kemény marokkal tartotta is össze az öreg íjász. Isten nyugtassa szegényt! Van már vagy nyolcvan éve, hogy mindig talpon volt,