A Ballantraei földesúr

By Robert Louis Stevenson

Erre a kitűnő regényre jellemző, hogy Hamvas Béla írt hozzá recenziót: «A ballantraei földesúr» (The Master of Ballantrae), Stevenson legkitűnőbb művei közé tartozik. Nem olyan szabad és játékos, könnyed és érdekfeszítő, mint a «Kincses sziget». sokkal több benne a reflexió s a mese tempója nem állítja el az olvasó lélekzetét. A súly megoszlik az elbeszélés módja és a lélekrajz között. A lélektani feladat, ami elé az író állította magát, nem könnyű és nem egyszerű. A regénynek két hőse van, két testvér: James és Henry Durrie, skót főnemesi család sarjadékai. James kalandor. Vakmerő, esztelen, keményszívű, önző és gonosz. Földreszállt fekte démon. Lángeszű gazfickó. Henry puha, békeszerető, nemes, engedékeny, önfeláldozásra hajló lélek, egy kicsit langyos, de kedélyes és jósága mindent igazol és mindvégig rokonszenves. Az elbeszélés a két hős küzdelme, illetve a regény első részében James oktalan, embertelen és kíméletlen ténykedése. Már-már megfojtja öccsét, amikor Henryben is felébred a gyűlölködő állat, A második részben szembeszáll bátyjával, fölveszi vele a harcot s küzd vele egész addig, amíg a sors mindkét testvért ugyanabban az órában némítja el." A kötetet Házsongárdy Gábor fordította.

• Language: Magyar
• Publisher: Digi-Book Magyarország Kiadó Kft.
• Release date: Nov 29, 2016
• ISBN: 9789633987599

Book preview

Robert Louis Stevenson

A BALLANTRAEI FÖLDESÚR

fordította

Házsongárdy Gábor

GYULA, 2016

DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ

www.digi-book.hu

ISBN 978-963-364-759-9 EPUB

ISBN 978-963-364-760-5 MOBI

© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2016

a mű eredeti címe: The Master of Ballantrae

a borító Walter Paget (1863 - 1935) által az 1911. évi kiadáshoz készült

fedél részletének felhasználásával készült

Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései

Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.

TARTALOM

I. A földesúr bolyongásai közben történtek rövid kivonata

II. Ami a lovag vándorlása alatt történt

III. A lovag vándorlása

IV. Milyen üldözést kell Mr. Henrynek elviselnie

V. Feljegyzése mindannak, ami 1757. február 27-ének éjjelén történt

VI. Mi történt mialatt a lovag másodszor volt távol

VII. Burke lovag kalandjai Indiában

VIII. Ellenség a házban

IX. Mr. Machellar utazása a lovaggal

X. New York-i események

XI. Utazás a vadonba

XII. Utazás a vadonban (folytatás)

Első fejezet

A földesúr bolyongásai közben történtek rövid kivonata.

A világ már régóta kiváncsi arra, hogy mi a színtiszta igazság ebben a különös történetben és örömmel fogja a valót fogadni. A dolog úgy történt, hogy szoros kapcsolatba kerültem a ház utolsóéveivel és történeteivel és nincs a világon ember, aki hivatottabb lenne világosságot deríteni az eseményekre, vagy aki jobban óhajtaná híven elmondani őket. Én ismertem a földesurat, életének nem egy titkos lépéséről van hiteles feljegyzés kezemben, útitársa voltam azon a bizonyos téli utazáson, amelyről annyi mendemonda szállingózott és ott voltam ennek az embernek a halálánál. Ami pedig a megboldogult Durrisdeer lordot illeti, majdnem húsz éven át szolgáltam és szerettem, és minél jobban ismertem, annál többre becsültem. Mindezeknél fogva azt gondolom, nem volna becsületes dolog, hogy ennyi bizonyíték elvesszen, az igazsággal tartozom gazdám emlékének. És azt hiszem, öreg napjaim simábban folynak le, fehér hajam nyugodtabban pihen a párnán, ha lerovom ezt a tartozást.

A Duries of Durrisdeer and Ballantrae hatalmas nemzetség volt délkeleten I. Dávid király óta. Vers is maradt fenn róluk, hogy:

Hős nemzetség a Durrisdeer

Ellent sok lándzsával ver.

Ami magán viseli a régiség bélyegét. Még egy másik versben is előfordul nevük, melyet a köztudat magának Thomas of Ercildoune-nak tulajdonít - nem tudom, milyen joggal - és amelyet nem merem mondani, hogy találón, erre a történetre is alkalmaznak.

Két Duries of Durrisdeer

Az egyikök harcba mene

Másik hűtős társat veve.

Jaj, bús nap ez ifjú férjnek

Jaj, bús nap szép hitvesének.

A hiteles történelem ezenkívül tele van hőstetteikkel, melyek ugyan már nem nagyon dicsőségesek a mi modern szemünkben és a család bőven kivette részét a sok emelkedésből és esésből, melynek a nagy skót nemzetségek minden időkben kivoltak téve. De hagyjuk ezt és térjünk rá a nevezetes1475-ik évre, amikor is tragédiánk alapja letétetett. Abban az időben négy tagja a Durrisdeer-nemzetségnek élt a nagy házban, St. Bride mellett, a Solway partján, amely főfészke volt a családnak már a reformáció idejében is. Durrisdeer lord, e néven a nyolcadik, még nem volt nagyon előrehaladott korban, de korán kezdett szenvedni az öregség tehetetlenségétől. Ott volt a helye a kandalló mellett, ott ültés olvasgatott meleg háziköntösében, szóban fukar volt mindenkihez, de kemény szava nem volt senkihez. Valóságos mintaképe az öreg, visszavonult családapának. Pedig szellemét jól táplálta tudománnyal és a környéken sokkal okosabbnak tartották, mint amilyennek látszott. Ballantrae földesura, keresztnevén James, apjától örökölte a komolykönyvek iránti szeretetet és talán diplomatikusravaszságát, csakhogy, ami az apánál politika volt, sötét tettetéssé fajult a fiúnál. Modora egyszerűen közönséges, durva volt: sokáig ült bor mellett, még tovább kártyánál és a környéken nagy szoknyavadász hírében állt, aki mindig legelői van minden verekedésben. De ha első volt is minden kalandnál, megfigyelték, hogy mindig a legsimábban került ki és társai a huncutságban rendesen kénytelenek voltak maguk fizetni a komédiáért. Ez a szerencséje, avagy ügyessége sok ellenséget szerzett neki, de a vidéken csak növelte hírnevét, úgy, hogy nagydolgokat vártak tőle a jövőben, ha jobban megkomolyodik. Volt egy különös sötét folt a nevén, de a dolog lecsendesült idővel, még mielőtt arra a vidékre kerültem és végül annyi legenda keringett róla, hogy kételyeim vannak a feljegyzése körül. Ha igaz volt, szörnyű egy ilyen fiatalembertől, ha pedig hazugság, rettenetes rágalom. Megjegyzem, hogy mindig engesztelhetetlenségével kérkedett és állta is szavát, úgy, hogy szomszédai között olyan ember hírében állott, mint akivel nem jó egy tálból enni. Különben nemes úrfi volt (1745-ben még nem töltötte be 24-ik évét), aki haláláig nagy szerepet játszott a környéken. Így tehát nem lehet azon csodálkozni, hogy igen kevéssé ismerték a második fiút, Henryt, a megboldogult lord Durrisdeert, aki sem nagyon gonosz, sem nagy tehetségű nem volt, de derék ember, mint a többi szomszédai. A firthi halászok jól ismerték, mert szenvedélyes lazachalász volt, azonkívül kitűnően értett a lovakhoz és majdnem gyerekkora óta igen tevékeny részt vett a birtok kezelésében. És hogy ez milyen nehézfeladat volt az akkori viszonyok közt, azt én tudom legjobban és senki sem ítélheti meg nálamnál jobban, milyen könnyen keveredhetett valaki érdemtelenül zsarnok, fösvény hírébe. A negyedik a házban miss Alison Graeme volt. Árva leány, nagy vagyon örököse, melyet apja kereskedéssel szerzett. Mylordnak, szorult helyzeténél fogva, nagyon nagyszüksége volt erre a pénzre, mert a birtokon nagyteher volt, miss Alisont tehát a földesúrnak szemelték ki feleségül. A leány örült ennek; hogy milyenjóindulattal fogadta a dolgot a földesúr, az más kérdés. Bájos leány volt, élénk és dacos, mert az öreglordnak nem volt leánya, mylady rég meghalt, így tehát, teljesen magára hagyatva, szabadon nőtt fel.

Ehhez a négy emberhez érkezett Charlie herceg partraszállásának híre és úgyszólván kupán vágta őket. Az én lordom, amilyen otthonülő volt, minden áron amellett volt, hogy várjanak. Miss Alison ellenkező véleményen volt és mivel ez romantikusabbnak tetszett, megnyerte a földesurat, bár, amint értesültem róla, nem valami gyakran esett meg, hogy egy párton legyenek. Azt hiszem, a kaland izgatta, csábította az alkalom, hogy megalapozza családja szerencséjét, valamint a remény is kecsegtette, hogy kifizetheti nyomasztó adósságait. Ami Mr. Henryt illeti, ő eleinte nem igen beszélt, az ő szerepe csak később következett.

Egy teljes napig vitatkoztak hárman, amíg végre megegyeztek abban, hogy a középutat választják. Az egyik fiú vonuljon harcba Jakab királyért, a másik maradjon otthon, hogy el ne játsszák György király kegyét. Ez egész bizonyosan mylord eszméje volt és ismeretes, hogy nagyon sok család folytatta ugyanezt a játékot. De alig végződött be az egyik vita, megkezdődött a másik. Mylord, Miss Alison és Mr. Herny egy véleményen voltak. A fiatalabb fiú kötelessége hadba vonulni. De a földesúr, a maga nyugtalan, hiú természetével, nem akart semmiképpen sem otthon maradni. Mylord érvekkel harcolt, Miss Alison sírt, Mr. Henry egyszerű és becsületes volt: minden hiába.

- Durrisdeer örökösét illeti meg, hogy királya mellett lovagoljon, - mondta a földesúr.

- Ha férfiasan cselekednénk, volna értelme az ilyesminek, - felelt Mr. Henry, - De mit csinálunk mi? Hamis kártyával játszunk.

- Megmentjük a Durrisdeer-házat, - mondta az apa.

- És látod, James, - folytatta Mr, Henry, - ha én megyek és a herceg győz, könnyű lesz neked kibékülni Jakab királlyal. De ha te mész és a vállalkozás nem sikerül, akkor elválasztjuk egymástól a rangot és jogot. Mert akkor mi leszek én?

- Te leszel lord Durrisdeer, - felelt a földesúr, - mindent egy kártyára teszek.

- Én nem játszom így, - kiáltott Mr. Henry. - Olyan helyzetbe akarsz sodorni, amelyet becsületes, jóérzésű ember nem viselhet el. Olyan se hal, se hús lennék. - Aztán olyan szót dobott bele a vitába, amely talán többet mondott a kelleténél. - Kötelességed apánk mellett maradni, hiszen te vagy a kedvence.

- Ej, - szólt a földesúr, - belőled az irigység beszél. Akadályt akarsz utamba gördíteni, Jákob? - mondta gúnyosan elváltoztatva a János nevet.

Mr. Henry fel és alá sétált a terem alsó végében. Egy szót sem szólt, különös tehetsége volt a hallgatáshoz. Aztán visszament hozzájuk.

- Én vagyok a fiatalabb, nekem kell elmennem, - mondta. - Különben is apám az úr itthon és ő is azt mondja, hogy nekem kell mennem. Hát ehhez mit szólsz, bátya?

- Én azt gondolom Henry, - felelte a földesúr, - hogy ha kemény fejek mennek egymásnak, csak két megoldás lehet, verekedni, de azt hiszem, egyikünknek sem érdeke ennyire menni - vagy pedig a sorsra bízni magunkat. Itt egy guinea. Aláveted magad az aranypénz döntésének?

- Jól van, álljak, vagy bukjam vele, - mondta Mr. Henry. - Ha fej, megyek, ha címer, maradok.

Feldobták a pénzt, címerre esett.

- Ez jó tanulság neked, Jákob, - mondta a földesúr.

- Még megérjük a megbánás napját, - kiáltott Mr. Henry és kirohant a szobából.

Miss Alison pedig felvette az aranyat, amely csatába küldte jegyesét és kidobta, a nagy festett ablak címeres tábláján keresztül.

- Ha úgy szeretnél, mint én téged, maradnál, - kiáltotta.

- Nem szeretnélek igazán, ha nem szeretném jobban a becsületet és dicsőséget, - szavalta a földesúr.

- Ó, nincs szíved! bár ott maradnál a csatatéren! - kiáltott Miss Alison és könnyes szemmel futott fel szobájába.

Ekkor, valószínűleg szokott gúnyos modorában fordult a földesúr mylordhoz:

- Pokoli asszony ez, úgy látom!

- Pokoli fiam vagy te nekem, - kiabált az öreg, - te, aki mindig kedvencem voltál, szégyellem is érte magam. Soha, egyetlen egy jó órát sem szereztél nekem, mióta megszülettél, nem, soha, egyetlen egy jó órát sem és elismételte harmadszoris ugyanazt.

Lehet, hogy a földesúr könnyelműsége volt az oka, vagy talán engedetlensége, vagy talán Mr. Henry megjegyzése a kedvenc fiúról lázította fel annyira az én lordomat, nem tudom, de hajlandó vagyok azt hinni, hogy ez utóbbi, csakhogy elég az hozzá, biztos tudomásom van róla, hogy Mr. Henrynek jobban volt dolga ettől az órától kezdve.

Mindenesetre nagyon rossz vért szült a családban, hogy a földesúr útra kelt észak felé, amire aztán nagyon szomorú volt visszagondolni, mikor már késő lett. A földesúr kényszerrel és jó szóval majdnem egy tucat embert toborzott össze, főképpen bérlők fiait. Torkig teleitták magukat mindannyian, mikor útnak indultak és énekelve, üvöltve mentek felfelé a hegyen, a régi apátság mellett, fehér kokárdával csákójukban. Kétségbeesett vállalkozás volt egy ilyen kis csapat részéről minden támogatás nélkül keresztül vágni Skócián és ami még könnyelműbb látszatot adott a dolognak, éppen mikor fel-felé kapaszkodtak a hegyen szegények, ott horgonyzott a kikötőben egy nagy hajó a király flottájából, amelynek egyetlen egy csónakja elszállíthatta volna őket. Másnap délután, miután kellőképpen útnak indítottuk a földesurat, Mr. Henryn volt a sor, elindult ő is, egymaga, hogy felajánlja kardját és levelet vigyen apósától, György király kormányának. Miss Alison bezárkózott szobájába és csak sírt, csak sírt, míg mindketten el nem mentek, de feltűzte a kokárdát a földesúr kalapjára és (John Paultól tudom) a kokárda könnytől ázott volt, mikor levitte neki.

Mindabban, ami azután következett, hívek maradtak megegyezésükhöz Mr. Henry és az én öreglordom. Hogy vittek-e véghez valaha valamit, azt nehéz lett volna megtudnom és hogy erősen a király mellett voltak-e, azt nehéz lett volna elhinnem. De megtartották hűségi fogadalmukat a királlyal szemben, csendesen ültek otthon és nagyon keveset vagy éppen semmit sem érintkeztek a földesúrral, mialatt a dolgok bizonytalanok voltak, de viszont ő sem volt nagyon közlékeny. Miss Alison állandóan küldözgette neki a sürgős leveleket, de nem tudom, hogy sok választ kapott-e rájuk. Macconochie volt egyszer a futára és azt beszélte, hogy Carlyle előtt látta a Highlandereket és gazdám a hercegoldalán lovagolt, nagy kegyben állott akkoriban nála. A lovag fogta a levelet (így beszélte el Macconochie), kibontotta, átfutotta, ajkát összehúzta, mintha fütyülni akarna, aztán hanyagul övébe dugta, ahonnan természetesen észrevétlenül kihullott a ló első mozdulatára. Macconochie felvette, még most is nála van, én magam is láttam a kezében.

Sok hír jött felölök Durrisdeerbe, mendemondák, hogy hogyan röpülték át az országot - amit nem győztem eléggé csodálni. Ilyenképpen sok mindent tudtak meg róla; megtudták, milyen nagy volta becsülete a hercegnél, valamint azt is, hogy mi okozza ezt a nagy megbecsülést. Azt beszélik, hogy az ilyen gőgös embereknél ritka alázatossággal hízelegte föl magát az íreknél valami magas állásba. De mindig nagyobb volt nála a becsvágy, mint a gőg. Sir Thomas Sullevan, Burke ezredes, meg a többiek voltak legjobb pajtásai, annyira, hogy teljesen elidegenedett honfitársaitól. Igen ügyes kézzel bogozta az apró kis intrikákat, ezerszer is útjába állott Lord Georgenek, mindig közömbös maradt aziránt, ami a hercegnek kedves volt lett légyen az jó vagy rossz és általában, ahogy világéletében szerette a kockázatot, nem a hadjárat kimenetelét tartotta fontosnak, hanem azt, hogy milyen mérvűk egy juthat osztályrészéül, ha történetesen szerencsésen végződne a dolog. Különben bátran viselkedett a harctéren, amiben nem is kételkedett senki, mert hiszen nem volt gyáva ember.

A legutolsó hírt Cullodenből egy majoros fiú hozta Durrisdeerbe. Állítása szerint ő volt az egyetlen, aki életben maradt az énekelve elvonuló csapatból. Szerencsétlenségre egy guineát - mindenbaj forrását - találtak akkor reggel egy fenyőfa alatt John Paul és Macconvehie; akkor kimentek kissé a «kapu elé», a kocsmába tudniillik és ha kevés maradt a zsebükben a guineából, még kevesebb maradt meg az öt érzékszervükből. És mi mást tett John Paul, minthogy a terembe rohant, ahol együttült a család ebédnél és kikiáltotta az újságot:

- Tam Macmorland künn van az ajtó előtt és - ó jaj, ó, jaj, - senki sincs vele.

Szótlanul hallgatták mindannyian, mint az elátkozottak. Mr. Henry megsimította homlokát, Miss Alison kezébe temette arcát, Mylord pedig sápadtlett, mint a fal.

- Van még egy fiam, - szólt, - és hogy igazságos legyek - Henry - a jobbik maradt meg.

Különös volt, ilyesmit mondani egy ilyen percben, de Mylord nem felejtette el Henry szavait és az igazságtalan évek furdalták lelkiismeretét. Demégis különös dolog volt és több mint amit Miss Alison el tudott viselni. Kitört belőle a felháborodása mylord természetellenes szavai miatt, szemére vetette Henrynek, hogy biztonságban ül itt, míg bátyja holtan fekszik idegenben és vádolta önmagát, hogy szerelmeséhez rossz volt búcsúzóul. A nemesség díszének, virágának nevezte, kezét tördelte, szerelmét bizonygatta, nevén szólongatta, úgy, hogy a szolgák csak álmélkodtak, Mr. Henry felugrott, székébe fogózott és most ő is sápadt lett, mint a fal 1

- Ó! - kiáltott fel, - tudtam, hogy szereted.

- Tudja az egész világ, hála legyen az égnek, - kiáltott a leány, majd Mr. Henryhez fordult: -De azt senki sem tudja, csak én, hogy árulója lettél szívedben.

- Isten a megmondhatója, - sóhajtott a fiú, - milyen kárba veszett szerelem volt ez mindkét részről.

Minden különösebb változás nélkül teltek ezek után tovább a napok a házban, csak éppen hogy négy ember helyett most már csak három élt együtt örökös emlékeztetőül a veszteségre. Miss Alison vagyona, amint arra emlékezni fognak - szükséges volt a birtokhoz és minthogy az egyik fiú halott volt, az öreg lordnak nagyon is szívén feküdt, hogy összeházasítsa a másikkal. Nap-nap után ezen fáradozott, miközben a kandalló mellett ült és ujjait egy latin könyv lapjai között tartva, barátságos mosollyal, amely olyan jól állott az öreg lovagnak,nézte a leányt. Ha sírt, vigasztalta, mint ahogy az öregek szokták, akik sok rossz napot láttak és már könnyebben kezdik venni az emberi gondokat, ha dühös lett, belemerült latin könyvébe, de nem mulasztotta el soha udvariasan mentegetőzni. Ha - ami gyakran történt - a leány felajánlotta vagyonát ajándékul, bebizonyította, mennyire nem fér ez össze becsületével, de még ha el is fogadná, Mr. Henry biztosan visszautasítaná. Non vi sed saepe cadendo¹ - volt egyik kedvenc mondása és ez a csendes kitartás minden kétséget kizáróan gyöngítette a leány ellenállását. Nagy befolyást gyakorolta leányra, mert szüleit pótolta és sok volt benne a Duriesekből. Sok mindent megtett volna a Durrisdeerek dicsőségéért, de, gondolom, azt már mégsem, hogy férjhez menjen szegény ifjú gazdámhoz, ha - ami elég különös - a lovag rendkívüli népszerűtlensége nem billenti javára a mérleget.

Ez Tam Macmorland műve volt. Tam nem volt rossz ember, de egy nagy gyengéje volt, meggondolatlan nyelve és mint az egyetlen embernek, aki visszatért a harcba vonultak közül, volt mindig elég hallgatója. Megfigyeltem, hogy a legyőzőitek igyekeznek elhitetni saját magukkal is, hogy árulás áldozatai. Tam elbeszélései szerint minden egyes alkalommal elárulták a felkelőket és pedig minden egyes vezérük áruló volt. Ez a szokása, hogy mindenkiben árulót látott, annyira fajult, hogy végül Mr. Henryt is belevonta a dologba. Szerinte Mr. Henry elárulta a durrisdeeri legényeket, mert azt ígérte, hogy friss segítőcsapattal jön segítségükre és aztán George királyhoz lovagolt.

- Ó és másnap - majdnem zokogott Tam e szavaknál, - szegény jó lovag és szegény derék fiúk, akik vele lovagoltak, alig értek túl a dombon, már eltűnt a Júdás. Persze, úgy lett, ahogy akarta. Lord lesz és semmi más és ott fekszik jó nehány hűlt tetem