Míg a halál el nem választ

By Mary Higgins Clark

Öt évvel ezelőtt Amanda Pierce izgatottan készülődött az esküvőjére főiskolai szerelmével, Jeffrey-vel. Hosszú ideje éltek már együtt akkor. Meglehetős jómódban, Amanda apai öröksége miatt és nagy izgalommal készültek a nagy napra. Csakhogy Amanda a leánybúcsúja éjszakáján eltűnt...
Napjaink New Yorkjában Laurie Moran érzi, hogy az eltűnt menyasszony esete épp az a megoldatlan ügy, amelynek nyomozása beleillik A gyanú árnyékában című tévésorozatába.
Amanda barátainak és családjának közreműködésével készülnek feleleveníteni az emlékezetes éjszakát, az esküvő helyszínének szánt floridai üdülőhelyen, és Laurie reméli, hogy a műsor házigazdájával, Alex Buckley-val együtt ugyanolyan sikeresen nyomoznak majd, mint a sorozat első két epizódjában.
Miután végighallgatják Amanda hajdani vőlegényét, aki időközben feleségül vette az egyik koszorúslányt, a féltékeny nővért, a két aranyifjú vőfélyt és az imádott menyasszonyról szóló pletykákat, lassan rájönnek, hogy mindenkinek megvan a maga elmélete, miért veszett nyoma Amandának.
Akárki is áll a lány eltűnése mögött, titokban akarja tartani az igazságot mindhalálig.

A gyanú árnyékában sorozat korábbi részei Téged nem lehet elfelejteni és A Hamupipőke-gyilkosság címmel jelentek meg.

• Language: Magyar
• Publisher: 21. Század Kiadó
• Release date: May 18, 2017
• ISBN: 9786155638459

Book preview

MARY

HIGGINS

CLARK

& ALAFAIR BURKE

Míg a halál

el nem választ

Budapest, 2017

Fordította

SIMONYI ÁGNES

A fordítás alapjául szolgáló mű:

Mary Higgins Clark & Alafair Burke: All Dressed in White – An Under Suspicion Novel

Copyright © 2015 by Nora Durkin Enterprises, Inc.

„Unchained Melody" written by Hy Zaret and Alex North.

©1955 (Renewed) North Melody Publishing (SESAC)

and HZUM Publishing (SESAC) c/o Unchained Melody Publishing, LLC

All Rights Reserved. Used by Permission

First Simon & Schuster hardcover edition November 2015

Hungarian translation © Simonyi Ágnes, 2017

© XXI. Század Kiadó, 2017

Felelős kiadó

Bárdos András és Rényi Ádám

Szerkesztette Gimes Katalin

Előkészítés Györke Mária

Korrektúra Takács Andrea

Borítóterv Váraljai Nóra

ISBN 978-615-5638-45-9

Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien

Joan Nye-nak, a Villa Maria Akadémián együtt töltött idő óta

kedves barátnőmnek az emlékére – szeretettel

MARY

Richardnak és Jonnak

ALAFAIR

Köszönetnyilvánítás

Mi már tudjuk, ki tette! A mese többi szereplője már nincs „a gyanú árnyékában".

Ismét örömömre szolgált, hogy együtt dolgozhattam regényírótársammal, Alafair Burke-kel. Remekül szórakozunk, amikor összedugjuk kreatív fejünket.

Ezen az utazáson is Marysue Rucci, a Simon & Schuster főszerkesztője a mentorunk. Ezer köszönet neki az összes segítségéért.

Köszönet dr. Frederick Jaccarinónak a történetben felmerülő orvosi kérdésben nyújtott szakértő segítségéért.

Éljen, éljen a hazai csapatnak! Az én esetemben ezt rendkívüli férjem, John Conheeney, a gyerekeim és a jobbkezem, Nadine Petry alkotják. Mindig mellettem állnak bátorító szavaikkal és megbízható tanácsaikkal. Köszönöm, merci, gracias satöbbi, satöbbi, satöbbi.

És önöknek, kedves olvasóim. Mindig velem vannak a gondolataimban, miközben írok. Ha úgy döntenek, hogy elolvassák a könyveimet, szeretném, ha úgy éreznék, jól töltötték el az idejüket.

Isten áldja valamennyiüket!

Mary

Itt jő a menyasszony talpig fehérben,

Pirulva s ragyogva az oltárhoz mentében

Míg a halál el nem választ

Prológus

Április közepe volt, csütörtök este, a Palm Beach-i Grand Victoria Hotelben.

Amanda Pierce, az ara, épp a menyasszonyi ruháját próbálta fel gyerekkori barátnője, Kate segítségével.

– Imádkozz, hogy rám jöjjön! – mondta, de végül a cipzár mégiscsak gond nélkül felsiklott a dereka fölött lévő kényes rész mellett.

– Nem hiszem, hogy egy fikarcnyit is aggódtál emiatt – felelte Kate tárgyilagosan.

– Hát, a tavalyi nagy súlyveszteség után attól féltem, olyan sokat szedtem vissza, hogy feszülni fog a derékrésznél. Gondoltam, jobb ezzel most szembesülni, mint szombaton. Te nem látod magunkat a lelki szeme előtt, amint a cipzárral küszködünk, miközben épp készülök végigvonulni a padsorok közt?

– Nem fogunk – szögezte le Kate határozottan. – Nem tudom, miért izgulsz annyit emiatt. Nézz bele a tükörbe! Gyönyörű vagy.

Amanda a tükörképét méregette.

– Szép ez a ruha, igaz? – Arra gondolt, hogy több mint száz ruhakölteményt felpróbált, végigjárta Manhattan legjobb menyasszonyiruha-szalonjait, mielőtt ezt kiszúrta egy Brooklyn Heightson lévő cseppnyi boltban. Törtfehér selyem, empire szabású, vagyis mell alatt húzott, lefelé bővülő, a derékrészen kézzel hímzett csipkerátéttel – mindent egyesített, amit elképzelt. Negyvennyolc óra múlva ebben fog végigvonulni a templom padsorai között.

– Több mint szép – jelentette ki Kate. – Úgyhogy miért tűnsz ilyen szomorúnak?

Amanda ismét belenézett a tükörbe. Szőke haj, szív alakú arc, tágra nyílt, kék szempár, hosszú szempillák és természet adta málnapiros ajkak – tisztában volt vele, hogy szép vonásokkal van megáldva. De Kate-nek igaza van. Csakugyan szomorúnak tűnik. Pontosabban nem is szomorúnak, inkább nyugtalannak. A ruha tökéletesen áll, emlékeztette magát. Ez bizonyára jel, nem igaz? Mosolyt erőltetett az arcára.

– Csak azon tűnődtem, mennyit ehetek ma este, hogy a ruhám még szombaton is jó legyen rám.

Kate elnevette magát, és megpaskolta saját, enyhén domború hasát.

– Ne mondj ilyeneket a jelenlétemben, pont te! De most komolyan, Amanda, minden rendben? Még mindig a tegnapi beszélgetésünkön töröd a fejed?

Amanda legyintett.

– Eszembe sem jutott – felelte, de tudta, hogy nem mond igazat. – Most pedig segíts kikászálódnom ebből! A többiek már biztosan alig várják, hogy lemehessenek vacsorázni.

Tíz perccel később, magára maradva a szobájában, már egy világoskék lenruhában, Amanda feltett egy fülbevalót, és vetett egy utolsó pillantást az ágyon gondosan szétterített menyasszonyi ruhára. Közvetlenül a nyakkivágás alatt észrevett egy elkenődött sminkfoltot. Pedig annyira óvatos volt, és most mégis egy halvány maszat néz vissza rá. Tudta, hogy ki fog jönni, de talán ez az a jel, amelyre várt?

Az elmúlt két napot csaknem teljes egészében kívülállóként töltötte a saját tengerparti esküvője helyszínén, jelek után kutatva, amelyek elárulják, csakugyan meg kell-e tartani ezt az esküvőt. Miközben a ruháján lévő elszíneződést nézte, fogadalmat tett – nem a vőlegényének, hanem saját magának: Csak egy életünk van ezen a földön, és az enyém boldog lesz. Ha mégis a legcsekélyebb kétségem támad, nem megyek férjhez szombaton.

Nemsokára megtudom, mondta magában.

Abban a pillanatban úgy érezte, mindent tökéletesen kézben tart. Nem is sejtette, hogy másnap reggelre tökéletesen nyoma vész.

Laurie Moran figyelte, ahogy az előtte álló tizenéves a középiskolában szerzett franciatudását gyakorolja. A Rockefeller Center-beli irodája közelében nemrég megnyílt francia pékségben, a Bouchonban állt sorban.

– Zsö vudré ön csokis tekercs. Legyen inkább kettő.

A pénztárosnő türelmesen mosolyogva várta, hogy a lány összefűzze következő kívánsága szavait. Lerítt róla, már hozzászokott a vevők ügyetlen kísérleteihez, hogy francia mondatokat hozzanak össze, holott a pékség New York szívében működött.

Laurie már korántsem érzett magában ekkora türelmet. Később, a délelőtt folyamán megbeszélése volt a főnökével, Brett Younggal, és még mindig nem döntötte el, melyik történetet válassza következő epizódjának témájául. Minden rendelkezésére álló percre szüksége volt, hogy felkészüljön.

A lány egy utolsó „merszi" után egy doboznyi süteménnyel a kezében végre távozott.

Laurie következett.

– Egy en anglais lesz, s’il vous plaît.

– Merci – válaszolta lelkesen a pénztárosnő.

Hagyománnyá vált, hogy péntek reggelenként megáll a pékségnél, és különleges csemegéket visz be két beosztottjának: az asszisztensének, Grace Garciának és segédproducerének, Jerry Kleinnek. Mindketten hálásak voltak a válogatott gyümölcstortákért, croissant-okért és kenyérfélékért. Miután elmondta a rendelését, a pénztárosnő megkérdezte, kér-e még valamit. A macaronok nagyon finomnak néztek ki. Talán pár darabot apának és Timmynek vacsora utánra, és magamnak egy kis kényeztetésként, ha jól sikerül a mai megbeszélés Brett-tel, ígérte meg magának.

Amikor kiszállt a liftből a Rockefeller Center 15. szám tizenhatodik emeletén, ráébredt, mennyire tükrözi a Fisher Blake Stúdió irodáinak elrendezése a munkájában az elmúlt év során elért sikerét. Régebben egy kis, ablaktalan helyiségben dolgozott, két másik producerrel osztozott egyetlen asszisztensen, de amióta létrehozott egy megoldatlan bűnügyeket fókuszba állító, megtörtént eseteken alapuló „különkiadás"-t, beindult a karrierje. Most egy sokablakos, csillogó, modern bútorokkal berendezett, tágas irodában ült. Jerryt kinevezték segédproducerré, és kapott egy kisebb irodát az övé mellett, Grace-nek pedig állandóan temérdek dolga volt az irodáik előtt terpeszkedő, hatalmas térben. Ők hárman most már teljes munkaidőben A gyanú árnyékában című sorozatukon dolgoztak, ami mentesítette őket a többi, átlagos hírműsor készítése alól.

Grace nemrég töltötte be a huszonhetedik életévét, de jóval fiatalabbnak tűnt. Laurie többször is megkísérelte elmagyarázni neki, hogy fölösleges azt a nap mint nap aprólékos gonddal felvitt rengeteg sminket viselnie, de nyilvánvaló volt, hogy Grace inkább egy merészebb egyéni stílust követ, amely erősen különbözik Laurie konzervatívabb ízlésétől. Ma egy sokszínű selyemtunikát vett fel képtelenül szűk cicanadrágja fölé, és hozzá tizenhárom centiméter magas telitalpú csizmát. Hosszú, fekete haját a hatvanas évek stílusában szökőkútra emlékeztető kontyba fésülte.

Grace rendszerint rávetette magát a pékség zacskójára, ma azonban nem ez történt.

– Laurie – kezdte lassan.

– Valami baj van, Grace? – Laurie ismerte annyira az asszisztensét, hogy észrevegye, ha feldúlt.

Amikor Grace hozzá akart fogni a magyarázkodáshoz, Jerry lépett ki az irodájából. A hórihorgas Jerry és a toronymagas sarkú cipőket viselő Grace között a karcsú Laurie mindig alacsonynak érezte magát, holott százhetven centiméter magas volt.

Jerry mentegetőzve feltartotta a kezét.

– Egy hölgy ül az irodádban. Csak úgy beállított. Mondtam Grace-nek, beszéljen meg vele egy időpontot valamikor máskorra. Csak a rend kedvéért közlöm, hogy ebben nem vagyok sáros.

Sandra Pierce kibámult Laurie Moran irodájának ablakán. Tizenhat emelettel lejjebb terült el a Rockefeller Center híres jégpályája. Legalábbis Sandra a lelki szemével mindig azt látta, még most, július közepén is, amikor a sima jeget, rajta a hajladozó korcsolyázókkal, átmenetileg egy nyári kert és egy étterem váltotta fel.

Maga elé képzelte a gyerekeit, ahogy több mint húsz évvel korábban egymás kezét fogva ott korcsolyáztak. Charlotte, a legidősebb az egyik oldalon, Henry, az öccse a másikon. Közöttük a kishúguk, Amanda. Két testvére olyan erősen szorongatta a kezét, hogy akkor is biztonságban, egyenesen tartották volna, ha a korcsolyája történetesen nem ért volna jeget.

Sandra nagyot sóhajtva elfordult az ablaktól, és keresett valamit, ami a várakozás idejére leköti a figyelmét. Meglepte, milyen rend van az irodában. Még sosem járt tévéstúdióban, de úgy képzelte, hogy nagy, nyitott terekből áll, bennük íróasztalok sora, ahogyan a hírműsorok hátterében látni. Ezzel szemben Laurie Moran irodája inkább csillogó, mégis kényelmes nappalinak tűnt.

Sandra észrevett egy bekeretezett fotót Laurie asztalán. Mivel az iroda ajtaja még csukva volt, felvette és megnézte. A kép Laurie-t ábrázolta a férjével, Greggel valamelyik tengerparton. Sandra feltételezte, hogy az előttük álló kisfiú kettőjük fia. Nem ismerte személyesen a családot, de az interneten látott fényképeket Laurie-ról és Gregről. Kíváncsisága A gyanú árnyékában iránt már akkor felébredt, amikor a sorozat első epizódját közvetítette a tévé. De amikor nemrég olvasott egy cikket, amely megemlítette, hogy a producer életében is szerepelt egy megoldatlan bűntény, Sandra biztosan tudta, el kell jönnie ide, hogy személyesen is megismerkedjen Laurie Morannel.

Nyomban elöntötte a bűntudat, amiért megsértette Laurie magánszféráját. Tisztában volt vele, hogy ő sem szeretné, ha egy idegen nézegetné a róla, Walterről és Amandáról készült fényképeket. Sandra megborzongott, amikor ráeszmélt, hogy legutóbb öt és fél éve volt együtt a volt férjével és a kisebbik lányával – az Amanda esküvője előtti utolsó családi karácsonyon. Pontosabban az elmaradt esküvője előtt.

Vajon hozzászokom valaha is, hogy a volt férjemként gondoljak Walterre?, tűnődött. Elsőéves volt az Észak-karolinai Egyetemen, amikor megismerkedett Walterrel. Édesapja katonai hivatása miatt mindenütt élt a világban, egyedül az amerikai délen nem. Nagyon nehezen tudott csak beilleszkedni – mintha az ott felnőtt többi diák egy számára érthetetlen, íratlan jelrendszer szerint élt volna. A szobatársa elvitte az idény első futballmeccsére, azzal az ígérettel, hogy ha egyszer már szurkolt a Szurkos Sarkúaknak, igazi észak-karolinai válik belőle. Ment velük a szobatársa bátyja is, aki magával hozta egyik másodéves egyetemista barátját. Walternek hívták, odavalósi fiú volt. Több időt töltött Sandrával beszélgetve, mint a meccs nézésével. Mire az utolsó negyedben mind elénekelték a szurkolói nótát – „Szurkos Sarkúnak születtem, Szurkos Sarkúnak neveltek, És mikor majd meghalok, Szurkos Sarkúként temetnek" –, Sandra azt gondolta magában: Azt hiszem, megismerkedtem a leendő férjemmel. Igaza volt. Attól kezdve minden idejüket együtt töltötték. Raleigh-ban nevelték fel három gyermeküket, autóval alig félórányira attól a stadiontól, ahol megismerkedtek.

Arra gondolt, hogy csaknem harmincöt évig tartó házasságuk első harminckét évében mennyit segítették egymást a nagyon eltérő területeiken. Noha Sandra hivatalosan sosem dolgozott Walterék családi cégében, mindig tanácsokat adott neki az új termékek bevezetését, a reklámkampányokat és különösen a munkahelyi személyzeti kérdéseket illetően. Kettőjük közül ő tudott jobban ráhangolódni az emberek érzéseire és motivációira. Walter azzal viszonozta a szívességet, hogy amikor csak tudott, besegített neki az általa irányított templomi, iskolai és közösségi ügyekbe. Sandra kis híján elmosolyodott, amikor eszébe jutott az ő nagydarab, mackós Walterének látványa, ahogy több száz apró gumikacsát számoz be filctollal az Ol’ Bull folyón évenként körforgásban rendezett Kacsafutamra, és amikor egy-egy újabb kacsát tesz rá a halomra, hangosan bemondja a számát.

Walter régebben mindig azt mondogatta neki, hogy mindenben társak. Sandra mostanra persze már rájött, hogy ez sosem volt teljesen igaz. Bármennyire igyekezett is Walter, nehezen tudta teljesíteni apai feladatait. Elment ugyan a fellépésekre és a baseballmeccsekre, de a gyerekek látták rajta, hogy a gondolatai valahol máshol járnak. Általában a munkáján – egy új termékcsaládon, az egyik gyárban felmerülő gyártási hibákon, egy kiskereskedőn, aki további árengedményt követelt. Walter azt tartotta, hogy akkor teljesíti legjobban apai feladatát, ha jól vezeti az üzletet, örökséget és anyagi biztonságot teremtve ezzel a családja számára. Így aztán Sandrára hárult, hogy kárpótolja három gyereküket apjuk érzelmi távolságtartása miatt.

Aztán két évvel ezelőtt végül döntésre jutott. Tudta, hogy képtelen tovább elviselni, milyen rettenetesen feszeng Walter, valahányszor ő kiejti a száján Amanda nevét. Kétféleképpen gyászoltunk, gondolta, és ennyi bánat nem fért meg egy fedél alatt.

Megigazította a hajtókájára erősített kitűzőt, amelyen ez állt: „Amanda még mindig nem került elő." Már nem is számolta, hány ilyet nyomtattatott az évek során. Ó, mennyire utálta Walter a házukban mindenütt föllelhető, kitűzőkkel teli dobozokat!

– Rájuk nézni sem bírok – jelentette ki. – Egy percig nem lehetek meg a tulajdon otthonomban anélkül, hogy el kelljen képzelnem, mi történhetett Amandával.

Csakugyan azt várta tőle, hogy hagyjon fel a lányuk keresésével? Képtelenség. Sandra hű maradt a missziójához, Walter pedig visszatért a megszokott életéhez. Többé már nem voltak társak.

Egyszóval Walter most már a „volt férje", bármennyire furcsán csengett is még mindig a szó a fülében. Csaknem két éve Seattle-ben élt. Azért költözött ide, hogy közelebb legyen fiához, Henryhez, és annak családjához. Egy gyönyörű, holland gyarmati stílusban épült házban lakott a Queen Anne utca végén, ahol az unokáinak megvolt a saját szobájuk, amikor a nagymamájuknál aludtak. Walter persze Raleigh-ban maradt. Azt mondta, a cég érdekében muszáj, legalábbis addig, amíg nyugdíjba nem megy, de Sandra tudta, hogy az sosem fog bekövetkezni.

Hangokat hallott az ajtó túloldaláról. Gyorsan visszaült az ablak alatt álló hosszú, fehér bőrkanapéra. Kérlek, Laurie Moran, legyél az, akiért imádkozom!

Amikor Laurie belépett az irodájába, a rá váró asszony azonnal felállt a kanapéról, és kezet nyújtott neki.

– Ms. Moran, nagyon köszönöm, hogy fogad. A nevem Sandra Pierce. – A kézfogás határozott volt, és az asszony egyenesen a szemébe nézett, de Laurie megállapította, hogy látogatója ideges. A szavait mintha begyakorolta volna, és a hangja remegett beszéd közben.

– Az asszisztense volt olyan kedves, és megengedte, hogy itt várakozzam. Attól tartok, egy kicsit kiborultam. Remélem, nem sodortam bajba. Nagyon kedves volt hozzám.

Laurie gyengéden megfogta az asszony könyökét.

– Kérem, Grace már elmondta, hogy ön nagyon feldúlt. Minden rendben?

Laurie egy gyors pillantással felmérte, hogy az a kép az asztalán picit más szögben áll. Más tárgy finom elmozdítását nem vette volna észre, de ez különösen fontos volt számára. Az irodájában öt éven keresztül egyetlen családi fotó sem volt. Nem akarta velük a stúdióbeli kollégáit állandóan arra emlékeztetni, hogy a férjét meggyilkolták, és hogy a bűnügy azóta is megoldatlan. De miután a rendőrök azonosították Greg gyilkosát, bekereteztette ezt a fényképet – az utolsót, amely őt, Timmyt és Greget még családként ábrázolta –, és az íróasztalán tartotta.

Az asszony bólintott, de továbbra is úgy festett, mint aki a legcsekélyebb ingerre is összeomolhat. Laurie visszavezette a kanapéhoz, hátha ott le tud csillapodni.

– Sajnálom, nem szoktam ennyire idegesen viselkedni – fogott a mondandójába Sandra Pierce. Összekulcsolta az ölében a kezét, hogy ne remegjen. – Csak néha úgy érzem, kifogytam a lehetőségekből. A helyi rendőrség, az országos rendőrség, az ügyészek, az FBI. A számát sem tudom már, hány magándetektív. Még egy médiumhoz is elmentem. Azt mondta, Amanda a közeljövőben reinkarnálódik Dél-Amerikában. Ezzel többet nem próbálkoztam.

A szavak olyan gyorsan ömlöttek belőle, hogy Laurie alig tudta követni őket, de kénytelen volt meghallgatni, hogy eldönthesse, Sandra Pierce csak egy újabb olyan személy-e, aki azt hiszi, hogy A gyanú árnyékában megoldhatja a problémáját. Most, hogy a sorozat sikert aratott, se szeri, se száma nem volt azoknak, akik biztosra vették, hogy egy valóságon alapuló tévéműsor minden igazságtalanságot képes orvosolni. A sorozat Facebook-oldalát mindennap szövevényes panaszok áradata töltötte meg, amelyek mindegyikéről azt állította az írója, hogy tragikusabb, mint az előző – lopott kocsikról, félrelépő férjekről és rémálomba illő háziurakról szóltak. Nem vitás, némelyikük valóban segítségre szorult, de szemlátomást csak kevesen értették meg, hogy A gyanú árnyékában nem holmi csip-csup vétkek, hanem súlyos bűncselekmények ügyében nyomoz. Laurie még akkor is kénytelen volt visszautasítani ügyeket, amikor bűntények valódi áldozatai vagy a családjaik keresték meg. Ezzel az erővel rengeteg különkiadást készíthetne.

– Kérem, Mrs. Pierce, nem kell sietnie – nyugtatgatta Laurie, jóllehet érezte, hogy egyre közeledik a Brett-tel folytatandó megbeszélésének időpontja. Kiszólt Grace-nek az előtérbe, hogy hozzon nekik két csésze kávét. Az imént még haragudott a lányra, amiért beengedett egy utcáról beesett asszonyt az irodájába, de most már megértette az okát. Volt ebben a nőben valami szánalmat keltő.

Amikor visszafordult Sandra Pierce-hez, észrevette, hogy nagyon vonzó. Hosszúkás, keskeny arca, vállig érő hamvasszőke haja és tiszta, kék szeme volt. Ha nem árulkodtak volna a nyakán a ráncok, Laurie azt gondolhatta volna, nem sokkal idősebb az ő harminchat événél.

– Grace azt mondta, Seattle-ből jött.

– Igen. Először azt gondoltam, írok vagy telefonálok, de aztán rájöttem, hogy önt naponta százával kereshetik. Tudtam, bizonyára őrültségnek találja majd, hogy hívatlanul és bejelentés nélkül átrepülöm az országot, de nem tehettem másként. Nem szalaszthattam el ezt a lehetőséget. Azt hiszem, ön az, akire hosszú ideje várok – nem személy szerint önre, persze, nem vagyok zaklató vagy ilyesmi, hanem a műsorára.

Laurie már kezdte bánni, hogy hajlandó volt meghallgatni ezt az asszonyt. Időre volt szüksége, hogy végső formába önthesse, amit fel akart tálalni Brettnek. Mi volt az Sandra Pierce-ben, ami mégis arra késztette, hogy szokott elővigyázatosságából engedve meghallgassa? Már épp el akarta magyarázni neki, hogy még fel kell készülnie egy megbeszélésre, amikor észrevette a blézerén a kitűzőt.

A kitűzőn lévő fénykép egy gyönyörű fiatal lányt ábrázolt, aki megdöbbentően hasonlított Sandrára. A lány arca alatt egy sárga szalag virított. A fénykép valami miatt ismerősnek tűnt neki.

– Miatta van itt? – kérdezte Laurie a kitűzőre mutatva.

Sandra lepillantott, és mintha erről jutott volna eszébe, benyúlt a zsebébe, és elővett egy ugyanolyan darabot. Odaadta Laurie-nak. – Igen, ő a lányom. Sosem hagytam fel a keresésével.

Most, hogy Laurie jobban megnézte, a lány mosolya halvány emléket idézett fel benne. Ezt a fényképet még nem látta ugyan, a mosolyt azonban felismerte.

– Ugye, azt mondta, Pierce a vezetékneve? – Laurie azt remélte, ha hangosan kimondja, az segít emlékeznie.

– Igen, Sandra. A lányom pedig Amanda