Silver

By Pablo Urbanyi

A szerző jómódú szüleivel még gyerekkorában távozott az Ipolyságból. Több évtizeden át Argentínában élt, ahol spanyol nyelven jelentek meg könyvei, s ahonnan, hogy családja és saját életét mentse úgy szintén emigrálnia kellett. Ma magyar származású, Kanadában élő spanyol nyelven író. „Írói világképét a közép-európai irodalmak (Karel Capek, Karinthy Frigyes) és a spanyol aranykor irodalma befolyásolta. Mindkét választott hazájában (Argentína, Kanada) zavarta az ott élő szellemi közösség hagyománynélkülisége…” – írja róla nagyon pontosan Kerekes Tamás.
Egy fiatal házaspárnak, akiknek már van két gyereke, magukhoz vesznek egy majmot, akit minden emberi dologra megtanítanak. Kalandos élet kezdődik, szerelmi kalandok is adódnak, de ne gondoljunk aberrációra, malacságra, még akkor se, ha kiderül, hogy bizony az érzelmek a fiúmajom és az asszonyember között szövődnek. Rendkívül mulatságos, sőt nevetséges az a világ, amit a majom szemszögéből a majom szemével látunk és érdekes az is, amit ehhez a szemlélethez a könyv narrátora hozzátesz. Kegyetlen, szatirikus gúnyirat lesz egyszer csak a regény, amelynek során a szerző, egy majom örökbefogadásának történetében, a civilizált ember felelősségét veti fel. A majomtól, miután sikerült őt az emberi életre alkalmassá tenni – legszívesebben megszabadulnának. Visszakerül Afrikába, majd ismét Amerikába hurcolják, a magát értelmesnek, műveltnek, civilizáltnak gondoló ember kénye-kedve szerint viselkedik az általa domesztikált, emberré nevelt „állattal”.
„A Silver az amerikai civilizációt, de mondhatom nyugodtan, hogy az emberi civilizáció torzításait kigúnyoló könyv, amely az öntelt embert teszi nevetségessé, azt az embert, akit a maga alkotta, tökéletesített civilizáció tesz életképtelenné, torz érzelművé.” – mondja a szerző regényéről egy magyar nyelven adott interjúban.

• Language: Magyar
• Publisher: Fapadoskonyv.hu Kiadó
• Release date: Dec 10, 2013
• ISBN: 9789633768440

Book preview

PABLO URBÁNYI

SILVER

Regény

Honlap: www.fapadoskonyv.hu

E-mail: [e-mail]

Borító: Rimanóczy Andrea

978-963-376-844-0

© Fapadoskonyv.hu Kft.

© Pablo Urbányi

I.

Felfelé baktattam az egyetemi campus vörös kaviccsal behintett kerti ösvényén a dombtetőn álló szalon felé, ahol az Alapítvány jótékonysági partyt rendezett a támogatottak részvételével.

Egy észak-amerikai lány, mondjuk úgy, barátnőm, aki jelenlétével betöltötte üres óráimat, márpedig ilyenek bőven akadtak (bár lehet, hogy ebben tévedek, s inkább én töltöttem be időről időre valami űrt feladatok tömkelegével telezsúfolt határidőnaplójában), tehát barátnőm, az Alapítvány lelkes és energikus aktivistája meghívott, mi több, „együttműködésemet kérte a meghívottak s a támogatottak „szórakoztatásának és „mulattatásának" feladatában. Szívesen mondtam volna, hogy köszönöm, nem, de váltig erősködött, hogy nagy fun lesz számomra, azonkívül egyedülálló, eredeti, fantasztikus „tapasztalat, nemcsak az ünnepség természeténél fogva, hanem mert e „különleges alkalommal egy ősrégi igazságtalanság is orvosoltatik majd. Ó, igen, és bármilyen sajátságosak lesznek is a támogatottak, rám nézve semmiféle veszélyt nem jelentenek. Féltem, hogy kiesem a kegyeiből, meg lusta is voltam valaki mást keresni helyette, így hát lemondóan beleegyeztem.

Talpam alatt csikorgott a vörös kavics. A szalon üvegajtói odafent ragyogva verték vissza a napfényt. Láttam belépni az embereket. Az órámra pillantottam, még volt pár percem. Megálltam, hátrafordultam, és végignéztem a campuson: sivatag volt. Vagy talán mégsem; fent ragyog a nap, a kaviccsal beszórt ösvény elvész a fák között, amott egy pad, túlságosan messze, hogy leüljek és pihenjek egy kicsit; zöld, sok zöld, gondosan nyírt fű, gyom egy szál se, mondhatnám, semmi eredetiség, csak amire számít az ember, bokrok, növények, virágok, balra egy folyó vagy tó, erdő, ugrándozó mókusok, csiripelő madarak, s mindez azt közli velem, hogy az ember jó és toleráns, hogy a világ szép, csak tudni kell élni, mindez eleven cáfolata volt annak, hogy a campus sivatag, nyilván csak én éreztem úgy.

Sóhajtottam. Volt némi fogalmam a szóban forgó „együttműködés mibenlétéről, amire felkértek, csakúgy, mint az effajta partyk természetrajzáról. Nem egyet láttam emigrációm tizenöt éve alatt. Hogy a nevemet „bedobjam a köztudatba, s öregbítsem filmrendezői hírnevemet, még „szponzora vagy „védnöke is voltam egynémely vidám mongoloid vagy idióta, netán tolókocsis, béna gyerekcsapatnak. Nemegyszer voltam kénytelen „optimizmust csepegtetni hallgatóságomba, elszavalni a lelkesedés, a hit és a remény üzenetét, beszélni a tudomány megállíthatatlan fejlődéséről s ama boldog jövőről, amidőn azok, akik szózatomat hallgatni látszottak – jóllehet csekély érdeklődéssel s anélkül, hogy bármit is értettek volna belőle –, éppolyan halottak lesznek már, mint én. A végén mindig megkönnyebbülten néztem végig, mint hurcolják vissza s pakolják be valamennyiüket ugyanoda, ahonnan előhúzták őket. Az optimizmus-csepegtetés e „módszertana, ha szabad így neveznem, már régóta s mindmáig általánosan elfogadott, s nem csupán az idiótákra, a mongoloidokra és a bénákra alkalmazzák, hanem az aggokra s a végső stádiumban levő betegekre is, egyáltalán az élet minden olyan rendellenes kinövésére, amit nem vagyunk hajlandók elfogadni. Vagy, mint az aznapi party esetében, bizonyos very and really sajátságos lényekre.

Megint megcsikordult a kavics, a kapuhoz értem, felmentem a kis lépcsősoron, s belöktem a kaput; a nyakamat tettem volna rá, hogy nem lesz alkohol, de még egy nyavalyás kis sör sem, s hogy tilos lesz a dohányzás. Odabent légkondicionálás, nyüzsgés, de diszkrét, visszafogott nyüzsgés, egyenletes moraj, minden sértő éltől mentes elejtett megjegyzések; a farmernadrágos támogatottak – némelyik kihunyt parazsú pipával a szájában, bottal vagy pohárral a kezében üldögélt – bólogattak vagy morogtak a tapintatos megjegyzések s az alighanem még tapintatosabb kérdések hallatán. Enyhe hányingert éreztem; ki kit támogat? Ki kit szórakoztat? Egy pusztán a szavak gyöngédségével megteremtett ideális világ tökéletes képe tárult elém. Sehol semmi erőszak.

Amikor fölfedezett, lelkesedéstől ragyogó szemmel s dossziét szorongató kezével izgatottan hadonászva száguldott felém barátnőm. Rövid keresgélés után kihúzott egy lapot a dossziéból (óh, csodálatos szervezettség, a szervezettség önmagáért való megszervezése, ami előtt kénytelenek vagyunk csodálattal adózni), majd odavonszolt az illetőhöz, akit én voltam hivatva „szórakoztatni és mulattatni. „Gyere, bemutatom neked Silvert. Kedvesebb, mint egy ember. „Hi", üdvözöltem, s kezet nyújtottam neki; megszorította a kezemet, lehajtotta a fejét, s halk morgást hallatott. Tökéletesen alakította vagy imitálta szerepét.

Tolószéke láttán belém bújt az ördög: felkaptam két poharat meg egy üveg narancslevet (a poharak és az üveg műanyagból voltak, alighanem elkerülendő, hogy a támogatottak bolond jókedvükben fejbe csapják magukat, vagy felvágják az ereiket az üvegcserepekkel), a szék tálcájára tettem, megragadtam a támlából kiálló fogantyúkat, s tolni kezdtem a széket a kapu felé; vendégem, páciensem vagy támogatottam, nem tudtam, minek is nevezzem, súlyos volt, mint egy kőtömb. Barátnőm aggodalmas arccal követett a kapuig, tanácsokkal halmozott el, tájékoztatott a party fénypontjáról, amikor is nemtudomkinek majd átadnak nemtudommit, amiben Silvernek fontos szerepe lesz, a lelkemre kötötte, le ne maradjak a tomboláról vagy a „souvenir"-ek asztaláról, s hogy az istenért, vigyem vissza időre, közben pedig folyvást az előhúzott papírlapot igyekezett rám tukmálni, hogy tüzetesen olvassam el, mert az a használati utasítás, miként kell bánnom vendégemmel, s hogyan tudok vele szót érte-ni. Kinyitottam a kaput, elvettem a papírlapot, összehajtogattam, zsebre vágtam, s hátam mögött hagyva az ismerkedők elkerülhetetlen rohamát, a „Hi"-okat, a „Nice day"-eket, a „How are you?"-kat, a „Really?-ket, a „Hová való Ön?-öket, a „Jaj, de érdekes-eket, a „Milyen a klíma az ön országában?-okat, a „Milyenek az ottani indiánok?-at, röviden az „örömteli hangulatot, valamint a „kellemes légkört, ráállítottam a tolószéket a fogyatékosok rámpájára, megtaszítottam, s hagytam, hogy magával vonszoljon, ki a szabadba, a szabadság felé. A szökés lendületében nem volt érkezésem megjegyezni, pontosan mikorra is kéne őt visszafuvaroznom.

A kaviccsal felhintett lejtős út a rámpa természetes folytatása volt; a kőtömb továbbvonszolt, elhagytam a fák közti padot, s csak toltam, toltam tovább, míg bele nem fáradtam. Fák között álltam meg, s csodák csodája, az egyik alatt az árnyékban, mintha így lett volna megrendezve, üléssel kombinált piknikasztalka kínálta magát.

Utolsó erőmmel az asztal mellé löktem a tolószéket, lefékeztem, s megkönnyebbült sóhajjal leroskadtam. Elővettem a cigarettámat meg a lapos vodkás üveget, töltöttem magamnak, narancslével hígítottam, cigarettára gyújtottam, egy szippantás, egy korty, egy szippantás, s máris kész voltam elfeledni őt, míg csak el nem jön az ideje, hogy visszavigyem kipárnázott ketrecébe, hogy addig is átadhassam magam a szokásos ábrándozásnak, mely messze visz, nem tudom, hová, de nagyon messze, ki a campuson kívülre, ami mások szemében nyilván a tudás oázisa, az én szememben azonban az élet sivataga.

Könnyű érintés a karomon. Odanéztem: vastag, szőrös ujjával a tálcán maradt pohárra bökött. Spanyolul szóltam hozzá.

– Bocs. Neveletlen vagyok.

Megtöltöttem a poharát narancslével.

– Egészségedre – mondtam neki spanyolul, és megemeltem a poharamat.

Nem nyúlt a sajátjához. Kinyújtotta a karját, és a laposüvegre mutatott.

– Waw, ahogy errefelé mondják. Jól megtanítottak, vagy jól kifigyelted.

Belelöttyintettem egy keveset a narancslevébe. Most már csakugyan felhajtotta, sőt a koccintás is neki jutott eszébe. Koccintottunk. Amikor azt mondtam, „egészségedre, mintha visszhangzott volna a szó. Tökélyre vitte az „úgy tesz, mintha viselkedést. Nem volt kifejezetten emberi, inkább a karikatúránk; erről tanúskodtak mozdulatai, ahogyan a csomag cigarettára bökött, s mutató, és középső ujját a szájához emelte.

– Uramisten, te aztán tudsz élni! Már csak a beszéd meg egy nő hiányzik.

Adtam neki egy cigarettát. Meggyújtottam. Élvezettel, gyönyörűséggel szívta, félig lehunyt szemmel, s a füstöt is ugyanígy fújta ki. Úgy gondoltam, most, hogy elsődleges igényeit kielégítettem, immár nyugton álmodozhatom tőle. Visszatértem az italomhoz meg a cigarettámhoz.

– Sajnálom. Nem beszélek spanyolul. – A mély, öblös hang mintha egy remegő mellkasból tört volna fel, s angolul szólt.

Körülnéztem. Sehol senki. Rápillantottam; csaknem fehér szakáll és haj, kerek, talán kissé szomorú, kék szempár, fájdalmas, netán enyhén ironikus mosoly.

– Csak nem... Alabamából való vagy? Vagy igen? – kérdeztem angolul, kétkedve, bizonytalanul. Még szélesebben elmosolyodott.

– Nem, Gabonból való vagyok, és a nevem Silver. De ezt már tudod. – Egy hajtásra kihörpintette az italt.

Szemügyre vettem.

II.

Azt állítani, amit Marlow mondott Lord Jimről, hogy ugyanis „közülünk való volt, talán nem a megfelelő kifejezés. A mutánsokat, a vallási vagy tudományos jelenségek vagy csodák közé sorolni ugyancsak. Kijelenteni, hogy „természeti jelenség-nek tekintettem, hazugság volna; hogy meglepődtem, féligazság. Ha azt mondom, bizonytalanság fogott el, kétely, akárha egy szabadjára eresztett bolond vagy épelméjűség-flepnijét lobogtató idióta előtt, legalábbis elbeszélése kezdetén, akkor állok legközelebb az igazsághoz. Engem ugyan nem Disneyland bűvöletében neveltek, szoktattak s háziasítottak, ám mégiscsak leéltem már tizenöt évet egy olyan földrészen, ahol a teazacskók meg a kekszecskék táncra perdülnek és dalra fakadnak a televíziós képernyőkön, így hát elképzelhető, hogy a meglepődésre való képességem időközben megrongálódott vagy berozsdállt.

Pár szót magamról. Szüleim franciák voltak, algériai telepesek, „feketelábúak, ahogy a népnyelv hívta őket. Az algériai forradalom győzelme után Franciaországban nem volt számukra hely, így kénytelenek voltak Argentínába költözni, az ország egy északi tartományába. Hétéves voltam akkor, a nővérem tizenöt. A francia kormánytól kapott segítség hamar elfogyott, az pedig, amit az argentin kormány ígért, alkalmazkodásra képtelen apám hőbörgései miatt vagy tévedésből sosem jött meg. Kutya egy életünk volt. Anyámnak három év múlva nyoma veszett, és csakhamar a nővéremnek is. Mivel az argentinok szívében még mindig megkülönböztetett helye volt „a kis francia nőcskék-nek, könnyű és kényelmes kenyérkeresetet találtak maguknak. Én az apámmal maradtam, aki alkoholista lett, s pár év múlva meghalt, részegen óbégatva a Marseillaise-t. Buenos Airesbe mentem. Minden elképzelhető munkát elvállaltam. Franciatudásom jobbfajta munkákhoz is hozzásegített. Talán a bárokban, a megannyi elvetélt álom hallgatása közben, vagy mert annyit jártam moziba, ébredt fel bennem a szenvedélyes érdeklődés a film iránt. Filmrendezést tanultam. Diplomát szereztem, s nem tudtam, mit kezdjek vele. Bevettem, mint valami hülye, a közszájon forgó anekdoták meg az ezernyi csődöt elleplező egy-két sikersztori hatására, hogy Észak majd felkínálja nekem, amit Argentína nem adott meg. Kanadába emigráltam. Örökre elvesztettem anyámat és a nővéremet, s rájöttem, hogy anyanyelvem már nem a francia, az angol pedig sohasem lesz az. Spanyolul írok.

Tizenöt éven át tévelyegtem erre meg arra, s a diadal és a siker pontos lelőhelyét kutattam ahelyett, hogy a nyugalom és a béke lakhelyét kerestem volna. S mintha valami külön emberfajtát alkotnánk a világon, a labirintusokban, amiket végigjártam, sok hozzám hasonlóval hozott össze a sors. Kevesen diadalmaskodtak, sokan el-tűntek vagy köddé váltak. Nemegyszer már-már karnyújtásnyira volt tőlem a siker, vagy csak azt hittem. Francia–algériai származásomat elrejtve, a latin-amerikaiság fényében tündököltem, ami az „érdekes ember légkörét vonta körém. Barna bőrömre rájátszottam kissé egy mexikói stílusú bajusszal. Rendeztem néhány rövidfilmet, írtam pár játékfilm-forgatókönyvet, amelyekből nem lett semmi. Sosem játszottam ki a folklórizmus aduját, hiába várták el tőlem; sosem voltam hajlandó szellemekkel, gaucsókkal, manókkal s ilyen-olyan varázslásokkal benépesíteni fogadott hazámat. Becsődölt filmrendező lévén, a tárgy oktatásával keresem a kenyeremet. Részidőre szerződtetett, vándortanári portfóliómban többféle kurzuskínálat is található, ilyenek, mint „A latin-amerikai film története, „A latin-amerikai film és a cenzúra, avagy a katonai vagy nem katonai diktatúrák", mely témák igen közkedveltek Kanadában és az Egyesült Államokban, e két eredendően szabad és demokratikus országban. Alighanem én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy tizenöt év után olyan messze vagyok Latin-Amerikától, akár a Marstól. Az egyetemek és a különféle alapítványok pompás, jól kivilágított és svábbogármentes archívumai azonban nagy valószínűséggel képesek ellensúlyozni és pótolni e hiányosságot.

III.

Mint mondottam, szemügyre vettem, a mesterségemből fakadó szakmai ártalomtól indíttatva, mintha bizony az volna a sírig tartó túlélés egyetlen záloga, hogy örökösen az orrom előtt lebegtetem az illúzió sárgarépáját, miszerint most végre rátaláltam a témára, „az én filmemre, amely majd eljuttat a világhírig. Szemléltem hát, hunyorítva, a két tenyerem öbléből formált lencsén át: a karját borító szőrzet fehér volt, ezüstös visszfényekkel, s akár albínónak is elmehetett volna, ha néhány barnás folt – még szakállában és taréj formájú hajában is – ellent nem mond ennek; széles homloka nem vallott kifejezetten majomra, de emberre sem, hacsak nem az antropológusok által regisztrált számos közbülső változat valamelyikére, s ezt csak még bizonytalanabbá tette, hogy szőrzete előrehaladott kora folytán erősen megritkult. Szemöldöke sűrű volt és fehér, elő-előbukkanó fekete szálakkal, s erőteljesen rajzolódott ki a kék szempár felett, melyet sok német is megirigyelhetett volna; e két szemet – most vettem észre – szomorúság felhőzte, olykor pedig meg-megvillantak, talán mert ereiben már keringeni kezdett az alkohol; arcbőre kifejezetten bőrszínű volt: aranybarna, napbarnított. Magasságát az adott pillanatban, lévén, hogy tolószékben ült, nehéz lett volna meghatározni, elég annyi, hogy teste masszív volt, vaskos és erőtől duzzadó. Farmernadrág, vörös kockás ing, digitális óra a csuklóján – ezek voltak külső ékességei, kiegészítendő az összhatás emberi jellegét. Hagyta, hogy „fókuszáljam, s láthatóan igen elégedett volt magával: széles, enyhén pisze orra alatt egyre határozottabb mosoly rajzolódott ki, ami látni engedte a hiánytalan, tökéletes, fehér fogsort az alig kiugró metszőfogakkal. Meg kell mondanom, vonzó volt. Vagy fotogén. Állkapcsa bizonyos hollywoodi színészekére emlékeztetett, akiket éppen állkapcsuk tett híressé.

Leeresztettem a kezemet.

– Szép vagyok? – kérdezte, s abban a pillanatban szemembe tűnt a tolószéke támlájának egyik rúdjába tűzött amerikai zászlócska.

– Elfogadható.

Behemót testével előredőlt, s a poharat az asztalra tette.

– Légy szíves, tölts még egy kicsit – kérlelt. – Hogy hívnak?

– Marco, szolgálatodra – s mindjárt fel is szolgáltam neki egy jókora adagot, tisztán. Poharát fölemelve Saludot mondott spanyolul, s akárcsak az előbb, most is egy hajtásra döntötte le az italt.

Egy darabig hallgatott. Nyugodtan ült, s egyre jobban kifényesedő szemével a vidéket pásztázta, én pedig igyekeztem kikerülni a legevidensebb kérdést, amely a nyelvemre tolult: „Hogy tanultál meg beszélni? Mivel nem vagyok birtokában annak az alighanem angolszász nevelésből eredő finom művészetnek, hogy úgy beszéljek egy sikethez, mintha az hallana, a következő kérdéssel igyekeztem „természetesnek s könnyednek mutatkozni:

– Hogy jutottál idáig?

Tekintete elidőzött rajtam, majd hátradőlt s elmosolyodott. Már semmi kétségem sem volt afelől, hogy birtokában van az emberi lény minden tulajdonságának és ékességének. Alig kezdett bele elbeszélésébe, szellemi képességeivel kapcsolatos minden esetleges kételyem is nyomban elpárolgott.

Tisztázzunk még néhány dolgot: elbeszélésemben „nézőpont-tól függően hol az „amerikai, hol az „észak-amerikai kifejezést használom. Egyik sem felel meg a valóságnak; ki merné azt állítani, hogy egy argentin nem „amerikai is egyben, vagy azt, hogy egy mexikói „észak-amerikai? Meglehet, hogy mindez fölösleges szőrszálhasogatás. A világ „amerikanizálódott. Íme, a bizonyíték: ha anyám és nővérem ma is úgy akarnának érvényesülni, mint „kis francia nőcske" korukban, akkor szőkére kellene festetniük a hajukat, homlokpántot, szoknyát és bőrmellényt kellene viselniük. Vagy legalább is jeanst, hogy beálljanak a világ alvajáróinak nagy, kollektív menetébe.

Az idézőjelbe tett szavak és a fordítások saját megoldásaim. Silvernek nem volt alkalma átnézni a végleges változatot. A világról és az emberekről alkotott vélemények Silvertől valók. Hogy művelt volt, sok „művelt ember-nél jóval műveltebb, ahhoz nem fér kétség. Sokkal több ideje volt a kulturalizálódásra és humanizálódásra (ha egyáltalán szinonimának fogható fel e két szó), mint az úgynevezett emberi lényeknek, akik „az élet nagy dolgai-ról szoktak hablatyolni.

Idestova több mint egy év telt el az óta a nyári délután óta, amikor Silver egy szombati napon a Stanford Egyetem campusán elbeszélte nekem történetét. Most, egy másik egyetemen, egy másik sivatagban, egy diákszállóban levő szobám oázisában, ami olcsóbb, mint egy szállodai szoba, s átmeneti, mint valamennyi Kanadában, ahol odakint hideg van, szél és hó, miután elolvastam egy hírt egy tudományos folyóiratban, amely éppúgy puszta véletlenségből keveredett hozzám, mint minden más, mert nincs kinek elmesélnem ezt a történetet, a papírnak mesélem el. Úgy írok Silverről, mint egy barátról, bár olykor – anélkül, hogy felkiáltanék: „Silver én vagyok" – gyanúsan úgy fest a dolog, mintha önmagamról írnék; úgy írok róla, mint egy meleg, otthonos zugról, amely immár örökre eltűnt. Most ébredek csak rá.

A történet azonban lényegében az övé. A költői ömlengések s egyéb banalitások alighanem az enyémek.

IV.

Nem emlékszem, lehetetlen is visszaemlékezni életem első hónapjaira vagy akár éveire. Mondjuk úgy, megszülettem, növekedtem, aztán egyszer csak kinyitottam a szememet, mintha álomból ébrednék, s a dolgok lassacskán felöltötték valódi alakjukat. Mondjuk úgy, hogy ma már nem tudom biztosan, mi az, amit csak elmeséltek nekem első éveimről, s mi az, amire csakugyan emlékszem. Mondjuk úgy, hogy még a bizonyos és megélt emlékek is egyre változnak, ahogyan lassacskán megértem őket. Ama távoli időt Dianne Foster, Gregory Foster felesége elbeszélése alapján rekonstruálom; Fosterék mindketten amerikai szociológusok. E történet szerint, melyet az évek során maga Dianne ismételgetett el jó néhányszor, meg-megtoldva ezzel-azzal, Gregory meg ő Gabon fővárosában nyaraltak, és sétálgattak a piacon. Valami eredeti, érdekes holmit akartak venni, hogy magukkal vigyék emlékbe az Egyesült Államokba. Elhagyom a piac részletes leírását, a bódéval, ahol afrikai bálványokat árultak, a másikkal, ahol a civilizáció bálványait kínálták: vasalókat, órákat, rádiókat, darabokra szedett televíziókat, a tamtamzenekarral, amely előtt állva Dianne, Gregory nagy rosszallására, megriszálta a csípejét, elég, ha annyit mondok, hogy Dianne szerint élete legboldogabb napja volt, amikor megpillantott engem egy néger nyakába csimpaszkodva. Én remegtem a félelemtől s talán az éhségtől is, a néger kezében levő, coca-colás üvegből és cucliból rögtönzött cumisüveg üres volt. A jelek szerint az amerikai pár láttán még erősebben kapaszkodtam a néger nyakába, s csurrantottam is egyet, amitől megesett rajtam Dianne szíve. Úgy vélte, alighanem valamilyen trópusi kórságban szenvedek. Szemet szúrt nekik különleges színem. Kérdésükre, hogy milyen fajta majom vagyok, a néger azt felelte, hogy csimpánz, mely egy balesetben elveszítette az anyját. A néger természetesen orvvadász volt. Dianne, aki később elmondta, hogy mindjárt érzett valami „furcsát, valami ösztönös vonzódást, amint meglátott, igazi, spontán állatrajongó angol nő lévén, azon nyomban behunyt szemmel is megvett volna, amerikai férjének azonban szüksége volt egy vagy inkább több érvre. Egy érvnek ott volt az ár: a bolondnak is megérte. Egy másiknak az, hogy a kutyán kívül, ami már volt nekik, játszópajtás és jó mulatság lennék a fiaiknak, Billnek és Charlie-nak. A döntő érv azonban egy kutatási téma volt, Dianne ötlete, amelyből egyedülállóan érdekes doktori disszertációt írhatna: „Egy csimpánz fejlődése gazdag környezetben. Gregory, a Stanford Egyetem tanára, már megszerezte ugyan a maga doktorátusát, ám Dianne-nal párhuzamosan ő is sokat profitálhatna belőlem, s jó pár cikket kanyaríthatna a témából. A kockázat dacára is, hogy egy-két hónap alatt elpatkolhatok az anyahiány vagy holmi ismeretlen betegség következtében, úgy látszott, érdemes belevágni, vállalni a kihívást. Megvettek.

Gregory – biztonsági és higiéniai okokból – nem engedte, hogy Dianne hozzám érjen. Felkerekedtek a négerrel együtt – én a vállán –, s beállítottak az Egyesült Államok Nagykövetségére. A nagykövet az oly egyszerű s mégis oly eredeti és érdekes projektről értesülve tapsolt örömében, s közbeiktatva a karantént, jóváhagyta bevándorlásomat. A nagy múltú amerikai tudomány s általában a haladás nevében üdvözölt amerikai földön, gratulált a lehetőséghez, hogy hasznára legyek az emberiségnek, s a kiváltsághoz, hogy a lehetséges világok legjobbikában élhetek. Hogy megmutassa, nemcsak szimpatikus, de bátor is – „nem bírta ki a hülyéje, hogy ne vicceskedjen egy kicsit a szónoklata végén", mondta Dianne –, belapította az orrocskámat, amitől úgy rám jött a prüszkölhetnék, hogy a csurrantásokkal együtt majd kiadtam a lelkemet.

És a majmocska elindult Amerika felé egy speciális, bélelt ládában. Trópusi állatok bevándorlási szakértői fogadtak, karanténba dugtak, hogy megóvják a civilizált lényeket a kórságaimtól, gumikesztyűs kézzel teledöfködtek oltásokkal, hogy megóvjanak a civilizált lények betegségeitől, s jól meghintettek DDT-vel, hogy kiirtsák állítólagos bolháimat. Dianne szerint meg is öltek volna, ha nem ellensúlyozza mindezt némi anyai gondoskodással, bár azt is csak védőmaszkban és műanyag köpenyben engedélyezték neki.

A karantén után, mivel majmok számára készült speciális gyerekágy nem volt a piacon, az első hónapokat a fiúk egy régi kiságyában töltöttem, Fosterék hálószobájában. Pelenkásan – mivel a bébimajmoknál „természetes" módon