Álnok érdek

Elválaszthatatlanok voltunk mi négyen. Aztán jöttek a félreértések. Ezeken még túltettem volna magam, ha nem rabol el az ír maffia. Ekkor kezdődött számomra az új időszámítás. A maffiózók karmai közül az isteni Tim szabadított ki. Tim, aki nem is Tim. Vagy mégis? Nem bízhattam benne, de nélküle nem volt reményem a túlélésre. Kezdetét vette a hajsza. Fejvesztve menekültem előle és a maffia elől, amíg bele nem szaladtam a tolvaj majom Sandybe, és átmeneti menedékre nem leltem egy csimpánzotthonban. A rövid pihenő alatt új gondolat kezdett gyötörni: ha a barátaimat elveszítem, mi marad a végén?

Egy nyomozó elköltözik, egy fiú megnémul, rábukkannak egy ügynök holttestére, egy bűnöző nagycsaládra vágyik. És mit tesz Hallie? Élete legveszélyesebb kalandjába kezd.  „Kisiklottam a tragacsból, erősen bevágtam az ajtaját. Alig tűntek el a következő kanyarban, mellettem termett Lastmann kocsija. Örültem volna, ha Lastmann elöl utazik, de sajnálatomra a kapitány a hátsó ülésre vette be magát. Mellé ültem. ‒ Egész sokáig odavolt ‒ esett nekem, amint magamra csuktam az ajtót. ‒ Hadd halljam, sikeres volt a kalandja? ‒ kacsintott rám. ‒ Az őrsön elmondom, ami önökre tartozik ‒ mondtam nyugalmat erőltetve magamra. Lastmann, arcán kaján vigyorral, nyomult tovább: ‒ Minden részletről tudnom kell. ‒ Hát persze ‒ hagytam rá. Tekintete lejjebb siklott az elmaszatolt sminkemről, végigvándorolt gyűrött blúzomon és az elasztánnak köszönhetően makulátlanul feszes szoknyámon, amin a rend kedvéért imitt-amott azért éktelenkedett néhány folt. Amikor kiszúrta a kötélnyomokat a csuklómon és a combomon elkenődött vércsíkot, a döbbenettől szólni sem tudott. A beállt csendben végre békésen hátradőlhettem. Bambán bámultam a mellettem elsuhanó házakat.”