Maison Olga részvénytársaság
()
About this ebook
Ma már hazánkban nincsenek nyilvánosházak - az utolsó 1926-ban zárt be, ám az egykor hazánkban is komoly iparág igazi arcai, a "madame"-ok komoly szerepet játszottak az ilyen műintézmények működtetésében és irányításában. Landsberger egy ilyen "Maison" életébe enged bepillantást a hajdani Németországban, nagyjából ugyanabból az időből, amikor ezek hazánkban megszűntek. Ezt a könyvet az az Ujhelyi Nándor olvasta, akinek erotikus tartalmai miatt pereket akasztottak a nyakába, írásait lefoglalták, őt pedig közszermérem-sértéssel vádolták. Ujhelyi egészen biztosan belülről ismerte a bordélyházak működését - ez már csak a remek fordítás okán is valószínű.
Reviews for Maison Olga részvénytársaság
0 ratings0 reviews
Book preview
Maison Olga részvénytársaság - Artur Landsberger
Artur Landsberger
MAISON OLGA
RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
fordította:
Ujhelyi Nándor
BUDAÖRS, 2021
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-559-200-5 EPUB
ISBN 978-963-559-201-2 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2021
az elektronikus változat az 1924. évi
magyar kiadás alapján készült
a borító Edgar Degas (1834 – 1917)
After the Bath, Woman drying herself
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
I. FEJEZET
Egy jó, de rothadt társaság
- Ez a tea-asztalka igazán felülmúlhatatlan - suttogta Herzog Olga Scheeler grófnak, aki őt karonfogva vezette be Walter báróné szalonjába.
- Mesés - válaszolta orr hangján a gróf és monokliját szorosabban csíptette szemébe.
Olga asszony visszafordult és hátrakiabált, hangja élesen és rikácsolóan hangzott:
- Maxi gyere hát!
- Üsd a zsidót agyon! - rikoltott fel most fülszaggatón egy kék-sárga papagáj, amelyet Herzog Maxi úr ezüst-rudacskán cipelt magával.
- Oh milyen bájos, hogy ezt az édes állatkát is magukkal hozták! - szólt Walter báróné és a kék-sárga papagáj felé egy töltött csokoládé-bonbont hajított.
A papagáj rikácsolt, felröppent, elkapta a cukorkát és elfogyasztotta. A cukorka tölteléke: sárgaszínű krém végigfolyt Herzog úr »cuttaway«-jén.
Walter báróné és Olga kezet fogtak.
- Ismeri, kedvesem, a leányomat és vőmet? - kérdezte a báróné, miközben Heinzre és Izára mutatott.
Mertens kapitány kezet csókolt Herzognénak és így szólt:
- Természetesen! Tavaly nyáron volt szerencsénk...
-... Davosban - egészítette ki a mondatot Olga asszony és folytatta:
- Az ön kedves leányának köszönhetem, hogy megismerkedtem Scheeler gróf úrral.
- Oh ezért csakis én tartozom köszönettel - szólt udvariasan a gróf, míg Mertens Iza, egy jóalakú, karcsú nő, aki hervadó kora dacára - majd tíz évvel volt idősebb férjénél - még mindég nagyon csinos, sőt valami különös, bájjal felruházott asszony volt, úgy tett, mintha semmiképp sem tudna erre az ismeretségre emlékezni:
- Oh - mondotta - abban a Szodoma és Gomorrában annyi sok mindenkivel találkozik az ember!...
- De Iza - hárította el a vágást Heinz, - hát nem emlékezel rá, amikor azt mondottad, hogy Herzogné az urát jobban idomítja, mint a papagáj madarát?
- Kérlek ne légy ilyen tapintatlan - suttogja Walter báróné veje fülébe. Iza lopva anyja karjához nyúlt, magában elgondolva: - hisz ő mindég ilyen - miközben urára egy olyan pillantást vetett, amely hegyes tűszúrásként hatott, azután száját félrehúzva, mosolyogva szólt:
- Hogy neked mindég tréfálnod kell, Heinz!
- Nos - vegyült bele a társalgásba Reger tanár, egy tekintélyes, körülbelül ötven esztendős, igen ápolt külsejű úriember és rámutatott Herzog Maxira, aki tanácstalanul és szolgálatkészen, bár nem túlságosan szellemes képpel állott az érdeklődés középpontjában, kezében ezüstrudacskán a kék-sárga papagájjal - a fődolog az, hogy ez a szerep kedves férjét kielégíti.
Herzogné asszony, akiről azt állítják, hogy valaha szép volt és az egyik európai fővárosban nagy házat vitt, érezte a gúny nyilát, de mosolygott és így felelt:
- Ha valaki jól bánik az én kedves madárkámmal, nekem szerez örömet. Nos maga sem lesz olyan udvariatlan, tanár úr, és nem kételkedik abban, hogy még a legnagyravágyóbb férj is meglehet ezzel a szereppel elégedve.
A tanár úr erre a megjegyzésre megtakaríthatta magának a választ, mert a csinos Mira asszony megjelenése, aki férjével dr. Riesserrel együtt érkezett, elterelte a figyelmet.
Iza asszony bemutatta a vendégeket és teát töltött; az asztalkán ízléses csendéletet alkotott a sok apró sütemény, torta és ízes szendvics az ezüst csészékben elhelyezett befőttek és gyümölcsök mellett; az inas likőröket szolgált fel a vendégeknek és Mertens Heinz szivart, cigarettát kínálgatott.
Iza a gróf mellé ült.
Amidőn átnyújtott neki villán egy libamájas szendvicset, láthatólag reszketett az asszony keze. A gróf leszedte a villáról az ízes falatot és anélkül, hogy tányérjára tette volna azt, egyenesen a szájába dugta. Ezt a mozdulatot igazán önkénytelen gépiességgel tette, de az asszony gyengéd érintkezésként értékelte, visszafojtotta lélegzetét és egy pillanatra behunyta szemeit. Ezek a Scheelerék ezer esztendősek voltak!
- Újra és újra kénytelen vagyok leszögezni, - fordult most Walter báróné szomszédjához, Reger tanárhoz, akit tetszéssel szemlélt lorgnettjén keresztül, - mennyire emlékeztet ön engem, de minden egyes mozdulatában a kitűnő d’Ormilly marquis-re. Én az ön helyében kutatást rendeznék őseim között.
- De drága báróné - szabadkozott a tanár, - őseim bölcsője Gleiwitzben ringott, és ha ön engem egyszer meghallgatna franciául beszélni, akkor bizonyára vattát dugna a fülébe.
- Házunknál valamikor bejáratos volt egy de Pontignan lovag, aki harmadíziglen rokonságban volt a d’Ormilly családdal, - vetette közbe Olga.
- Oh és maga bizonyosan ismeri őt? - fordult Iza ragyogó szemekkel a gróf felé.
- Anyám családfájában előfordul valahol - válaszolta a gróf hanyagul és Iza szemei még jobban felragyogtak.
- Kire vár még ez a három üres szék? - kérdezte most Mira asszony és rámutatott a három kérdéses székre, amelyek üresen álltak a teaasztalka és a keskeny pohárszék között. Beszédjének hangsúlya, élénk tekintete és az egész tartása elárulták, hogy ez nem egy közömbös kérdés volt.
- Az Erdt-Brückner családra várnak, - válaszolta Iza asszony és örült Mira csalódást eláruló arcát látva.
- Ezek mindég nagy toilettet csinálnak, - szólt Walter báróné, mire Olga asszony nem állta meg, hogy gúnyosan meg ne jegyezze:
- Már amit ezek nagy toilettenek neveznek. Itt egy szalagocska, amott egy másik szalagocska; lehetőleg másszínű mindenik.
- És ne felejtse el az aranyláncokat a nyakon, meg a derék körül, meg a bokákon.... - amelyek nem is szépek, - kapott bele a tanár úr szavaiba Mira asszony és lábait egymásra rakta olyképpen, hogy jóval többet mutatott karcsú bokáinál; míg Iza asszony, aki jól látta, hogy a gróf Mira mozdulatát szemével követi, saját lábait gyorsan az asztal alá dugta.
- Vajon Brücknerné fog-e nekünk valamit énekelni? - kérdezte Reger tanár. - Én szerintem, hajlott kora dacára is, ő az elsők egyike hazánkban.
Csodálatosképpen senki sem mondott ellent. És Mira asszony megjegyezte:
- Ez az én véleményem is. De azért mégsem hiszem, hogy énekelni fog nekünk. A leánya nem szereti, ha az anyja a férje elé áll.
- Úgy érti ugye, ha elhomályosítja őt? - kérdezte Olga asszony.
- Igen! - felelt Mira asszony helyett a tanár. - Tagadhatatlan, hogy Erdt erős írói tehetség és még sincs igazi sikere. Nem könnyű dolog egy férfinek felesége árnyékában gubbasztani.
- Nos, - vetette közbe Iza - hisz Neliy Brückner Matild első házasságából származik és így anyjának sikere mégis csak közelebbről kell, hogy érintse, mint mostoha apja sikere.
- Kellene, - jegyezte meg Mira asszony.
De mégsem így van.
Walter báróné az ajtó felé mutatott. A beszélgetés e pillanatban megakadt. Iza intett férjének. A férj felugrott.
Az Erdt-Brückner család bevonult. Az ember önkénytelenül a hetvenes évek kínlódással teli fotografikus kísérleteire gondolt. Elől lépett a kedves és rokonszenves Matild asszony, olyan Bovaryné-féle jelenség, de túl a veszedelmes életkoron. Természetes kedvességgel köszöntött mindenkit. Kissé hátrább jobb kéz felől lépkedett leánya: Nelly, jelentéktelen, de csinos teremtés, akinek arcáról nehéz volt meghatározni, elhervadt-e már avagy csak most fog virágozni. Nellyke is mosolygott: részben, mert szégyenlős volt, részben azért, mert barátságosnak akart látszani és tetszeni szeretett volna mindenkinek. Anyja és leánya túl voltak cicomázva láncokkal, érmekkel, rojtokkal és szalagokkal. Nelly baloldalán lépdelt Wolfgang von Erdt, az író. Finom fej, magas homlokkal és olyan tekintetű szempárral, melyet nehéz volt megfejteni. Matild asszony szerint álmodozó és mély volt; a kollégák szemében, akik sikereitől féltek: rosszindulatú és elkeseredett; a nőknek, akiket nem méltatott figyelmére: kihívó és nyers; Nellynek, aki hitt benne: átszellemült és zseniális; a közömbösöknek: semmitmondó és sötétbarna.
- Éppen magukról beszélgettünk, - szólt Walter báróné.
- Természetesen: rosszat, - jegyezte meg Nelly.
- Ki merné ezt tenni a mi házunkban - negédeskedett Iza asszony. - A maguk különleges ízlésüket emlegettük a toilette terén, - és e szavakkal kezébe vette Nelly hosszú lila nyakláncát, amely körülbelül a leány térdéig lógott: - Oh milyen különleges ez is. Az érem, ha jól látom, egy imitált relikvia-tartó a XV. évszázadból, csak úgy találom, nem igen illik ehhez a lánchoz.
- Ha tetszik, úgy szívesen átadom az ön gyűjteménye gyarapítására, - szólt a kedves Nelly, aki nem vette észre a gúnyolódást.
- Mi jut az eszedbe, Nelly? - vetette közbe von Erdt, - a nagyságos asszony csak, nem tesz utánzatot híres vitrinjeibe.
- Nekem az mindegy, - felelte Nelly. az a fontos, hogy csinos legyen a tárgy.
- Mindenki a maga kedvtelésének él! - véleményezte a báróné. - Matild asszony az éneknek, a tanár Horatiusának, a leányom a régi ékszerek gyűjtésének...
- …és a gróf a lovainak, egészítette ki Mira asszony, aki Erdt-Brücknerék bevonulását arra használta fel, hogy helyét felcserélje és hogy a gróf mellé kerüljön.
- Ah igaz, - kapott a beszédtárgyon Iza és a gróf felé fordult, aki unatkozva ült a két asszony között és egy pohár jégbehűtött 1911-es. Menkowot tartott keskeny kezeiben, - az uram holnap reggel szolgálatban lesz, ha tehát akarja a szürkéjét lovagolni - elvégre mozgás amúgy is kell az állatnak - nagy szívességet tesz neki.
A gróf a világért se mert ebben a pillanatban a kapitányra tekinteni, akinek arckifejezését hasonló alkalmak révén nagyon is jól ismerte. Iza asszony azonban, amikor Heinz zavart és megdöbbenő arckifejezését látta, bosszankodott: milyen kínos az ilyesmi idegenek előtt, holott az ilyen eseteket már igazán megszokhatta volna.
Mira asszony, akinek lábszárai szoros érintkezésben voltak a gróf lábszáraival, de akinek egyébként lábszár lábszár maradt, akár grófhoz, akár pedig sofőrhöz tartozott, már-már azon a ponton is volt, hogy megtegye a maga csípős kis megjegyzését, azonban a báróné úgyszólván a szájáról olvasta le a dicséretes szándékot, megelőzte ezt, mert Reger tanárhoz fordulva, feltűnő hangosan kérdezte;
- Nos, marquis úr, mi van a teozófiával? Van-e remény, hogy önt is táborunkba édesgessük?
- Én minden félmunkának esküdt ellensége vagyok, - válaszolta a tanár. - Lehetetlen, hogy valaki a tudomány szolgája legyen és ugyanakkor a félműveltek kedvteléseiben is. részt vegyen!
A báróné meg volt bántva, de nem mutatta ezt, csak felsóhajtott:
- Igen! Igen! Ti protestánsok!
- Anyámnak igaza van, - segített anyjának Iza. - A protestáns országokban nem ismerik a jólnevelt emberek boldogságához nélkülözhetetlen elemeket: a galantériát és a vallásosságot.
- Ehhez az istenben való hit szükséges, - szólt a báróné.
A tanár, aki ezt a fordulatot épp oly keresettnek, mint a mily kevéssé logikusnak találta, kissé meghökkent. De amidőn Iza asszony anyjának, egy szinte ünnepélyes gesztussal így felelt: - Oh, még ha nem is létezne Isten, a vallás még akkor is szent és isteni, - akkor látta, hogy ami most itt történik, az nem egyéb, mint a mi ebben a házban bevett szokás: »blöffölnek a műveltséggel«. Összehúzta tehát szemöldökeit, elővette gúnyosan udvarias mosolyát és miközben éles pillantást vetett Izára és anyjára, így felelt:
- Úgy van! Isten az egyedüli lény, akinek az uralkodáshoz még létezésre sincs szüksége.
- De azt csak nem akarja elvitatni, - buzgólkodott Iza asszony és lesütötte a szemét, - hogy az, ami a legmagasztosabb az életben: a szerelem, hit nélkül profán dolog.
- És egyáltalán mi a szerelem? - sóhajtotta bágyadtan Olga asszony, mire Mira asszony gondolkodás nélkül kibökte:
- A szükséglet...
-…önnön-magunktól megszabadulni, - fejezte be egész felesleges módon Iza asszony a mondatot.
A kapitány sugárzóan büszke arccal bámult müveit feleségére és a báróné így szólt leányához:
- Úgy véled ugye, hogy az áldozatával egyesüljön.
- Igen, - felelte Iza, - úgy van! De úgy miként a győztes a legyőzöttel. A hódító előjogainak megvédésével.
- Na látod! - kiáltotta Olga asszony lehetőleg minden indok nélkül a férje felé, és a papagáj madár, amely vállán ült és a negyedik csokoládé-bonbon és egy kis pohár chartreuse likőr elfogyasztása után békésen elszunnyadt, felébredt a hangos szóra és felrikácsolt:
- Üsd a zsidót agyon!
Herzog úr minden értelem nélkül bámult előbb a madárra, majd nejére és dadogott:
- Én igazán nem tudom...
- És mégis, - folytatta a báróné, anélkül, hogy Olga blöffjére ügyet vetne, - én mindég unalmasnak találtam a szerelemben azt, hogy a szerelem egy olyan bűntett, melyet bűntárs nélkül elkövetni nem lehet.
- Fényes! - kiáltotta Mira asszony égő arccal és a szerelem, amelynek lényege felett ez az asszony nappal és éjjel, nemcsak teoretikusan elmélkedett, bűntettként beállítva, még különösebbnek tűnt fel neki.
- És az egyház mit szól ehhez a szerelemhez? - kérdezte most Iza asszony, mire a báróné nem késett a válasszal.
- Az egyház nem tartotta lehetségesnek elnyomni ezt az érzelmet, hát legalább fertőtleníteni kívánta és megteremtette a házasságot.
- Kitűnő! - nevetett Mira asszony. - A házasság, mint fertőtlenítő intézet. Mondja csak, - se szavakkal szomszédja, a gróf felé fordult, aki szemmel láthatólag unatkozott. - másnak tekintette ön valaha ezt az intézményt?
- És mégis, - erősködött Iza és a grófra nézett ő is, aki azonban nem vette ezt tudomásul, - a szerelem az isteni szikra az emberben.
A kapitány ragyogó szemmel nézeti okos feleségére. De a báróné ellentmondott:
- Azáltal, hogy a szerelmet az Istentől elvonjuk és az emberekre ruházzuk, megszentségtelenítjük azt. Miért is, ha valakihez vonzódást érzünk, csupán Istent szabad benne szeretnünk.
- Praktikusan egyre megy az egész, - jelentette ki Brückner Nelly és átszellemülve nézett Erdtre, akiben pedig azután igazán semmi isteni vonást sem lehetett felfedezni.
- A szerelem tág terület, - vélte Brückner Matild és erre a tanár is idejét látta, széles mosollyal megjegyezni:
- Nagyon helyes! Tág terület és Baudelaire tanulmányozásával korán sincs még kimerítve.
Iza asszony egy árnyalattal halványabb lett és zavarát elrejtendő, elővett egy nehéz teáskannát és teát öntött a gróf csészéjébe, noha a csésze még majdnem színültig tele volt.
A báróné ellenben kitartotta a tanár tekintetét:
- Eszerint tanár úr is sokat foglalkozott Baudelaire-rel? - és iparkodott elfogulatlan képet vágni.
- Sajnos, nem annyi eredménnyel, mint ön - válaszolta a tanár. - De szívesen hallgatom őt meg egyszer-másszor.
Olga asszony diadalmasan mosolygott Izára és így szólt:
- Ah értem már! - Nálunk az a szokás, hogy mindenki magával hozza a vajaskenyerét, ha meghívják. De úgy látszik, szellemi téren is lehetséges egy ilyen piknik. Az ember a szellemi vajaskenyereket otthon zsebre vágja, aztán elfogyasztja a többiek előtt, hogy pukkadjanak.
A jószívű Brückner Matild a háziak segítségére sietett:
- Nem értem azt, - mondotta, - hogy bosszanthat valakit egy szellemes társalgás, akár saját magunk ötleteit hangoztatjuk, akár pedig másokét. Elvégre sokkal érdekesebb dolog egy nagy ember véleményét a szerelemről meghallgatni, mint azt, hogy milyen magas és legmagasabb uraságokkal áll valaki társadalmi kapcsolatban.
És Erdt, aki, mint minden valódi művész, lelke mélyén materialista volt - csupán a nagy gyerekek nem azok - hozzáfűzte felesége szavaihoz:
- A bosszúság, amelyet ön lenyelt asszonyom, kiegyenlítődött a chartreuse-zel, meg az édességekkel, amelyet a kedvence elnyelt. - És midőn Herzog úr erre a megjegyzésre, egy gyümölcs-tortácskát, amelyet éppen bekapni készült, gyorsan visszaejtett a tányérjára, von Erdt óriási kezeivel a papagájra mutatott és megjegyezte: - Természetesen a másik kedvencre értettem.
Mindenki nevetett, csupán a kék-sárga papagáj, aki érezte, hogy az ő személye áll az érdeklődés tengelyében, helyezte magát védelembe és rikácsolt:
- Üssétek a zsidót agyon!
- Hát nem tud ez a madár mást mondani? - kérdezte a báróné és azt remélte, hogy ez a kérdés bosszantja Herzognét.
Ez azonban csak erre a végszóra várakozott.
- Beszéljen csak vele! - buzdította a bárónét.
- Na csacsikám! - fordult a báróné a papagájhoz, - mit szólsz mindezekhez te?
A madár ferdére húzta a fejét s gyanakvón pislogott a bárónéra.
- Ugye, - folytatta ez, - a teozófia új utakat egyenget az emberiségnek?
Olga asszony vállával ekkor kis, másoknak láthatatlan, mozdulatot tett, mire a papagáj a báróné arcába rikácsolta:
- Ne locsogj!
Ezzel a madár műsora is ki volt merítve, de minden mélyen látó megfigyelőnek tisztában kellett lenni azzal, hogy a tudós madár szókincse egy úgynevezett jobb szalonban teljesen elegendő.
Egy szolga jelent meg és Iza asszonynak egy névjegyet nyújtott át.
- Nem mondta neki, hogy vendégeim vannak?
- Méltóztassék a nagyságos asszonynak a kártya túlsó felét is megnézni.
Iza asszony megfordította a névjegyei és a következő sorokat olvasta:
- Okvetlenül és haladéktalanul beszélnem kell önnel.
- Menj! - sürgette anyja, aki a háta mögött állt és gyorsabban futotta át a sorokat.
Iza felkelt, bocsánatot kért vendégeitől és eltávozott. Amikor a gróf közömbösen kezet fogott vele, elpirult és térdei reszkettek; férje kérdő tekintetét figyelmén kívül hagyva, összegyűrte a névjegyet és kiment a szobából.
*
A szolga az öreg Katzot egy másik szalonba vezette, mely szintén Iza asszony és anyja választékos ízlését dicsérte és a melynek berendezése több nemzedéken át gyűjtött gazdagságot árult el.
Katz kopottas vörös glaszékesztyűjét levette jobbjáról, ápolatlan ujjaival őszülő haját simította hátra, azután szivarjának végét rágva, röpke tekintetével átfutott a szalon berendezésén. Nézése egy antik ékszerekkel megrakott szekrénykére esett, Katz a szekrényhez lépett,
egészen elfogulatlanul kinyitotta, kivett belőle egy csillogó kövekkel diszitelt antik platina gyűrűt és egyszerűen zsebre rakta azt. Azután újra felhúzta a kopottas vörös glaszékesztyűjét.
Türelmetlenül leste az ajtót. Végre lépteket hallott. Rövidesen Iza asszony lépett a szalonba.
Katz nem is hajtotta meg magát, csak így szólt:
- Jó napot!
Iza asszony könnyedén bólintott fejével és karcsú, hófehér kezeivel egy szék felé mutatott:
- Kérem! - mondotta.
Katz leült, zsebébe nyúlt, az asszony elé egy papírlapot tett és így szólt:
- Írja alá!
E szavakkal a lerágott szivarvéget, amely már nem égett, a másik szájszegletébe tolta, miközben a szivarhamu az asztalra, éppen a papírlap mellé hullott.
Iza asszony, akinek gondolatai még a grófnál és Mira szép lábszárainál időzlek, átfutotta az írást, nem értette meg és Katz Szaniszlóra. aki piszkos és lodzi származású volt, kérdő pillantást vetett.
- Mire vár? - kérdezte a férfi és egy töltőtollat nyújtott át az asszonynak.
- Pénzre, - válaszolta Iza.
- Ez csupán az eddig adott összegek kamatja.
És lerakta a töltőtollat a papírlap mellé.
Iza asszony hozzá sem nyúlt a tollhoz, hanem fogta a papirost, íróasztalához lépett és a saját tollával írta alá azt.
Katz látható dühhel rágott a szivarvégen és zsebre vágta töltőtollát.
- Nem tapad piszok hozzá, - mondotta.
Iza asszony válaszolt:
- De bűn.
- Az én hivatásom és a vallásosság nem férnek meg egymással.
- Egy okkal több, hogy meggyónjon.
Katz ellenkezett.
- Az én hivatásom diszkréciót követel. Vagy talán kedves volna-e önnek, ha én például elárulnám Weidner prépost urnák az ön vonatkozásait a gróf úrhoz...
Iza asszony, kinek arca krétafehér lett, felugrott és rákiáltott a férfira:
- Tartsa a száját'
- Talán, ha én ülnék a gyóntatószékben és ő csinálná a pénzügyleteket, akkor talán barátságosabbnak tetszenék velem lenni.
- Tartsa a száját - ismételte szinte rekedten az asszony. - ön az égi és a földi dolgokat összekeveri, ön súlyos vétkei követ el.
- Egyedül vagyunk és én tényeket szögezek le!
- Ezek olyan dolgok, amelyeknek az üzlethez semmi közük sincs. Ha én magát a legnagyobb barátsággal téríteni akarom, azért még nem kell mindjárt személyeskedni.
- Én pedig egy olyan ember vagyok, aki mind a két lábával erősen a földet tapossa és az én fülem nem alkalmas a túlvilági kalimpálásra.
- Elég szomorú ez önre nézve.
- Ami pedig a dolog gyakorlati oldalát illeti, biztosíthatom önt, hogy az a segély, amelyet én önnek itt e földön nyújtok, sokkal hathatósabb, mint a milyenek az ő ígéretei a túlvilágra vonatkozóan.
- Nem teszi ön ezt szeretet bői.
Katz felkelt és az íróasztalra támaszkodott, amely szorosan amellett a szék mellett állt, amelyen az asszony ült. Iza még mindég kezében tartotta a tollát.
- Tépje össze ezt az irka-firkát - mondotta Katz és a nő felé hajolt.
Az asszony letette a tollat, a papírlapot pedig Katz felé tolta.
- Tépje össze, ha mondom! - ismételte a férfi fojtott hangon és megragadta a nő kezét.
- Mit követel érte? - kérdezte Iza halkan.
- Csak annyit, mint legutóbb.
Az asszony hátra hajolt a széken és behunyta szemeit. Katz kivette a piszkos csutakot a szájából, elhelyezte magát az íróasztal és a szék közé, két kezét a szék támlájára szorította és száját rányomta Iza ajkaira. Talán két másodpercig tartott a csók, ekkor az asszony félretolta és így szólt:
- Elég! A férjem itt van.
Katz, aki fojtottan lihegett, elmosolyodott és gúnyosan felelte:
- Az, - az ugyan nem fog jönni - anélkül - hogy maga hívná őt.
Aztán eltépett oldalvást, fellélegzett, elővette a papirost, apró darabokra tépte azt, a papírkosárba lökte, miközben mormolta:
- Az ember szerény, - és hangosan felnevetett. Majd egész halkan hozzátette: - de azért mégsem ostoba.
Ez olyan kihívólag hangzott, hogy Iza asszony, aki csipkekendőjével még mindég nagy buzgón törölgette a száját, hirtelen felugrott és a nevető férfi felé fordult.
Katz széles szájjal vigyorgott, a papírkosárra mutatott és megkérdezte:
- Nos, mennyit ért ez a kötelezvény?
Iza asszony felhorkant:
- Megcsalt engem!
- Isten ments! - szabadkozott Katz. - Legfeljebb maga csalt meg engemet.
- Hát ez mit jelent?
- Ez az eltépett kötelezvény szabályszerűen volt kiállítva 4500 márka kamatról, a mennyivel a nagyságos asszony tartozott nekem.
- Na hát akkor...
- Igen ám, de én azt kérdeztem, hogy mennyit ér ez a firka. Miből tudta volna azt kifizetni? - Katz körülnézett a szalonban. - Minden, ami ebben a lakásban van, minden, ami a maga testén van, minden az enyém. Csak maga nem. Még nem.
Iza felugrott.
- Tüstént hívatom az uramat!
Katz teljes léleknyugalommal rázta a fejét.
- Dehogy is fogja őt hívni! Hiszen azt nagyon is jól tudja, hogy ő mit sem tudna változtatni a dolgokon. - Különben: van neki fogalma minderről?
- Nincs!
- És mit gondol ő tulajdonképpen, honnan is kerül elő az a luxus, melyet itt ebben a háztartásban űznek?
- Ő egy gyermek, aki nem gondolkozik, hanem vakon bízik én bennem.
- És nem is akarja őt felvilágosítani?
- Minek? Nem az imént mondta ön, hogy ő úgysem képes változtatni