A vérpad lépcsőjén
By Édouard Rod
()
About this ebook
Edouard Rod néhány regényt írt, ezek azonban példaképei a tudásnak, okosságnak, mély érzésnek és megértésnek. Regénye, melyet ezúttal teszünk olvasóink asztalára, A vérpad lépcsőjén, lenyűgöző erővel ábrázolja az olyan ember sorsát, aki tehetségével, tudásával, elevenségével kiemelkedik a tucatemberek sorából s mindenütt nagy sikereket, nagy eredményeket ért el - s akit egyszerre, váratlanul, rettenetes fordulattal karmai közé kap a balsors, hogy lesodorja a poklok fenekére. Egy értékes és érdekes ember sorsa tárul itt az olvasó szeme elé, egy esküdtszék tárgyalás izgalmas leírásának keretében, mely minden apró részében rámutat arra, hogy milyen szálakból szívódik az ember földi élete. Ennek a nagyszerű tudással megírt regénynek minden sora egy nagy írásművész munkája, izgalmas és megkapó. Szerzője kiváló megfigyelője a társadalmi életnek; meglátott száz és száz apró vonatkozást az embereknek egymáshoz való viszonyában; az emberi lélek eltitkolt mozzanatairól újat és meglepőt tud mondani. Ezek adják meg munkáinak a belső értékét.
Reviews for A vérpad lépcsőjén
0 ratings0 reviews
Book preview
A vérpad lépcsőjén - Édouard Rod
Édouard Rod
A VÉRPAD LÉPCSŐJÉN
fordította:
ismeretlen
BUDAÖRS, 2021
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-559-241-8 EPUB
ISBN 978-963-559-242-5 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2021
a mű eredeti címe
La Robe Rouge
első kiadás: 1900
az elektronikus változat az 1920(?) körüli
magyar kiadás alapján készült
a borító Henri de Toulouse-Lautrec (1864 – 1901)
grafikája részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
I. FEJEZET
A csupasz falak elmosódott kékes-szürke színe, a sárga, durván befestett asztalok meg padok, a vakító napfény, mely oldalt a rácsos ablakokon s felülről a mennyezetről homályos, gömbölyű ablaküvegen át beáradt: a versailles-i esküdtszéki tárgyalótermet ama rideg helyiségek közé sorozták, amelyekben hivatalos eljárások mennek végbe. Sem alakja, sem berendezése nem bilincselték le a szemet: mindenütt ugyanaz a kietlenség.
Egy tavaszi napon volt, kevéssel az ülés megnyitása előtt. Hatalmas tömeg lepte el a termet és lármájával megfosztotta az ünnepélyesség minden jellegétől. Törvényszolgák, írnokok, talárisban ügyvédek a folyosón ide-oda siettek. Még ezek a kiváltságosok is ma korán jöttek, mert tudták, hogy az ilyen szenzációs ügyben, mint a Lermantes-eset, a fenntartott helyek sem bizonyosak, és azért iparkodtak, amennyire csak lehetett, maguknak helyet biztosítani. Még a karzatot is, mely rendesen az igazságügyi tisztviselők hozzátartozóinak volt fenntartva, még ezt a helyet is lefoglalták maguknak, így ültek, szorongtak egymás mellett, és mert a teremben nagy volt a meleg, egyre törülték homlokukról a verejtéket.
Amikor nyitották az ajtókat, a tömeg, mely az utcán várt, berontott a páholyokba, melyeket a közönségnek engedtek át, s lármásan foglalta el helyét. A zaj percekig tartott: átkozódások meg gúnyolódások, izgatott, hevülő hangok zúgó beszéde, elfojtott kacaj, mely azután kitört, mint a sortűz, papiros-zizegés meg türelmetlen lábdobogás: olyan volt ez, mint színházban a vad, minden fajta lárma, amikor a rendező három jelző intése ok nélkül késik. Egész Párizs meg egész Versailles itt találkozott, de különös módon képviselve; a legsajátságosabb indulatoktól űzve, ide hömpölyögtek a legellentétesebb elemek; a kíváncsiság, mely törvényszéki tárgyalásokba visz, itt jóformán szenvedéllyé lett.
A terem másik részében, a hallgatóság padsorai mögött, szorosan egymáshoz simulva, merev mozdulatlanságban, ült a vádlottnak, Lermantes Lionelnek, három gyermeke. Az utolsó hónapok gonosz félelme a fiatal arcokba ráncokat vájt, a gond megsápasztotta őket, kétség meg gyalázat megalázkodó kifejezést nyomott reájuk. Paul, a legifjabb, megkísérelte, hogy fejét magasan hordja; a másik kettő csak azon volt, hogy fájdalmát elrejtse. Renée néha megszorította bátyjának, Rolandnak kezét, mintha erőt kérne tőle. Roland reá emelte földre szegzett pillantását, s a gyöngédség meg jóság megható kifejezése volt benne. Nagybátyjuk, Marnex úr választotta el a gyermekeket a közönségtől. Meglett mindent, amit csak tehetett, hogy távol tartsa a gyermekeket e törvényszéki tárgyalástól. Felsorolt mindent, illendőségi okokat, Renée gyönge egészségét és főleg, hogy jelenlétük megfoszthatná atyjukat erejétől, melyre néki ugyancsak szüksége van. De mind a hárman ezt felelték:
- Nem, nem, mi nem hagyjuk el őt. Mi bátorságot hozunk neki.
Így hát a bácsi beletörődött abba, hogy elkíséri a gyermekeket. Egészen kopasz volt, arca erősen kipirult, kifejezése mogorva, fejét jól behúzta két válla közé, s bizony nem igen tudta palástolni rossz kedvét. Érezte, hogy mindenki őt nézi és hogy most a közönség körében kérdik:
- Ez a Lermantes sógora... a nővérének a férje?
- Nem, az asszony nénjének a férje... irodafőnök a belügyminisztériumban.
Kétségkívül véletlen volt, hogy a fő terhelő tanú neje, d'Entraque asszony, mögötte foglalt helyet. A szép, komoly arcot félig takarta a fátyol, fekete tüll-ruha volt rajta és fekete kalap. De egyszerű viselete ellenére is feltűnt.
D’Entraque úr a tanúk padján ült. Legalább húsz évvel volt idősebb, mint a neje, de szürke, hosszú kabátjában, fiatalosan hatott. Arca nyílt volt, az orra nagy, rövidre nyírott haja már őszbe vegyült, majdnem fehér bajusza fel volt pödörve. Egy sportember szelíd megjelenése volt ez, büszke, tartózkodó arckifejezéssel. Mellette ült a megölt generálisnak két unokaöccse, a Chambave fivérek. Szemük végig járt a termen, és néha d’Entraque-hoz fordultak, hogy a közönség közül ennek-amannak a nevét kérdjék. Egy öregasszony, fekete fejkötős, ki rémült szemmel meredezett, választotta el őket Charreire Horace-tól, egy nagyon jelentékeny írótól, ki már gyermekkora óta barátkozott Lermantes-tal. Ma ide sietett, hogy bizalmával és tekintélyével támasza legyen.
A következő padokat a többi tanú foglalta el, szakértők, orvosok, erdőfelügyelők, könyvelők, rendőrök és cselédek: a szokásos keverék, melyet nagyobb katasztrófák alkalmával együtt lehet látni.
Most a terem egyik oldalán nyílt az ajtó; a belépő magára vonta mindenki figyelmét. Montjorat volt, Lavenne, az ismert darab író alakjainak híres megtestesítője. Színpadi léptekkel ment a híres költőhöz, húsz embert zavart ezzel útjában és hangosan kiáltotta:
- Hogyan, már nincsen hely?... Csak úgy, mint a te premierjeiden, Lavenne.
De az érdeklődés már a terem másik oldalára irányult, bejött az ügyvédnő, Winckelmatten Aurora asszony. Hivatalos barettje alatt görög hajviselete pompásan hatott. Kollégái gyorsan összébb ültek, helyet szorítottak neki. A nézőtéren a hölgyek nyújtogatták a nyakukat utána, halkan és hangosan beszéltek róla, amikor hirtelen teljes csönd lett: beléptek az esküdtek és elfoglalták helyeiket.
Néhányan versailles-iek voltak, de a legtöbb más községből való volt. Kellő kivételével a többi ma először töltötte be hivatalát. Nagy komolyan vették, megtiszteltetésnek, de nyugtalanok is voltak, mert ilyen nagy hatalom jutott ma nekik. Saját maguk előtt bár nőtt a tekintélyük, de azért mégis titkos félelem fogta el őket, s ez az érzés az egymástól egészen elütő arcoknak közös jelleget adott; olyanok voltak, mint a katonák, akiken ugyanazon uniformis van. Valóban, ők is most már nem voltak magánemberek, kereskedők, földbirtokosok, hivatalnokok vagy tisztek: csak egyszerűen emberek, akik arra készültek, hogy megfeleljenek egy rettenetes hivatalnak. Különböző érzések hatották át őket, melyek kötelességeik teljesítésére egyaránt szükségesek: éleslátás és vakság, gondtalanság és ügyesség, pontosság és könnyelműség, előítélet és szabad gondolkodás.
A sors Mortara festőt tette meg az esküdtek főnökének, ő volt a törvényszék mellett az első helyen. Daliás alakja egyenesen ült. A finom fejet korán őszült haj keretezte, s gyér, szőke oldalszakáll. Erős, egyenes jellem volt, megszokta, hogy inkább a dolgokat nézze, mint az embereket. Tiszta látását most erre a néki idegen területre akarta irányítani. Meglátásban gyakorlott szeme már keresett a teremben megfelelő arcokat, melyek néki az első benyomást adhatnak, és pillantása Renée-re szegeződött és a leány két bátyjára. Bánatos viselkedésükből kitalálta, hogy ők kik. Nézte őket egy pillanatig, azután szomszédjához hajolt és mormogta:
- Itt vannak a gyermekei... Nekik ez valóságos kínszenvedés.
A megszólított felelt:
- Jobban teszik, ha otthon maradnak.
Ez Condemine gyógyszerész volt, a „királyi vértisztitó labdacsok feltalálója, melyek neki hatalmas reklám segítségével vagyont szereztek. Fő támasza volt a nyilvános egyesületeknek, jó szónok, több politikai bizottság befolyásos tagja és a jövő választások valószínű jelöltje. Amikor a közönség között felismerte egyik szomszédját, aki épp ránézett, könnyedén bólogatott neki, mintha ezt akarta volna mondani: „Látja, itt vagyok! Tehát nem kell félni semmitől. Meg fogunk felelni az igazságnak.
Gyakran vitatkoztak erről a titokzatos esetről és egybehangzón mondtak rosszalló ítéletet. Azt akarták, hogy a bűntett meg legyen büntetve s a társadalom meg legyen bosszulva.
A gyógyszerész mögött, Buthier doktor választotta el őket, két gazdálkodó ült. Az egyik, Mouchebise, Longvillersből való, nagy volt, szőke és zavart. Szomszédja, Glary, Argenteuilből való, tenyeres talpas, napbarnított arccal, már most megfeszítette szellemi erejét, mert félt, hogy talán nem vesz majd észre fontos részleteket. Buthier doktor, aki néhány éve már abbahagyta gyakorlatát, nagyon jó orvos volt, nemcsak betegei testével, hanem lelkével is foglalkozott. Ellensége minden rendszernek, szabadgondolkodó, akinek sohasem volt előre kigondolt véleménye. Ollomont ezredes, az esküdtek padján ezen az oldalon az utolsó, régi fajta katona volt, vasgyúró, parancsoló és aki az ösztönére hallgat. Szerette mondani, hogy az ember nézzen egyenesen előre, ha jól akar látni és semmit sem utált annyira, mint az okoskodást.
Az esküdtek másik csoportjában első helyen lehetett látni egy ellenszenves, buta, önfejű arcot, gyér szakállal és rossz fogakkal. Ez Mijoux tőkepénzes volt, aki, mint kiskereskedő összekuporgatott magának egy kis vagyont, letelepedett Viroflayben s idejének legnagyobb részét csöpp kis kertje gondozásával töltötte. Szellemi táplálékát a helybeli hírek és a törvényszéki tárgyalások szolgáltatták. Ez feltétlenül hatott reá s ő állandóan betöréstől félt s ez a gondolat azóta, amióta egyszer ellopták a házinyulait, rögeszméje lett. Szomszédja Kloesterli, elzászi születésű, Pontoise-ben lakott. Órás mestersége rászoktatta a hosszas szorgalmas ülésre. Helyén itt úgy rendezkedett el, mint munkazsámolyán és álmodozott, anélkül, hogy törődött volna azzal, ami körülötte történik. A két következő helyen ültek Souzier úr, egykori közjegyző és a papír kereskedő Conthey.
Mind a ketten Montfort Pamauryban laktak. Souziert a Lermantes ügy annyira érdekelte, hogy találgatásokkal, sejtésekkel teli névtelen leveleket küldött Chaussy ismert hírlapírónak s elégedetten olvashatta ezeket újra a pamflet író ismert jelzésével. Hányszor vitatkozott erről Contheyvel, akinél az újságját vette. Most a véletlen egymás mellé ültette őket, hogy ez ügyben, melyben mindig ellenkező véleményen voltak, ítéljenek. Változó érzéssel engedelmeskedtek a meghívásnak, Souzier örömmel, neki ez érdekes változatosság volt, Conthey sajnálattal, mert idejébe került. De mind a kettő nagyon tisztességes ember volt és föltették magukban, hogy elfelejtik, hogyan fogták fel eddig a bűntettet.
- Most legalább fogjuk tudni, hogy milyen véleményen legyünk - vélte Souzier.
- De én három napot veszítek - sóhajtotta Conthey.
A két utolsó esküdt: egy hajdani szenátor, ma Seine-et-Oise tartományi választmányának tagja, Durnant úr, s a másik egy Poissyból való tőkepénzes, Pillon úr. Eddig nem ismerték egymást, de közös barátok révén csakhamar összeismerkedtek. Műveltségük, felvilágosultságuk, sőt okosságuk ellenére ők az embereket s a dolgokat könnyelmű felületességgel ítélték meg. Az emberekkel szemben gyanakvók voltak, ezek kissé megvető szkepticizmust fejlesztettek bennük. Amikor elfoglalták helyüket, a következő rövid párbeszéd fejlődött ki közöttük:
- Ismeri ön Lermantes-ot?
- Én nem. És ön?
- Egyszer találkoztam vele.
- Na, és hogy hatott önre?
- Kellemesen, de az ember gyakran téved.
Bejelentették a törvényszéket és valamennyien fölálltak.
II. FEJEZET
A törvényszéki tárgyalás főszemélyei megfeleltek a dráma fontosságának. Az elnököt, Motiers de Fraisse urat, a fellebbezési törvényszék egyik legkitűnőbb tisztviselőjének mondották. Már külső megjelenése is impozáns volt és benne megvoltak azok a legfőbb tulajdonságok, melyekre hivatalának szüksége van: tekintély, éleslátás, logika, hidegvér és lélekjelenlét. Amikor belépett, levette fövegét s így viszonozta az esküdtek köszönését. Könnyed meghívó mozdulattal szólította fel őket, hogy foglaljanak helyet.
Maga és mások iránt szigorú, nem bízott azokban, akik tág vagy lenge erkölcsfogalmak hívei. Ha múltjuk homályos volt, ha régi időkből gyanúsítások merültek fel ellenük, velük szemben nem volt könyörtelenebb bíró, mint ő. Csökönyös, de nem szándékos előítélettel jött Versailles-be; az akták tanulmányozása azt az érzést keltette föl benne, hogy a vádlott büntetésre méltó, bár ez az érzés még nem érett meg belső bizonyossággá. Lermantes, akit ő előírás szerint meglátogatott, kedvezőtlen benyomást tett reá, de ezt az érzését nem tudta indokolni. Talán onnan eredt, mert tudta, hogy Lermantes ama társadalmi körhöz tartozik, ahol az ember meggazdagszik, bujkálva a megengedett s a meg nem engedett határán, ahol üzlet meg szórakozás összevegyülnek és ahol az életet átélvezik, mindenféle időszerűtlen lelkifurdalás nélkül. Az eset rejtélyességét, mely itt nem a tagadhatatlan tényben rejlett, hanem Lermantes érzéseiben, az elnök a maga személyes felfogása alapján, már jó előre szinte kiderítettnek látta s ő nem kételkedett benne, hogy a tárgyalások el fogják oszlatni még a legvégső homályos részleteket is.
Szavazóbírók voltak Nudrit és Perron bírók. Az előbbi már öreg volt; dicsérték kiváló szaktudását és biztos éleslátását. Perron úr, sokkal fiatalabb, mint Nudrit, elegáns világfi volt, aki előtt kétségtelenül fényes pálya állott.
Az államügyész, Rutor úr, egészen más társadalmi rétegből jött, mint az elnök. Kis hivatalnok családból való volt és szorgalmas tehetségével küzdötte fel magát. Munkabíró, érdek nélkül való ember, szerette a jogtudományt, ezt a pompásan egybefont szövetet, melyben a szellem követheti az okok és okozatok csodálatos láncolatát. De Rutor lelkében lassanként változás állott be hivatala révén: kicsinyes szigorkodás hajlandóvá tette őt arra, hogy csak azt tekintse jóravaló embernek, akit sohasem gyanúsítottak semmivel. Az ember-gyűlölet, mely a bűntettesekkel való érintkezés folytán benne kétségtelenül keletkezett, kifejlesztette gyanakvását s némi lelki keserűség vegyült ítéleteinek szigorába. Talán két éve ismerkedett meg Lermantes-tal egy gazdag kollégánál. Akkoriban Lermantes a földfeletti vasút építése révén az érdeklődés előterében állt, s a házigazda úgy mutatta be vendégeinek, mint valami különös embert. Az asztalnál szó esett a következő bűntettről: egy társaságbeli úr megölte a feleségét, aki őt megcsalta. Brévine ügyvéd ragyogó védekezésének köszönhette a gyilkos, hogy fölmentették. Lermantes a vádlott pártját fogta s ellenmondott a meghívott bíróknak, akik az ítélet ellen tiltakoztak. Lermantes ragyogó beszéde bevésődött Rutor emlékezetébe, talán mert épp az ellenkezője volt annak, amit ő különben e tárgyról máskor hallott meg tapasztalt. A Lermantes-iratok feldolgozásánál az ügyész tisztába jött azzal, hogy ennek az embernek a sorsa részben csakhamar tőle fog függeni, s őt egy nagyon élénk, szinte meleg rokonérzés valamilyen árnyalata fogta el. Két ellentétes meggyőződés harcolt benne: az egyik az érzésből eredt, a másik a tapasztalatból, vagy a józanságból. Az államügyésszel szemben Brévine ügyvéd ült. E félelmetes ellenség jelenléte felrázta kissé álmos meggyőződését.
Az esküdtszéki tárgyalások törzsvendégei már ismerték ezt a fiatal ügyvédet. Brévine mindenekelőtt a szívós erő benyomását tette. Éles, egyenes nézése odatalált, ahová találni akart. Benne meg lehetett érezni az igazi harcost, aki nem csupán a védekezésre, hanem a támadásra is készen állott. Abban a korban, amelyben mások épp neki indulnak, ő már híres volt; működésének tizenöt esztendejében Franciaország minden esküdtszékétől vívott ki fölmentést. Modern volt és realisztikus, élénk, ügyes, gúnyos, pontos, elvetette az azelőtt annyira kedvelt retorikát és a védelmet jóformán új művészetté formába. Röviden föltett kérdései, melyek belevésődtek az esküdtek emlékezetébe, néha elegendők voltak, hogy a pernek új fordulatot adjanak s a meggyőződést eltolják. Amikor azután a védőbeszédét kezdte mondani, a hallgatók már annyira az ő hatása alatt állottak, hogy mindenki azt hitte, a védőügyvéd helyén ő is ugyanazokat a kifejezéseket és ugyanazokat az okokat mondaná el.
Brévine mellett ült a titkára, Dully ügyvéd, ugyancsak okos és tehetséges ember.
A közönség beszélgetése tárgyává tette a törvényszéket, az államügyészt és a védőt, amikor belépett Lermantes, akit két őr kísért.
III. FEJEZET
Akik őt virágkorában ismerték, a legtöbben úgy találták, hogy Lermantes a hosszú fogságban alig soványodott le. Dús, fürtös fekete haja a halántéknál kissé őszbecsavarodott. Sűrű szakállának balfele majdnem egészen fehér volt. Barnított arcán néhány himlő helyet lehetett meglátni; erélyes, tetterős férfiarc volt, melyben tüzes, sötét, parancsoló szempár villogott, szenvedélyes, kifejezésteli arc, mely sohasem maradt nyugodtan, melyet a tömegben is fel lehetett ismerni és amely teljesen belevéste magát az ember emlékezetébe.
Szeme gyorsan végig szaladt az egybegyűlteken s egy pillanatig megakadt a gyermekein. Renée, mintha az atyja hívta volna őt, kinyújtott karokkal fölemelkedett. Zokogását elfojtva, olyan gyorsan ült le, hogy e mozdulatát szomszédja alig vette észre. Két bátyja nem mozdult. Marnex úr, kezeit a botja gombjára támasztva, lebukkant s a feje még jobban elmerült a két válla között. D’Entraque-né kissé jobban hátra ült, kétségtelenül azért, mert Marnex úr a vádlottat most elfödte. Az államügyész kissé előrehajolt s megkísérelte, hátha a pillantása áthat a vádlotton; de csakhamar elfordult: egy emberi arc maszkja ugyan mit árulhat el?
Lermantes alig ült le, a tömeg máris félig hangosan megjegyzéseket kiáltott oda egymásnak; Chaussy, aki a vádlottól csak egy zsandár és Gland Marius, a híres magándetektív választott el, Jean Bogisnak, egy törvényszéki tudósítónak, ezt kiáltotta oda:
- Hogy adja az előkelőt! De mégis végén csattan az ostor!
Lermantes talán hallotta ezt a meg jegyzést, mert ő most arra nézett, ahol az ellensége állt.
A páholyokban egyre élénkebbek lettek. Az emberek nevettek. Hangos beszélgetés kerekedett s a lárma annyira nőtt, hogy az elnök bosszúsan oda szólt:
- Csöndet kérek, különben kiüríttetem a termet! Az ajtók zárva maradnak!
A közönség nem nagyon engedelmeskedett, künn a tömeget visszaszorították és hallani lehetett, amint a folyosón hangosan dobogtak.
Lermantes úgy ült ott, mint a szobor. Kezét térdére támasztotta, szemét a földre szegezte, így iparkodott magán segíteni, hogy ne lássa mindezeket a pillantásokat, e fejeket, melyek, mint a háborgó tenger hullámzottak körülötte. Akik az imént még teljesen változatlannak látták, most, fölfegyverkezve csiptetővel, színházi látcsővel, kezdték fölfedezni arcán a pusztításokat. Magas homlokát számtalan ránc szántotta végig, fájdalom, lelki kínok, talán a lelkiismereti furdalások vésték rája. A rémes magány sok-sok órájában elnémult száj valamikor jóindulattal mosolygott, ma ellenállás és kétségbeesés sajtolták össze erősen az ajkakat. A repdeső pillantás hiába akart nyugodtnak látszani, az orcák és orrcimpák remegése, a reszkető kezek elárulták az elhagyott, lesújtott embert, akinek ereje és öntudata elolvadtak, mint tűzön a viasz. Lermantes néha megpróbált fölegyenesedni. De mintha egy láthatatlan kéz nyomná le, mely a nyakára nehezedett s őt lebírja, Lermantes újra összeesett. Hajlott háttal, erőtlen vállakkal ült, mint az olyan ember, akit a lelkétől fosztottak meg. Voltak, akik visszagondoltak a viruló emberre, és megszánták.
- Mi lett belőle!... - mormogta Lavenne.
- Nézd csak a kezeket, a hüvelykujjak mozgását, hogy dörzsölik egymást és hogyan görbülnek! Gyönyörű! Az ilyet nem lehet kitalálni!
Míg a tanúk felszólítása alatt a lelkileg megtört ember bágyadt rángatózásait figyelték, a közönség próbált visszaemlékezni, hogy újságokból meg pletykákból mit tud róla. Tulajdonképpen nagyon keveset. És semmi határozottat. Fényes vállalatoknak volt a megteremtője, melyek néki bizonyára nagy jövedelmet hoztak. Amióta nem segítette őket elszántságával és lángeszével, közülük néhányan csakhamar nagyon rosszul állottak. Miért? Csak az a nagyszabású gondolkodás adott nekik értéket, mellyel Lermantes őket megteremtette? Vagy pedig az az ember volt-e, mint ahogy azt a vádlott elfogatása óta Chaussy szüntelenül ismételte, aki üzleteit valóban aggodalom nélkül, lelkiismeret nélkül intézi?
Mindenki várta ezen dolgok magyarázatát, úgy, hogy a bevezető tárgyalás elviselhetetlenül hosszúnak látszott. Végre elkészültek ezzel is és megkezdődött a dráma.
IV. FEJEZET
A vádat egy kövér, halvány, szakállas jegyző olvasta fel. Az álmos hang sivár hivatalos nyelven ismételte a tragikus eseményeket. Pellice generális halála, melyet véletlen, vagy bűntett okozott, már csak kevés érdekes mozzanatot nyújtott; a részletek elhalványultak. A hűvös hivatalos előadás a drámát szinte mindennapi történetté tette, mely már-már azokra a rémhistóriákra emlékeztetett, amiket mozgó színházakban látni.
A különben kitűnően elrendezett akta anyag három részből állott: a bűntett elbeszéléséből, annak a helyzetnek az ismertetéséből, melyben Lermantes volt a végzetes napot megelőző este s életének rövidre fogott történetéből.
De Pellice Gusztáv, szolgálaton kívül álló tábornok, gyermektelen özvegy, régi szavojard családból származott. Chambery közelében volt a nem valami nagy birtoka „La Combette". Itt töltötte minden évben a nyár első felét ősszel azután Vichybe szokott volt menni, ahol gyógyíttatta magát s amikor visszajött, rendesen meghívta néhány barátját vadászni; a vadászterület már évek óta a saint-germaini erdőben volt. A bükkfával erdősített terület egy négyszög volt, hossza körülbelül 900 méter, szélessége 800 méter. Keleten és nyugaton egy-egy fasor határolta. Néhány keskeny ösvény vezetett rajta végig s egynémely helyén tisztások voltak az erdőben.
1901-ben a generális tizennégy urat hívott meg. Mint mindig, Lermantes ezúttal is a vendégek közt volt. Két úr nem jött el, maradt tehát összesen tizenhárom vadász. Tizenegyen a rajvonalban álltak; Lermantes egészen a nyugati