Grubbe Mária
()
About this ebook
Korszakos regényt kap kezébe az olvasó. Jacobsen Grubbe Mária személyében először nyúl a szexualitás és a nő kapcsolatához. A regény Grubbe Mária életét követi végig, aki előkelő királyi családból zuhan egyre lejjebb a társadalmi ranglétrán, hogy a végén egy révész mellett kössön ki, pusztán azon vágya miatt, hogy független, és kielégítő erotikus életet keres magának. Nagyhatású életművére jellemző, hogy a XX. század fordulóján olyan írókra hatott, mint Ibsen, Freud, Hermann Hesse és Stefan Zweig. Thomas Mann egyszer azt mondta, hogy talán Jacobsen az az író, aki eddig leginkább alakította stílusomat. A fordítás Ritoók Emma érzékeny női lelkét dicséri.
Reviews for Grubbe Mária
0 ratings0 reviews
Book preview
Grubbe Mária - Jens Peter Jacobsen
Jens Peter Jacobsen
GRUBBE MÁRIA
fordította:
Ritoók Emma
BUDAÖRS, 2020
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-559-085-8 EPUB
ISBN 978-963-559-086-5 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2020
a mű eredeti címe:
Fru Marie Grubbe
első kiadás: 1876
az elektronikus változat az 1932. évi
magyar kiadás alapján készült
a borító Thomas Sully (1783 – 1872) Cornelia Schuyler Morton
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
I.
A levegő, mielőtt a hársfa koronája alatt megpihent, végighullámzott a barna puszta és a szomjas mezők felett; a nap fölhevítette, az országút pora áthatotta, de most már megtisztult a sűrű lombokon át, lehűtötték a hideg hárslevelek és a sárga hársfavirág nedvességgel és illattal telítette meg. Most már nyugodtan és elégedetten csillogott a világoszöld boltozat alatt, míg halkan rezgő levelek és világossárga pillangók csillámló szárnylebbenései simogatták.
Friss, duzzadt emberi ajkak szívták be ezt a levegőt, s a mell, mely belélegzése alatt emelkedett, fiatal és gyöngéd volt. Gyöngéd volt a mell és finom a láb, a derék keskeny, a növés karcsú, az egész alak sovány, de erőteljes. Csak a sűrű sötét-aranyszínű haj volt gazdag, mely félig felkötve, félig szabadon hullott alá; a kis sötétkék bársonykalap lecsúszott róla és csak a nyakán megkötött szalagnál fogva csüngött hátán, mint egy barátkámzsa. Különben semmi klastromias nem volt az öltözetén; széles, egyenes vászongallér hajlott ki a levendulakék honiszőttes ruhára, melynek rövid, bő, fölhasított ujjából egy pár finom hollandi vászon dudoros ujj duzzadt elő; világos-vörös szalagcsokor volt a mellén és vörös csokrok a cipőin.
Hátratett kezekkel és lehajtott fejjel haladt előre, Csinos játszi lépésekkel ment lassan végig az úton; de nem egyenesen; kanyarulatokat tett, majd az egyik oldalon ütődött bele csaknem egy iába, majd a másik oldalon látszott a fák közül kitérni. Közben egyszer megállt, kirázta haját az arcából és fölnézett a világosságba. A tompított fény a gyermekes fehér arcot aranyos színűvé tette, s elmosódottabbá a kékes árnyékot szemei alatt; a vörös ajkak bíborbarnává és a nagy kék szemek csaknem feketévé váltak. Bájos volt egyenes homloka, finoman hajlott orra, rövid, élesen metszett alsó ajaka, kerek álla, gyöngéden gömbölyű arca, pici fülei és tisztán, élesen rajzolt két szemöldöke... Tovább ment és mosolygott, könnyedén és gondtalanul - semmire sem gondolt és mosolya harmóniában volt mindennel körülötte. Az út végére jutva megállt és a sarkán forogni kezdett, félig jobbra, félig balra, kezét még mindig hátra téve, fejét egyenesen tartotta és tekintetét fölfelé szegezte, míg egyhangúan, szaggatottan dúdolt magában mozdulatai taktusa szerint.
Két szürke kőkocka volt előtte s azután a lépcsők, melyek a kertbe vezettek, le a kertbe és ki a fehér, éles napfényre. A felhőtlen, kékre meszelt ég függélyesen tekintett alá és az a kevés árnyék, a mi odalent volt, meghúzódott az egyenesre nyírt puszpángsövény lábánál. Metsző volt a fény, még a sövény sima leveleiről is éles, fehér csillogással szikrázott szét. Az ámbra fehér kanyarodásokban kúszott ki-be, föl-le a szomjas balzaminák, boborellák, sárga violák és szegfűk között, melyek egyenesen álltak, és összedugták fejüket, mint a nyáj a szabad mezőn. A borsó és a bab ott a levendulaszegély mellett csaknem lehullott a tövéről a forróságtól, a peremér abbahagyta a küzdelmet és egyenesen az arcába nézett a napnak, de a mákok ledobták nagy, vörös virágszirmaikat és csak meztelen száruk állott ott.
A hársfasorban sétáló gyermek leugrott a lépcsőkön és lehajtott fejjel futott át naptól fülledt kerten, mint ahogy záporban fut az ember egy udvaron át. A sötét taxusfákból álló háromszögcsoport felé igyekezett, mögé suhant és belépett a nagy lugasba, amely még a Belowék idejéből maradt fenn. Körbe ültetett szilfák ágait összefonták olyan magasan, a mennyire csak el lehetett érni a gallyakat és a kerek nyílást középen léccel és gerendával berácsozták. Futó rózsa és olasz kaprifolium nőtt be gazdagon a szilfalombok közé és egész sűrűséggé vált, csak az egyik oldalon nem sikerült, s a komló, melyet utána ültettek, elnyomorította a gallyakat és nem töltötte be a nyílást.
A lugas bejárata előtt két fehérre festett tengericsikó feküdt; bent egy hosszú fapad és egy asztal állt; az asztal teteje nagy, ovális kőből volt valamikor, de most legnagyobb része a földön feküdt három darabba törve, a negyedik legkisebb az asztalkeret egy szegletén leválva hevert. E mellé ült le a gyermek, fölhúzta lábát a padra, hátratámaszkodott és összefonta a karját. Lehunyta a szemét és csöndesen ülve maradt; egypár apró ránéz képződött a homlokán, néha megmozdult a szemöldöke és könnyedén elmosolyodott:
„A bíborszőnyeggel borított teremben az aranyos alkóv előtt fekszik Griseldis az őrgróf lábainál, de az eltaszítja magától; éppen most rángatta föl puha fekhelyéről s kinyitja a keskeny íves ajtót, hogy a hideg levegő a szegény Griseldisre áramlik, aki a földön fekszik és zokog és semmi sincs a hideg éjszaka lehelete s az ő meleg fehér teste közt, mint egy vékony, vékony vászon. De a gróf kiűzi és becsukja utána az ajtót. Es ő meztelen vállát a hideg, sima ajtóhoz nyomja és zokog és hallja bent, amint férje puhán jár a padló szőnyegén; a kulcslyukon átszűrődik az illatos gyertya fénye és mint egy kis kerek napvilág meztelen mellére esik. És akkor letántorog a sötét márványlépcsőkön, és olyan csönd van, semmi mást nem hall, mint saját meztelen lábának puha, halk csattogását a jéghideg kőlépcsőkön. Végre kiér. A hó... nem! esik - szakad az eső, és a nehéz, hideg víz lecsorog válláról, a vászon hozzátapad testéhez, a víz végigfut meztelen lábszárain, és fehér lábaival a puha, hideg iszapba lép, mely két oldalt simán kicsúszik talpa alól. Es a szél ... a bokrok beleakadnak, széttépik ruháját, nem, hiszen nincs ruha rajta... mint ahogy az én barna szoknyámat széthasították! - Már bizonyosan van dió a fastrupi cserjésben, mennyi dió volt a viburgi vásáron... Istenem, szeretném tudni, hogy Anna megszabadult-e már a fogfájástól ... De nem, Brunhylda! - a vad paripa tovább vágtat vele... Brunhylda és Qrimmild - Grimmild királyné int az embereknek, megfordul és elmegy. Es azok elő előhurcolták Brunhylda királynét, egy közönséges, barnaképű legény, mint amilyen Bertel a sorompóházban, kemény hosszú karjával megragadja övét és letépi, lehúzza róla palástját és alsóruháját, fekete öklével lefosztja fehér, ruganyos karjáról az aranykarikákat és egy nagy, félmeztelen, barna bozontos ember szőrös karjával körülfogja derekát és nehézkes, széles lábával letapodja a sarukat róla, és Bertel hosszú fekete fürtjeit keze körül csavarta s magával vonszolja, ő pedig előrehajlott testtel követi, míg az nagy bozontos, izzadt tenyerét hátára teszi és előre tolja, előre a fekete, horkanó paripa felé, lerántják az út szürke porába és a ló hosszú farkát bokája köré kötik..."
Újra megjelentek a ráncok homlokán és soká ott maradtak, megrázta a fejét, mind inkább elégedetlennek látszott, fölnyitotta a szemét, félig fölemelkedett s fáradtan és kedvetlenül nézett körül.
Szúnyogok táncoltak a nyílás előtt ott a komlóágak között és a kertből időnkint becsapott a menta és méhfű illata, néha pedig a kapor és ánizsé. Egy kis ügyetlen, sárga pók csiklandva futott végig a kezén, úgyhogy fölugrott a padról. A kijárathoz ment s fölnyúli egy rózsáért, mely a lombok között csüngött, de nem érte el. Azután kiment és futórózsákat kezdett tépni; minél többet szedett, annál jobban belemelegedett míg végre tele lett az öle. Bevitte a lugasba s leült az asztal mellé. Egyik rózsát a másik után vette elő az öléből és sűrűn egymás mellé rakta a kőlapra, úgyhogy a követ nemsokára rózsaszín, illatos kéreg födte be.
Az utolsó rózsát is fölvette, elsimította ruhája ráncait, a lehullott szirmokat és zöld leveleket, amik ruhája szövetébe beleakadtak, lerázta, s kezét ölébe ejtve nézte a rózsavirágzást.
Ezt a virágzó színpompát, mely előtte fodrosodott, váltakozva fényben és árnyékban a vörösbe játszó fehértől a sötétvörösig, mely kékbe megy át, a nedves, szinte nehézkes rózsaszíntől a liláig, mely oly könnyű, hogy ide s tova suhan, mintha a levegő mozgatná. Minden egyes, gömbölyű, bájosan hajló szirom olyan puha az árnyékban, a fényben pedig ezer, alig látható szikrától csillog, a gyöngéd rózsavér átlátszik az ereken és beszövi a hártyát… és a nehéz, édes illat, a vörös nektár fölcsapó párája, mely a virágkehely mélyében forr...
Hirtelen föltolta a ruha ujját és meztelen karját a rózsák enyhe, nedves hűsébe hajtotta. Azután megforgatta a rózsaszirmokban, hogy a széthulló levelek a földre repültek, fölugrott s egyetlen mozdulattal leseperte az egészet a földre, a mi még az asztalon volt és megigazítva a ruha ujját, kiment a kertbe. Égő arccal, gyors lépésekkel sietett végig az utakon, míg kiért, majd lassan ment a kertfal hosszában föl a szekérútra. Nem messze a kertbejárattól egy szekér széna fölborult; több szekér volt még mögötte s azok sem tudtak tovább jutni. A gazda a kocsist verte egy barna bottal, melynek politúrja csillogott a napban.
Az ütések hangja megriasztotta a gyermeket, bedugta fülét és gyorsan bement az udvarra. A serfőzőhöz tartozó pince ajtaja nyitva volt, azon bebújt és becsapta maga után az ajtót.
A tizennégyéves Grubbe Mária volt, Grubbe Eriknek, a tjelei birtok urának leánya.
*
Az alkonyat kékes fénye terült el Tjele felett. A harmat lehullott és megakasztotta a szénahordást. A leányok az udvarházból az istállóba gyűltek és fejtek; a szolgák a kocsiszínben és a szerszámkamarában rakosgattak, a robotos jobbágyok egy csomóban állottak a kapu előtt és várták a vacsorára hívó harangszót.
A nyitott ablaknál Grubbe Erik állott és kinézett az udvarra; lassan, egyenkint jöttek ki az istállóajtóból a lovak szerszám és kantár nélkül az itató vályúhoz; az udvar közepén egy veressapkás gyerek állott a kerékvető kő mellett és új fogakat erősített a gereblyéjébe, túl egy szegletben két fiatal agár fogósdit játszott a deres és a nagy köszörűkő mellett.
Amint az idő haladt, a szolgák mind sűrűbben je- leniek meg az istállóajtónál, körülnéztek, és azután fütyölve vagy dúdolva tovább álltak; egy szolgáló tele sajtárral gyors apró lépésekben ment át az udvaron és a robotosok kezdtek betolulni a kapun, hogy a vacsorára hívó harangszót siettessék. Lent a konyhában erősebb lett a vedrek, tálak, tányérok zörgése és csörömpölése, egynéhányszor jól meghúzták a harangot, mely két szaggatott, rozsdás hangot hallatott, de ez is csakhamar beleveszett a facipők kopogásába és az ajtók nyikorgásába, amint az ajtófélfához súrlódtak. Az udvar üres lett, csak a két kutya maradt ott és versenyt ugatott egymással ki a kapun.
Grubbe Erik betette az ablakot és elgondolkozva ült le. A téli szobában ült, mert ezt a szobát használták télen-nyáron egyaránt nappalinak és ebédlőnek is; jóformán sohasem tartózkodtak más szobában, mint ebben. Tágas, két emeletre nyúló szoba volt magas faburkolattal sötét tölgyfából, a falakat hollandi cserépkockák borították, melyek máza fehér alapú volt nagy, kék rózsákkal befestve. A kandalló égetett téglával volt kirakva és előtte egy fiókos szekrény állott, mert különben valahányszor kinyitották az ajtót, légvonat támadt. Egy fényezett tölgyfaasztal, melynek két nagy, félköralakú lehajtható szárnya csaknem a földig ért, néhány magas hátú szék kemény, fényesre csiszolódott bőrüléssel és egy kis zöldre festett szekrény magasan fent a falon, - egyéb nem volt benne.
Míg Grubbe Erik így a sötétben ült, gazdasszonya, Sensdatter Anna lépett be, félkezében világot tartva, a másikban egy korsó frissen fejt tejet hozott. A korsót a férfi elébe téve, ő maga az asztalhoz ül, a gyertyát maga elé húzza, de nem bocsátja el a tartót, hanem ott forgatja nagy vörös kezével, melyen gyűrűk és nagy kövek csillognak.
- Hja-ja bíz’ Isten... hja! - szólalt meg, amint leült.
- No mi az? - kérdé Grubbe Erik és ránézett.
- Hászen csak szabad sóhajtani, mikor az ember annyit dolgozott, hogy se kezét se lábát nem bírja.
- Bizony szorgos idő ez! Az embereknek nyáron kell izzadni, hogy télen a melegen ülhessenek.
- Igen, könnyű az urnák beszélni - de mindennek megvan a maga határa; ha a kerék az árokba fordul, eltörik a kocsirúd és nem kocsikázhat a király. Én vagyok egyedül mindenre. A belső fehércselédek semmirevalók egytől-egyig, szerelmes fecsegés és pletyka, ahhoz értenek; de ha valamihez hozzáfognak, fonákúl csinyálják, pedig végre is csak meg kell csinyá’ni, még pedig tisztességesen, hát persze hogy nekem kell mindent megfogni. Wulborg beteg, Stine meg Buel, az a két liszteszsák, ha neki látnak, dolgoznak, hogy csak úgy izzadnak bele, de valami sok láttatja annak sincs. Valamit Mária is segíthetne, ha szólna neki, de hát persze neki nem szabad nyúlni sem ehhez, sem ahhoz.
- Na, na! Kibeszéled a tüdődet és leharapod a nyelvedet, annyit fecsegsz. Engem ne okozz semmiért, csak magadat vádold; ha türelmesebb lettél volna a télen Máriával és szívesen tanítottad volna, hogy mit, hogy fogjon a kezébe, most jó hasznát vehetnéd. De nem volt türelmed, heves voltál, ő meg dacos lett, majdhogy elevenen szét nem téptétek egymást. Isten úgyse’ nagyon örülök neki, hogy ennek is vége van.
- Úgy, úgy! csak védelmezze Marit, maga áll hozzá legközelebb; de ha az úr védi a magáét, én is védem a magamét, és akár megbántásnak veszi, akár aminek tetszik, mán én kimondom, hogy Mari sokkal akaratosabb, semhogy a világban így boldogulhasson. De ha még csak ez a hibája vó’na, megjárná, de rossz szívű is - igen, hiába tagadja, rossz szívű, sohse haggya nyugton a kis Annát, soha! Egész áldott nap csipkedi, nyaggatja, rossz szóval bántja; szegény gyerek azt kívánhatná, bár sohse jött vó’na a világra, és nekem is azt kéne kívánni, és kívánom is, akármilyen szomorú dolog. Hogy az Isten bűnül ne vegye! Az úr nem egyforma apja a két gyerekének, de hát ezt értem, ami igazság, igazság, az apák bűneit meglátogattya Isten a fiákban, harmad- és negyedíziglen, és az anyák bűneit is, és a kis Anna csak fattyúgyerek - igen! hangosan kimondom, fattyú Isten és emberek előtt! - de az úr, az apja szégyellhetné magát, igen szégyellhetné - kimondom, még ha kezet emel is rám, mint két esztendővel ezelőtt Szent Mihály-napkor, - szégyellhetné magát a lyányával együtt, a mér’ a saját gyermekével érezteti, hogy bűnben fogant; mert érezteti vele maga is, Mari is, és velem is éreztetik mind a ketten, igen, ha agyonüt is kimondom, hogy érezteti...
Grubbe Erik felugrott és keményen toppantott a lábával:
- Azt az akasztófa...! megbolondultál asszony? - részeg vagy; azt mondom, bemenj innen és feküdj le az ágyadra, aludd ki a mámorodat és epédet! Megérdemelnéd, hogy a nyakad közé verjek, félbolond asszony! - nem egy szót se többet - Mária el fog menni, még holnap elmegy hazulról - békét akarok békeidőben!
Anna hangosan sírt.
- Oh Istenem, Istenem! Hogy ilyet kellett megérnem! - ilyen gyalázatot a világ előtt! - engem részegnek mondani! - Hát jártam én valaha, mióta egymást ismerjük vagy azelőtt, ittas fővel a konyhában? Hol hallott valaha bolondokat beszélni? Hol látott valaha részegen fekünni? Ez a köszönet, amit az ember kap! - Kialudjam a mámoromat! - Igen, adná Isten, hogy örökre elalhatnám! Adná Isten, hogy itt előtte holtan essem össze, semhogy ilyen szégyen-gyalázatot kellessen elviselnem...
A kutyák ugatni kezdtek az udvaron és lódobogás hallatszott az ablak alatt.
Anna gyorsan megtörölte a szemét, és Grubbe Erik kinyitotta az ablakot, hogy megkérdezze ki az?
- Lovas ember Fovsingból, - felelt az egyik háziszolga.
- Fogd addig a lovát, ő maga pedig jöjjön be - és ezzel megint becsukódott az ablak.
Anna elhelyezkedett a széken és vörösre kisírt szemét beárnyékolta a kezével.
A hírnök bejött és barátságos üdvözlést hozott Skeel Krisztián kerületi főnöktől, Fovsing és Odden urától, ki egyszersmind tudatja, hogy ma staféta jött a hírrel, hogy a háborút június elsejére megüzenték. Ez oknál fogva, valamint más különféle körülmények okából, kénytelen Aarsba s onnan előreláthatóan Koppenhágába utazni; miért is tudakolja, vájjon Grubbe Erik nem volna-e hajlandó elkísérni, a mennyiben a körülmények az utazást lehetővé teszik; legalább elintézhetnék azt az ügyes-bajos dolgot, a mi közös érdekük néhány Aarhusba való emberrel szemben, a mi pedig Koppenhágát illeti, a kerületi főnök jól tudja, hogy azonhelyt Grubbe Eriknek az elégnél is több ügye van. Ő, mármint Skeel Krisztián, mindenesetre be fog szólani Tjele urához délután négy óra tájban.
Grubbe Erik erre azt felelte, hogy kész lesz az útra. Ezzel az üzenettel a küldött hazalovagolt.
Most aztán Anna és Grubbe Erik hosszasan megbeszélték, hogy mi mindent kell tenni, míg a háziúr távol lesz és azt is elhatározták, hogy Mária is vele utazik Koppenhágába és egy vagy két évet Rigitze nagynéniénél fog tölteni.
A közeli elválás mindkettőjüket lecsillapította, de a régi perelés csaknem újra lángra kapott, mikor az jött szóba, hogy Mária megboldogult édes anyja ékszerei és ruhái közül melyeket vigye magával; de végre ezt is egyetértőén elintézték és Anna elment, hogy korán lefeküdjék, mert alighanem szükség lesz rá, hogy a holnapi napot lehetőleg hosszúra nyújtsa.
Nemsokára új idegent jelentettek a kutyák.
De most csak Tjele és Vinge lelkipásztora, Paludati Jensen Jens tiszteletes úr volt.
„Adjon Isten jó estét az egész háznak", üdvözléssel lépett be.
Széles vállú, csontos ember volt, tagjai hosszúak, feje előrehajlott; a háta is görbe, a haja nagy és borzas, mint egy varjúfészek, szürke szálakkal beszőve, de arca csodálatosan erős, tiszta, egyenletes rózsaszínű volt, ami sehogy sem illett durva, görcsös arcvonásaihoz és bozontos szemöldökéhez.
Grubbe Erik üléssel kínálta meg, és megkérdezte, mennyire van a szénahordás nála. A beszéd egy ideig az évszak legfontosabb mezei munkája körül forgott és egy nagy sóhajtásban végződött a tavalyi rossz termés miatt.
A pap ültéből sandán pislantott a korsó felé és megszólalt: - Nagyságod mindig kiválóan mértékletes! csak természetes italokhoz ragaszkodik. - Ez is a legegészségesebb. A frissen fejt tej égtől áldott ital, igen, különösen rossz gyomrúaknak és gyengemellűeknek.
- Úgy bizony, Isten adománya mindig áldott, akár fejik, akár csapolják. - De most maid kóstoljon meg egy hordó igazi braunschweigit, amit a múlt héten hozattam Viborgból; nemhiába német, hanem jó is; az ember még azt sem érzi meg rajta, hogy a vámnál lebélyegezték.
Söröskupákat hoztak be és egy nagy sörös korsót, mely ébenfából készült, ezüst abroncsokkal díszítve.
Egymásra köszöntötték és ittak.
- Heydenkampi! valódi, nemes heydenkampi! - tört ki a pap elragadtatástól és meghatottságtól reszkető hangon, és míg boldogan hátradőlt a széken, csaknem könnyek szöktek a szemébe.
- Ön szakértő, Jens úr, - mosolygott Grubbe Erik.
- Eh mit, szakértő! mindannyian csak egynapi férgek vagyunk és nem értünk semmihez, - dünnyögött a pap szórakozottan. - Különben arra gondolok, - folytatta emeltebb hangon, - hogy vajon van-e abban valami igaz, amit a Heydenkampék sörfőzőjéről beszéltek el nekem. Egy céhen kívül álló mester beszélte egyszer Hannoverben, akkor, mikor Jürgen úrfival utaztam. - Látja, - mondta, - mindig péntek este kezdik el a főzést, de mielőtt akárkinek szabad volna hozzányúlni, oda kell mennie az öreglegényhez, és kezét a nagy mázsáiéra téve megesküdni tűzre, vérre és vízre, hogy semmi gonosz, irigy gondolatot nem táplál magában, mert az megrontaná a sört. Azt is elmondta, hogy vasárnap reggel, mikor a harangokat meghúzzák, minden ajtót, ablakot, pincelyukat kinyitnak, hogy a harangszó a sör felett hangozzék el. De a legurasabb akkor történik, mikor