Aki egy várost kirabolt
()
About this ebook
Read more from Sven Elvestad
A hiéna Rating: 0 out of 5 stars0 ratingsA hajnali vendég Rating: 0 out of 5 stars0 ratings
Related to Aki egy várost kirabolt
Related categories
Reviews for Aki egy várost kirabolt
0 ratings0 reviews
Book preview
Aki egy várost kirabolt - Sven Elvestad
Sven Elvestad
AKI EGY VÁROST KIRABOLT
fordította:
Szatmári Jenő
BUDAÖRS, 2018
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-474-300-2 EPUB
ISBN 978-963-474-301-9 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018
a borító Christoffer Wilhelm Eckersberg (1783 - 1853)
A római Colosseum folyosója
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási jogakizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
I.
A bűnügyi rendőrség főnöke gondosan összehajtotta az írásait, mielőtt megszólalt volna:
- Mindent elkövettünk, ami emberi számítás szerint lehetséges, de minden hiába volt. Ugyanott állok, ahol hetekkel ezelőtt és egyetlen lépéssel sem jutottam közelebb a megoldáshoz. Csak természetes, hogy a közönség körében immár bizonyos izgalom kezd mutatkozni, hiszen a legnagyobb baj éppen az, hogy a titokzatosság, amely a bűntényeknek ezt a sorozatát körülveszi, kezdi érdekelni az embereket. Ha megismétlődnek ezek az esetek, akkor a nyilvánosság felfigyel és megdöbben. A következmény újból az lesz, hogy a rendőrséget szidják. Ne higgye, hogy félek az újságoktól. Szó sincs róla - annál kevésbé, mert teljesen tudatában vagyok annak, hogy a rendőrség mindent megtett, ami hatalmában állt. De, azt hiszem, belátja, hogy a nagyközönség fokozott érdeklődése zavarja a nyomozás menetét és épp ezért nemcsak kívánatos, de szükséges is, hogy valamelyes eredményre jussunk, vagy legalábbis megakadályozzuk ezeknek a sajátságos bűntényeknek a sorozatos megismétlődését. Miután pedig mindent el akarok követni, hogy semmi szemrehányást se tehessek magamnak, elhatároztam, hogy segítségül hívom önt is, aki oly nagy népszerűségnek örvend a közönség körében és akinek kitartását és éleselméjűségét magam is szívesen elismerem.
Így hangzottak a rendőrfőnök óvatos szavai - ez a beszélgetés pedig 1909. augusztus 23-án folyt le, a koppenhágai rendőrség főnöke és Asbjörn Krag magándetektív között, aki csendesen ült székén és szivarját rágta.
A rendőrfőnök megint kotorászni kezdett az írásai között.
- Amint már mondottam az imént - folytatta -, valami kiindulási pontunk mégiscsak van.
Krag felpillantott - a rendőrfőnök az írásait bújta.
- Már régen gyanítjuk - folytatta aztán -, hogy mindezek a bűnesetek, bármennyire különbözőek is, egyazon indító akaratra kell hogy vezessenek vissza. Most már az újságok is kezdik ezt gyanítani - mihelyt hangosan kimondják, megvan a szenzáció, az az átkozott szenzáció, amely már annyiszor megakasztott bennünket, és amelyet most feltétlenül el kell kerülnünk.
A rendőrfőnök egy pillanatra elhallgatott, azután folytatta:
- Kezdődött a dolog azzal a betöréssel, amelyet Stefanson bankigazgatónál követtek el, a Rózsalugas-villában, július 23-án, este tíz órakor.
- Fél tizenegykor - jegyezte meg Asbjörn Krag. Most szólalt meg először. A rendőrfőnök meglepetten nézett rá, egy pillantást vetett irataiba és bólintott.
- Igaza van, fél tizenegykor. Amint tudja, Stefanson a jubileumát ünnepelte és estélyt adott. Az estély folyamán valaki ellopta Stefansonné tízezer koronát érő ékszerét. A betörő semmi nyomot sem hagyott hátra, még az ékszeres dobozt is nagyon gyakorlott és nyugodt módon törte fel.
- Emlékszem. A kazetta Stefansonné szalonjában volt, a szomszédos szobákba vezető ajtó mind zárva volt. A vendégek ott voltak a közelben, senki sem hallott semmit. A szalon az első emeleten van, de minden ablak be volt belülről zárva. Ezt mind tudom.
- Jól van. De tudja-e azt is, hogy az ékszerek közül egyetlenegynek sem akadtunk nyomára? Felkutattuk Norvégia, Svédország, Berlin valamennyi zálogházát, de egy gyöngyszemet sem találtunk meg sehol. Mi a véleménye erről az esetről?
- Az, hogy csak olyan valaki követhette el, aki akkor este a villában tartózkodott.
A rendőrfőnök türelmetlenül csapott írásaira.
- Igen, a cselédség - mormogta -, még csak gyanúba sem lehet venni közülük senkit.
- A cselédség közül? - kérdezte Krag és megint felvetette fejét.
- Értem, hogy mit akar mondani - folytatta bosszúsan a rendőrfőnök. - Egy rendőrtisztviselő előtt természetesen mindenki gyanús lehet - de azt már mégsem kívánhatja tőlem, hogy azokra gyanakodjam, kik azon az estén Stefanson vendégei voltak. Koppenhága legelőkelőbb társasága volt ott, a bank legelső tisztviselői, Stefanson személyes barátai, csupa előkelő, gazdag ember és őrültség maga a gondolat is, hogy ezek közül lopott volna el valaki néhány ezer korona értékű ékszert. És ne felejtse el, hogy a dolognak folytatása is van: három nappal később, feltörték Björneby hajóvállalkozó pénzszekrényét és elloptak egy csomó értékpapírt. A pénzszekrényt ugyancsak a legnagyobb művészettel nyitották fel. Egy hét múlva, megint egy estély alkalmával, feltörték a milliomos öreg Wold pénzszekrényét és húszezer koronát zsákmányoltak aranyban. Természetesen azonnal utána jártunk, hogy ki volt jelen ezen az estélyen és kiderült, hogy senki sem volt ott Stefanson vendégei közül. Következett az augusztus harmadiki lopás a Nemzeti Színházban, a díszelőadáson. Az első földszinti sorból öt úriembernek elemelték a pénztárcáját - ezenfelül elemelték királyunk vendégétől, Chira sziámi hercegtől a Szent Oláf-rend gyémántos nagykeresztjét, valamint egy drága melltűt is. Ebben az esetben ugyan nincs szó feltört pénzszekrényről, de mindamellett azt kell hinnem, hogy ebben a dologban is ugyanaz az ember játszotta a főszerepet. Úgy látszik, előszeretettel dolgozik ott, ahol valami ünnepség van és ahol sokan vannak. De lássuk most az utolsó, a legkülönösebb esetet.
- Az Oszkár utca 54/B alatt történt vakmerő lopásról van szó? - kérdezte Krag.
A rendőrfőnök bólintott és egy apró, gépírásos cédulát keresett elő az aktacsomóból.
- Amint látja - mondta, miközben odanyújtotta Kragnak a cédulát -, a betörő nem lehet közönséges fickó.
Krag átvette a cédulát és elolvasta:
,,Ha találkozni óhajtanak a Rózsalugas-villa tolvajával, ügyeljenek arra a revolverlövésre, amely ma este 11 óra 37 perckor az Oszkár utca 54/B szám alatt el fog dördülni."
A rendőrfőnök csengetett.
- Most pedig - mondta - halljuk, mit szól az az ember, aki hallotta ezt a revolverlövést.
Magas, izmos férfi lépett a szobába, harmincöt esztendős lehetett, az arca pirospozsgás volt és jó kedélyről tanúskodott, csak a szeme volt gyors pillantású, kutató és éber. Krag nyomban megismerte és barátsággal üdvözölte. Helgesen rendőrbiztos volt, aki mint közönséges parasztfiú került fel falujából a fővárosba és olyan ügyes embernek bizonyult, hogy most már fontos bizalmi állást töltött be.
- Az urak ismerik egymást - mormogta a rendőrfőnök -, legalább nem kell egymásnak bemutatnom. Bizonyára sejti, Helgesen, hogy miről van szó. A Rózsalugas-ügyről.
Kraghoz fordulva folytatta:
- A bűntényeknek ezt az egész sorozatát az első eset után neveztük el. Mondja el, Helgesen, mit látott az Oszkár utca 54/B alatt.
Helgesen leült. Amint látta, hogy Asbjörn Krag is szerepet vállalt, nyomban érdekelni kezdte a dolog.
- Ha ön megleli a dolog nyitját - mondta -, akkor legény a talpán, mert ez a legzavarosabb és legnehezebb eset, mellyel valaha találkoztam. Amint megkaptuk ezt a furcsa levelet, utánajártam, hogy ki lakik abban a házban. A ház a dúsgazdag Carstens kapitányé, akinek Rydberg igazgató leánya a felesége - de hiszen ezt tudja. Körülkémleltük a házat, kifaggattuk a cselédséget és néhány óra múlva tudtuk a következőt:
A kapitány egymaga lakik a házban.
Aznap, augusztus hetedikén, estélyt ad.
Ötvenen vannak meghíva.
A kapitány néhány ügyes felszolgálót keresett.
A vendégek között a mexikói követ volt az egyetlen külföldi. A többiek mind idevalók voltak, főképp katonatisztek, néhány egyetemi tanár, gazdag kereskedők és egy színész, Trybel, az ismert komikus. Itt van a vendégek névjegyzéke. A legtöbb nevet ismerni fogja.
Krag átvette a jegyzéket, átolvasta és visszaadta.
- Ismerem valamennyit - mondta.
- Jól van. Vajon melyikről tételezi fel ezek közül, hogy kétezer koronát kilopott egy zárt asztalfiókból és ötezer korona értékű ékszert elemeit a háziasszony ékszeres dobozából?
Asbjörn Krag mosolygott.
- Egyikről sem... vagy valamennyiről - mondta. - De mi volt a revolverlövéssel?
Helgesen bólintott.
- Szóval, már hallott róla. Hát ez a legfurcsább az egész dologban. Amint kisütöttem azt, amit az imént elmondtam, nyomban eltökéltem magamat, hogy az estélyen én is ott leszek. Már említettem, hogy a kapitány felszolgálókat keresett. Én jelentkeztem - jó detektívnek mindenhez kell értenie. Fel is vettek. Fél kilenc körül kezdtek szállingózni a vendégek és kilencre volt kitűzve a vacsora ideje. Meg kell jegyeznem, hogy a villának két teljes emelete és padlása van. A nagyterem, ahol a vacsorát felszolgáltuk, egészen a tetőig felér, ahonnan a világítást is kapja, a második emeleten ezenkívül csak dohányzó és társalgószobák vannak. Az első emeleti hallba széles lépcső vezet le.
A vacsora lefolyt és én nem vettem észre semmit sem, ami figyelemre érdemes lehetett volna. Megfigyeltem a vendégeket, akiket látásból mind ismertem és mosolyognom kellett arra a gondolatra, hogy közöttük keressem a tolvajt. Tizenegy óra