Aki a szerelmet kitalálta
()
About this ebook
Reviews for Aki a szerelmet kitalálta
0 ratings0 reviews
Book preview
Aki a szerelmet kitalálta - Guido da Verona
Guido da Verona
AKI A SZERELMET KITALÁLTA
fordította:
Honti Rezső
BUDAÖRS, 2018
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-474-279-1 EPUB
ISBN 978-963-474-280-7 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2018
a mű eredeti címe:
La donna che invento l’amore
első kiadás: 1920
első magyar kiadás: 1943
a borító Eduard Magnus (1799 - 1872) Aglaya Senden portréja
című festménye részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
ELSŐ RÉSZ
I.
Aznap este Passadonato Leonardo veszett rossz kedvében jött haza. Nem hitt ugyan még egészen benne, de közvetítőjének, Galleraninak intő szavai kihozták sodrából.
- Vigyázzon, Leonardo, - mondotta neki - ez a Gilli főhadnagy címeres csirkefogó! Esküszöm magának, hogy láttam őket együtt, és pedig tegnap délután öt óra körül egy csukott autóban; evvel a hiúzszememmel láttam, amelyik sohasem téved.
- Hallod-e, Galera - vágott közbe Leonardo, hirtelen megállva és fenyegető alakját elébe meresztve; - már jó ideje napról-napra zaklatsz evvel a dologgal; tudom, hogy szerelmes vagy a leányomba és minden áron meg akarod rágalmazni, mert nem akar rólad hallani, no meg én sem adnám hozzád... Csitt! ... hadd mondjam végig - folytatta, lehunyva gonosz szemét és lebegő felöltője zsebébe mélyesztve kezét. - Nem akarok szót vesztegetni: ha igaz, amit mondasz, meg fogod látni, mire képes Passadonato Leonardo, akinek, ha uzsorás is, sőt büszke rá, hogy az, mégis megvan a maga felfogása a becsületről, és ebben nem alkuszik.
- Brávó! - kiáltott feli Gallerani, egy szögletes és nyers ifjú, aki fakó képével valami középfajt képviselt a kispap és boxbajnok között.
- De ha megrágalmaztad - fejezte be Leonardo, fenyegetően rázva meg öklét, melyen egy arcátlan briliánskő ragyogott - lesz gondom rá, hogy kitegyelek az utca kövére és egy soldohoz se engedjelek jutni!
Gallerani vállat vont.
- Amit mondtam, igaz és kész vagyok szemébe is megmondani, mert maga, ha a lányáról van szó, hát valóságos fajankó.
Leopardo nem felelt semmit; sarkon fordult és petyhüdt lépteivel hazafelé indult. Megsüvegelt két urat, akik egypár kis nő társaságában haladtak el mellette; ezek egy bizalmas „Adj Isten, Leopardo!"-val viszonozták az üdvözlést: ami nyilván mutatta, hogy állandó kliensek.
Leopardo volt tréfás gúnyneve; az egész város ezen a néven ismerte és bármilyen különösen hangzik: Leonardo a közvéleményben szinte tisztelt népszerűséget élvezett. Gondos uzsoraügyletekkel dúsgazdaggá lett, a pénzt úgy adta el, mint ahogy az árut adják; egy kis árdrágítással. A városnak majdnem minden úriemberével volt dolga; úgy vonult át sok hires ember ifjúságán, mint egy életbevágó szerelem, mivel mindenki, aki a kártyát, a lóversenyt, a költséges nőket szerette, szóval mindazok, akik az iskolában nem terhelték meg agyvelejüket a kamatos kamatszámítással, a hosszú évek folyamán elébb-utóbb csak odaültek szép csendesen az ő keleti szalonjának rongyos kanapéjára.
És Leonardo megjelent, mosolyogva, fakó-kék házi köntösében, szűk nadrágja zsebébe mélyesztett kezekkel, hetykén a haja kusza erdejére csapott teveszőr házi sapkájával és mindig valami gúnyos tréfálkozással kezdte meg bűnös híveinek gyóntatását.
Nos, azon az estén nem dudorászva ment fel a lépcsőn, mint szokta; amikor pedig beért az előcsarnokba, ahol Horág, a papagáj kezdte el rikácsolását, egyenesen a leánya szobája felé tartott. A házban könnyű foghagyma-illat szálldogált; a konyhából a cseléd éneklése közül fazekak sistergése hangzott fel.
Antonella épp fésülködött; alsószoknya és ingván volt rajta, felemelt karokkal állt a tükör előtt, egyik kezével fogta, a másikkal csavarta szénfekete hajának egy tincsét.
A tükör fölé hajló két lámpának fényénél csupasz fehérsége teljes szépségében ragyogott és csaknem egészen be volt vonva a fényes rizsportól; fürge ujjai belemélyedtek dús hajába, amint egymásután belétűzdelték a szájában tartott hajtűket. Amint apját meglátta, szép mosolyt küldött feléje, amelyet a tükör visszaragyogtatott, és piros ajkával, fényes szemével köszöntötte.
Huszonhárom éves leány volt, magas termetű, szép idomú, nyúlánk, erőteljes nő, szabályos vonásokkal, szemérmetlen ajka fölött könnyed árnyékkal; tiszta szemei körül pillái csaknem komoran sötétlettek.
Abban a rendetlen szobában szanaszét lógtak a ruhák, blúzok, sálok, kalapok; a szekrény és mosdó között két sorban álltak a cipők, egyik kihívóbb, mint a másik; a puha ágyon, mely belesüppedt az ágyszőnyegbe, egy cicus aludt összekuporodva, gömbölyűén, mint egy szürke pamutgombolyag.
Leonardo nyersen megfogta a lányát egyik könyökénél és maga felé fordította; a rázkódástól haja leomlott azon a felén, ahol még nem volt feltűzve, és ráhullott vállára,
- Tona, nézz jól a szemembe és ne hazudjál, mert a bőrödet is lepofozom az arcodról.
- Ne szoríts úgy! Juj!
Leonardo még erősebben megszorította azt a meztelen kart.
- Mit csináltál tegnap az autóban Gilli főhadnaggyal?
Antonella szemét-száját becsukta, elsápadt, arca kaján kifejezést kapott:
- Gilli főhadnaggyal? ... én? autóban? ... Elment az eszed!
Leonardo felfújta óriási mellkasát; annyira, hogy lihegni kezdett belé, mint egy fújtató.
- Annyit mondok, kicsikém... vagy felelsz szépszerivel, vagy...
- Ugyan, hagyj békében, te goromba! - kiáltott a lány és szabad kezével mellbe lökte apját.
Leonardo a lökéstől két lépést hátratántorodott, nekiütődött a diófa ágynak, mely megremegett. A leány egy kefét vett elő, a földhöz vágta és akkora dörömbölést csapott, hogy a cseléd az ajtóhoz futott.
- Mit akarsz, majompofa? - kiáltott rá a leány, - mi keresni valód van itt? Hallottad, hogy elmenj?
Leonardo, kissé megszelídülve, elkezdett vakaródzni és szétborzolta frizuráját, hogy olyan volt, mint a sündisznó. Érthetetlen szavakat dörmögött magában, azután megfordult, és míg leánya feldühödten járt-kelt, elkezdte a macskát simogatni.
- Hát jól van; szóval láttál az autóban; igen? Köszönöm! Elhiszel minden gazságot, amit ez a Gallerani kitalál! Különben, azt teszem, ami nekem tetszik! Nagy hasznom van belőle, hogy tisztességes vagyok, olyan apa mellett, mint te! Ha apácának mennék, akkor is csak Leopardo lánya maradnék!... Mi lelt? talán nem igaz, amit mondok?
Apja nem felelt semmit; csak azt a hulla-ábrázatát kapta meg újból, azt a fekete, görcsös arckifejezést, amely mindig elváltoztatta a vonásait, valahányszor lánya ilyeneket mondott neki.
- Mi lelt? - kérdezte ismét Antonella és bizonyos megbánással közeledett feléje. - Vedd tudomásul, hogy nagyon meg vagyok elégedve avval, ami vagyok, megértetted? Nem panaszképen mondtam, sőt... De azt sem engedem, hogy elhidd azokat a pletykákat, amiket rólam terjesztenek.
Leonardo nem nézett rá, csak a macska farkát húzogatta.
- Ó, papa... nézd csak, tudod ?... Hiszed nekem, vagy nem hiszed, hogy nem igaz? Haragszol azért, amit mondtam? ... Jól van, hát csak dühömben mondtam. Papa...
A macska meggörbítette a hátát, mint egy dromedár, és kéjes ásítással fogazatának egész tű-sorát megmutatta.
- Papa, légy szíves, gombold be az ingvállat. Szép karjait befűzte a finom csipke camisole-ba és hátat fordított apjának, hogy begomboltassa vele. De ez meg sem moccant, bár arca lassanként felderült.
Az előszobából Horác kezdett rikácsolni:
- Leves kész... Ó-ó-ó!... Tona! Tona! Óóó! Pa-a-pa!
Antonella háttal nekidőlt apja mellének s hátrahajtva arcát, amelyen ott nevettek pirosra festett ajkai, egy csókot nyomott durva arcbőrére.
Ez pedig vastag ujjaival elkezdte azt a hosszú sor apró gombocskát a gomblyukakba dugdosni.
II.
- Apád a fejébe vette, hogy tönkretesz, és ha te nem segítsz, nem marad más hátra, mint hogy egy golyót röpítsek a koponyámba.
A karosszék szélén ülve, előrehajolva figyelt a lány a kis lakás szalonjában; térdein tartotta a tiszt kardját, a bőr-kardbojttal játszott; át akarta szorítani a kosár nyílásain. Sötét, száraz ujjai párával vonták be a csiszolt fémet.
Egy napernyő, egy pár kesztyű, egy szalmakalap a fátyolba tűzött kalaptűkkel, hevert a zongorán; a könyöklőig lebocsátott függönyön át, mint szőke pornyaláb hatolt be a nap fénye. Antonella, hajának fekete hullámai alól szeretőjére emelte szilárd tekintetét; arcát meg sem mozdította.
- Mennyivel tartozol az apámnak?
- Tizenhatezer lírával... vagyis hát... sokkal kevesebbet adott, de ez nem határoz.
- És mikorra esedékes? - kérdezte, könnyedén megfeszített orrcimpával és az izgalomtól remegve, ami még szebbé tette.
- Ma, vagy jobban mondva, holnap. Apád ezúttal hajthatatlan volt, sejthető, hogy miért. Hallani sem akar a megújításról; határozottan kijelentette: Vagy megfizeti nekem két napon belül azt a tizenhat darab ezrest, vagy elmegyek az ezredeséhez és lefricskáztatom a vállzsinórját: válasszon.
- Én adhatok - szólt Antonella - kétezer lírát, ami félretett pénzem van, és egy pár ékszert, ha érsz evvel valamit.
- Á, bolondság! - vágta oda a főhadnagy és felugrott, hogy megpendült bele a sarkantyúja. - Most még csak az kellene, hogy veled fizettessem ki az adósságaimat!
Járkálni kezdett, vállát vonogatva.
- Amúgy se tehetnék velük semmit, mert én viszont ötszáz frankot sem bírok összekaparni.
- Nincs semmi barátod az ezredben, vagy a kaszinó urai közt, aki segíthetne?
A főhadnagy hüvelykujja körmét fogsorai közédugta és kezének rángásával egyet pattogtatott vele:
- Ez van, ni! - felelte.
Azután a tükör elé állt és előregörbítve magas termetét, elkezdte finom szőke bajuszát simogatni.
- Apád meg akarja velem járatni, de nem hoz rá szerencsét, ebben biztos lehetsz! Jól tudja, hogy nincsenek rokonaim, akikhez fordulhatok, és nincs rá módom, hogy előkerítsem ezt a pénzt; két lovam közül az egyik az ezredé, a másik megsántult a díjlovaglásnál és semmit sem ér. Passadonato sokkal tapasztaltabb ember, semhogy ne tudná, hogy egyedül csak akkor lehet rá kilátása, hogy esetleg fizetek neki, ha békében hagy. De nem: bosszút akar állni... és csak tegyen is amit akar; jobb így!
Miközben beszélt, a tükörben nézte magát, és gúnyosan nevetett saját arcába.
- Különben is meguntam már ezt a képtelen életet: holnap lepuffantom magamat és alá’szolgája.
Antonella a díványra dobta a kardot, felugrott, odament hozzá, megfogta egyik karját és egész testével a szeretőjéhez simult. Kissé alacsonyabb volt nála, de épp oly elegáns termetű: a férfi tiszta szőke, ö tiszta fekete, és mégis olyan hasonlóak egymáshoz.
- Ezt nem fogod megtenni! - kiáltotta határozottan és fájdalmasan.
- Ó, szívem, csak nem tételezed fel egy magamfajta emberről, hogy tréfából mond ilyeneket!
- Egyébiránt ma este úgyis beszélek vele.
- Akkor nem ismered az apádat; még rontod a dolgot.
Egyik kezét a leány vállára tette, a másikkal elkezdte a haját simogatni.
Ne beszélj vele, ne szólj neki semmit, evvel még jobban elárulnál minket és jobban feldühítenéd. Inkább: ígérd meg, hogy nem szólsz egy szót sem. Nem, Antonella; csak egy mód van itt: az, amit én ajánlottam... És gondold meg, hogy holnap már késő lesz. Ha akarsz rajtam segíteni, segítsz, ha nem, úgy Isten neki...
A leány lehorgasztotta fejét és nem szólt; leporolta a blúzát, amelyre egy kis hamu hullott.
III.
A Maiocchi-kávéház füstös szobájának mélyén Passadonato kártyázott. Amennyire nyájas modorú ember volt előkelő klienseivel, olyan utolsó paraszttá vált, amikor ezen az uzsorás-tanyán játszott. Pénzének fölényével rá akart feküdni az egész társaságra, és amellett nem vette észre, hogy ez a ravasz népség már évek óta őt aknázza ki és hogy sokan abból élnek, hogy vele kártyáznak. Ha veszített, Passadonato feldühödött és haragját rettentő káromkodásokban, botrányos jelzőkben tombolta ki, vad ökölcsapásokat mérve a dülöngő asztalra. A többiek tűrték ezt az őrjöngést, mert tudták, minél többet őrjöng, annál többet vészit.
Passadonato azt képzelte, hogy kitűnően ért a lovakhoz: lóversenyről-lóversenyre futkosott, trénerek, zsokék között sürgölődött, a totalizatőrök előtt hadonászott a jegyek garmadájával, izzadva, mint egy hordár, káromkodva, mint egy pogány, és ritkán tért haza megkopasztatlanul. Passadonato eljárt minden játékbarlangba, minden labda-match-re, akárhány baszk labdajátékos-, vagy biliárd-verseny helyiség nyílt meg a város hírhedt éjjeli helyein: azt hitte, hogy tizenhárom-próbás szakember, és mindenütt csak veszített. Ezenkívül megvolt az a gyengéje, hogy sohasem vallotta be a veszteségeit, sőt jónak látta, hogy mindig nyereségekkel dicsekedjék el, hadd irigykedjenek az ismerősök; de a veszteség napjaiban mindig elárulta savanyú arca és puskaporos hangulata.
Szóval ambíciói voltak, szeretett uralkodni, szerette, ha udvaroncok veszik körül; és jóllehet üzleti dolgokban nagyon nyitva tartotta a szemét, azért, ha valakinek sikerült a rokonszenvét megnyerni, gyenge oldalánál megfogni, hiúságának hízelegni, az gyakran megfejhette az öreget, még ha nem is volt kéznél valami megbízható kezes, amint ez éppen Gilli főhadnagy esetében is fennállott.
Ez a Maiocchi-kávéház éjjel-nappal állandó találkozóhelye volt az uzsorásoknak, kereskedőknek, ügynököknek, bérlőknek és alkuszoknak: mindegyikkel vele voltak kísérőik, közvetítőik, úgy hogy a legkorábbi reggeli óráktól késő éjjelig a legmozgalmasabb élet pezsgett odabenn.
Passadonato pókert játszott négy másik uzsorással; körülöttük egész raja a nézőközönségnek, mely suttogva kommentálta egymás közt a játékot.
Leonardóval szemben ült az az úr, akit Tinónak neveztek el, mert kistermetű volt, de kerek és kövér, olyan ijedt képpel, mint a borjúé, ha a vágóhidra viszik; ott volt az is, akit Szakácsnak hívtak, mert ezt a mesterséget űzte, mielőtt, hogy úgy mondjam: szegre akasztotta a fehér sapkát. Egy másiknak neve Lanfranchi volt, de Szenátornak hívták ünnepélyes külsejéért, melyet hosszú, szürkülő szakállának köszönhetett, és drámai hangjáért, amelyet hajdani színész-aspirációi korából tartott meg. Végül a negyedik Clementi volt, gúnynevén Don Clemente, mert ráfogták - bizonyára alaptalanul - hogy uzsoraüzletéhez a tőkéje egy kanonoktól származik.
- Galera, menj innen, mert elijeszted a szerencsémet! - szólt már harmadszor Leonardo. És Gallerani felkelt. Mikor megint osztottak és Leonardo ütés nélkül maradt, dühében széttépte a kártyacsomót és a hulladékot köröskörül szétszórta.
- Ezt te fogod megfizetni! - szólt a Tinó, repedt hangocskáján. - Mintha nem elég drágán számítaná fel a gazda a pinkapénzt.
- Jól van, te poloska! - felelte Passadonato - megfizetem, és veszek neked egy skatulya pasztillát is, hogy megerősödjék ez a szúnyog- hangod!... Különben te képes volnál azt is eladni.
A nézőtér nevetett, ami Passadonato hiúságát csiklandozta. Mikor meghozták az új kártyacsomagot, Don Clemente osztani kezdett: meg sem keverte a kártyákat. A szenátor hallani sem akart erről: nem lehessen tudni
jelentette ki és érvényteleníteni kívánta az osztást. Don Clemente a legnagyobb nyugalommal osztott tovább. A Szenátor kétszer- háromszor végigsimította a szakállát, egy ötvenlírás jeton-t tolt előre és baritonhangján bejelentette: Kezdek. A Szakács tartotta a játékot.
- Ha a Szenátor a szakállát simogatja, ez azt jelenti, hogy nincs semmi nála - adta le véleményét Passadonato; - játsszunk százötvennel.
És úgy vélve, hogy evvel jobban megfélemlíti az ellenfeleit, elővett tárcájából három ötvenlírást és betette a tálba jeton-ok helyett. Azután ráütött öklével a duzzadó pénztárcára és maga mellé készítette az asztalra, mintha várná, mi fog vele még történni.
- Tartom százötvennel - felelte a Tinó repedt hangja.
- Ha van full-od, jobban tennéd, ha passz-t mondanál, vagy bemondanád a bukást! - tanácsolta Leonardo.
Lanfranchi, szakállát megsimítva, megszólalt bariton hangján:
- Játszom százötvennel.
A Szakács pedig, hosszas habozás után jobbnak látta passzolni. Amikor a skarthoz, azután a második osztáshoz jutottak, Lanfranchi, szakállát simogatva nyugodtan szólt: - Egy cheap!
Passadonato, aki azt hitte, tudj’ Isten milyen ravasz dolgot csinál vele, meg sem nézte a kártyát, amit kihalászott, hanem fogta a nagy pénztárcát, az asztal közepére dobta és felkiáltott:
- Még négyszázat!
A Tinó, akinek legelőbb kellett volna felelnie, tátva felejtette a száját, elkezdte a kártyáit körbe mutogatni a nézőknek, aztán mormogott valamit, közel húzta a széket az asztalhoz, majd hátrább lökte, megszámlálta, mennyi pénz van a zsebében, és ismételgette repedt hangján: - Négyszáz líra?... négyszáz líra?
Passadonato vörös lett, mint a paprika, de a nézők közül, akik feszülten várták a fejleményeket, sokan sápadtak voltak. Egyikük megrántva a Tinó kabátját, taglejtésekkel magyarázta, hogy bemegy a játékba száz lírával, csak tartsa a Passadonato tétjét. De ez észrevette és olyan éktelen káromkodást vágott ki, hogy a szerencsétlen flótásra mint az áradat zúdult rá; elnevezte rongyszedőnek, betörőnek, júdásnak, piócának, faggyúrágónak, és nem bírt a névsor végére érni.
A Tinó felállt, de talpon még alacsonyabb volt, mint mikor ült.
- Már határozzál végre, halzsírképű! - kiáltott rá Passadonato, az asztalra támasztva karjait, és odavágta a tárcáját a jeton-ok közé. Elképedt, nagy csend állott be. A Tinó ebben a pillanatban a repedt hangocskáját is elveszítette, csak valami siránkozó ciripelést hallatott, mint a skatulyába zárt prücsköt.
Kvártom van és passz... mert félek a Szenátortól.
- Menj a pokolba! - kiáltott fel Passadonato - és a Szenátorhoz fordult.
Ez háromszor megsimogatta a szakállát, aztán baritonhangon megszólalt:
- Úgy látom...
Passadonato eldobta a kártyáját, egyet rúgott az asztalba, összeszedte a jeton-okat a százötven lírával, a Szenátor elé dobta, zsebre tette a tárcáját, begombolta a kabátját és tompán mondta:
- Nem játszom tovább.
Don Clemente nevetett, a Szenátor pislogott, a Szakács a hasát kenegette, a Tino, visszanyervén repedt hangocskáját, vég nélküli magyarázatokat tartott egy csoportnak, Galera veszekedni kezdett avval, aki felajánlotta a Tinónak, hogy száz líráig részes lesz vele.
- Hagyd azt a koszost! - szólt Passadonato nagylelkűen.
- Ki a koszos? - pattant fel az, akit elevenén találtak.
- Koszos, tányérnyaló! - vágott vissza a másik, amint látta, hogy felé jön zsebre tett kezekkel - én mondom, Passadonato, aki fütyül rá, hogy négyszáz lírát vészit, mert egy koszos és tányérnyaló, mint te vagy, elrontja a játékot!
- Csak annyit mondok, hogy mérsékelje kifejezéseit!
- Pa-pa-pa... a kis széllel-béllelt! Ha el nem hallgatsz, úgy kupán váglak, hogy menten visszaváltozol spiclivé, ami voltál, mielőtt sipistává lettél!
Galera megfogta Leonardot egyik karjánál, másvalaki a kis széllel béleltet vette gondjába, de ez, akinek a spiclit vágták szemébe, neki vörösödött és olyan hangosan ordította, hogy az utcára is kihallatszott:
- Inkább legyen valaki spicli, mint hogy a lányát odaadja balek-felhajtónak.
Passadonato akkorát ugrott, hogy Galera harmadmagával sem bírta tartani, rárontott ellenfelére és lábával, öklével úgy megdolgozta, hogy a földre rogyott, mint valami üres zsák. A felborított asztalok közt edény, palack, pohár összetört, az emberek gomolyban tolultak utánuk, hogy lefogják Passadonatot, aki se látott, se hallott, csak csapdosott jobbra-balra. Sikerült kivezetniük, miközben a kávés a személyzetével lehúzogatta a redőnyöket.
IV.
Galera vezette haza, karonfogva, és nagy kíméletességgel beszélt hozzá.
Az éjszakai friss levegőn elpárolgott a haragja és komoran, görnyedten, bágyadtan ment, mint egy szegény öregember.
- Hallottad, Galera? És te tudod, mi mindent tettem ezért a leányért!
- Tudom, tudom, Leonardo... De ne törődjék vele. Pimaszságok, amiket az a spicli-pofa eszelt ki.
- Tönkre teszem azt az embert! Tudod-e?
- Jól is fogja tenni.
Így beszélgetve eljutottak a háza kapujához.
- Mondd, Galera, ha szükségem volna rád, lehetne rád számítanom?
- Hogy az ördögbe ne?
Passadonato gonosz szemeit rászegezte.
- Még ha valami nagy disznóságról volna is szó?
- Hogyne!
- Köszönöm.
Betette a kulcsot a kulcslyukba és eltűnt a sötétben.
Antonella, aki ébren volt, hallotta feljönni. Ült az ágyában; paplanja alá bujt és behunyta a szemét. Hallotta, amint az előszobában felakasztja a felöltőjét, és amint Horác felébredvén, szárnyaival csapkod és kiáltja:
- Jó éjt paaapa...
Az ő szobája nem volt messze apjáétól, csak a keleti szalon volt közbül.
Apja a szokás embere volt; minden este amikor hazajött, elsősorban a papagáj itató vályúcskáját töltötte meg vízzel, miközben ez százféle becézgetéssel és hálálkodással kívánt jó éjt; innen a konyhába ment, hogy egy poharat vörösborral töltsön meg, amelyet bevitt a szobájába és vetkőzés közben ürített ki, hogy könnyű álma legyen tőle. Azután fogta a gyertyát, gondosan bezárta leánya szobáját, megnézte, csendesen alszik-e, néha egészen odament az ágyhoz, hogy jobban lássa, megcsókolta és nyugodtan tért vissza. A szobájában egy nagy kulcscsomót vett elő, kinyitotta a kasszát, mely a nagy duplaágy jobboldalán volt beépítve a falba, vagyis azon az oldalon, amelyen tizenöt évvel azelőttig boldogult felesége aludt.
A hálószekrényen ébenfakeretben ott volt egy régi arcképe; egy nagyobb arckép bársonykeretben a fiókos szekrényen állt, fölötte a falon aranyozott fakeretben szénrajz-arcképe függött.
Tehát kinyitotta a kasszát, ingben leült az ágynak arra a szélére, amely boldogult élete párjáé volt, és felnyitván a terjedelmes pénztárcát, részletes napi számadást csinált. A nyereséget és költségeket feljegyezte egy öreg lajstromba, elrakta azokat a váltókat, amelyek még pihenhettek egy kicsit, beletette a tárcába azokat, amelyek másnap sorra kerülnek, és miután kihörpintgette a bort, bezárta a kasszát, körülcsoszogta papucsában a szobát, a matrac alá dugta az irdatlan pénztárcát, elfújta a gyertyát, a paplan alá bujt és elaludt.
Uzsorás volt, pénzét véres kamatra adta ki, utálatosan nyerészkedett a gazdag embereken, de amint a gyertyát kifújta, szinte becsületes embernek érezte magát, és békés szívvel aludt el, mert ott volt az ő édesen alvó leánykája, aki az ő számára az egész világot jelentette, aki bársony kacsójában tartotta az ő szenvedélyes szívét.
Tizenöt év óta volt özvegy és nem akart újra házasodni, hogy mostohát ne hozzon a nyakára. Alig nyolc éves korában maradt az ő karjai között; szép volt, mint egy bimbó, csicsergő, mint egy kis veréb. Ez az ember, aki csak gőgös urakkal érintkezett, akik megvetették, vagy kétes egyénekkel, akik előtt résen kellett lennie, - barátai nem voltak, mivel az uzsorásnak nem is lehetnek barátai, és nem szeretett mást, mint a nyerészkedést, mivel kétfélét nem lehet igazán szeretni - : most, hogy egyszerre egyedül találta magát üres házában evvel a kis teremtéssel, őhozzá menekült érzelmeinek melegebb és elevenebb részével, amelyet brutális életében nem nyütt és nem fecsérelt még el. És ez az ember, aki elfelejtette, hogy családja is volt, aki alig tekintette a feleségét többnek, mint cselédjének, az embereket alig többnek, mint megannyi uzsorásnak: szeretni kezdte ezt a kis leánykáját szenvedélyes és féltékeny szeretettel, úgy hogy egész életének egyetlen értelmét, a pénzkeresés célját, lelkiismeretének megkönnyebbülését benne találta.
Ha egy kicsit köhögött, saját kezével vetkőztette le, fektette ágyba, takarta be állig; mesélt neki, hogy nyugodtan maradjon, paprikajancsikat gyártott neki, vagy ugrált a szobában, hogy megnevettesse. Közben pedig három-négy orvosért is szalasztotta a cselédet, a város legdrágább és leghíresebb doktoraiért, hogy gyógyítsák meg neki azt a gyereket, ahogy egy herceg leányát gyógyítják.
Nem hitt sem Istenben, sem ördögben, de ha a lánya megbetegedett, még misére is elment.
Így növekedett Antonella; szeszélyes volt, mint egy kis majom, kényes, mint egy kis grófkisasszony, indulatos, mint az alsó népréteg gyermeke. Ambíciója volt az öregnek, hogy az első szabónőkkel ruháztassa; ékszereket rakott rá, amelyek nem is illettek hozzá, és ez az ember, aki alig bírt egy üzleti levelet megfogalmazni, fejébe vette, hogy az ö lánya zongorázni fog, franciául fog beszélni és akvarelleket festeni, holmi nagy virág-szörnyeket, amelyeket ő egy Tizián-képnél is többre becsült. Amikor, ünnepnapokon, együtt mentek sétálni, vagy ünnepélyeken ott állt vele a színház földszintjén, nem volt arszlán, aki úgy parádézott volna a hölgyével, mint Passadonato a leányával.
Most pedig már gazdag volt, szolid vállalatokba fektette a pénzét, volt vidéken egy villája, néhány hektárnyi termékeny földdel; ha egyedül állt volna, szívesen lemondott