Esti dal
()
About this ebook
Reviews for Esti dal
0 ratings0 reviews
Book preview
Esti dal - Florence Barclay
Florence L. Barclay
ESTI DAL
fordította:
Pogány Kázmér
BUDAÖRS, 2017
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-398-042-1 EPUB
ISBN 978-963-398-043-8 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017
© Bujtor Béla, 1972
a mű eredeti címe: Rosary
első kiadás: 1909
a borító Bujtor Béla (1933 - 2013)
felvétele részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
I.
A hercegnő
Az angol nyári délutánok békés csendje terült el az overdenei park fölött. Rezgő napfény és megnyúló árnyék váltakozott a pázsiton s a nagy cédrusfa alja biztatóan hívogatta a friss, hús levegőre vágyó embert.
A dísztelen, erős, tömör, ódon kőház tágas termeket és korlátlan kényelmet sejtetett; kívülről évtizedes repkény, magnóliafák és visztária takarta el a határozottan csúnya épületet. Csupasz falait most elborította a zöld levelek, fehér virágok köpenye s a piros szirmok zuhataga.
Az épület egész hosszában terasz futott végig, mely az egyik végén üvegházba, a másikon madárházba nyílt. Közönkint széles kőlépcsők vezettek le a teraszról a pázsit rugalmas, lágy füvére. Túlnan hatalmas park álmadozott; a bütykös, öreg fák körül félénk barna őzek tanyáztak; a fák között szeszélyesen meg-megcsillant a folyó s mint keskeny ezüstszalag, kecsesen kanyarodott tova a hosszú fűszálak, a gólyahír és a százszorszép tömegében.
A napóra négyet mutatott.
A madarak már elcsöndesedtek. Az enyhén ringó levelek közt csicsergés, csiripelés, trillázás már nem hallatszott. A csönd szinte nyomasztónak tetszett. Az egész tájon az egyetlen ragyogó színfolt egy nagy vörös papagáj volt, amely a cédrusfa alatt állványán szunyókált.
Hirtelen ajtónyitás zaja hallatszott Egy furcsa, öregecske nő lépett ki a teraszra, végigment rajta, jobbra fordult s eltűnt a rózsás-kertben. Meldrum hercegnő ment rózsát szedni.
A Viktória-korszak elején divatos «gomba-kalap»-ot viselt, melyet jellegzetes, méltóságteljes álla alatt két fekete szalag kötött össze; vállaira bő hollandi köpeny borult, nagyon rövid tweedszoknya volt rajta és csatos cipő. Kezét lovagláshoz való kopott kesztyű takarta; karján fából való kosarat, kezében pedig nagy ollót cipelt.
Egy mókás öreg úr egyszer azt jegyezte meg, hogy ha jótékonyságra hajló ember olyankor találkozik Meldrum hercegnővel, amikor kertjéből vagy a majorsági udvarról tér vissza, kedve támad garast nyomni a kezébe. De ha ezzel magára vonja a hercegnő figyelmét s a hercegnő ránéz, ebben a pillanatban nincs köszönet. Az egyetlen okos tennivaló ilyenkor, ha porba omlik előtte, hogy a hercegnő lábbelije kedvére taposhasson rajta. A hercegnő ezt örömmel meg is tenné, aztán jólelkűen meghallgatja a mentegetődzéseket és megtartja a garast, hogy megmutathassa ismerőseinek, amikor az esetet elmeséli.
A hercegnő egyedül élt és sohasem vágyódott rokonok és ismerősök állandó társasága vagy valami fizetett alkalmazott mosolyai és hízelgése után. Halványképű leánya, akit mindig fitymált, férjhez ment; szép fia, akit rajongva kényeztetett, korai halállal halt meg, pár évvel apjának, az ötödik Meldrum hercegnek, Tamás hercegnek halála előtt. A herceg, mint a hercegnő gyakran emlegette, hirtelen és igen stílszerű módon költözött el az élők világából; hatvankettedik születésnapján ugyanis vadászöltözetének vörös pompájában, fekete sapkában, bivalybőr lovagló-nadrágban oly könyörtelenül hajszolta neki kancáját egy áthághatatlan sövénynek, hogy a ló hirtelen megtagadta az engedelmességet, mire Meldrum Tamás herceg egy répaföldre zuhant, ép a feje tetejére s meg se mukkant többé.
A zajos és lázas élet ekkor hirtelen megszűnt s a hercegnő környezete teljesen megváltozott Eddig tűrnie kellett azokat a kedélyes jó cimborákat, akiket a herceg házába csődített; vagy vendégül kellett látnia saját ismerőseit, akiknek el-elpanaszkodott Tamás úrról s akik szívesen eltűrték Tamás úr hibáit a hercegnő iránti barátságból és a gyönyörű Overdeneben talált szórakozások kedvéért De a hercegnőnek már ekkor sem telt kedve az ilyen mulatságokban; mert bár csiszolatlan durva gyémánt-darabnak látszott, ereiben a legkékebb vér folyt; és bár modorából nem hiányzott bizonyos hirtelenkedő érdesség és a mások érzéseivel való nem-törődés - ami a magas rangú öreg hölgyeknél elég gyakran előfordul, - szíve igazi nemes szív volt s mindenki bízhatott abban, hogy komoly pillanatok idején a hercegnő úgy beszél s úgy cselekszik, ahogy igazán illik. A megboldogult herceg beszédmódja gyilkos és modora még a György-korszakból való volt. Miután a herceget pihenőre helyezték a szokatlanul csöndes ősi sírboltban - «nem illik ez a sírbolt szegény, drága uramhoz, jegyezte meg a hercegnő, - «szinte megvigasztal az a tudat, hogy az én jó uram tulajdonképpen nem itt van - a hercegnő körültekintett és kezdte észrevenni Overdene szépségeit s az ott való élet lehetőségeit. - Eleinte megelégedett a kertészkedéssel, madárházat építtetett s körülvette magát mindenféle csodálatos madárral és állattal; ezekre öntötte ki érzéseit, melyeket az utóbbi években nem pazarolhatott senkire.
De idők múltán a vendéglátásra való természetes hajlama, mások gyöngéinek tréfás megítélése s a maga hibái védelmének sajátos gyönyöre arra vezette, hogy Overdeneben egymásután adja az estélyeket, amelyek csakhamar a különböző szórakozások valóságos Liberty-áruházává váltak. Ezeken az estélyeken az ember mindig olyanokkal találkozott, akiket már régóta kívánt látni, mindenki könnyen meglelte kedvenc szórakozását, nagyszerűen étkezhetett, pompás szobát kapott s általában a nyár legideálisabb napjait, a tél legvidámabb estéit élvezte az overdenei házban, ahol sohasem volt terhére senki, jöhetett-mehetett, amikor akart s mindent fűszerezett az a kellemes, ingerlő tudat, hogy sohasem lehetett előre látni, mit mond, vagy mit tesz a hercegnő legközelebb.
A hercegnő háromféleképen osztályozta vendégeit: a «bogarasok», a «mindennapiak» és a «legjobbak» társasága. Ép a legjobbak társaságát készült fogadni azon a szép júniusi napon, amelyen a szokatlanul hosszúra nyúlt szieszta után felszerelte magát kerti készségeivel és rózsát ment szedni.
Miközben végigtipegett a teraszon s belépett a rózsáskertbe vezető kis vasajtón, Tommy, a vörös papagáj kinyitotta egyik szemét s figyelte úrnőjét; hangos csókot cuppantott feléje, majd amire a hercegnő az ajtóhoz ért és eltűnt, nevetett magában, aztán aludt tovább.
Szelíd állatjai közt Tommy volt a hercegnő kedvence. Egyedül ezzel tett engedményt saját beteges érzékenységének. A herceg elvesztése után fölöttébb lehangolónak találta, hogy csupa változatlanul édes, hódoló férfihangot hall maga körül. Ha a főinas néha dörmögött volna vagy a jószágkormányzó valami barátságtalan megjegyzést tett volna, a hercegnő tán felvidul. De úgy szinte állandóan komor fásultság borult lelkére, mígnem egy madárkereskedő hirdetésében egy jeles papagájról olvasott, melyről a kereskedő azt állította, hogy kitűnően beszél s ötszáznál több szava van.
A hercegnő azonnal beutazott a városba, elment a madárkereskedőhöz, meghallgatta a papagái/ szavait és kiejtését, nyomban megvásárolta az állatot s vitte haza Overdenebe.
Az első este Tommy haragosan ült új, nagy állványa rúdján s vonakodott ötszáz szavából csak egyet is kiejteni, bár a hercegnő az egész estéjét a hallban töltötte s mindent megtett, hogy szavát vegye. Először melléje ült; azután egy távoli sarokba húzódott; majd letelepedett az ellenző mögé a karosszékbe; aztán hátat fordított az állványnak, könyvet vett kezébe s úgy tett, mintha észre sem venné a papagájt; végül átható tekintettel szembe nézett vele. Tommy, valahányszor úrnője a búvóhelyéről előkerült, csak berregett egyet, vagy ha a nyugtalannak látszó főinas vagy az ideges második inas sietve átment a halion, a hangos csókok egész záporát zúdította utánuk, aztán hasbeszélő kacajrohamokba tört ki. A hercegnő már-már kétségbeesve halk súgással emlékeztette a szavakra, amelyeket a boltban kimondott; de Tommy csak pislogott vagy a fejét kapargatta karmaival. A hercegnő mégis örömét lelte a madár üde, vörös színében, a vásárt csöppet sem bánta meg s reményekkel telve tért pihenőre.
Másnap reggel a hallban söprögető cselédlány, a leveleket osztályozó második inas s a reggelire hívó gongot ütögető főinas kétséget kizáróan meggyőződött arról, hogy a jóleső éjszakai pihenés visszaadta Tommynak teljes beszélő-képességét. Amikor tíz perccel a gong búgása után a hercegnő leballagott a lépcsőn, Tommy haragosan rázta szárnyait s ezt rikácsolta: «Gyere ide, öreg frajla, gyere ide!» A hercegnő hónapok óta nem ment oly jókedvűen reggelizni, mint aznap.
II.
A tiszteletreméltó Jane kisasszony
Az egyetlen rokon, aki félig-meddig megosztotta a hercegnő otthonát, unokahúga és egykori gyámleánya, a tiszteletreméltó Champion Jane volt. Ez a megosztás csak annyira terjedt, hogy Jane kisasszony meghívás nélkül toppanhatott be Overdenebe vagy a londoni Portland téri palotába; jöhetett, amikor akart, maradhatott, ameddig jólesett s elmehetett, ha jónak látta. Atyja halála után, amikor Norfolkban töltött magányos leányélete véget ért, szívesen viselte volna a hercegnő mellett a házi kisasszony szerepét. De a hercegnő nem kívánta, hogy lánya legyen; egy határozott nézetű, kemény hátgerincű, szép termetű, mindennapi arcú leány pedig a hercegnő előtt különösen nem látszott kívánatosnak. Ennélfogva értésére adta Jane kisasszonynak, hogy jöhet, amikor akar, maradhat, ameddig akar, de azért ő is ép olyan vendége, mint más.
Ez azt jelentette, hogy tetszése szerint járhat-kelhet és nem felelős nénje vendégeivel szemben. A hercegnő teljesen maga gondoskodott társaságáról.
Champion Jane a harmincadik évben járt. Valaki, aki egyszer a lelkébe látott, tökéletes szépségű, de köznapi külsejű nőnek írta le. Férfi azonban még nem nézett a lelkébe s nem láthatta Janet egész tökéletességében. Pedig egy boldog, elvakult szerelmes számára, aki szemet hunyt volna arca köznapiságán, erős, nagy alakján, Jane a földet is mennyországgá változtatta volna. Közel vitte volna és megértette volna vele lényének csodás asszonyiságát, megismertette volna gyöngédségének bőségét, mely szívében lakott, szerelme hajlékának áldott, vigasztaló melegét, érzéseinek tökéletes mélységét s azt a csodás örömet, melyet a vele való házasság egy okos férfi számára jelentett. De addig nem akadt útjába vak férfi, aki mindezt víziószerű tisztánlátással észrevette volna. Úgy látszott, Jane-nek örökre az marad a sorsa, hogy a második helyet töltse be ott, ahol az elsőt is kitűnően betöltötte volna.
Volt koszorús leány esküvőkön, ahol a bájos mennyasszonyok felszínesen kedvesek voltak ugyan, de kevés volt meg bennük ama jeles asszonyi tulajdonságokból, melyekkel ő gazdagon fel volt ruházva.
Keresztanyja volt barátai gyermekeinek, ő, akinek anyasága maga lett volna a csodálat és méltóság.
Pompás hangja volt, ám szépség nem párosult ezzel s így alig vettek róla tudomást; zongorán tökéletesen játszott, de rendszerint csak arra használták, hogy mások énekét kísérje.
Egyszóval Jane egész életében csak másodrangú helyet töltött be s nagyon meg volt így magával elégedve. Sohasem tudta, mit tesz az, feltétlenül elsőnek lenni mások mellett. Még gyermek volt, mikor anyja meghalt s így még homályosan sem emlékezett vissza az anyai szeretetre, az anyai gyöngédségre, melyet ő maga igyekezett néha gyakorolni, bár sohasem ismerte.
Anyja komornája, egy hűséges, alázatos nő, akit úrnője halála után csakhamar elbocsátottak, körülbelül tizenkét évvel utóbb véletlenül Jane-ék szomszédságába került s egy napon abban a reményben, hogy talál ott valakit, aki emlékezik rá, látogatást tett a kastélyban.
Tea után, mikor a Fräulein és Jebb kisasszony már a szobájukba vonultak, felbátorkodott a tanulóterembe, hogy láthassa Janet. Szíve tele volt emlékezéssel az «édes babá»-ra, akire ő és drága úrnője egykor annyi szeretetet és gondosságot pazarolt.
Egy magas termetű, köznapi arcú, nyílt, fiúsmodorú leány fogadta meglehetős zavarba ejtő modorban. Mint a komorna később elmesélte, «amíg vele beszéltem, egy gyűjteményt rendezgetett. Ez kezdetben megakasztotta a jó Sarah emlékezéseinek áradatát, melyet pedig lenn a házmester szobájában szabadjára bocsátott. Könnyes szemekkel nézett körül a szobában s megjegyezte, hogy még jól emlékszik, ennek a szobának tapétáját is megboldogult, drága jó úrnője választotta ki s roppant nagy volt az öröme, mikor az ölbeli kis Jane észrevette a tapéta rózsáit s kapkodott utánuk. «Ha érdekli, kisasszony, meg is mutathatom, melyik rózsacsokor után nyúlt először.
Még mielőtt Sarah látogatása véget ért volna, Jane sok olyat megtudott, amiről nem is álmodott; többek között, hogy anyja meg szokta volt csókolni kis kezeit, «ó, de hányszor megcsókolta, kisasszony; elnevezte rózsaszirmoknak s elárasztotta csókjaival».
A gyermek éppenséggel nem lévén hozzászokva ily meleg érzések megnyilatkozásához, lenézett saját, kissé formátlan, barna kezeire s nevetett, mert fölöttébb szégyellte, hogy valami szokatlan érzés fojtogatja torkát s szempillái mögött furcsa kis könnyek égnek. Ilyenformán Sarah azzal a benyomással távozott, hogy Jane kisasszony meglehetős szívtelen hölgy. De a Fräulein és Jebbie meglepetve tapasztalták, hogy ettől a naptól kezdve Jane kisasszony kezei, melyekre oly sokszor volt okuk panaszkodni, mindenkor kínosan tiszták voltak; és születésnapja éjszakáján, mikor a nyugalmas sötétben nem volt oka szégyenkeznie, a magára maradt gyermek takarója alatt megcsókolta saját kezeit s megpróbálta elképzelni, mennyi gyöngédség lehetett holt anyja ajkainak érintésében.
Évekkel utóbb, amikor a saját úrnője lett, első dolga az volt, hogy hirdetés útján felkutatta Matthews Saraht s belső cselédjének szerződtette olyan fizetéssel, amelyből a derék asszony szükség esetén kellemes életjáradékot is biztosíthatott volna magának.
Jane ritkán látta atyját, aki nem tudta neki megbocsátani először azt, hogy leánynak született, amikor ő fiút kívánt; másodszor, hogy ha már leánynak született, nem anyja szépségét, hanem apja csúnyaságát örökölte. A szülők, elég botorul, többnyire nem látnak igazságtalanságot abban, ha haragszanak sarjadékaikra azért, mert jellemben és külsőben olyanok, mint ők s e vonásaikat tulajdonképp szüleitől örökölték.
Jane gyermekkorának hőse, kislánykorában pajtása, érettebb éveiben benső jó barátja a nála tíz évnél idősebb Brand Deryck, a falusi iskola igazgatójának fia volt. De még e benső baráti viszonyban sem érezte soha, hogy a fiú érdeklődése egyedül őt illeti. Mint orvosnövendék, a fiatal Deryck otthon, a vakációk alatt, többet törődött anyjával és hivatásával, mint a magányos kislánnyal, akinek hűsége tetszett neki s jelleme és eredeti szellemi fejlődése érdekelte. Utóbb Deryck nőül vett egy csinos leányt, aki annyira különbözött Jane-től, amennyire nő nőtől csak különbözhet; de azért barátságuk továbbra is fönnmaradt, sőt kimélyült; és most, amikor Deryck a legkitűnőbb orvosok sorába került, munkájának méltánylását a lány részéről, céljainak és törekvéseinek Jane részéről tapasztalt megértését többre becsülte, mint a királyi kitüntetést, mely legutóbb érte.
Champion Jane-nek a rangjabeli nők közt nem voltak igazi barátnői. Magányos leányságában annyira kifejlődött benne a saját magával és másokkal szemben való föltétlen őszinteség, hogy alig tudta megérteni és elviselni a társaság szereplőinek kicsinyes fondorkodását s a saját nemének mindennapi gyöngeségét. Azok a nők, akikkel szemben különös jóindulatot mutatott - s ilyenek sokan voltak - jelenlétében hálás csodálattal viselkedtek vele szemben, de félénken hallgattak, ha valahol Janet szapulták.
Ám barátja volt sok, különösen az egyetemről kikerülő ifjak társaságában, akik rendkívül jó pajtásai voltak. Ezek a csinos legénykék leveleikben leírták neki kollégiumi életüket s bevallották olyan gondjaikat, amiket még álmukban sem osztottak volna meg anyjukkal. Jane jól tudta, hogy őt a fiúk egymás közt «öreg Jane»-nek, «édes Jane»-nek, «drága jó Jane»-nek nevezik, de z meg volt arról győződve, hogy tréfálkozásuk ártatlan, vonzalmuk őszinte s ő maga mindezt a saját érzéseinek bőséges gazdagságával viszonozta.
Champion Jane most véletlenül hosszabb ideje Overdene-ben időzött s ezen a nyári délutánon, mialatt a hercegnő a kertben rózsát szedett, golfot játszott egy fiúval, akit valamiért régóta meg akart pirongatni. De miként Jane utóbb megállapította, az ember nem végezhet tisztességesen a pirongatással, ha nagyon szereti a golfot és olyan valakivel játszik, aki hasonlóképen lelkes barátja ennek a sportnak s aki a golf-pályára menet egyre azt magyarázza, hogy a legutóbbi játéknál hányszor ütötte lyukba a labdát, visszamenet pedig élvezettel beszéli meg még egyszer, hogy kellett volna most játszani.
Ilyenformán Jane-nek az a szándéka, hogy kioktassa az ifjút, kudarcot vallott. De este, a dohányzóban, az ifjú Cathcart elmesélte néhány jó barátjának a játék egész lefolyását és megjegyezte:
- Az öreg Jane nagyszerű egy nő! Képzeljétek! Hetet csinált háromban s még csak nem is beszélt róla. Jókedvemben elhatároztam, hogy többé nem küldök virágot Toutounak. Vigye el az ördög! Az ember egy olyan napon, amikor a tiszteletreméltó Champion Jane-nel golfozott, nem szívesen gondol arra, hogy néha táncosnőkkel mulat végig pezsgős vacsorákat. Úgy üti el Jane a labdát, hogy röpül, mint a puskagolyó, ha pedig a magasba röpíti, az ember azt hiszi, fecske száll a levegőben. Háromszor megvert s egy szóval sem tett erről említést. Istenemre, az ember csak tiszta lelkiismerettel foghat kezet ezzel a nővel.
III.
A meglepetés
A napóra fél ötöt mutatott.
A csend órája, úgy látszott, már elmúlt. A madarak újból csicseregni kezdtek s a szomszédos erdőben rövid időközökben kakukk hallatta szavát.
A ház hirtelen ismét föléledt. Ajtók nyíltak és csukódtak. A Meldrum-család szeder- és ezüstszínű libériájában két inas jött le sietve a teraszról összehajtható teaasztalokkal, melyeket a cédrusfa alá, a gyalulatlan tölgyfaasztalok mellé állítottak. Az egyik inas nyomban visszatért a házba; a másik künn maradt s hószínű abroszt terített az asztalokra.
A papagáj felébredt, kiterjesztette szárnyait, kettőt csapott velük, aztán fészkelődni kezdett állványán s minden figyelmét az inasra fordította.
- Vigyázz! - rikácsolta hirtelen a főinas hangján, midőn az egyik asztalterítő, melyet az inas túlságos gyorsan vetett az asztalra, lelebbent a fűre.
- Fogd be a szád! - kiáltotta a fiatal inas indulatosan; majd az asztalterítővel kissé megcsapta a madarat, aztán ijedten a rózsáskert felé pillantott.
- Tommy egrest akar! - visította a madár s félreugorván az asztalterítő elől, fejjel lefelé lógatta magát az állványról.
- Ne akarj, akkor kapsz! - jegyezte meg rosszindulattal az inas.
- Adjon neki valaki! - rikoltotta Tommy a hercegnő hangján.
Az inas megijedt, hátranézett, aztán gyorsan kifejtette Tommynak, hogy minek tartja őkelmét és hová kívánja; majd jót rávágott és visszatért a házba; az állványán ide-oda táncoló haragos madár nagy rikácsolással küldte utána szidalmait, mígnem ellensége eltűnt szeme elől.
Pár perccel utóbb az asztalok tele voltak az ennivalónak mindazzal a változatosságával, mely az angol délutáni teákat jellemzi; a buffet-asztalon, mely mögött az öreg főinas ügyelt fel, tömör ezüstveder csillogott és számos teáskanna; sütemények, kalácsok, torták, különböző sandwichek egészítették ki a formásán fölrakott fehér és barna vajas kenyerek halmazát; domború tálakban frissen szedett szamóca piroslott s élénk pirossága növelte az arany és fehér színek pompás hatását. Miután minden készen állt, a főinas felemelte kezét és megkongatta a cédrusfáról lecsüngő ódon kínai gongot Mielőtt még az átható hang elhalt volna, mindenfelől hangok keltek.
A folyópartról, a teniszpályáról, a házból és a kertből vidáman jöttek a hercegnő vendégei s felderülve az asztalok színes látványán, siettek az öreg cédrusfa alá. Bájos, fehérruhás nők, kik árnyékos kalapokkal és festői napernyőkkel védték arcukat a nap ellen; gyönyörű leányok, akik régen feláldozták arcuk fehérségét a kényelemnek s most fedetlen fővel, racketjeiket lóbálva s a legutolsó küzdelmes «set»-ről beszélgetve haladtak keresztül a pázsiton; flanellruhás, napbarnított arcú, kellemes fiatalemberek, akik vidáman vették ki részüket a csevegésből s kacagásból; mindegyik a játéktársát dicsérte, szerényen hallgatva saját sikereiről.
Festői csoportban gyűltek össze a fa alatt s nagy megelégedéssel telepedvén le az alacsony fűzfaszékekbe vagy a puha fűre, mindenki azt vette a bufféből, amit szeretett. Miután kedvükre ellátták magukat teával, kávéval vagy hűsítővel, a csevegés újból megkezdődött.
- Tehát ma este lesz a hercegnő hangversenye - jegyezte meg valaki. - Szeretném, ha ezt a fát feldíszítenék kínai lámpásokkal és itt künn tartanák a hangversenyt. Túlságos meleg van ahhoz, hogy benn a teremben zsúfolódjunk össze.
- Ó, ez rendben van - mondta Dalmain Garth. - A rendező, mint tudja, én vagyok s előre megígérhetem, hogy a teraszra nyíló hosszú ablakok mind tárva lesznek. Ha valaki inkább künn akar maradni, nem kell a koncertterembe mennie. Majd székeket állítunk a terasz ablakai alá. Akik oda telepszenek, nem fognak látni sokat, de kitűnően fognak hallani mindent.
- De hisz a mulatság fele az, amit látunk - kiáltott fel az egyik tenniszracketes leány. - Akik künn maradnak a teraszon, nem fogják látni a hercegnőt, amikor majd mókásan bemutatja, hogyan viselkedett mindenki. Nem bánom, akármilyen meleg is van. Nekem tartson fenn helyet az első sorban.
- Mi lesz a meglepetés ma este? - kérdezte lady Ingleby, aki lunch után érkezett meg.
- Velma szereplése - felelte Stathern Mary. - Itt tölti el a hét végét s én előre örülök, hogy közöttünk lesz. Ezt csak a hercegnő tudta kimódolni; Overdene az egyetlen hely, ahova most Velma szívesen jön. A koncerten csak egyetlen dalt fog énekelni, de később biztosan enged majd méltóságából s fog énekelni bőven. Majd rávesszük Janet, hogy egész véletlenül lépjen a zongorához és mintha akaratlanul tenné, játssza el Velma legkedvesebb dalainak kezdő motívumait. Csodálatos hangját erre nyomban hallani fogjuk. A kitűnő zongorakíséretnek Velma sohasem tud ellentmondani.
- Miért mondják Velma asszonyt «meglepetés»-nek? - kérdezte egy leány, akinek az over- denei «legjobb társaság)) új dolog volt.
- Ez a hercegnő tréfája, kedvesem - felelte lady Ingleby. - Ez a hangverseny a ház vendégeinek mulatságára és a helyi előkelőségek szórakozására, tiszteletére készül. A szomszédokat mind meghívták. Közülünk senkit sem kértek fel szereplésre, de a helyi előkelőségeket igen. Ők töltik ki a programot saját gyönyörűségükre, barátaik és rokonaik szórakoztatására és a mi mulatságunkra. A mi mulatságunk tulajdonképpen akkor kezdődik, amikor a hercegnő roppant eredeti megjegyzésekkel s utánzásokkal megismétel minden programszámot.
- A tiszteletreméltó Jane kisasszony nem helyesli a dolgot-szólt az ifjú Ingram Ronald - ezért rendesen még a hangverseny napja előtt kiadja parancsait az elutazásra s látogatóba megy valahova máshova. De mivel Velma asszonyt senki sem tudja oly kitűnően kísérni, mint ép ő, a hercegnő most megkérte, hogy maradjon. Nem tudom, hogy e meglepetésnek lesz-e akkora sikere, mint rendesen s biztosra veszem, hogy a tréfa nem vág be oly jól, mint máskor. A tiszteletreméltó Jane meg szokta róni a hercegnőt ezért a kedvteléséért. Tudja ugyan, hogy a hercegnő nem késik visszavágni, de azért az intelem mégis fékezi kissé.
- Azt hiszem, miss Championnak igaza van - szólt egy okos arcú amerikai leány bátran s aranykanalát egy pillanatra tétlenül lebegtette az eperfagylalt fölött, mellyel Dalmain Garth ellátta. - Az én hazámban csúnya dolog nevetni azokon, akik vendégeink voltak és előadást tartottak házunkban.
- A maga hazájában, kedvesem, nincsenek hercegnők - mondta Ingleby Myra.
- Néhány hercegnővel azért mi láttuk el Angliát - felelt az amerikai leány nyugodtan és tovább ette fagylaltját.
Nagy nevetés támadt s a legutóbbi angol-amerikai házasságokra terelődött a szó.
- Hol van a tiszteletreméltó Jane? - kérdezte később valaki.
- Billyvel golfozik - felelt Igram Bonald. - De íme jönnek már.
Feltűnt Jane magas alakja Cathcart Billy kíséretében, miközben élénken csevegve haladt végig a teraszon. Golfütőjüket letették a hallban s most a pázsiton keresztül közeledtek a teásasztalok felé.
Jane jól szabott szürke tweedkabátot és szoknyát, kék-fehér cambriai gyapjúblouset, keményített vászongallért és kézelőt, selyem nyakkendőt és feketetollas, puha nemezkalapot viselt. Könnyen, szabadon mozgott és kecsesen lóbálta tagjait, elárulva nagy testi erejét és erős önuralmát. Megjelenése a cédrusfa alatt beszélgető szép és bájos nőktől rendkívül elütött. De azért magatartásában nem volt semmi darabos, vagy, hogy mindennapi szót használjunk, férfias vonás, mert minden, ami erős, darabos is, de az a nő, aki megjelenésében olyan erőt majmol, mellyel tényleg nem bír, férfias; - sőt ellenkezőleg, oly igazán nőies volt, hogy megengedhetőnek találta ruházkodásában a szigorú egyszerűséget, ami vonásainak határozott köznapiságához és majdnem tömör alakjának arányaihoz csodálatosan illett.
Csatlakozott a cédrus alatti társasághoz s helyet foglalt a széken, melyet az előzékeny férfiak sietve ajánlottak fel neki. Arcán nyoma sem volt az önhittségnek, ami különben viselkedését mindig jellemezte.
- Hogy sikerült a játék? - érdeklődött a társaság egyik férfitagja.
- Mint rendesen - felelt Jane és kikerülte a választ.
De Billy kibökte:
- Úgy sikerült, hogy én alig…
- Ó, hallgasson, Billy - vágott közbe Jane. - Maga és én vagyunk itt az egyedüli bolondjai a golfnak. A társaság legtöbb tagja még azt sem tudja, hogy mi az a «bogie» s miért büszke az ember, ha a «bogie»-t megveri. Hol a néném? Mikor a golfütőinket letettük, a szegény Simons ép bicegve járta be az egész parkot s egy távirattal kereste a hercegnőt.
- Miért nem tépted fel magad? - kérdezte Myra.
- Mert néném nem engedi, hogy táviratait más bontsa fel. Szereti a meglepetéseket; táviratban pedig mindig lehet valami megdöbbentő újság. Azt mondja, hogy a dolog tönkremegy, ha a hírt más tudja meg elsőnek és kíméletesen hozza neki tudtára.
- Ott jön a hercegnő - szólt Dalmain Garth, aki a rózsáskertbe nyíló kis ajtóval szemben ült s így jól láthatta.
- Ne szóljanak a táviratról - figyelmeztette a társaságot Jane. - Rossz néven venné még azt is, hogy említést tettem róla. Igazságtalannak tartaná, hogy ezen a forró napon, amikor semmi váratlan esemény nem várható, más szakította le a távirattal járó meglepetés gyönyörének virágát
A társaság a hercegnő felé fordult s nézte, mint siet keresztül a pázsiton a furcsa kis öreg, tulajdonosa ennek a szép helynek, ahol ők oly gyönyörteljes napokat töltenek s akinek bogaras szeszélyeiről egész nyíltan beszéltek a tea és az eper pusztítása közben. Közeledtére a férfiak felemelkedtek, de nem olyan fürgén, mint ahogy miss Championnal szemben szokták.
Karján a hercegnő egy nagy fűzfakosarat hozott, amely ritka rózsákkal volt tele. Minden rózsa gyönyörű volt s ép kellő virágjában vágták le.
IV.
Jane felajánlja szolgálatait
A hercegnő az epresasztal közepére tette a kosarat.
- Itt van, jó emberek - mondta szinte lihegve. - Vegyenek belőle. Viseljen ma este mindenki rózsát. A hangversenytermet is ma estére rózsalugassá varázsoljuk. A rózsák ünnepét fogjuk megülni. Nem, köszönöm, Ronnie. Ez a tea már legalább félórája áll s maga bizonyára jobban szeret engem, semhogy ezt akarná rám tukmálni. Különben sem szoktam teázni soha. Délutáni szundikálásom után egy pohárka whiskeyt szoktam inni szódával, ez elég ebédig, igen, kedves Myra, tudom, hogy amikor részt vettem a maga érdekes «meeting»-jén, én is aláírtam azt a kitűnő antialkoholista fogadalmat, de csak pour encourager les autres: azután egyenesen az orvosomhoz hajtattam, aki megvizsgált és kijelentette, hogyha szükségét érzem, kell egy kis whiskeyt innom; már pedig, ha délutáni álmomból felébredek, mindig szükségét érzem... Igazán mondom, Dal, bűn, ha egy rendezőnek ilyen festői a megjelenése, mint a magáé ebben a halványlila ingben, sötétlila nyakkendőben és fehér flanellnadrágban. Ha