A hím
()
About this ebook
Reviews for A hím
0 ratings0 reviews
Book preview
A hím - Camille Lemonnier
Camille Lemonnier
A HÍM
fordította:
Bartos Zoltán
BUDAÖRS, 2017
DIGI-BOOK MAGYARORSZÁG KIADÓ
www.digi-book.hu
ISBN 978-963-398-070-4 EPUB
ISBN 978-963-398-071-1 MOBI
© Digi-Book Magyarország Kiadó, 2017
a mű eredeti címe: Un Mâle
első kiadás: 1881
a borító az első kiadás borítója
részletének felhasználásával készült
Az e-kiadás szerzői jogi megjegyzései
Ennek az e-könyvnek a felhasználási joga kizárólag az Ön személyes használatára terjed ki. Ezt az e-könyvet nem lehet ismételt értékesítésre továbbadni, sem továbbértékesíteni; nem lehet többszörözni és tilos más személynek továbbadni! Ha szeretné ezt az e-könyvet más személyekkel is megosztani, kérjük, hogy minden további személy számára vásároljon újabb példányokat. Ha Ön úgy olvassa ezt az e-könyvet, hogy azt nem vásárolta meg, vagy nem az Ön személyes használatára lett megvásárolva, úgy kérjük, hogy küldje azt vissza a http://www.digi-book.hu címre és vásárolja meg ott saját példányát. Köszönjük, hogy tiszteletben tartja ennek a szerzőnek és kiadónak a fáradságos munkáját.
Camille Lemonnier
Régi, vallásos, mélységes középkori áhítatba merült város Brügge. Az emberek ott mit sem tudnak életről és szenvedélyről. A szomorúság és átszellemült lemondás álmát alusszák egy életen át. Igazi otthonuk a templom, melynek öreg harangjai sohasem kongnak hiába a csöndes utcákon át. Az álompalástba burkolt város időtől bámult csúcsíves házaiban kevés a könyvesbolt, s azoknak homályos kirakataiban a breviáriumokat, az imakönyveket, a vallásos kiadványokat, a könyveket, katolikus újságot és Krisztus követésé-t lepi a por.
A modern elme egész világot elöntő gondolathullámai megtörnek a város komor pompájú falain. Varázsálma mély és dacos. A város közepén álla régi, pompás igazságügyi palota, kövein középkori munkások keze nyoma. Itt, e világtól elzárkózott város jámbor polgárai, kiknek minden emberi szenvedélye a vallásos rajongásban oldódik fel, ez imádságos fanatizmusba merevedett lelkek mondottak ítéletet az Élet, a Szenvedély, a Szerelem szenvedésének könyvéről. A filiszter szemérmesség haraggal támadt az ifjú Belgium erősödő szellemének két remekművére, s miután hat kiadás terjesztette mindenfelé, szemérmetlenséggel vádolta meg George Eckhoud és Camille Lemonnier két könyvét, s hogy a megbélyegzés biztos legyen, Brügget, a mélységes áhítat, a tiszta vallásosság és feszes, szigorú erkölcsök templomos városát bízta meg ítélethozással. De váratlan fordulat történt. Miután a vádló kemény szavai elhangzottak, fölolvasták a szerző inkriminált művét, s a modern gondolkozás forró, káprázatosán színes szavakban világított a komor lelkekbe; az őszinte művészet eleven magja termő talajra talált, s a komoly emberek minden álszemérem nélkül becsületes ítéletet hoztak. A fölmentésnek az egész ifjú, szabadelvű Belgium örült. Mert ez a vád nem a véletlen műve volt, nem egyetlen kicsinyes lélekből született. Az ítélőteremben jelen volt láthatatlanul az egész ország népe két hatalmas táborra oszolva, hogy megvívja gigászi harcát. Egyik oldalon a sivár maradiság és prüdéria, öröklött, merev formák közé szorított életével és törvényeivel; másfelől az új idők szabadabb röptű lelke, amelyet épen ez a merev törvény bénít, és a művészek örökké kereső, megváltó gondolatra vágyó szelleme; s az egész szellemi fiatalság, a szabad egyetemek híve s az új Belgium megteremtője. Mert a pihent talaj termékenysége csodásán gazdag: Meimier, Mimié, van dér Stappen, Jef Lambeaux, a szenvedélyes Felicien Rops, a nagy modern festők Theo van Rysselberghe, Ferdinand Knopff, Joseph Heymans, a költők, Maeterlinck, a misztikus, Huysmans, a diabolikus, Verhaeren, a pantheista, Eckhoud, Lemonnier, Stijn Streavels, Lerberghe, mind e termékenység gyümölcsei. Az alvó országot a lelkek forradalma rázta meg, melyet nem lehetett többé elfojtani. A személyes és művészi szabadság kitört koporsójából.
S a brüggei ítélet is ez óriási harc egy megnyert csatája.
„Könyveim a fegyvereim és diadaljelvényeim! Megsemmisíthetik őket, de mégis örökké élnek", - mondja Lemonnier műveiről. Büszke, igaz és szép szavak. A gazdag, felbuzgó élet könyveiről írta ezt, melyeket fáradhatatlan művészi törekvéssel irt meg… Hozzáfogtam az Un mâle megírásához - írja Lemonnier a La Vie Beige című, félig önéletrajznak készült munkájában. - Pitymallatkor fölkerekedtem és napkeltekor már az erdőn voltam. Néhány óra múlva elérkeztem a Gronendaeler-major gyümölcsösébe és itt a pajzánul ugrándozó csikók és lomha járású tehenek között ülve, füzetemet térdemre fektetve, a fák játszadozó zöld árnyéka alatt irtani… Könyvem végre megjelent, - írja később - és minden várakozás ellenére sikere volt. Előbukkantam a homályból és az az ember lettem, aki egészen új és még soha nem hallott dolgokat hozott. Hazámmal ellentétben Párizs örömmel üdvözölt. Sohasem feledem el Daudet hozzám írt kedves szavait: Jöjjön; itt találja nálam Flaubert-t Goncourt-t, Zolát. Ön is a családhoz tartozik.
Munkáinak felsorolása oldalakat tenne ki, de mindegyikben egy a nagy vezetőeszme: a szép és természetes életformák utáni vágy, mely a kultúra mesterkéltségéből a természetes szabadság felé törekszik. A természet szívében írta az Un mâle-t, egyedül ihletére, bensője hangjára hallgatva, ami szinte ösztönösen diktálta a szavakat. Az egészséges élet himnusza zeng írásaiból, de egyben nemzeti érzés is színezi. Belgiumot festi rubens-i színekkel. Etikai tanulsága elragadó erejű; hívő és evangélista, az Élet imádója és papja, élvezője és alkotója. De hazája számára még nagyobb jelentőségű. Ő az első, aki a belga művészetnek a külföldön tiszteletet szerez. Szemére is vetették sokáig, hogy francia nyelven ír, s köréje csoportosultak mindazok - Maeterlinck, Verhaeren, Eckhoud, - akik számukra a belga szellem képviselői. Ő fedezte fel Millet-t és igazi művészi útjára irányította Meunier-t. Így lett igazzá a büszke szó, hogy könyvei fegyverei és diadaljelvényei, amelyet maradi gyűlölség sohasem pusztíthat el.
Bartos Zoltán
I.
Hűvösség szállott fel a földből és az éjszaka csöndje hirtelen megtört. Lassú, tompa hang emelkedett a látóhatárról, végigfutott az erdőn, helyről helyre vonszolódott, míg fiatal levelek zörrenésében elhalt: a végtelen csönd újra kezdődött. Mintha mély álomban megsemmisülni vágyás lett volna a levegőben. A hatalmas bükkfák visszaestek zsibbadt mozdulatlanságukba. Nyugalomba fulladt a lomb, a fű, a sápadt árnyékban késedelmeskedő élet. Csak egy pillanatra. Újra zaj keletkezett, de most már sokkal erősebb. Az alvó formák merevségét terpeszkedő borzongás rázta meg, ráült mindenre, mint kinyújtott kéz érintése és a föld remegett.
Leszállt a reggel.
Facsúcsok emelkedtek ki a derengő világosságból. Sápadtság borult az égre; egyre növekedett, mintha az éj mögött várakozó nappalhoz menekült volna. Távoli és ünnepélyes zene morajlott a fák sűrűjében.
A tejszerű világosság örvénylett, mint a víz, ha eltávolítják útjából a gátakat. Behömpölygött az ágak közé, átszüremlett a leveleken, elnyelte a pázsitos szakadékokat, lassan elárasztva a szürkületet. Átlátszó és levegős lett a sűrűség; a levelek zöldes foltokat szórtak a nappalra; a szürke fatörzsek miseruhába öltözött papokhoz hasonlítottak, búcsújárások tömjénfüstje közepette. Lassanként új ezüstszint öltött az ég.
Sejtelmes, határozatlan susogás hallatszott a lombok sűrűjéből. Halk, hívó szavakat fütyültek a pintyőkék. Csőrük kiélesedett, nyikorgóit. A fák dobbanásába tollas rázkódás vegyült. Szárnyak nyíltak szét lassú rebbenéssel; és egyszerre széles zajáramlások nyomták el a szél zúgását. Trillázó pacsirták felelhettek egymásnak az ágak közül; verebek csiripeltek, galambok búgtak, a fák megteltek hangos futamokkal. A rigók is felébredtek, szarkák csörögtek, s a tölgyek tetejét varjak rekedt károgása verte fel.
Az egész lelkendezés a felkelő napot köszöntötte. Sápadt aranysugár hasadt a kékségen át, mint lándzsa villogása. A hajnal átszúrta az erdőt, szikrázó ragyogásban felszökellve, mint vas a köszörűkő alatt. Aztán villogás csillagosodott a legmagasabb ágakra, végigsiklott a törzseken, meggyújtotta tisztások mélyén csörgedező patakokat, míg lilás párák szegélyezték az égbolt alját. Távolról az erdő széle, mintha rózsaszín ködben füstölgőit volna. És a rét tele volt pillanatról pillanatra világosodó virágzó fákkal.
Langyosan terjengett minden. Levelek bontakoztak, kelyhek nyíltak selymes suhogással; fény felé törekvés mozgatta az ágakat szüntelen lendülettel. A fák úgy ölelték át a reggelt, terjengő ágaikkal, mintha karok volnának.
Hirtelen elvakította a nap az eget. Lökés szorította háttérbe a homályt. A világosság kévésen, zuhatagban terjedt, betöltve minden nyílást, elárasztva a sűrűséget, ráfröccsentve a messzeségre pompás hullámait. A kopár föld napsugaras harmatban szikrázott. A fény felemelkedett a csúcsokon és eljutott a kertekig, tanyákig és bíbor-szőkeséggel takarta be messze kiterjedésre a környéket.
A madárfészkek zaja is belevegyült most a lármába. Szárnyas borzongás csattogott az erdőn. Vidám csicsergés köti egyik fát a másikhoz. Rigók fütyültek, szarkák, ökörszemek, tengelicék, pacsirták, csalogányok, vörösbegyek harsogtak, csattogtak, fuvoláztak, csodálatos zengéssel, melyen keresztül tört a hollók vontatott károgása, s minden hang felszállt a levegőbe, hol elcsitult, aztán újra kezdődött, szünetelt és rögtön reá a hangszerek együttese következett.
A kakukk beleszőtte a szimfóniába a maga komoly, óra-ütéses hangját, a nap első óráját zengve; a levelek alól csakhamar hosszú dongás hallatszott, kékhasú, szürke legyek a fák héjához lapulva, az esti dorbézolástól még ittas darazsak és mohó méhek pihentek ott leeresztett szárnnyal. Ez az egész nagy érzékiség leereszkedett a vidékre, a reggel ragyogásában.
A lila párák lassanként beleolvadtak az ég gyöngyházfényébe, azután fölemelkedett a nap, forrásba hozott minden nedűt és fölpattantotta bimbók tokját.
Ifjú, erős, magas férfi feküdt a májusi örömrivalgás közepette, két kezét feje alá rejtve, háttal a teste védelmétől szárazon maradt földön. Zubbony födte testét, nyersszínű inge keresztül látszott rajta; mezítláb feküdt, fényes szegekkel kivert otromba cipője mellette hevert.
Mélységes nyugalom borította.
A föld mély álommal aludt napfelkelte előtt. Az állatok és fák éjjeli nagy kábultsága még ott késlekedett a természettel összeolvadt alakon. Álomtalanul, boldogan, nyugodtan aludt szellők ringatásában.
A nap hirtelen felszökkenve a sűrűségből, odaáramlóit mozdulatlan testére. Rőt aranyfény gyulladt napsütötte bőrén, ragyogott szakállán, fénylett barna mellén. A férfi megmozdult, oldalra fordult, megint elaludt. De a nap befurakodott szempillái mögé és recehártyáját kínozta. Erre föleszmélt és kinyitotta szürke, ravasz szemét. Míg körülnézett, a langyos föld gyönyörűséget árasztott tagjaiba. Kitágult orrcimpákkal szívta magába a levegőt. Hirtelen mozdulattal kinyújtotta karját és szűnni nem akarót ásított.
Hajladozó, púpos almafákkal telt kert terült el előtte, alig észrevehető lejtéssel egy négyszögletű tanya-házig, melynek közepén udvar volt, s palatetője mohától sárgult. A szemétdombon kakasok kukorékoltak, vörös taréjukat rázva, csirkék, gyöngytyúkok, libák között. Facipők zaja kopogott az istállók mentén a kövezeten.
A férfi kábultságba merült szemmel nézte a szemétdombot, a tyúkokat, a falakat. A széles kapu nyitva volt, a tehenek már kimentek rajta és el-elcsatangoltak a kertben. Melegség szállott föl a vályúkból és elvegyült az istállók küszöbén szállongó gőzzel.
A közeli füvek szagát túlszárnyaló szénán tehenek legelésztek, bőgősük odahallatszott. Füst csavarodott kifelé a kéményeken.
A férfi fölágaskodott, gépies kíváncsisággal mindent látni kívánt. A kék ég elvágta a virágzó almafák kerekségét. Csokrok derűje ült nagy, lehajló csomókban elhintett rónás fehérségükön. Harmat ragyogott a fűszálakon és szürke, finom párába fűlt tető, szemétdomb, s az istállók mélye.
Nyíló ablaktábla csapódására a férfi a ház felé fordította tekintetét. A frissen festett zöld zsalu kinyílt s a párkányhoz női fej támasztotta éjszakai pihenéstől ellágyult arcát.
A férfi hason csúszva közeledett az almafákig. Fejétől melléig láthatta a lányt, s mert szépnek találta, szeme nagyot lobbant. A lány kitámasztotta a zsaluvasakat, meztelen karjára rásütött a nap, előrehajolt és mozdulatlan maradt, mintha még a nap ragyogásában fürödve tovább aludna.
A férfi még közelebb csúszott. Odavonzotta az ismeretlen nő körül lebegő álomillat. A lány egészséges arca vérpiros és napbarnított volt. Hajlékony, kerek nyaka, a nyitott blúzzal alig leplezett, széles vállakon nyugodott Vallonia lányainak nyers, kissé vad ragyogása látszott rajta, harapós nézésű szemmel, nyakába hulló kontyának vörösesbe játszó, fekete hullámaival. A férfi jeltadón csettintett nyelvével. A lány összehúzta szemöldökét, tekintete belemélyedt a kert zöldes fényébe és megpillantotta a könyökére támaszkodó férfit, nyújtott testtel ellapulva a fűben.
Valami furcsa dolog történt. Ahogy ránézett a lányra, szája szétnyílt, nedves, gyöngéd mosoly hasadt arcára, szeme mintha felhőkbe veszett volna. Vad és édes állatiasság ébredt benne.
A lány érezte, hogy megkívánták és nem haragudott érte. Meleg, barna tekintete merészen és gyöngéden burkolta be a férfit; bíbor ajka hálás, nyugodt mosollyal viszonozta mosolygását. Olyan volt, mint a nap beköszöntője a messzeségbe. A mosoly odakúszott a férfihoz, beleolvadt a fák harmatos fényébe, a füvek csillogásába, a nap hevébe, mint világosság és illat: az egész egy pillanatig, de szinte örökkévalóságig tartott; az ablak azután hirtelen bezárult, a lány eltűnt. A fehér test fénye már nem töltötte be a vidéket.
A férfi legyőzötten rogyott vissza. Az almafák lassú sziromesőt hullattak rá, egészen beburkolták, kábító illatukkal izgatták.
Méhek és legyek zsongása nehezedett a levegőre. A fák hajladoztak sápadt csokraik között, lármázó verebek szüntelen fészkelődése alatt. Mintha valaki járna az erdőben, úgy fújt a szél, messziről és állandó mély bugását tehenek bőgése szárnyalta túl. Olykor egy-egy kanca ivott, elszabadult csikók nyargaltak erős nyerítéssel végig az udvaron. Mindenütt tetőpontra hágott az élet.
A férfi, mintha álomból ébredt volna. Nyújtózkodott, fejét rázta, lassan talpra állott és igyekezett még egyszer látni a lányt.
Rövidszoknyás nő lépett ki a pajtából, kezében tejes köcsögöt cipelt; lenszínű haja alatt kékes vérerek futottak nyakán; meztelen térdének gömbölyű almája kilátszott.
Nem a lány volt. A férfi közönyösen nézte; csak a másikra gondolt. Aztán egy magas termetű ember - talán az apa, lépett az udvarra és tartott a kert felé; a férfi behatolt az erdőbe, nehogy fölfedezzék.
Ragyogó fény sugárzott a levelekről a férfi felé. Zsebre dugott kézzel fütyürészve járt. Néha-néha megállóit, merőn bámult a messzeségbe, vagy ágakat tördelt és elmerülve tapodta a füvet. Rigók ujjongtak, egy harkály száraz kopácsolást mért valamelyik fatörzsre. Kristályos hangeső hullott alá az ágak közül.
A férfi se látott, se hallott, kielégítetlen élvezet zavaros érzése foglalkoztatta és szüntelen egy fehér alak remegett szeme előtt. Járása is ingadozott, mintha mámoros volna és gyakran belső kényszerűségből öklével a levegőbe csapott.
Sokáig ment, beleütközött a fákba, nekiment a sűrűségnek, ágak verdesték-csapkodták, aztán földre vetette magát és tenyerébe szorította fejét.
Dühös volt.
Miért nem jött a lány a kertbe? megfogta volna kezét s elmondta volna, mi történt vele. Nem, csak megölelte volna. A lányokat gyöngédséggel lehet édesgetni, mint a madarakat; egész bizonyosan megcsókolta volna! Épen a duzzadt, piros ajkát! Ostoba állat! Megszökött!
Öklével verte a földet. Ez kell a lánynak és minden fajtájának! Van elég a világon és akiket táncban szed föl az ember, nem ilyen vadak, de lehetnek szépek is! Azután megint erőt vett rajta az indulat. Látta a lány válla szögletét. Barna tekintete bársonyára gondolt. Szerelem rabságába került s édes vágy ingerelte. Füvet tépett, rágta, hogy hűvösségével lecsillapítsa buja tüzét. Körülötte a nehéz dél feküdt a levegőre, a megsemmisülés bájával altatgatta az erdőt.
Akkor a férfi is elaludt, a napfényben, épen úgy, mint éjjel a sápadt homályban. A sűrűség homlokára hajolt, tengerzöld boltozatával; vadrózsák hava hullott szemére. Megint a föld férje lett, akiért a föld lombját csipkézi, akiért páfrány, rozmaring és levendula kiválasztja illatát, akiért